Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2012-es évfolyam

2012/1/ Vetni és aratni

Pentagram > 2012-es évfolyam

Mindenki táplál gondolatban legalább egyszer paradicsomi reményeket. Az egyetemi hallgató fényes karrierről álmodik, a sportoló felmegy a dobogó legfelső fokára, a színész pedig mámoros a tapstól. A valóság azonban teljesen másképp nézhet ki - egészen a lidérces álomig - és néha kétségbeesést, ellenállást, elkeseredettséget vagy a váratlan fordulat feletti csodálkozást válthat ki.



A népnyelv erre azt mondja, hogy valaki „szerencsés vagy szerencsétlen csillagzat alatt született”. Talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy „mind szerencsés, mind szerencsétlen csillagzat alatt”, de különben a valóságról eléggé hű képet alkothatunk, ha abból indulunk ki, hogy ez a csillagzat nem annyira véletlen, mint amennyire annak látszik.

Az aratáskor az összes megtestesülés minden cselekedetének nyomait kiegészíti jelenlegi létezésünké. Mágneses pontokként és erővonalakként ténylegesen - „aurikus lénynek” is nevezett - belső égboltot képeznek mikrokozmoszunkban, kis világunkban.

Ennek az égboltnak van egy minden eddigi „lakótól” származó nemkívánatos és nem szívesen látott sötét oldala, és egy már megszerzett lélekminőséggel teli fényes oldala is. Ez egy olyan csomag, amely serkentő elemekből és akadályokból is áll. Ezért jó is és gonosz is.

A rakománynak, mindkét alkotóelem minőségének szó szerint - látszólag vakon - az a személyre szóló rendeltetése, hogy egyrészt a meglevő adományokat fejlődési alapként használja, másrészt az öröklött vagy új hiányosságokat és sérüléseket feldolgozza, semlegesítse, meggyógyítsa, miközben a személyiséget fölösleges fáradozásokon és eseményeken keresztül vezeti át. Ebben semmi meglepő nincs. Ez a létállapot mágnesként működik, mely az égboltunkat betöltő vágyaknak és becsvágyaknak megfelelően vonzza vagy taszítja a környezeti benyomásokat.

Idáig mindez még egész egyszerűnek tűnik, azonban van még más is. Általában egyéneknek látjuk magunkat, mindenki külön, de mintegy láthatatlan fonalakkal, erősen össze vagyunk kötve mindenkivel és mindennel. Ahogy a naprendszer saját rendszert képez, és mégis egy a világmindenséggel, úgy egy minden mikrokozmosz a makrokozmosszal.

Minden lépés, amelyet az egyén megtesz, valójában az emberiségért tett lépés, akár előre, akár hátra. Mert a valóságban csak egy ember van: AZ EMBER. Ebből az emberből vagyunk mi, anyagi alakkal rendelkező személyiségek, kifejezőeszközök, mint ahogy a szavak egy nyelv kifejezőeszközei.

Ebből az összetartozásból következik, hogy a személyes közreműködés mellett létezik még a csoport, sőt még a világ befolyása is. Így érthető lesz, ha mind az egyén, mind a népcsoportok időnként nagyon különös, igen, néha drámai utat járnak, amelyek nem magyarázhatók közvetlenül történelmi vagy jelenlegi adottságokból. Akkor nyilvánvalóan helyre kell állítani egy megzavart egyensúlyt, bármilyen módon is lett az megzavarva, törleszteni kell az adósságot, az érdemet pedig el kell ismerni.

De ki tegye? Miért én? Melyik isten vagy démon terheli rám az adóslevelet, miközben egyszer sem az én aláírásom áll rajta? Ez az annyira imádott szeretet, az annyira dicsért igazságosság? Ezzel a szenvedés értelmének örök kérdését érintjük. Nincs olyan isten, aki a mindennap zajló változásunk pozitívumait és negatívumait feljegyzi, hogy aztán a megfelelő büntetésről vagy jutalomról döntsön. Minden másodpercben maradék nélkül teljesen kijön a számítás. A valóságban - ha még használhatjuk továbbra is ezt a szóképet - ez olyan emberfeletti, magasztos energia, mely a szó legvalóságosabb értelmében minden emberről elektronikusság- vagy mágnesesség-feletti, orvosi aktát állít össze, és ennek alapján ajánlja fel a megfelelő, a gyógyuláshoz szükséges terápiát. Hát betegek vagyunk? Igen, bizony ezt így mondhatjuk.

Túl sok dolog állt EMBER és ember, nyelv és szó, forrás és élő jelenség közé. Az idők folyamán folyton mélyebbre süllyedtünk a külsőségekbe, a kiüresedett szavakba, az anyagba, és ezzel szüntelenül tovább távolodtunk eredetünktől, az élet forrásától.

Ez a forrás az egyik egyensúly. Az ebből származó áradat nem maradhat távol az emberi nyüzsgésnek ettől az állandó további lecsúszásától, viszont dilemma előtt áll: az embernek szabad akarata van. A szeretet nem avatkozhat be, de áradatként bizony irányíthat, kijavíthat. Ezért mondjuk, hogy a jelenlegi „sorsunk” a legjobb, amit történhet velünk. Igazán mély értelmű mondás, de ha arról van szó, nehéz elfogadni.

Az eredeti ember szabad lény, mert „Isten képe és hasonlatossága”. Teljesen szabadon dönti el, hogy erre az ajánlatra reagál-e, és hogy hogyan.

Harcolhat is ellene - és akkor ez végzet lesz. Nyugalommal is fogadhatja és ügyelhet arra, hogy a legjobbat csinálja belőle; számára ez akkor egyszerűen a sorsa. Mindazonáltal érettebb lélekként tudja életútját megérteni, és megbízatásként fogadni, és így annak magasabb spirálisához, az igazi emberré váláshoz vivő átjárót megtalálni. Vagy dolgozhat magával hozott képességeivel, vagy megpróbálhatja ezeket elásni, ami egyébként csak átmeneti enyhülést hoz. Egy probléma ugyanis addig merül fel váratlanul ilyen vagy olyan formában ismét, amíg nem vagyunk készek megoldani. Az ókori görögöknek minden alkalomra kéznél volt az istenek és istennők egész sora.

Az emberi sors irányítása Nemezisre, a bekötött szemű, kezében mérleget tartó istennőre lett bízva. A rómaiaknál ennek a szűz Justitia felel meg. Justitia az igazságosság: „dura lex, sed lex” (A törvény kemény, de ez a törvény! azaz: a szabály az szabály) vagy, hogy ismét egy népi bölcsességet idézzünk: „Ki mint vet, úgy arat”.

Bármilyennek is tűnjön a sorsunkra adott reakciónk, a döntés nem marad következmények nélkül. Teljesen új életvitel kezdete lehet. Akkor ez sem egyirányú utca, mert magában foglalja az élettel szemben tanúsított magatartásunkat is, és az életnek velünk kapcsolatos viselkedését is. A sorsnak nincs köze a lottóhoz! Az utunkba kerülő szikladarabokat mi magunk tettük oda, a csapdákat magunk ástuk, egyénileg vagy közösen. Bármilyen kilátástalannak is tűnik, magunknak kell, és mi magunk tudjuk eltakarítani azokat magunkért és mindenkiért. Mert ellenállás, szenvedéssel teli hanyatlás és aktív elfogadás mellett lehetőség van a sorsunkra még negyedik módon is reagálni. Az örökkévalóság lényege egyensúly, összhang, igazságosság és szeretet. Ha ez az egyensúly felborult - és ez a helyzet - és az igazságosság vádol minket, akkor hivatkozhatunk a szeretetre, de nem feltétlenül minden további nélkül, hanem csak amennyiben szeretet vagyunk. Egyedül a saját lényünkben kibontakozó látással, megértéssel és irgalommal lehet minden jót és gonoszt megszüntetni.

E segítség elfogadása az embert fel tudja vonni egy másik valóságba, ahol nincs győzelmi dobogó, és mégis végtelenül magasabbnak és mélyebbnek bizonyul, mint a legnagyobb tettek, amelyeket saját maga valaha is megénekelt: önmagáról alkotott képének, az egészben elfoglalt helyének meglepő átalakítása bűntől és bűnbánattól mentesen, saját teljesítményeitől és sikereitől mentesen. Így elkerüljük az új adósságterheket és nem hajszoljuk az érdemeket. Bennünk és körülöttünk mind a hanyatlás, mind a felemelkedés jeleire éberek leszünk. Minden elhervadó virág helyett új bimbó nyílik - a nagy világban, és kis világunkban. Mert a szeretet nagy sürgető ereje a hazavezető hosszú utunkon állandó megújítás, mindaddig, amíg minden, ami belevésődött az időbe, bele nem olvad az örökkévalóságba.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,