Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2011-es évfolyam

2011/3/ A lehetetlenen túl megtörténik a belátás

Pentagram > 2011-es évfolyam

Az ablak előtt a reggeli napfény lassan felemelkedik a láthatáron és most ragyogóan áttör a fénybe boruló fakoronán. Sugarai arany fényt vetnek az asztalra és a levélpapírra. A golyóstoll árnyéka határozottan követi kék műanyagból készült eredetijét a papíron, hosszú fekete hegyével kísérve minden betűt, mintha a szavak egyidejűleg két síkon formálódnának ki.



A jelek



Nem-megvilágosodottnak lenni, igen, erről sokat lehet írni, mert az ember ezt minden nap több mint eleget tapasztalja. A mindennapi élet különböző kellemetlen életkörülményei és eseményei fölötti bosszúság, vagy az emberek iránti ellenszenv, akik a hibáikkal és zavaró tulajdonságaikkal az idegeinkre mennek, ez ismerős helyzet. Ez ugyanúgy érvényes a csendes, ki nem mondott, ám mindazonáltal nem kevésbé sötét gondolatokra és érzésekre is, amelyek gyakran felriasztanak minket. Mindez egy olyan állapot egyértelmű jele, amely távol áll a megvilágosodottságtól.

Nos, akkor mi is tulajdonképpen a megvilágosodás?

Kinézek az ablakon a Napra, amely már tovább haladt, majd eltűnik a látókörömből. Ezzel eltűnik az arany ragyogás is az asztalomról, és átadja helyét egy szép őszi nap egyszerű világosságának. Bár a nap, mint sugárzó kör most már nem áll tisztán a szemem előtt, a környezetem világos marad. Elvégre továbbra is jelen van, észlelhetem a működését, és világossá teszi a nappalt.



A Nap leírása



Mindazonáltal mi történik éjszaka, amikor a bolygónak ez az oldala hátat fordít a Napnak és sötétség vesz körül minket? Szemeink számára a Nap akkor kétségtelenül eltűnik. Ám mi tudjuk, hogy létezik, és reggel visszatér - vagy pontosabban újra láthatóvá válik, mivel földünknek az a fele, ahol mi vagyunk, feléje fordul. Ha azonban az éjszaka végtelenül elhúzódna, akkor meddig tudnánk a Nap létezéséről? Ha pedig mindazok, akik még valóban megélték, lassanként kihalnának, akkor biztosan akadnának mások, akik továbbra is beszélnének a napfényről, jóllehet ők maguk azt soha nem látták. Hogyan hangozna ez a harmad- negyed- vagy százezredik kézből? Talán a következőképpen:

„Egykor a Nap világossá tette fényével a nappalt. Melengető sugarai behatoltak szinte minden szögletbe, és lehetővé tették, hogy minden pontosan és élesen kirajzolódjon itt a ragyogó fényben.”

Az, aki ezt saját maga soha nem élte meg, mindezt a legkülönbözőbb módon képzelhetné el.

„Olyan ez, mintha egyszerre több ezer neoncsövet kapcsolnának be?” Erre azt mondjuk: nem, a napfény aranyszínűbb és melegebb. „Akkor talán olyan, mintha roppant mennyiségű halogénsugár villanna fel ugyanabban a pillanatban?” Erre azt feleljük: nem, a napfény lágyabban és finomabban ragyog.

„Hát akkor olyan, mint egy fehér gyertyatenger?”

Nem, mivel a napfény nem lobog és nem is alszik el a szélben. „Ahhoz, hogy hűen leírjuk a napfényt, az embernek tehát saját magának is látnia kell azt?” Igen.

Viszont ha soha nem láttam volna, és valaki, aki megtapasztalta, beszélne róla, hihetnék-e neki? És ha hinnék neki, képes lennék-e felfogni és megérteni? A fejemben fel tudnék vázolni egy képet a napról, valahogy úgy, mintha egy halogénfényt vagy egy gyertyatengert képzelnénk magunk elé. S amikor elutaznék oda, ahol a nap van, és saját szememmel látnám azt, s azután visszatérnék a világ sötét oldalára, vajon be tudnék-e számolni az utamról? Tudnék-e úgy tájékoztatni, hogy mások is megértsék, vagy a szavak cserben hagynának engem?

Ehelyt befejezem, mivel nincs több mondanivalóm a megvilágosodásról, amíg magam meg nem tapasztalom azt, és nem döntök előbb a további folytatásról. Úgy gondolom, hogy ez nem a legrosszabb befejezés egy olyan történet számára, amely a megvilágosodásról szól - és leteszem a tollamat.



A lélek a világosságban



Egy emlék tör elő a tudatom peremvidékéről. A fiam ötéves korában elém állt és kezeit a szeme elé emelte elgondolkodó pillantással:

„Mama, amikor meghalunk, és a lélek az Isten elé megy, akkor ez itt már csak árnyék” mondta a kezeire és a testére mutatva. A szemeiben lévő mélységes komolyság furcsán érintett. A gyerekek gyakran különösen tiszták, és igencsak közel állnak a szentséghez, gondoltam. Miért jönnek éppen most elő bennem ezek az emlékek? Most is, mint akkor, érzem a gyermek szavainak igazságát. Mi veti az árnyékot - ami a testünk - és mi világítja azt meg? Amikor a lélek „Istenhez” járul, a test már csak árnyék. A lélek lenne tehát az az elem, amely az árnyéknak életet ad, és a testünk eszerint a lélek árnyéka lenne? Egy olyan lélek, amely teljesen világosságból áll, nem vet semmilyen árnyékot többé, átlátszó, megvilágosult. Tehát így van ez: a megvilágosodás a lélek sajátossága, nem a test valamiféle állapota, és nem is a személyiség minősége.

De hát a lélek nem a személyiség része?

Igen, de csak annyiban, hogy az új lélek a világosságban áll, és a személyiségünk - ennek árnyékaként - összekapcsolódik vele, és így meg is kötözi. Akkor ez a megfordult lélek szintén össze lesz kötve vele.

Itt egyenlőre véget ér a gondolatmenetem és elcsodálkozom. Egy ötéves gyermek ösztönösen felismerte ezt az összefüggést az ő egyszerű, gyermeki gondolkodásával. Valaki, aki tényleg megtapasztalta a világosságot, kifejlődött a saját világossága, azt tanácsolja nekünk, hogy váljunk gyermekké. Vajon megértettem a tanácsát?

És ha megértettem, tudom-e azt alkalmazni a mindennapi életemben? Mit is csinált tulajdonképpen az én kisfiam? Minden ijedtség nélkül elfogadta a saját halálának a lehetőségét, de ugyanakkor nyitott maradt az élet lehetőségére is. Észgyötörte felnőttként képes vagyok-e valóban megnyitni magam a lélekimpulzus számára, amely találkozik a világossággal? Ha én figyelmes gyermekként befelé fordulok, vajon újra megtapasztalok-e ott valamit annak a szellemi napnak a világosságából, amely sohasem volt távol tőlem.

Ez a gondolat különös vágyat ébreszt bennem. Szeretnék odafigyelni, megtapasztalni valamit a világosságból. Szeretnék a lelkemmel párbeszédet folytatni és meghallani azt, amit mondani akar nekem.

Eképpen, gondolom én, a világosság útja, a megvilágosodás útja nem a beszédé és az okos szavaké, hanem a meghallásé és a hallottak megvalósításáé. Amíg a belső füleim nem hallanak, addig valószínűleg a belső szemeim sem képesek látni, és a világosság, ami a lélek valóságává válhat, először olyannak tűnik, mint az ezer neoncsőről alkotott elképzelés.

Itt elhatározom, hogy mostantól kezdve a megvilágosodásról hallgatok.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,