2011/1/ Egy jó beszélgetés

Pentagram > 2011-es évfolyam

Korunkban, amelyben a kommunikáció afféle varázsszónak számít, a beszélgetés már minden, csak nem természetes. Mintha általában hiányozna az érdeklődés a valódi eszmecsere iránt, hiszen egyre inkább e-maileken, SMS-eken, illetve az iwiw-en és Facebookon át érintkezünk. A tömegtájékoztatási eszközök uralják az életünket, és információk áradatával öntenek el bennünket. Társalgásainkban egyre több a hírcsatornákból szerzett ismeret, és mind kevesebb az olyasmi, amit mi magunktól szerettünk volna elmesélni. Manapság kimondatlanul elvárják mindenkitől, hogy naprakészen tájékozott legyen mindenről. Aki nem az, az nem tud hozzászólni semmihez, úgyhogy inkább hallgasson.



Személyes beszélgetési szokásaink formája jól tükrözi, hogyan működik a mi „globális közösségünk”. Mindenkinek egyértelmű véleménnyel kell rendelkeznie mindenről, és azt legyen képes jó érvekkel megtámogatni, no meg kellő határozottsággal védelmezni. A New York-i Columbia Egyetemen kitört diákzavargások idején néhány újságíró az intézmény bejáratához vezető lépcsőn megkérdezte Jacob Needleman filozófust, az Elveszett kereszténység szerzőjét, az egyetem docensét, hogy mi a véleménye a megmozdulásról. „Nem tudom” - felelte Needleman nyugodtan. Mivel a riportereket a semmitmondó válasz nem elégítette ki és tovább firtatták a véleményét, ő megismételte a szavait, mert tényleg nem tudta, mit kellene a forrongásról gondolnia. Amikor pedig a további nyomásgyakorlás ellenére sem foglalt állást, a tudósítók teljesen elképedve bámultak rá: „Ez azt jelenti, hogy nincs véleménye?!” Needleman úgy érezte, ez rosszabb lenne, mintha súlyos bűncselekményt követett volna el.

Információközpontú világunk azzal fenyeget, hogy pártoskodásra, állásfoglalásra kényszerít minket: úgy érezzük, egyszerűen muszáj az egyik álláspontot helyeselni, a másikat pedig elutasítani. Hogy világos legyen, mi mellett teszi le a garast, az ember gyakran szélsőséges elvekhez nyúl vissza. A véleményalkotáskor minden kétség és tétovaság mellőzendő. Határozott álláspontot és meggyőző érveket várnak el. Kézenfekvő, hogy az ilyen beszélgetés előbb-utóbb vitává, szóváltássá, végül pedig civakodássá fajul. Az ember elvész a másik túlkiabálásában kimerülő, szószaporító vetélkedésben.

Fennáll annak a veszélye, hogy az veszi át az igazság helyét, amit nagyobb makacssággal, hosszabb ideig ismételgetnek. Az ókori Görögországban a szofisták által alkalmazott beszélgetős vitamódszer során ugyanez történt, akár fizetség ellenében is: az lett a győztes, aki az utolsó szót kimondhatta.

De kire tudnánk jobban támaszkodni fáradozásunkban, hogy meghatározzuk, mit is értünk a „jó kis beszélgetés” alatt, mint a görög filozófusra, Szókratészre? Ő a „szókratészi párbeszéd” atyja, amivel kivívta a szofisták ellenszenvét. Ő aztán nem csevegett habkönnyű semmiségekről. Senkire nem akarta ráerőszakolni a saját meggyőződését, inkább beszélgetőpartnerét vezette rá, hogy elképzelései gyenge lábakon állnak.

Egyre újabb és mélyrehatóbb kérdésekkel vezette el az illetőt a felismerésig, hogy véleménye badarság - így leplezte le az ostoba, önhitt fecsegést. Szókratész persze azt sem állította, hogy ő bármit tudna: saját magáról is világossá tette, hogy semmit sem tud („Tudom, hogy nem tudok semmit.”) Ezért volt bölcsebb, mint a többiek.

Célszerűként utal a szókratészi technikára Karen Armstrong, az ismert valláskutató is legújabb sikerkönyvében (Az Isten-ügyirat). Bevallása szerint ez a módszer tanította meg arra, hogy nemcsak meddő próbálkozás a nagy létkérdéseket perpatvarral megoldani, de a viszálykodás lehetetlenné is teszi a valódi szellemi ébredést és megvilágosodást.

Egy jó beszélgetés azzal jár, hogy összemérjük a véleményünket másokéval, és rájövünk: nem sajátíthatjuk ki az igazságot. Ez nem mindig sikerül azonnal, csak akkor, ha tudatosan törekszünk rá. Akkor viszont termékeny tárgyalási alappá válik, amelyen a felek nyitottan, elfogulatlanul hallgatják egymást és elfogadják, hogy álláspontjaik eltérhetnek. Az ilyen beszélgetés kipenderít bennünket vélt biztonságunkból és megszabadít önhittségünk falaitól. A jó vita rádöbbent minket emberi képességeink viszonylagosságára. Egyetlen normális beszélgetőpartner sem fogja magát emiatt feljogosítva érezni arra, hogy abszolút és megcáfolhatatlannak vélt kijelentéseket tegyen, vagy olyan lapos közhelyeket nyilatkoztasson ki, amelyeket nem lehet kétségbe vonni.

A jó beszélgetés során nem csak egymásra válunk nyitottá, hanem a máskülönben nem hallható Harmadik misztériumára is, aki a szavak közti csendet tölti be, az egészen Másra, amelyről a beszélgetés szüneteiben sejthetünk meg valamit. Ő felülmúl mindent, és nem azonosítható semmilyen külsőleg körülhatárolt, leírható igazsággal. Ő az, ami megmarad, amikor már mindent elmondtunk. Ezért is mutatkozhat meg bennünk kizárólag a csenden keresztül - ha hallgat a száj, és mindenekelőtt a szív; amikor a beszélgetés eléri azt a pontot, ahol a szavak már nem elegendőek.

Ez nem annak a hallgatása, aki dacosan bezárkózik, mert partnere már nem akar figyelni rá, hanem a csendes várakozás a megszabadító igére, amelyet csak a Megnevezhetetlen jelenthet ki - s amely a saját bensőnkben csendül majd fel.

Ez a hallgatás, ez a csend akkor ereszkedhet belénk, amikor a tudatunkban zajló vég nélküli mérlegelés és belső párbeszéd - a folytonos fontolgatás, amelyet az ismert író, James Joyce a „tudatfolyam” szóval írt körül - egyszer véget ér.

Nemcsak másokkal szoktunk ugyanis vitázni: igen gyakori, hogy a patália végeztével a képzeletünkben - vitapartnerünk vonásaival - alkotunk egy fantomot, és azzal folytatjuk a zsörtölődést. Mint egy ellenséget, mindenképpen meg akarjuk győzni arról, hogy igenis nekünk van igazunk. Hányszor fárasztottuk már ki magunkat az érvek végtelen sorának kigondolásával, amelyekkel valakivel vitába akartunk szállni, vagy amelyeket tulajdonképpen be kellett volna vetnünk, amikor ismét csak megnémultan álltunk ott!

Milyen következményekkel jár, ha folyton csak bírálunk, és mindent jobban akarunk tudni a másiknál? A vallástörténetben számos példát találhatunk arra, amikor az emberek ehhez hasonló házsártos, izgága „párbeszédet” folytattak Istenükkel, majd váltakozó sikerrel harcot vívtak saját elmeszüleményükkel. Ez a démoni teremtés gyakran kényszerítette őket ellentmondást nem tűrően alázatos hódolatra és néma engedelmességre, s végül istentagadókként hagyta őket oda.

Az efféle ateizmusnak azonban tisztító hatása is lehet. A tudatlanságot érő sokk az élet kimondhatatlan misztériumához való belső odaadásig vezethet, mint az a Bibliában Jóbról olvasható. Ezután a belső csend már a tudatos hallgatás táptalaja lehet, amelyben az ember meghallhatja az isteni igét.

Ebből ered a sóvárgó vágyakozás az egyetlen igazán szóló ige megismerésére, amely a „Beszélj, és én egész leszek.” Ekkor ez már nem pusztán tájékoztató vagy leíró beszéd, hanem transzformáló, átalakító nyelv, az ige, amely mélyrehatóan, alapvetően változtat meg bennünket. Amikor minden vita elnémult bennünk, akkor hangozhat fel bennünk az egyetlen isteni ige, és újíthat meg minket teljesen, az ő mintájára.

A gnosztikus-keresztény hagyományban teremtő Logoszról beszélnek, az Igéről, amely kezdetben Istennél volt, és maga Isten volt az egyetlen igazság, amely nem nevezhető néven, hanem csak mint hatás tapasztalható meg.

Ez az ige szól a cselekvésből, az életvitelből, és bírja rá az összes többi szót az elcsendesülésre. Aztán már „Ő” szól bennünk és általunk, mi magunk pedig csak csendben hallgatjuk és átéljük.

Lehet-e valami magasztosabb és beteljesültebb, mint az, amikor a Másik isteni beszéde viszi a szót bennünk, és ez az ige az emberekkel folytatott beszélgetéseinkkel is egybecseng? Akkor már nem meggyőzni vagy rábeszélni akarjuk a másikat, ellentmondást nem tűrve. Hanem meghívjuk egymást, nem szavakra hagyatkozva, hanem hogy felfedezzük a transzcendens igazságot, amely a szavakon túl van. A kommunikáció akkor már nem különbségeink csereberéje többé, hanem a szó igazi értelmében vett eggyéválás.