Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2012-es évfolyam

2012/1/ Orfeusz misztériumai

Pentagram > 2012-es évfolyam

Orgiák, vagy a szellem felemelkedése?

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói, leírták a lélek megszabadításához vezető utat. Ehhez az egyetemes tan eredeti szövegeit vették alapul, melyeket a Szellemi Iskola tanulóinak és az érdeklődőknek elmagyaráztak, és életük példájával bemutattak.



J. van Rijckenborgh



Európa különböző színhelyein, valamint Kanadában és az Egyesült Államokban is előadták tavaly nyáron Christoph Willibald Gluck „Orpheus és Eurydiké” című operáját. A zeneszerző emiatt 1776-ban mélyen beleásta magát a mitológiába, és csodálatos dallamokkal tarkítva dolgozta fel az Orfeusz-mítoszt. Orfeuszt, az énekest, aki varázslatos hangjával és húrjátékával még a köveket is képes volt meghatni. A Pentagram is szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy az olvasóval együtt elgondolkozzon ennek az ókori görög szellemi drámának a mélységeiről és hátteréről.



Amikor Orfeusszal foglalkozunk, mindent el kell felednünk, amit az iskolapadban esetleg tanultunk róla. Nem azért, mert az talán nem igaz, hanem mert azokból biztosan a rossz következtetéseket vontuk le. Ebből az következik, hogy kevés figyelmet szentelünk az orfikus és dionüszoszi csodáknak. Ezekről a csodákról leginkább az „orgia” szó jut eszünkbe, melynek nálunk igen rossz híre van. Valójában a régi korokban, főleg a szerfelett dekadens római császárságban az orgiák - eredetileg a misztériumi rítusok ünnepe - alkoholos kicsapongásokká, és a legelvetemültebb, közszemlére tett érzéki megnyilvánulásokká váltak. Mindezt az orfikus és a dionüszoszi misztériumok álcája mögött tették. Úgy tartják, hogy Dionüszosznál és Orfeusznál előkelő helyet foglalt el a boroshordó, továbbá az is fennmaradt, hogy mindkét misztériumi alak főleg a nőket tudta őrületbe kergetni.

A dionüszoszi befolyás egyfajta légköri vibrálás volt. Amint ez a vibrálás elérte a vidéket, azok a nők, akik erre nyitottak voltak, elhagyták otthonaikat, férjüket és gyermekeiket, hogy bizonyos helyeken összegyűljenek és isteneiket borral és hisztériával fűszerezett különféle orgiával tiszteljék.

Mialatt házi teendőiket végzik - így szólnak a legendák - hirtelen szőlőkacsok fonják be szövőszékeiket, és tej és méz csöpög a mennyezetről.

Megragadják az egyik gyereket a családból, széttépik, és eltűnnek a hegyekben, ahol a menádokkal átadják magukat az isteni mámornak. Az őrület járványszerűen terjed az emberek között, és a többnyire vonakodókat magával ragadja, minden kapcsolatot elszakít, és féktelen természetű élethez vezet.

Más elbeszélésekben a következőket olvashatjuk: három nővér megőrül és elhagyja a szülői házat, csecsemőiket felfalják. Olyan ez, mint mint egy lidérces álom, így tanítja az irodalom. És isten még tovább űzi, hajtja őket az őrületbe. Ő a nagy vadász, és az asszonyokat, akik őt szolgálják, úgy hajtja, mint a kopókat. Ki ne hallott volna már a bakhánsnőkről? Ezek a dionüszoszi őrületbe kergetett asszonyok, akik félelmetes őrületben vadállatokként viselkednek.

Mit tartsunk hát mindarról, amit anélkül tanítottak nekünk, hogy megértették volna, s mint mondákat és legendákat tálaltak, és ami a római dekadenciára olyan ördögi hatással volt a maga idejében? Vajon nem Bacchus szolgája manapság is egy alkoholista? Nem arról van-e szó, hogy az ókori misztériumok mondaszerű, mitikus elemeit tényként kezeljük, hogy ezzel dialektikus durvaságot és bűnöket szemléltessünk?

Vajon nem lehetséges-e, hogy ezeket a bortól és fajtalankodástól bűzlő misztériumokat megfosszuk fátylaiktól és az új élet hívásának tekintsük őket?

Valójában nem. Egy isteni üzenet kézjele ezekben a misztériumokban ugyanis olyannyira nyilvánvaló, hogy egy gyermek is könnyűszerrel megértheti őket.

Elérkeztünk egy alapvető megállapításhoz: az orfikus misztériumok történelem előtti, legendás időkből származnak. Ezek kezdete körülbelül időszámításunk előtt 12 000-re datálható. Erre mindenképpen gondolnunk kell, amikor tiszta, több, mint tízezer éves krisztocentrikus gondolatokkal foglalkozunk.



Orfeusz minden más nagy isteni küldöttel összehasonlítható. Egy tant oszt meg velünk, amely az egyetemes misztériumok összefoglalása, anélkül, hogy bármit is feljegyezne.

És vele együtt Dionüszosz is színre lép, a szellem viharosan lelkes személye. Aki rá kíváncsi, minden különösebb fantázia nélkül megállapíthatja, hogy Dionüszosz a Szent Szellem hatásosságát testesíti meg. Ő a szellem, aki orkánként zúg át a világon, és mindenütt felrázza a dialektikus embereket, ahol csak lehetséges, és eksztázisba, vagyis orgiába kergeti őket. Amikor Krisztus tanítványai megélték pünkösdi ünnepüket, vagyis amikor a Szent Szellem kiömlött rájuk, akkor többen úgy gondolták, hogy a sok édes bor szállt a fejükbe. Az eksztázis, a mennyei, földöntúli öröm, amely a Szent Szellem érintése által ébred, és az ebből fakadó tettek, a hétköznapi, földi ember számára oly logikátlanok, és olyannyira abszurdak, hogy az „őrület” szót használhatják rá.

A régi hagyományok arról számoltak be, hogy a Szent Szellem érintésére az emberek reakciója olyan lehengerlő, hogy az a kívülállók számára felfoghatatlan volt.

Ezt értsék jól. Amilyen mértékben földi területünk az idő múlásával továbblép, úgy kristályosodik meg az ember fajteste is. Az emberi lényvalóság egyre jobban megkövesedik.

Ez a megkeményedés nemcsak az anyagtestet érinti, hanem a személyiség egyéb „járműveit” is. A személyiség tulajdonságait, életszféráját és magatartását is befolyásolja. Tehát nem csupán megkeményedésről van szó, hanem az életfunkciók lassulásáról is. Az idő előrehaladtával az ember reakció-képessége is egyre gyengébb.

Ha ehhez még hozzátesszük, hogy ezzel együtt jár a tudat betokosodása is, akkor értjük meg teljesen, hogy a szellem érintése tizenkétezer, kétezer vagy hétszáz évvel ezelőtt sokkal dinamikusabb és hatásosabb volt, mint manapság.

Hétszáz évvel ezelőtt egyszerre emberek százai csatlakoztak a katárokhoz, és oldódtak fel az endúrában, mivel megtapasztalták a Szent Szellem érintését és átadták magukat neki.

Kétezer éve néhány ezren csatlakoztak Krisztus apostolainak hívásához és megkeresztelkedtek. Ezt ne valamiféle külső cselekedetnek tekintsük, hanem földöntúli rezgések élő megtapasztalásának, és az erre való személyes reagálásnak.



EGYETEMES GYÚJTÓPONT



Így megértjük, hogy tizenkétezer évvel ezelőtt az orfikus és a dionüszoszi misztériumok lehetővé tették, hogy sok ezren ébredjenek az új életre. Itt hatalmas, tömeges reakciót képzeljünk el. Ez oly nagyszabású volt, hogy még több ezer év múltán is fennmaradtak a megrázó mondák és elbeszélések, még ha olyan leszármazottak révén is, akik ezeket már nem értették, és össze is keverték őket.

Több ezer évvel ezelőtt egész Kis-Ázsia az egyetemes erőknek egy hatalmas gyújtópontja volt. A népek, akik ezen a nagy területen éltek, megtapasztalták ennek a kegyelmét.

Egyiptom, Kánaán, Szíria, Perzsia, valamint a Dél-Balkán olyan volt, mint az Egyetemes Testvériség Szent Misztériumainak nagy betakarító-területe. Azt mondhatjuk, hogy ebben az időben az Új Élet aratása több tízezernyi megszabadult lelket számlált.

Az árja kor e jelentős időszakában úgy tűnik, hogy a misztériumok összeszövődtek egymással. És milyen sokat ismert nemcsak Görögország. Hiszen mindenkinek megvolt a lehetősége, hogy belépjen a megszabadító életbe.

Ez volt az árja emberiség utolsó, nagy kiszállási lehetősége. Ez volt az utolsó, a nagy aratás, mielőtt a fajtest úgy megkristályosodott, hogy nagy aratásról többé nem beszélhetünk.

Ki az, aki még most is meg tudja tapasztalni és meg tudja érteni a szellemet? Kinek van még meg az átfogó tudata ahhoz, hogy értelmesen és spontán reagáljon rá?

Az egykori ezrek és a hétszáz évvel ezelőtti százak ma a legjobb esetben is csak egy kis csoport. Ma minden egyes lélekért komoly harc folyik, hogy az embert teljesen megnyithassák a világosság számára.

A testvérek pedig térdükre rogynak a hálától, ha sikerül megmenteniük egy lelket. Ők ugyanolyan hálásak egy lélekért, mint amilyenek az orfikus hierofánsok voltak az ezrekért. Ezért a bor, amely a Dionüszosz kultusszal összefonódott, ezzel a Szent Szellem hatásosságának szimbóluma, gondoljanak csak a borra a Szent Úrvacsoránál.

Amikor az asszonyok szövőszékei körül indák tekeregtek és a mennyezetről méz és tej csöpögött, akkor ez nem jelent mást, minthogy a szellem érintése olyan dinamikus volt, hogy az emberek már nem voltak képesek a hétköznapi élettel foglalatoskodni, hanem valamilyen módon reagálniuk kellett a szellemre.

Így reagáltak számtalanul a régi időkben Dionüszosz ostromló erejére. Az emberek jól tudták, miről van szó, mert Orfeusz tanítása felkészítette őket. Ezeket dalok és költemények formájában tárják elénk, Orfeusz énekli és szavalja őket héthúrú lantján játszva. Ez a lant az akarat és a jóga minden fiának mágikus és megszabadító hangszere, az isteni ember hétszeres képessége.

A mai, dialektikus ember, aki ezt már nem érti, azt állítja, hogy Orfeusz éneke és tanai pesszimisták voltak. Orfeusz melankolikus tanító volt, állítják nyomatékosan. De Önök, mint a Szellemi Iskola tanulói nem fognak egyetérteni ezzel. Mit mond hát Orfeusz?

Az ember bűnös és boldogtalan kétszeres természete miatt. Ezt mi is tudjuk. Orfeusz azt mondja, hogy egy boldog túlvilág utáni vágyakozásnak nincsen semmi értelme. Azt kívánja - szó szerint idézzük -, „hogy kerüljünk ki a körforgásból és lélegezzünk fel e nyomor után”. Önök pontosan tudják, mit jelent ez. Orfeusz azt tanítja, hogy az élet fatális körforgás, amelyben az ember fogoly. Ebben a fogságában egyik bosszúságtól a másik felé halad, bűnről bűnre.

Bár az orfikus tan itt ennek a természetnek a bűneire és nyomorára gondol, azonban a megváltás tana áll mindenek felett. A megváltás áll a középpontban. Orfeusz mindent megtesz, hogy megmagyarázza a világot és annak dialektikus korlátait.

A danaidák hordójának és a sziszifuszi munkának a története az orfikus misztériumok képi világához nyúl vissza. Talán mindkét történetet ismerik:

A danaidák bűnösök - az eredeti isteni birodalomból kitaszítottak -, ezért arra ítéltettek, hogy egy hordót, melynek nincsen alja, folyamatosan töltsenek meg vízzel. Olthatatlan életszomjuk hajtja őket, és ezt a reménytelen vállalkozást űzik miatta. A hordó természetesen sohasem telik meg, sohasem nedvesíthetik meg vízzel szomjas ajkaikat.

Sziszifusz arra ítéltetett, hogy egy meredek hegyi emelkedőn szüntelenül szikladarabot görgessen felfelé - mielőtt pedig felérne, az mindig visszagurul. Ehhez nincs szükség magyarázatra.

Keletkezésről, virágzásról és hanyatlásról beszélünk, és még talán túl optimisták is vagyunk. Vajon ebből a nézőpontból nem sokkal pontosabb-e egy orfikus misztérium, amikor azt mondja, hogy ebben a természetben csak lejtmenet létezik? Nem erről tanúskodik-e az egész életünk?

Azokban az épületekben és termekben, ahol az orfikus tanulókat oktatták, mindig igen szemléletesen mutatták be a danaidák hordóját és Sziszifusz kövét.

Ezért azt mondhatjuk, hogy ez a két kép 12 000 éve szemlélteti az egész dialektikát. Ez bizonyára pesszimista nézet, ám csak ha erről a természetről beszélünk. Orfeusz dalai azonban ennél magasabbra és messzebbre tekintenek. Itt a megváltásról van szó, a körforgásból való megszabadulásról.

Hogyan is érjük el a megszabadulást?

Elsőként az isteni szikrát kell szabaddá tennünk, az isteni elemet, mely a bukott mikrokozmoszban mindig jelen van és jelen lesz.

Másodsorban a tanulónak „Orfikosz Biosz” útját kell járnia: ez a természet szerinti meghalás útja. Ez ennyit jelent, hogy az orfikus misztériumok tanulói különleges életvitelt folytattak, és útjukat csendben járták. Magától értetődő, hogy a szokásos életviteltől, erkölcsiségtől szinte minden tekintetben eltértek.

Harmadrészt a tanuló a rituális úton járt. Ez az út a Szent Szellem által és a Szent Szellemben történő szisztematikus, rendszeres érintkezés, összetörés és felemelkedés útja. A rituális út Dionüszosz útja. Itt a szellem vihara feltámad, és a tanuló a megszabadulás dalát énekli: „a Föld gyermeke voltam és a csillagos égé, de a származásom mennyei. Te bizony tudod ezt!”

A szent cselekvés, tanulás és új élet által történő ösvényen járás következménye a nyomor láncaitól való megmenekülés.

Így változik át a természet pesszimizmusa a szellem borával jóllakott zarándok sziporkázó lelkesedésévé. Úgy táncolnak, mint a bakhánsok, mint egykoron a szentek és a megszabadítottak, mint ahogy ezt a zsoltárok is írják.

Táncolják megszabadító táncukat a monádokkal - ezek az új lélek és a megszabadított, újjászületett szellem - és énekelnek, Orfeusz pedig héthúrú lantjával kíséri őket:

„Üdv néked, te aki elviselted a szenvedést!

Ezt még sosem élted meg:

Emberből Isten leszel!”

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,