Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2012-es évfolyam

2012/1/ Az orfikus misztériumok és a szirének

Pentagram > 2012-es évfolyam

Plútó Hádészében - az ó-görögök e hatalmas elképzelésében, melyben olyan jól felismerhetjük a mai emberiség nagy része értelmetlen „életjátékának” képeit - olyan archetipikus jelképek találhatók, melyek megmutatták a lelkeknek, hogy miként tartja őket fogva saját vágylényük.



Vegyük például a csillapíthatatlan földi vágyainak sziklájához odakötözött Tantaluszt. Amikor Tantalusz a lábainál áramló vízzel kívánta oltani a szomját, a víz visszavonult. Amikor pedig éhesen nyúlt a feje felett függő szőlőfürt után, a vesszők visszahajoltak.

Hádészban elrettentő példaként látható volt még Sziszifusz, a földi természet művelésének megszállottja. Legalábbis így is értelmezhetjük e szegény ember fáradozásait, aki egy hegyoldalon kísérelt meg felgörgetni egy sziklát. Ténylegesen megpróbálta az alantas természetet, az anyagot, a formavilágot - a gravitáció törvényével szemben - egy magasabb sík törvényeinek a szintjére emelni.

Azonban mindannyiszor, amikor már majdnem elérte a célját, kicsúszott kezeiből a szikla, és visszagurult. Sziszifuszra az örök ismétlődés törvénye érvényes, és minduntalan újra kell kezdenie. Ugyanezt a képet ismerhetjük fel a Danaidáknál, akik egy átlyukasztott hordót próbálnak meg feltölteni vízzel...

Mindezek a képek az abszurd igazsággal szembesítik a lelket: A vágytermészet szomjának eloltása és az ember önérvényesítési ösztönének kielégítése semmiképpen sem vezethetnek maradandó beteljesedéshez, hiába minden fáradozás. A rendelkezésre álló energia elszáll, a szomjúság pedig megmarad.

A mítosz azzal folytatja, hogyan kezdett Orfeusz Eurydiké keresésébe az alvilágban. Mindent átható zenéje felkeltette Tantalusz, Sziszifusz és a Danaidák figyelmét, melynek hatására rögvest elfeledték szenvedéseiket. Ez a csodás jelképes nyelv ráébreszt, hogyan szabadítja meg a megérintett embert az Isteni szeretet szinte egyetlen rántással láncaitól, melyek a vágytermészethez kötik őt. Egészen más élettávlatokba enged neki betekintést. De figyelem: Orfeusz zenéje csak hív, nem kényszerít. A Szellemre éhező lélek a szabadságba vezető ösvényt minden esetben önként kezdi meg.

A lélek maga tanulja meg Orfeusz szeretetének erejében megtagadni vágylényének szomját. De eközben semmit sem erőltethet. Ezért is engedte meg Perszefoné, az alvilág istennője Orfeusznak, hogy keresse Eurydikét, és hogy előtte haladjon a felvezető ösvényen.

De nem nézhetett vissza, vajon ő követi-e. Másképpen szólva: Az Isteni Szellem a lelket csak személytelen szeretettel ölelheti és tarthatja.

Mikor Orfeusz Hádész intenzív sötétségének nyomasztó csendjében rábukkan Eurydikére, az követni kezdi őt mély szakadékok felett vezető, emelkedő spirálmenetben, alig járható ösvényeken. A lélek, miközben a Szellemmel való egységet keresi, erősen megéli az Istentől való elhagyatottság magányát. Ebben a magányban legyőzi a természet-ego félelmeit és a feneketlen mélységbe zuhanás rémét egyaránt. A lélek közben megtanul vakon bízni a szellemi vezetőben, akinek jelenlétét igenis érzi, akit azonban egyelőre még nem pillanthat meg.

Eurydikének sikerül járnia a beavatási utat - egészen addig a pontig, ahol Hádészban, egy hasadékon át megpillantja a felettes természet ragyogó világosságát. Ez azt jelenti, hogy addig a pontig, ahol áttör egy új tudat, amely most bevilágítja ösvényét.

Ezután a mítosz sokak számára szinte felfoghatatlan fordulatot vesz: Orfeusz, aki eddig sohasem hallott egyetlen zörejt sem maga mögött, megfordul, hogy megnézze, Eurydiké követte-e. Ám ebben a pillanatban látja, amint szerelme, Eurydiké árnyéka a felé nyújtott kezével szertefoszlik, és visszasüllyed a sötétségbe.



Az elbeszélésben, a görög misztériumvilág drámai paradoxonjában ez a fordulat mégis a lélek végső megszabadulására utal. Az első halálban, a kígyómarásban, Eurydiké elvesztette anyagi megnyilvánulási formáját. Mivel feltétel nélkül megbízott Orfeuszban, Hádész sötétségéből lépésről lépésre kivezették a világosságba. Eközben a vágylény markából egyre inkább kiszabadult. Mivel azonban lelke, a világosság közvetlen közeledtére nem volt eléggé erős, az alvilág ismét felvette soraiba. A mélyben aztán minden burka feloldódott.

Abban a pillanatban, amikor a felettes természet világossága közvetlen kapcsolatba lépett vele, a földi szemek ezt egy régi test elmúlásának látják. A teljes régi vágytermészet eltűnik, feloszlik Hádész ködében. Az orfikus misztériumokban részesülő Eurydiké látó szeme előtt megtapasztalja a második halált, amely lehetővé teszi a valódi menyegzőt közte, a megszabadult lélek és Orfeusz, az örök Szellem között. A mítosz egyes változataiban az is megtalálható, hogy Orfeusz és Eurydiké az istenek világában örökké tartó két-egységben egyesültek és, hogy a Lant csillagkép ennek maradandó jelképe az emberiség számára.

A mítosz általános értelmezése szerint Orfeusz örökre elveszítette Eurydikét. És ezért magányosan és vigasztalanul bolyongott Trákia sűrű erdeiben. Ennek a változatnak is megvan a jelentése. A lélek, akit megérintett Orfeusz zenéje, de nem kel e csodás hangrezgések eredetének nyomára, aki nem felel a meghívásra, hogy egyesüljön a Szellem világával, és nem mássza meg az Orfeusz által leeresztett hanglétrát, az nagy fájdalmat okoz Orfeusznak.

Ám ez a fájdalom a misztikus, régmúlt időkben sok értetlenségbe ütközött. A mítosz ezért azt beszéli el, hogy Orfeusz ettől kezdve kizárólag fájdalmas énekeket dalolt válasz nélkül maradt szerelméről, és vonakodott előadni azt a világossággal teli tánczenét, amelyhez úgy hozzászoktak. A Bacchantinák (a természeterők, akik arra törekszenek, hogy az embert a földi boldogságérzetbe merítsék) erre méregbe gurultak és darabokra szaggatták.

Féltékeny ámokfutásukban a lantot és Orfeusz fejét is a vízbe dobták, és abban reménykedtek, hogy így feledésbe merül Orfeusznak még az emléke is. Milyen közel áll ez a hagyomány Ozirisz és Széth egyiptomi mítoszához! Széth féltékenységből megölte királyát és testvérét, majd a Nílusba vetette annak testrészeit.

A mítosz tovább beszéli a lant történetét: papok halászták ki a vízből, és az Apolló templomban őrizték - a világosság újabb hírnökeire várva, akik ezzel újra isteni hanghullámokat öntenének ki a diszharmóniában élő emberiségre. Azonban Orfeusz szellemi öröksége a papoknál nem volt biztonságban. Amikor is Neantusz a lant mágikus erejével a saját céljaira kívánt visszaélni, rá tudta beszélni az egyik papot a lant átadására. A templomban egy másolatot állítottak ki, hogy a rablást senki ne vehesse észre.

Neantusz egy félreeső helyen a mágikus hangszert megpróbálta dalra fakasztani. De gyakorlatlan kezei csupán hamis akkordokat csaltak elő belőle. Közvetlenül ezután veszett kutyák hada jelent meg, akik az öntelt Neantuszra támadtak és felfalták.

Orfeusz szellemi öröksége szentségtelen kezek számára minden esetben érinthetetlen, ezt bizonyítja Orfeusz fejének története is. Miután ugyanis a vízbe dobták, nem merült el, hanem a hullámok hátán ringatózva szakadatlanul az örök igazság himnuszait énekelte.

Rengeteg mitikus elbeszélésben a „víz” fogalma a makrokozmoszt, kozmoszt és mikrokozmoszt átható és elárasztó láthatatlan erőáramokra vonatkozik, melyek a teret és az időt különleges módon egységgé kovácsolják. Ha mármost kihámozzuk, hogy Orfeusz feje (az egyetemes, örök igazság jelképe) jelen van ebben az élő vízben, akkor ez alatt azt értik, hogy a szellemi ismeret mindig és mindenütt, tehát itt és most is, zavartalanul jelen van. Akik a valódi ismeretre szomjaznak, a számukra lényegeset kimeríthetik ebből a forrásból.

Szeretnénk végül Orfeusz hagyományának egy további említésre méltó nézetéről szólni. A görög mitológiában két különböző énekstílusról beszélnek, amelyek homlokegyenest szemben állnak egymással.

Az egyik oldalon Orfeusz található, akinek éneke felébresztheti az isteni magot az emberben. A másik oldalon pedig ott vannak a szirének, akik visszatartják az embereket a magasabb dolgok keresésétől, és varázslatos énekükkel tévutakra csábítják őket.

A szirének kezdetben magasan fejlett természetlények voltak, akik szárnyaikkal a művészetek legmagasabb csúcsaira tudtak emelkedni. Azokra a csúcsokra, amelyek a halandók világában még elérhetők, azonban már az isteni világ határaiba ütköznek. Mivel azonban ők nem az isteni fajból származtak, ezért a szirének nem léphettek az isteni világba.

Az énekművészetben azonban olyan ügyesnek bizonyultak, zenei tehetségük annyira kifinomult volt, hogy adott pillanatban azt hitték, hogy versenyre kelhetnek a múzsákkal. Önteltségükért megbüntették őket. Olyan lényekké változtatták őket, akik félig asszonyok, félig pedig madarak. Éles, vas tollakba öltöztették őket, és le kellett mondaniuk a szárnyaikról.

Sok mítoszban láthatjuk, amint a szírének szinte isteni és így nagyon is alattomos énekükkel tengerészeket (a misztériumok nyelvén: azokat, akik Odüsszeuszhoz hasonlóan hazafelé, valódi rendeltetésük felé törekszenek) veszélyes örvényekhez vagy sziklás partokhoz csalnak, ahol aztán hajóik szétforgácsolódnak.

Ismert a történet, melyben Odüsszeusz úgy tud ellenállni a szirének kísértéseinek, hogy evezősei fülét viasszal tömeti be, önmagát pedig az árbochoz kötteti. Az argonautáknak is el kellett hajózniuk az aranygyapjú keresése közben a szirének előtt. Amikor azok ismét hallatták hívogató éneküket, az argonauták egyike képtelen volt ellenállni a magával ragadó hangoknak, kiugrott a hajóból és megfulladt. Az Argo fedélzetén ott volt azonban Orfeusz is. Gyorsan lantja után nyúlt, és annak dallamaival áttörte a szirének varázslatát, így a legénység többi tagja megmenekült.

A mítoszoknak ebben a modern tudatunk számára talán nehezen hozzáférhető nyelvezetében mégis tisztán hallható egy üzenet. Akit belsőleg megérintenek Orfeusz lantjának hangrezgései, azt választás elé állítják: Vagy együtt rezeg az isteni zenével, hogy így végül új életterületre mehessen be - vagy a csábító szirénekre hallgat. Ezzel pedig újra meg újra hajótörést szenved egy alapjaiban megtört létvalóság szikláin.





Keretben (29. oldal):

Terapeuták

A régi görögök sok misztériumiskolát ismertek (a „misztérium” szó a „mustes” = „beavatott” szóból származik; „mus” = „zárt szemek és csukott száj”), melyekből az eleuziszi kis misztériumok, és a nagy misztériumok vagy dioníziák voltak a legismertebbek. Orfeuszt a nagy misztériumok alapítójának tekintették, melyek régi időkre nyúlnak vissza. Némelyeket 12 000 évvel ezelőttre datálnak, azokba az időkbe, amikor az atlantiszi kultúra maradványai a Kaukázuson át Trákiába jutottak.

Orfeusz követői „Terapeutáknak” nevezték magukat, mert - miként tanítójuk - gyógyítókká kívántak válni. „Therapeutai” a görögben „gondozót - szolgálót - tisztelőt” jelent:

- „gondozza” a tudatlanságban tévelygő és szenvedő embereket;

- „szolgálja” az új életre keltett lelket;

- „tiszteli” minden dolgok teremtőjét.

A történelmi időkben, Kr.e. 2000-től, több mint ezer évig egy tisztán orfikus beavatási mozgalomnak kellett léteznie az illegalitásban. Ugyanis a Kr.e. 6. században ismét előtérbe lépett a forrás. Delfiben a templom Apollónak, Orfeusz apjának volt szentelve. A múlt század végén olaszországi és krétai sírokban számos orfikus himnuszra bukkantak. Ezek arany táblákba vannak gravírozva, és utasításokat tartalmaznak a halál utánra (vagy a beavatásra), tehát azok számára, akik az „Orfeusz létra” fokait meg kívánják mászni, és tisztulásban, odaadásban és szolgálatkészségben élik életüket. Az egyik ilyen himnuszban így szól az emberi lélek:

A Föld és a csillagos ég gyermeke vagyok;

de nemzetségem (csakis) a mennyekből való.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,