Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2011-es évfolyam

2011/3/ Alexander Szkrjabin - egy univerzális művész

Pentagram > 2011-es évfolyam

„Kezdetben volt Eru, az Egyetlen, akit tünde nyelven Ilúvatarnak neveznek, s megteremtette gondolatának szülötteit, az ainukat; s azok Nagy Muzsikát formáltak előtte. Ez a muzsika volt a világ kezdete; mert Ilúvatar láthatóvá tette az ainuk dalát…” (J.R.R. Tolkien: A Szilmarilok)




Amikor először hallottam a nevét, még nem tudtam, hogy intenzívebben fogok vele foglalkozni, és közelebbről megismerkedem vele. Azóta eltelt egy év, a neve úgyszólván lehorgonyzott az életemben, annak ellenére, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el akartam búcsúzni tőle. Miközben vele foglalkoztam, felfedeztem azokat az embereket is, akiket szeretett és tisztelt.

Elvezetett híres filozófusokhoz, pszichológusokhoz és zenészekhez, bepillantást nyerhettem a tanításaikba. A szellemek között ő vízválasztónak látszik: Van, aki közülük szereti és tiszteli őt, van aki nem érti, túl kaotikusnak és becsvágyónak tartja; eközben mások soha nem hallottak róla. Engem végül elgondolkodásra késztetett, és megkíséreltem megérteni őt. Mi volt az érdeme Isten és az emberiség szolgálatában - kérdeztem magam.

Izzó beszélgetésekben kerestem az élő anyagot, tűnődtem, hogy róla valamit írni tudjak. De ez egy lépéssel sem hozott hozzá közelebb - mikor hirtelen úgy adódott, hogy nagyon különös körülmények között hallottam a darabjai egyikét. Annyira befolyása alá vont, hogy benyomásomat rögtön papírra kellett vetnem. Így keletkezett a következő asszociáció:

Szeretek. Már az Ő neve is képes friss széllel megérinteni. Úgy mozgok a zenéjében, mint egy nagyszerű világban, ami él és lélegzik, szüntelenül változik, átalakul, felvesz magába és növekedésre serkent. Hosszan tudnék ebben a magas és tiszta energiában időzni, fürödnék ebben a szeretet-tengerben, és vele együtt növekednék. Milyen szerelmesnek érzem magam! Milyen szép ezt az érzést megélni kötöttség nélkül. Úgy tűnik nekem, mintha ebben a csodavilágban tüzes gondolatok szállnának, találkoznának. A gondolatok egyesülnek színes hangokkal, és megújulva költeményekké születnek, versekké, jóslatokká és új lényekké. Mintha lángokká válnának, melyek egy végtelen táncban mozognak és beteljesítik önmagukat. Úgy tűnik, mintha a befolyásuk alatt önmagamhoz kerülhetnék közelebb. Bennem nincs sem kényszer, sem habozás; nem szégyenkezem ezért a szeretet-érzésért a szívemben. Van, és én egy rész vagyok belőle. A lelkem úgyszólván csordultig telik ezektől az izzó lángoktól, együtt lélegzem velük, lángokkal, tűzzel, fénnyel.

Bolygók születnek és tűnnek el újra a következő pillanatban. A csillagok változtatják az alakjukat, a meteoritok új utakat választanak maguknak, az égbolt nevet és sír. Én egy csendes megfigyelővé válok ebben a roppant történésben, ez az égi átalakulás mély vágyakozást idéz elő bennem. Követem. Sírok. A szívem mélyén érint meg, szerelmes vagyok és fájdalmasan boldog.

Ki ő, akinek a zene által van ereje gondolatokat, embereket és bolygókat teremteni a káoszból, táncoló mozgásra bírni őket, és valóra váltani a világ teremtésének csodáját? Hogyan maradhat szerény egy ember, ha ezt a gigantikus eseményt a bensőjében érzi? Sikerülhet-e a kísértésnek ellenállni és az elvakultságot elkerülni? Felismeri-e, hogy csak egy tehetséges, áldott eszköz Isten kezében, és magát nem mint művei teremtőjét látja? Így nem válik külön az ő fenséges ihletétől - Istentől. Művét nagynak, hatalmasnak, gondolatait izzóaknak, elképzeléseit és szemléletét fennköltnek látom.

Egy ember számára csaknem lehetetlennek tűnik nem összetéveszteni magát ezekkel a fenséges látomásokkal. Hogy Alexander Szkrjabinnak sikerült-e, nem tudhatom.





Alexander Szkrjabin az úgynevezett „ezüstkorban” élt és alkotott. Az orosz költő, Andrej Belij írta erről a korszakról: „Most a művészet tartalma azonos a megújuló élet tartalmával. A művészet maga szólít fel új életre.” Az orosz művészek ebben az időben figyelemre méltóan sokat küzdöttek a megvilágosodásért. Műveikben és személyes sorsukban öltött formát a legmélyebb emberi vágy.

Ilyen művész volt Alexander Szkrjabin (1872-1915) orosz zeneszerző és filozófus is, aki elsőként teremtett szinesztétikus zenei, összművészeti alkotást - mai kifejezéssel: multimédia performanszt - hangban, színben, formában és mozgásban egy nagy egységet képezve. Szkrjabin zsenije fáklyaként lángolt fel a zenén keresztül. A megvilágosodást fényszólamok formáin keresztül élte és komponálta meg. „A zene egy megvilágosodási út. El sem tudják képzelni, milyen nagyszerű megismerési módszer. Csak tudnák, mi mindent megértettem a zene által! Mindent, amit most gondolok és kifejezésre juttatok - mindent a művészetemen keresztül tudok” - tanúsította.





A Prométheusz Misztérium

Helena Blavatsky „Titkos Tanításának” ösztönzésére született forradalmi zeneműve: a Prométheusz. A „Prométheusz - a titán” című fejezetben Blavatsky megmagyarázza, hogy a görög Prométheusznak, ennek a híres tűzhordozónak, mi a jelentősége a hinduizmusban. Nincs szó többé tűzlopásról. Az isteni tűzzel az emberekben a szellemszikrát lobbantja lángra.

„Tudják, nálam „Prométheuszban” keletkezik …a fény! Azt szeretném, hogy tűz-szimfóniává váljon egy egész terem, változó fényekkel. Itt lángolnak ők, a tüzes nyelvek. Látják, ahogy a lángok itt és a zenében tündökölnek.” Szkrjabin zenei misztériuma, a Prométheusz („Le Poeme du feu”, 1910) volt legjelentősebb alkotása, egy szinesztétikus mű nagy zenekarra, zongorával és orgonával, kórussal és színbillentyűzettel. A mű sajátos „töménységét” a jellegzetes Prométheusz akkord adja, ami Pleroma (teljesség) akkordként is ismert, mint a bőség és minden létező erejének a szimbóluma.

A Prometheusz akkord hat hangjának (C-Fisz-B-E-A-D) teljes harmóniája a teozófiai alapelv, az „omnia in omnibus” (minden mindenben) megvalósításaként válik megtapasztalhatóvá, észlelhetővé. A mű belső rendje a világrend titkán nyugszik, ezért felhangzanak a zeneműben antik misztérium-énekek is, amelyeket emberi hangok szólaltatnak meg. Ez az alkotás Szkrjabin életművének csúcspontja, melyben kifejezésre jutott misztikus-filozofikus meggyőződése. Szkrjabin megkísérelte a megvilágosodást zeneileg tettekbe átültetni. Ebben látta küldetésének beteljesülését. Életének utolsó öt évében a Prométheusz-misztériumon dolgozott, miközben végső célként valószínűleg azt tartotta szem előtt, hogy a világot megszabadítsa az anyagtól. Ennek a grandiózus, szinesztétikus alkotásnak az előadása egy hétig tartott volna, és ezen végül minden földlakó részt vett volna(!). Indiában, a Himalája lábánál egy szférák temploma emelkedett volna, amely állandóan változtatta volna a formáját. A zeneszerző egy „áramló, folyékony, organikus építészetet” képzelt el. Táncot, felvonulást, zene- és illatszimfóniát, üdvözítő mondások felolvasását kellett volna a fényszólamok erejével összekötni. A teremtés hét napja a Szkrjabini elképzelés szerint magában foglalja az évmilliók evolúciós fejlődését. A hetedik nap végén bekövetkezik az egyetemes csúcspont, ami után minden ember képes lesz felemelkedni az örök isteni szépséggel összeköttetésben lévő új létállapotba.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,