Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2011-es évfolyam

2011/1/ A szó mélysége Giordano Brunonál

Pentagram > 2011-es évfolyam



Giordano Bruno az egyik legjelentősebb, de ugyanakkor a legnehezebben érthető alakja a kései 16. századnak. Ebben szerepe volt mozgalmas életének, terjedelmes, nem egykönnyen megközelíthető munkásságának, éles vitáinak, valamint élete kegyetlen végének. A vélemény, miszerint sarlatán volt, önjelölt mágus, még mindig zavarossá teszi a róla alkotott képet.




Filippo Bruno 1548-ban a dél-olaszországi Nápoly melletti Nola városában született. Származására gyakran hivatkozik. Műveiben gyakran szerepelnek családtagok, drámai életszerűséget, személyes tónust kölcsönözve nekik. Filippo 15 évesen Nápolyban belép a Dominikánus-rendbe, és ekkor veszi fel kolostorbeli nevét, a Giordanot. Nagyon hamar fellázad a kolostorbeli élet ellen, és azzal vádolják, hogy rossz hatást gyakorol társaira.

Később egy őt is fenyegető eretnekségi per elől Rómába, majd tovább, észak-Itáliába szökik. Végül egy kevéssé katolikus helyen, Genfben köt ki, ahol a kálvinistákhoz csatlakozik, azonban hamarosan konfliktusba kerül feljebbvalóival, mégpedig a későbbiekben többször ismétlődő forma alapján: Megtámadott egy vezető teológust, akit vitákban vagy írásaival rendkívül felingerelt, ezért távozásra, vagy bocsánatkérésre kényszerítették. Ez hozzájárult ahhoz, hogy Európa több városában is élt és tevékenykedett.

Egy velencei patrícius, Giovanni Mocenigo 1592-ben meghívja őt Velencébe, majd pár hónappal később befeketíti az Inkvizíciónál. Hosszadalmas pernek vetik alá előbb Velencében majd Rómában. Kezdetben megbánást tanúsít, de elképzeléseit mégsem akarja visszavonni. Végül máglyára ítélték, amely a szokásos büntetés volt az eretnekeknek számára.



Három párbeszéd egyben



Bruno művei többnyire párbeszédes stílusban íródtak, részben latinul, részben pedig olaszul. Bár az egyetemeken a latin volt a hivatalos nyelv, a francia és az angol Udvarban az olaszt a kultúra nyelveként használták. Ezért nem meglepő, hogy a Dialógusok egy sorozata 1584-85-ben Londonban jelent meg, ahol Bruno ez időben bejáratos volt az Udvarhoz.

A „Lo spaccio della bestia trionfante” (a győzedelmes bestia kiűzetése) című művében két síkon három párbeszéd játszódik. Ketten beszélgetnek egymással, Saulino és Sofia, a bölcsesség. Kicsit később megjelenik Mercurius. Sofia elmondja Saulinonak, ami az Istenek világában történik: Jupiter megváltozott, mert uralkodásának „világéve”, harminchatezer év, nemsokára letelik, és a főisten fél, hogy megfosztják trónjától.

Összehívja az Istenek gyűlését, és egy reformot terjeszt elő: Minden egyes, az eget benépesítő csillagképet, amely az istenek régebbi, sokszorosan buja hőstetteiről tanúskodik, kritikai vizsgálatot követően el kell távolítani az égről. Helyükre az erényeket teszik, akik megmutatják az utat az etikai és vallási megújuláshoz, a másodlagossá és mellékessé vált rossz szokásokat pedig elűzik. A dialógusra a 16. század közelgő vége adja a közvetlen alkalmat. Ezt hozza összefüggésbe egy megújított reformációval. A hosszú, allegorikus párbeszédet a teológusokról és filozófusokról szóló heves, szatirikus szidalmak élénkítik.

Jupiter a Fenevad miatt dühöng, amely „gonoszabb, mint a lernai hidra”, és „többszörös eretnekséggel halálos mérget terjeszt” (Luther), ezért a Földre akarja küldeni Herkulest, hogy legyőzze őt, mondja Momus, aki égi kritikusként - mint Bruno alteregója - a radikális megoldást foglalja szóba:

„Ennyi elég, hogy a vaskalaposok e szektájának véget vessünk, akik, anélkül, hogy az isteni és természeti törvények értelmében jót tennének, magukat tartják Isten előtt kedveseknek, és ilyennek is akarnak látszani. Azt mondják, hogy jót tenni jó, rosszat tenni rossz; de azt nem, hogy az ember nem a jó által, amit tesz, illetve rossz által, amit nem tesz, válik Istenhez méltóvá és neki tetszővé, hanem azáltal, hogy saját katekizmusának, vallási tételeinek megfelelően remél és hisz.”



Jupiter ítélete



A második dialógusban Bruno Sofiával mondatja ki: „Jupiter kihirdette az ítéletet, és elrendelte, hogy vizsgálják ki, vajon igaz-e, hogy ők (a skolasztikusok) a népeket a törvényhozók és a törvények megvetésére, vagy legalábbis a törvényhozókkal és a törvényekkel szembeni közömbösségre buzdítják, miközben azt hozzák a tudomásukra, hogy ezek a tréfa kedvéért lehetetlen dolgokat tálalnak fel nekik. […] Mialatt pedig azt mondják, hogy törvényeket és vallásokat akarnak megreformálni, mindent, ami ezzel kapcsolatban felmerül, tönkretesznek. […] És végezetül, bár a „Béke” szóval köszönnek ott, ahova bemennek, a meghasonlás kését viszik magukkal, elveszik az apától a fiát, a felebaráttól a felebarátját, a polgártól a hazáját és más aljas, a természeti és minden más törvénynek ellentmondó meghasonlást okoznak. Vagy bár olyan valaki szolgájának nevezik magukat, aki halottakat hoz vissza az életbe és betegeket gyógyít, ők azok - gonoszabban bárki másnál, akit a föld táplál - akik az egészségeseket nyomorítják meg és az élőket teszik holttá, de nem is annyira tűzzel és karddal, hanem a romlott nyelvükkel.

Miféle béke és egyetértés látszatát keltik ők a sajnálatra méltó népek előtt? […] A világ fennmaradó részében nem található annyi széthúzás és disszonancia, mint náluk. Mert tízezer ilyen pedáns, vaskalapos közül nincs egy sem, aki ne tartaná készenlétben a saját katekizmusát. Amennyiben ezt még nem publikálták, úgy éppen azon vannak, hogy publikálják, és semmi más beállítottságot nem találnak jónak, csak a sajátjukat, ez által pedig mindenki másnál valami megjegyeznivalót találnak, amelyet kritizálhatnak és kétségbe vonhatnak.”



Virtu (erény, kiválóság) - a hasznosság, az erő és az erény fontossága



A katolikus egyházat sem hagyja ki: Mercurius úgy definiálja a nápolyi inkvizíciót, mint a „legnagyobb birtoklási vágyat, amely álcázva, a vallás ürügyén tartja fenn magát”. Ugyanilyen kevéssé pártfogolja Bruno - és ez különbözteti meg őt Rousseau későbbi, 18. századi „forradalmi teóriáitól” - az Aranykorba való visszatérést. Ellenkezőleg, a harmadik dialógus kezdetén megállapítja, hogy a bűntelenség, ahogy az Aranykorban megjelent, még nem jelenti azt, hogy az ember birtokolja a virtu-t (erőt és erényt). Az istenek éppen azért adtak kezeket az embereknek, hogy használják, és ez által különböztessék meg magukat az állatoktól. Közvetetten itt tehát újból a szabad akarat elsődlegességét követeli, Luther „szolgálatra való elkötelezettségével” szemben.

Bruno tanulmánya az ókori egyiptomiakkal folytatódik, az ő bölcsességükkel, melyhez az a felismerés tartozik, hogy Isten a természetben van, sőt, „a természet nem más, mint a dolgokban lévő Isten”. A természetet tisztelve az ókori egyiptomiak az istenséget imádták. „Ahogy az istenség bizonyos értelemben lejön, amennyiben a természetben megnyilvánul, úgy emelkedik fel az ember a természeten át az istenséghez, kúszik át a természet dolgaiban visszatükröződő életen, és emelkedik fel az e fölött létező Élethez.”



A századforduló 1600 körül



A hősi szenvedélyekről című művében Bruno leírja a lépcső elvét, amelyen keresztül az ember a „természetmágia” segítségével Istenhez ér. Ezzel szemben az emberek „olyan isteneket imádnak, melyek épp csak annyira szellemiek, mint az állatok”, mert imádatuk végül a halandóknál köt ki, méltóságukat vesztett, szégyenletes, őrült, fanatikus, becstelen, szerencsétlen, gonosz szellemek által megszállt embereknél, akiknek sem agyuk, sem beszédben való jártasságuk, sem virtu-juk nincsen. Akik életükben semmit nem tudnak felmutatni, és lehetetlen, hogy haláluk után bárkiért bármit is tegyenek”. Ez egy kendőzetlen támadás a szenteknek az ellenreformációban megnyilvánuló tisztelete ellen. Azt mutatja, hogy Bruno a közeledő századfordulót az egész keresztény-mózesi hagyomány befejezésének látja. Ennek a végnek erkölcsi megújulást kellene magával hoznia, mégpedig az ókor, főleg a rómaiak erényeihez való visszatéréssel, akiket Bruno különösen nagyra értékel:

„[…] A nagylelkűség, igazságosság és kegyesség tetszik az isteneknek. Erről az alapról emelték fel a római népet a többiek fölé, mert más népeknél jobban sikerült nekik az, hogy dicsőséges tetteik által hasonlatossá váljanak az istenekhez. […] És amilyenek a törvényeik és a vallásuk voltak, olyanok voltak szokásaik és tetteik, és ugyanannyi megbecsülésben és szerencsében volt részük.”

Egy új etikai lendületre való ösztönzés Bruno legutópisztikusabb oldalához tartozik. Ugyanakkor az olyan utópisztikus konstrukciók, mint Thomas Morus ideális városa, vagy az ezen a területen szerzett tapasztalatokról szóló híresztelések meglehetősen hidegen hagyták.



A fehér fekete



A harmadik párbeszéd utolsó részében az Orion és a Kentaur csillagképről szóló vitát a kereszténység álcázott támadására használja Bruno. Orionról az mondja Momus: „Hagyjátok, istenek, hogy egy javaslatot tegyek. […] Hagyjuk, hogy ő, aki már annyiféle csodát tett, és mint Neptun, képes a tenger hullámain járni, anélkül, hogy elsüllyedne, sőt anélkül, hogy benedvesítené a lábát - következésképpen sok szép trükköt fog tudni bemutatni - az emberek közé menjen. Hadd mesélje el nekik, amit akar, hadd hitesse el velük, hogy a fehér fekete, hogy az emberi intellektus, ahol a legjobbat látni véli, ott vak, és amit az értelem kiválónak, jónak és remeknek tart, valójában alantas, rossz és romlott…”

A Lo spaccio párbeszédét, mint Bruno összes dialógusát, polemikus írásnak kell tekintenünk, mely szerzője fejlődésében csak egy pillanatfelvétel. Ezért ne lepjen meg bennünket, hogy Bruno később Lutheránus központokban bukkan fel, Wittenbergben és Helmstedtben, a német vallásmegújítókat pedig Oratio Valedictoria (1588) című művében, a Wittenbergi egyetemi búcsúbeszédében nagyra értékeli.

A Lo Spaccio dialógusban az eretnekség szörnye, melynek Herkulest kell legyőznie, maga válik Herkulessé, amely győzedelmeskedik a tiarával koronázott Cerberuson. Ez az ellentmondás, vagy irányváltoztatás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Bruno minden, a dialógusokban alkalmazott gondolatképet visszavont. Gondolatai teljesen következetes rendszert alkotnak.

Még néhány lényeges pont: a Hősi szenvedélyekről című mű az istenség iránti emberi szeretetet tárgyalja. Ez homlokegyenest szemben áll - teljesen az égi és földi éroszról szóló plátói tradíciót követve - a vulgáris szerelemmel. Mert az istenivel való egység a földi életben nem (teljesen) valósítható meg, ezért a hősi szerelem tragikuma állandó gyötrelme a filozófusoknak. Az istenség azonban felvezeti őt a megismerés folyamatának lépcsőjén. Ez a mű kulcsszövegnek tekinthető, melyben Bruno sorsa, és az inkvizícióval szembeni helytállása előre látható.



A heliocentrikus világkép védelmezése



Nagyon tanulságos Brunonak a Világegyetemről alkotott nézete. Már a Hamvazószerdai vacsorában (1584) védelmezi Kopernikuszt, mint „…aki magasan Ptolemaiosz, Hipparchusz, Eudoxusz és mások fölött áll… Ezt a felsőbbrendűséget a szokásos és közönséges filozófia néhány hamis axiómájától (hogy ne vakságot mondjunk) való megszabadulásával éri el. Azonban nem nagyon távolodik el tőle. Mert ő, aki inkább matematikus, mint fizikus volt, nem tudott olyan mélyre ásni, hogy kitépje a hamis és haszontalan elvek összes gyökerét, ez által minden nehézséget feloldva, önmagát és másokat annyi felesleges vizsgálattól megszabadítva, figyelmét konkrét és biztos dolgokra irányítva. Ennek ellenére ennek a német embernek a nagyságát nem lehet eléggé díjazni, aki olyan keveset vett át a bolond tömegtől, és kiállt a szembenálló meggyőződés árama ellen.”

Kopernikusz védelmezését tovább dolgozza ki a De l'infinito, universo e mondi dialógusában. Tizenhárom évvel később Galilei maga ír erről egy nem publikációra szánt írásában. Fél évszázaddal később megjelent Galileitől a Dialógus a két világrendszerről (1632).

Bruno felülmúlja Kopernikuszt. A világegyetemet - mint századokkal előtte a Lucretius nevű római természetfilozófus - végtelen nagynak látja, és állítja, hogy sok olyan világ létezik, mint a miénk. A világegyetemet nem tekinti üres térnek. Az univerzumon belül, melynek nincs centruma, és egyértelmű mozgásiránya sem, mégis minden mozog, a „Napok” és a „Földek” is. Nehézség és könnyűség relatív fogalmak számára.

Bruno ebben a modern tudomány előfutáraként jelenik meg. Nehéz megítélni, hogy befolyása milyen messzire ér. Az sem világos, mennyire ismerhette egy olyan gondolkodó, mint Galilei, Bruno írásait. Ugyanezt mondhatjuk el Spinozáról is. Mégsem kizárt, hogy ez a holland filozófus is olvasta Bruno írásait.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,