Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2011-es évfolyam

2011/2/ Létezik még egyáltalán valami, ami szent?

Pentagram > 2011-es évfolyam


Az egyetemes geometria



A Pentagram ezen számában az egyetemes geometriát szeretnénk kicsit közelebbről bemutatni, melyet a régi időkben „szent geometriának” is neveztek. Ha nem vagyunk különösebben tehetségesek, akkor az iskolában a matematika és a geometria valószínűleg fejtörést okozott. Ezek gyakran absztraktak, nagyon elvontak voltak, és nehéz volt megoldani a feladatokat. Akkor hogyan is lennénk képesek megérteni egy olyan fogalmat, mint az egyetemes geometria? Beszélhetünk-e a számok isteni-szellemi titkairól? Mi ezeken az egyetemes? Mi lehet ezen szent?



Semmi sem szent a világunkban, állapíthatnánk meg, ha pusztán a világban zajló eseményekből ítélnénk. Valóban jogos a kérdés, hogy ez a megközelítés vajon nem csak a fantáziánkon múlik-e? És mégis... amikor egy virág a fényben tündököl a maga teljességében, amikor egy felhőképződmény a színek kavalkádjában fény és árnyék között lebeg a reggeli napsugárban a horizont felett, akkor csodálkozunk és álmélkodunk. Mi érint meg bennünket ekkor? Van ebben valami szent? Amint ennek utánagondolunk, „ez” vissza is húzódik. Elmúlik a pillanat.

Próbáljuk meg követni kicsit a magasztos pillanatot. Az egyiptomi Napistenhez, Atonhoz írt kis himnusz jut az eszünkbe:

„Szépen sugárzol, élő Aton, örökkévalóság ura!

Tündökölsz, fényes vagy és erős,

szereteted nagy és hatalmas.

Sugaraid alakítják teremtményeid szemeit…

Anya vagy és Atya, akiknek szemét is te teremtetted;

Ha felkelsz, általad látunk.”

„Láttunk” valamit. Szemeinkkel, de finomabb érzékszervünkkel is. Hogyan jut ez el eme nagyszerű „szerkezethez”, szemeink geometriájához, mely a látást lehetővé teszi számunkra? A régiek azt mondták: „A szemeket a fényt teremtette”. Plótinosz, a platóni filozófia nagy követője világította ezt meg.

Mai tudományunk felfedezte, hogy a halaknak fény besugárzása nélkül, nem fejlődik ki a szemük. Van-e már a fényben valami, ami a szemek geometriájaként fejeződik ki? Másként szólva: vajon a fény közvetít-e egy ideát, hogy az az anyagban megnyilvánulhasson? Évmilliók óta sugárzik Földünkre a Nap fénye. És ő „válaszol”. Legszebben a növényvilág virágai tükrözik vissza a fényt. Gyakran mondták már, hogy ezek napszerűek. A fény érzékelése a virágokon keresztül hasonló a szem érzékeléséhez.



Lux és lumen



Platón Timaios című párbeszédében azt írja, hogy Isten a világot demiurgoszai segítségével teremtette, mégpedig úgy, hogy a számok, az arányok és a geometria legyenek az alapjai. Abból indul ki, hogy a szám, az arány és a geometria a szellemiből áramlik bele világunkba. A Bibliában a Teremtés könyvében Isten így szól a Teremtés első napján: „Legyen világosság - és ím lőn világosság”. A korai templomatyák ebben az első világosságban egy szellemi valóságot láttak, amit lux-nak neveztek, és ez számukra a „tér lelke” volt. A általunk ismert világosságot a szellemi világosság emanációjának, kisugárzásának tekintették; lumen-nek nevezték. Sokat fáradoztak azon, hogy a világosság e két fajtáját megkülönböztessék egymástól. Az egyik a teremtő gondolatait tartalmazza, a másik testszerű megnyilvánulássá változtatja azokat (fény nélkül semmi sem növekszik).

A 13. században keletkezett ezen az alapon egy olyan szemléletmód, amely összekötötte a természettudományos gondolkodás legelső csíráit a vallásos szemlélettel. Az angol Franziskaner Robert Grosseteste, aki a középkor egyik legjelentősebb oxfordi tudósa volt, a világosságot „a testiség első formájának” tekintette, amelyből minden keletkezik. Egyetlen pontból kiindulva végtelenül és egyenletesen minden irányban megsokszorozódik, és egy gömböt képez. Sűrűsödéssel a differenciálódás fázisába jut, amely ahhoz vezet, amit a Teremtés könyve „Ég és Föld szétválásának” nevez. Ekkor anyag keletkezik. Az egész anyagi teremtés nem más, mint besűrűsödött világosság. A világosság létrehozza a teret, míg végül elhasználódása után, az általa teremtett világmindenség peremén elenyészik. Kristályos formában, tehát a teremtmények anyagában megmutatja nekünk eredeti szellemi tartalmát.

Grosseteste is két fajtáját különböztette meg a világosságnak: Az egyik fizikai létünk fényévé és anyaggá válik. A másik ezzel szemben a megismerés világossága lesz, ami Isten tisztán szellemi, mennyei teremtményeiben testesül meg.

(Vesd össze: Zajonc, Lichtfänger (Fényfogók). A világosság és a tudat teljes története, Stuttgart, 2008, 76, 131. o.).



A szelleminek a földi tükröződése



Cusanus (Nikolaus von Kues, 1401 - 1464) azt állította, hogy szakadék tátong a földi és a szellemi világ között. Ehhez a matematika nyelvét használta. Istent a végtelenség fogalmával tette egyenlővé. Az ember ebben egy halandó teremtmény.

Egy véges szám többszöröse mindig véges lesz. Így Isten, mint a végtelen, sosem lesz elérhető a véges, halandó lény számára. Ezzel Nikolaus von Kues az isteni fénybirodalom és a mi világunk közötti szakadékra utalt.

A korai gnosztikusok már ezer évvel korábban hasonló nézetet fejtettek ki. Mert a szakadék ellenére mégis sugárzik valami a szellemiből a földibe, különben teljesen elvesztünk volna. Valamennyi abból, ami fent van, közli magát a bensőnkkel.

Az, amit korábban „fent”-nek tekintettek, változott az évszázadok folyamán. Hátat fordítottak az éginek, és a föld és titkainak a kutatása felé fordultak. A fény ideális világa helyébe, amelyből a látszatvilág is levezethető, a matematika „ideális” világa lépett. A matematika - akár a geometria - elszakadt az isteni világosságtól. A vallásos nézet helyét az ésszerű gondolkodás rideg elvontsága foglalta el. Keresték, hogyan puhatolhatnák ki a matematika segítségével a világosság lényegét. A „szellemi” áthelyeződött az emberi fejbe. A materializmus kezdett egyre inkább elterjedni. A gnosztikusok szemszögéből elérkezett a „felejtés” ideje. Ezt igen találóan adja vissza a szabadkőműves-irodalom egyik szövege: „A szakember bölcsessége, az anyag ereje és az építészet szépsége meghátrált a rendetlenség, a zavarodottság és a bűn elől.

Hogy dicsőségét mindenki számára kifejezze, a világmindenség legfelsőbb ura elhatározta, hogy földi alkotását cserbenhagyja, és fenséges, mindenre kiterjedő geometriájával szellemi erődítményt épít, mely emberi hatalmak számára az évszázadok folyamán érinthetetlen marad.”



A mítosz



Ezzel a 18. században eluralkodó tendenciával helyezkedtek szembe a romantika nagy gondolkodói. Újra kapcsolatot kerestek a „mítosszal”. Természetmegfigyelésük arra irányult, hogy az isteni-szellemi a fizikai szinten láthatóvá válhasson. A Faustban olvashatjuk: „Minden múlandó dolog csupán hasonlat”. Ennek a hasonlatnak a világosság halhatatlan világára kell emlékeztetnie bennünket, amely folyamatosan vonz minket. Novalis (Georg Friedrich von Hardenberg, 1772-1801) arra utalt, hogy a bölcsek a szigorú valóság és a költészet, a mítosz szétválása előtt a természetet mint lélekkel átitatottat tapasztalták meg. Átélték az istenek létezését, és olvastak még a világban jelenlévő isteni befolyásokból: „Minden, amit a beavatottak láttak, Isten nyomát viseli”. Mitikus meséjében a „Fabel és Erósz”-ban Fabel a mítosz megtestesítője. Fabel az ember újjászületett, legbelsőbb lénye, a léleklény, „egy örök nőnemű gyermek”. A régi mítoszokban a Szfinx az emberi lét lényege iránt érdeklődik. „Mi az örök titok?” - kérdezi a Szfinx Fabelt.

„A szeretet” - hangzik a válasz. „Az hol található?” „Szófiánál!” És a bölcsesség e szeretete az, ami a mai embert, a nyílt lelkű embert közelebb viszi saját magjához.

Novalis kortársa, az angol művész, William Blake (1757-1827) világunkat „különleges és pompás lakóhely”-nek találta, „melynek végül mégis utat kell adnia a dicsőséges, újrateremtett világmindenségnek”. Blake úgy vélte, hogy sajátos víziói erre az új fejlődésre utalnak, melyet költeményeiben „A világmindenség vége” és „A kozmosz egysége” címmel dolgozott fel. Mindkettő megelőzte korát. És Blake meg volt győződve arról, hogy műve hozzájárult ahhoz, hogy másokat felemeljen a „végtelen megtapasztalásához”. Ez volt az egyik oka annak, hogy költeményeit csodálatos kalligráfiában, szépírásban, és fantasztikus és inspiráló festményekben jelenítette meg.

Az amerikai költő, Ralph Waldo Emerson (1803-1882) hasonló módon közeledett a látható világhoz. Felébredt szellemű költő volt, aki olyan bortól volt ittas, „amely nem szőlő belsejében érett”. Gondolkodása kristálytiszta volt, ahogy egy mély kútból hűvös, tiszta víz tör elő. Újra és újra felismerhetővé tette, hogy a természet minden tényezője egy szellemi valóság szimbóluma.

Ahogy a tudomány elvált a szellemi eredettől, a költők egyre inkább az anyag titkát próbálták meg kideríteni. A költészet többé nem a természet csodái feletti ámulatról és a szellemi felemelkedésről szólt, hanem tiszta gondolkodásról, uralomról és haszonról. Az egyéni szellemet a tárgyakkal állították szembe, amelyeket vizsgálgattak és megpróbáltak az emberi akarat alá rendelni. Így hatolt az ember az anyag legmélyebb mélységeibe… mígnem egy határba ütközött.

Hans-Peter Dürr kvantumfizikus és filozófus írja: ha az anyagot egyre kisebb darabokra szedjük, végül nem marad vissza semmi, ami az anyagra emlékeztetne minket. A végén nincsen már anyag, csak forma, alkat, szimmetria, vonzás és kapcsolat. Az anyag nem anyagból áll! … Az elsődleges a kapcsolat, a viszony, az anyag pedig másodlagos.

A matéria egyfajta jelenség, ami csak egy bizonyos, igen durva szemlélődés, vizsgálat esetén válik láthatóvá. Az anyag alvadt forma. Talán azt is mondhatnánk: „alapjában véve csak az marad belőle, ami a szellemihez hasonlít inkább - egységes, nyílt, élő lehetőség. A matéria a szellemiség salakja.” (Geist, Kosmos und Physik, Amerang 2010, 33. oldal)



Kondenzált formák



Így dereng fel ma ismét a fény szellemi világa a láthatáron. Az ember számára megmutatkozik egy lehetőség. Vezető természettudósok, mint Ulrich Warnke, a határtalan potenciálról vagy a lehetőségek tengeréről beszélnek. Egy kör bezárulhat. Természettudomány és misztika a saját útjukon magas nívóra emelkedhetnek. Egyrészről az elnyert higgadtságban, másrészről a szellemi felemelkedésben találkozhatnak egymással. Az egyetemes geometria olyan struktúrákat mutat nekünk, melyek egy szellemi tartalom sokszorosan visszatérő tükröződéseinek tűnhetnek fel számunkra. Új alapon, anyaggá lett világosságként, kondenzált formákként láthatjuk őket. Hová jutunk, ha a kötöttségeket feloldjuk és követjük őket visszafelé az eredetükhöz? Akkor megérezhetjük, hogy a geometriában a tökéletes arányok a szellemi szépség és harmónia lenyomatai, és bizonyos felületek és vonalak egymással való kapcsolata a tökéletes kapcsolatok és a szeretet jelképe.

Így találunk vissza a matematikai és misztikus élmények közötti összefüggéshez. Ha matematikai képletek segítségével a kozmosz törvényeinek a mélyére hatolunk, akkor - gyakran tudatlanul is - az isteni-szelleminek (amely mind bennünk legbelül, mind mindenütt a kozmoszban jelen van) a megismerésére törekszünk. Ugyanez érvényes testünk arányaira és mozgására. Testünk is, amely mindennap közli magát velünk, a világosság egy leképeződése.

Arra törekszünk, hogy a Pentagramban mélyebb bepillantást adjunk a számok és arányok mennyiségi és minőségi összefüggéseibe. Újra megtanulhatunk csodálkozni. Amiről úgy véljük, hogy jól ismerjük - az egyszerű számokat például egytől tízig - az valójában átfogó szellemi üzenet. A számunkra kijelölt, végső célját illetően szédítő, szakadékon átvezető út, melyet Nikolaus von Kues és a gnosztikusok is megmutattak nekünk, kódként benne rejlik a kis egyszeregy számaiban. Életünk mély értelmet kap, ha azt, amit már régóta tudunk, új módon értelmezzük.



Irodalom:



1. Zajonc, Fényfogó. A világosság és a tudat közös története., Stuttgart, 2008. 76, 131 oldal.

2. Szellem, kozmosz és fizika, Amerang 2010, 33. old.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,