Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2012-es évfolyam

2012/1/ A lehetetlen szerelem drámája

Pentagram > 2012-es évfolyam

Orfeusz és Eurydiké

Az Orfeuszról és Eurydikéről szóló, különbözőképpen értelmezhető elbeszélés, olyan komponistákat ihletett meg, mint Monteverdi, Gluck vagy Offenbach, hogy olyasvalamiről szerezzenek zenét, amit „A lehetetlen szerelem drámájának” nevezhetünk. Ez nem alaptalan: Nincs a művészetnek még egy olyan formája, amely az isteni szeretet szellemét (Orfeusz) jobban kifejezheti, mint a zene művészete. A szellemhez hasonlóan a zene is elragadtatással és felemelkedéssel teli, de egyidejűleg ideiglenes és megfoghatatlan is. A szellemhez hasonlatosan a zene sem ismer múltat és jövőt, csak a közvetlen jelenben él és hat. És a szellemi érintéshez hasonlóan a zene által is az isteni tűz szikrái pattanhatnak át.



Orfeusz mítosza így szól: Egy napon Apolló, Zeusz fia azt látta, hogy az emberek a földön bűnös és istentelen életet élnek, és különböző kicsapongásokban élik ki magukat. Látta, hogy bár az emberek Istenre, mint az életben elérhető legfőbb célra tekintettek, gyakorlati életük nem erről tanúskodott.

A fény, az örök fiatalság, a múzsák és a gyógyítás istene, Apolló, úgy döntött, hogy segít az emberiségnek. Szellemét kitöltötte egy neki szentelt papnőre, Kalliopéra. Kalliopé (a költészet és a színjátszás istennője) egy fiúnak adott életet, akit Orfeusznak nevezett el. Ennek a föníciai eredetű névnek a jelentése: „aki a fény által gyógyít” (aour = fény; rophae = gyógyulás). Tiszteletüket kifejezvén az emberek „jótevő megmentőjének” is nevezték, vagy „háromszor koronázottnak: az égben, a földön és az árnyékbirodalomban”.

Apolló fiatal éveiben egy héthúrú hárfát ajándékozott Orfeusznak, zenélni és énekelni pedig a nénjei, a múzsák tanították meg. E hárfa minden húrja a teremtés harmóniájának hetedét képviselte, és minden alkalommal, amikor Orfeusz megszólaltatta a hangját, fénye által az egész teremtés felragyogott. Amikor Orfeusz felnőtt, elhagyta anyját és nénjeit, a nyolc múzsát, hogy elhozza a Földre az isteni zenét.

A fény e fiának hangja és hárfajátéka olyan kristálytiszta volt, olyan fennkölt és mesterkéletlen, hogy - így mondja a mítosz - a harcosok letették fegyvereiket, a vadállatok elvarázsoltan a lába elé heveredtek, a fák pedig gyökereiket kihúzták a földből, hogy hozzá közeledhessenek, igen, még a sziklatömbök is megmozdultak az isteni dalnoknak.



ISTENI HATÁS



Ez a kép azt mutatja meg, hogy mi történik, ha a szokványos természetet megérinti az eredeti természetfeletti magasabb rezgéseinek tiszta energiája. Hogy az Orfeusz-mítoszt jobban megérthessük, induljunk ki a régi görögök emberképéből. Ezt az emberideált erősen áthatotta a régi misztériumi bölcsesség, amely az embert alapvetően kétszeres lénynek állítja be.

Az egyik oldalon a nyughatatlan természetember áll, állati, de magasztos hajlamokkal is telve, örökösen a nyugalmat, és az egyensúlyt keresve egy szüntelenül mozgásban lévő világban, melyben végül nyugalom és harmónia sohasem található. Az emberi életterületet teljes mértékben az ellentétek uralják: nappal-éjszaka, világosság-sötétség, szeretet-gyűlölet, élet-halál. A magát védő ember belekapaszkodik az egymással szemben álló pólusok egyikébe: egészséget akar, nem betegséget; bőséget akar, nem pedig szükséget; életet akar, nem halált; és szeretetet akar, nem gyűlöletet. De a két pólus, a dialektika törvénye könyörtelen, az életben minden az ellenkezőjébe csap át: semmi sem állandó!

Másrészt lakik az emberben egy isteni mag, amely kibontakozhat - amilyen mértékben a természetember ezt engedi.

Ez az isteni mag, ha megnyitjuk magunkat neki, egyrészt bepillantást ad a földi létezés tragikumába, másrészt egy vággyal ajándékoz meg, hatalmas honvággyal egy másik élet után, amely szabad, tiszta és magasztos. A misztériumiskolák egykor és ma is vesznek fel embereket, akikben az isteni tudat egy kétszeres folyamatban ébred fel: az elválasztáson, az én-összetörésen keresztül az ember megtanulja magát belsőleg elhatárolni az állati természettől. Mindenekelőtt azt is megtanulja, hogyan tud ebből az isteni magból egy új lélekkel való áthatottság nőni, amely lelkesültség a kezdetektől a szellemhez kötődik, és az végül teljesen eltölti majd.

Orfeusz mítosza megismerteti velünk azt, ahogyan időről-időre az eredeti isteni életterületről, a felettes természetből impulzusok áradnak ki, amelyek megpróbálnak életre kelteni mindent, ami az emberben szellemi - bár még nyugvó állapotban van. Bár ez a szellemmag mélyen a szívben nyugszik, melyet teljesen belepett a természetes, alacsonyrendű élet, mégis pislákol benne még valami élet, amely megrezdül és reagál Orfeusz hívására. Orfeusz zenéje képessé teszi még azokat az embereket is, akik kapaszkodnak bizonytalan földi birtokaikba, hogy a tudat villámlásszerűen felismerhesse egy teljesen más élet lehetőségét, amely félelemtől, gondtól és aggodalomtól, valamint e múlandó világ értelmetlen gyötrelmeitől mentes.



BELSŐ NYUGALOM



Orfeusz zenéje úgymond felvonja az embereket a mindennapok életének szintje fölé, kiemeli a létért folyó örökös küzdelemből. Más szavakkal: Az ember leteszi a fegyvereket, amelyek az ebben a világban való túléléshez szükségesek, ahol „az erősebb joga” és a „felfalni vagy felfalatni” törvénye uralkodik. Az ösztönök (a vadállatok) és szenvedélyek nem játszanak már uralkodó szerepet. Az agy-gerincvelőrendszerben (az ember rendszerének életfájában) az idegfeszültség az égi zene rezgési tere által nyugalomba kerül, és az én-ember megkeményedett, megkristályosodott kifejezési formái (a sziklatömbök) megmozdulnak, könnyebbekké és kevésbé hátráltatóakká válnak.

Orfeusz zenéje minden esetre csakis az emberben lévő isteni magra irányul. Az olyan ember számára, aki nem ismeri a magasabb iránti vágyakozást, aki megelégszik azzal, hogy alapszükségleteit és vágyait kielégítse, ezek a hangrezgések nem hallhatók és nem felfoghatók. Az ember, akit belülről megérintett az isteni hívás, első reakcióként Orfeusz zenéjét mégis magához akarja kötni, és az alacsonyrendű természetet is ebben akarja részesíteni.

Vizsgáljuk meg még egyszer a mítoszt a másik oldalról, Eurydiké nimfa szemszögéből. Eurydiké az emberi lélek, amely nyíltsága által Orfeusz hívására reagál, igen, reagálnia kell, de még nincs elég tudása a sajátos követelményekről, amelyek elé őt a zene állítja. Eurydiké első reakciója az, hogy azt az örömöt, melyet az isteni érintés által tapasztalt belső lényében, megpróbálja megtartani, és környezetébe kisugározni. Látszólag sikerül is neki ezt a békét, ezt a harmóniát és ezt az életörömöt magához kötni és maga körül árasztani.

A mítosz ezt „Orfeusz és Eurydiké lehetetlen nászaként” mutatja be. Lehetetlen, mert az isteni és a földi világ két olyan életterület, amelyek egymástól alapvetően különböznek, amelyek egymással egyesíthetetlenek. Ezért szól úgy az elbeszélés, hogy Orfeusz és Eurydiké esküvője rossz előjelek, baljós ómen alatt köttetett: Mivel a menyegzői terem megvilágítására szolgáló fáklyák nedvesek voltak, nem kaptak lángra, és a kínzó füst elvakította Hymét, a menyegzők istenét, miközben a házasság áldását mondta.

Valóban pont abban a pillanatban, amikor Eurydiké azt hitte, hogy Orfeusz zenéjének segítségével a dialektikus természet kerekének átfordulását nyugvópontra juttathatja, úgy, hogy a szerencse, harmónia és béke nem változhat át szerencsétlenséggé, a harmónia hiányává és vitává, kegyetlenül kitaszították őt látszatparadicsomából. Amikor a boldogságtól ittasan egy erdei tisztáson Orfeusz zenéjére táncolt, mit sem sejtve egy kígyóra lépett, amely megmarta a sarkán, ő pedig azonnal holtan zuhant a földre.

Orfeusz fájdalma mérhetetlen volt, nem is annyira azért, mert a halál elragadta tőle Eurydikét, hanem, mert Eurydike lelkében az isteni elem még nem fejlődhetett ki eléggé, mert még nem búcsúzott el végleg az ellentétek világától. Földre irányuló tudatától elvakítva, még nem volt rá képes, hogy áttörve a misztériumok fátylán, rálépjen a felfelé vezető ösvényre.

Orfeusz szerelme mégis összekötődött Eurydiké lelkének érinthetetlen szellemi középpontjával, amiért Orfeusz megkereste őt Hádészben, az alvilág árnyainak birodalmában.

A görögök számára nyilvánvaló volt, hogy a halál nem jelenti a földi élet végét. Tudták, hogy a lélek, vagyis az élet alatt felépített ösztönök, szenvedélyek és gondolati minták komplexuma, az anyagköpeny levetésekor egy bizonyos ideig egy, a földi érzékszervek számára láthatatlan, éteri jellegű életterületen továbbél. Mégis ez a túlvilági, halál utáni élet nem több, mint az elmúlt élet reflexe. Nem ismeri a fejlődés új lehetőségeit, és végül teljesen kialszik. Ezért a görög mitológiában a földhözkötött lelkek Hádészban egy megtört, vértelen, és egyre inkább árnyszerű létet szenvednek el.

A rózsakeresztesek is egy olyan világról beszélnek, amely a látható evilágból, és a láthatatlan túlvilágból áll. Ez utóbbi azonban éppolyan véges, mint a látható (Hádész jelentése: „Aki nem lát”). E kettő között addig forog élet és halál soha meg nem álló kereke, míg az emberek magasabb nézetei annyira megerősödnek ahhoz, hogy beléphessenek Apolló életterületeire, a Nap világába - az emberiség valódi lakóhelyére.

Ezeken az újra bekövetkező inkarnációkon keresztül az emberi rendszer, a mikrokozmosz mégis megkapja a lehetőséget, hogy megszerezze azokat az élettapasztalatokat, melyek őt valódi rendeltetése felé vezetik: afelé, hogy a benne rejlő istengyermeket megszabadítsa a születés és halál kerekétől, és a mikrokozmoszt hazavigye az eredeti életterületre.

Az egyetemes tanokban, ahogyan az orfeuszi misztériumokban is, a jelöltnek a megszabadulás útján két halált kell halnia: Az első halál a normális, általunk ismert halálra vonatkozik, az anyagburok levételére a kor, betegség vagy erőszak következtében. Ezt a halált gyakran „jelentéktelen halálnak” is nevezik, mert az ember nem oldódik el általa a dialektikus életkeréktől. Amíg az ember nem búcsúzik el radikálisan alantas természetétől, a születéstől a halálig és a haláltól egy újabb születésig tartó ciklust újra le fogja futni.

A második halál, a szerkezeti halál, az eloldozásra vonatkozik, a felbontására annak, ami őt újra és újra a születés felé sürgeti. Ezen a vágyak, ösztönök, hajlamok és vonzódások azon együttes komplexumát érthetjük, amely az embert mindig ráveszi az újraismétlésre: ez a megnyugvás és a kielégülés. Mégis ily módon a szomjúság sosem lesz kioltva. A megszabadulás útján haladó minden jelölt arra törekszik, hogy ennek az egész komplexumnak véget vetve alászálljon. A második halál a halhatatlan lelkek világában való újjászületéshez vezet.

E részletes ismertetés alapján jobban megérthetjük Orfeusz mítoszát. Orfeusz szerelmének nincs más célja, mint Eurydikét a második halál kapujához vezetni. Ez azt jelenti, hogy Eurydikének, ha valóban Orfeusz menyasszonyává akar válni, meg kell szabadítania magát a vágytermészettől. Egy következő cikkben azt szeretnénk megvizsgálni, hogyan közelíti meg Orfeusz - a Szerzet működése - ezt a munkát.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,