Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: A boldognak-mondások misztériuma

II. Boldogok a szellemben szegények: mert övék a mennyeknek országa.

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: A boldognak-mondások misztériuma


A megváltás gnosztikus üzenetének egyik sarokköve, hogy tudatára ébredjünk a két természetrend létezésének. Az egyik természetrend, melyet ismerünk, amelyben élünk és létezünk egy olyan rend, mely a halál fátylának mindkét oldalán működik, s ez a két oldal az események előrehaladtával egyre inkább elkerülhetetlenül egymásba olvad. A másik természetrend számunkra ismeretlen; nem abban élünk és létezünk, törvényei és összefüggései rejtve vannak előttünk. Létezéséről az átlagembernek halvány sejtelme sincs.

A számunkra ismert természetrendet a gnosztikus filozófiában dialektikának nevezzük. Ez egy olyan rendszert jelent, melyben törvényszerűen és szakadatlanul minden az ellentétébe fordul. Az ismeretlen természetrend a statika. Ebben a rendben nincs jelen a dialektikus elv, itt minden létező örök és gyökeresen más természeti és szellemi törvények hatása alatt áll.

A gnosztikus filozófia szerint ez az ismeretlen természetrend (a statika) a valódi természetrend, amely benne foglaltatik az isteni tervben. Ez az emberiség eredeti hazája, ahol az ember a boldogság és dicsőség állapotában él egy megdicsőült anyagtest birtokában, tehát nem fizikai test nélkül, mint a halál fátylának túlsó oldalán.

Embertársainkkal egyetemben mi kibuktunk ebből a világból és most az úgynevezett szükségrendben élünk, melynek legfőbb uralkodó elve a relativitás, a viszonylagosság - s ennek logikus következménye lett a dialektika születése.

Mindkét természetrendet - melyek szembenállnak - egyazon gömb, a mi Föld-anyánk hordozza. A bennünket körülvevő misztériumok vég nélküli sorában ez a legfontosabb. Mivel a szellemi tanok és a modern természettudományok felfedezései közelednek egymáshoz ebben a kérdésben, már megkíséreltünk rámutatni arra régebben is, hogy az ismeretlen természetrend szükségszerűen a mi földgolyónkon belül található. Akkor Lo­rentz, Einstein, de Sitter és Clay professzorok felfedezéseiből indultunk ki. A relativitáselmélettel és a kozmikus sugarakra, a hőségszférákra, az összehúzódó és táguló univerzumokra vonatkozó kutatásokkal teljes mértékben megerősítették az ősi bölcsességet.

Akkori vizsgálódásainkban a legmagasabban lévő hőségszférát, bolygónk egyik legkülső burkát hívtuk az eredeti emberiség létterületének. Ebben a tiszta, ősi élettérben a már megváltottak és le nem bukottak élnek. Az általunk ismert természetrendet úgy kell látnunk, mint ezen bolygó egy belső szféráját, égboltozatunkat pedig, mint egy olyan bolygói égboltozatot, amely a valódi univerzum teljesen erőtlen árnyéka.

A másik, előttünk ismeretlen természetrenden nem egy mennyei világot, egy civilizált földi birodalmat, „humanizált” emberi királyságot értünk. Ez egy teljesen különböző világ, melynek megjelenése semmilyen tekintetben sem hasonlítható a miénkhez, és semmiképpen sem lehet ebből a világból elérni valamiféle evolúciós fejlődés által. A szóban forgó két világ lényegét tekintve áll szemben egymással, jóllehet egyazon világegyetem, ugyanaz a bolygó hordozza és foglalja magába mindkettőt.

Amikor jó néhány évvel ezelőtt a világosság hierofánsai utasítottak minket, hogy tegyük közzé e tanítást - mely a megszabadító lehetőségek számtalan nézetére világít rá-, tökéletesen tudatában voltunk annak, hogy az egyetemes tannak kizárólag erre a nézőpontjára szorítkozva is, rendkívül nehéz dolgunk lesz. A feltevés valóban be is igazolódott. Kezdetben a közeledők egy bizonyos százaléka jóindulatúan és nem teljesen hitetlenül fogadta, mégis alig akadt olyan, aki képes lett volna ezt a tant tudatosan és dinamikusan feldolgozni. A mi küldetésünk akkor abban állt, hogy kialakítsuk az Egyetemes Szerzet magját, amely nem ebből a világból, nem ebből a természetrendből - hanem abból, az ismeretlen világból való. Nem tudjuk Önt megajándékozni az új világban, Caphar Salamában,* a békesség birodalmában való hittel, nem tudjuk Önt erről meggyőzni, sőt meg sem tudjuk mutatni ezt a másik világot. Mindezek ellenére sem a kétkedés, sem a hitetlenség nem tudta meghiúsítani ennek a gnosztikus magnak a kialakulását, mint ahogyan azt a modern Rózsakereszt Szellemi Iskolájának munkája teljesen bizonyítja. A két természetrendre vonatkozó tanítás ismét megnyilvánult a világnak, mivel újból elegendő számú személy vált megfelelően éretté a befogadására.

Ők azok, akik már nem próbálkoznak a humanizmussal, az emberbaráti igyekezettel. Ők már felismerték, hogy „efé­zus­be­li­ek”, vagyis határlakók; belátták, hogy az a jóság, mellyel összeköttetésben állnak, korlátozott, mert bármely pillanatban az ellentétébe fordulhat. Vannak tehát olyanok, akik felismerik és tapasztalják ezt, akik mélyen vallásosak és éppen emiatt értik meg, hogy egy ilyen elromlott állapot nem lehetett része Isten Tervének. Ezek belsőleg, a vérlelkükben éretté váltak erre a tanításra, általa első kézből és tudatosan felismerik, hogy igazából Isten gyermekeinek hívják őket.

Értük kell szólnunk és tanúságot tennünk. A többieket pedig, akik bármilyen okból kitartanak eltérő véleményük mellett, a jövőre bízzuk. Amit a szellem nekik jelenleg nem tud még felfedni, azt a tapasztalat iskolájában kell elsajátítaniuk. Mi csak reméljük és imádkozunk azért, hogy ha Ön még nem is tud belépni az aratás gnosztikus mezejére, s ennél fogva nem áll fenn köztünk szellemi rokonság, azért még becsületesek és testvériesek maradhatunk egymás irányában. A történelem megtanított bennünket arra, hogy a Távoli Birodalom sugallatai nem csak ellenségeskedést, gyűlöletet és gyanakvást keltenek sokakban, akik nem értik meg azokat, hanem még támadásra is késztetik őket. Így aztán sok lélek beárnyékolódik és bemocskolódik, annál is inkább, mivel az új, mégis oly ősrégi isteni hívás megkülönböztetés nélkül elér mindenkit: barátot is, ellenséget is. A szolgálat oltáránál szerzett tapasztalatok hosszú évei során barátságokat bontottunk meg Istenért, kapcsolatokat szakítottunk meg Jézusért, és a Szent Szellem gyakorta vezérelt minket a magány ösvényre. Mély nyomokat hagytak lényünkben azon idők tapasztalatai, amikor hirdethettük a távoli birodalom tanait. Amikor szolgáin keresztül az Egyetemes Tan áramlata közeledik az emberiség felé, e munkások szeplőtlen címerpajzsát a legkülönfélébb vádakkal mocskolják be. Ha így történik, akkor ezzel az elutasítók megtagadják az isteni forrást is, amelyből a munkások merítenek, sőt: megkísérlik beszennyezni az Élő Vizet. Álnok sugallataival az én mindig módfelett veszélyessé válik, amikor leleplezik és az útját keresztezik.

A világtörténelem folyamán a szőlőskert minden munkásának ugyanabban a tapasztalatban volt része, és azok közül, akik a két természetrend tanításával közelednek az emberiséghez, senki sem remélheti, hogy másként járhat majd, mint Mani. Mani a harmadik században élt, és magasztos tanító, Krisztus odaadó szolgája volt. Tanításának és írásainak java részét megsemmisítették a római katolikus püspökök Augus­ti­nus (a későbbi Szent Ágoston) vezetése alatt. Manit meggyilkolták, lefejezték, és fűrészporral kitömött fejét póznára emelve kitűzték egy perzsa városkapura, hogy ezen az elriasztó módon juttassák kifejezésre, milyen üresfejűnek is tartották ők Manit.

Augustinus, a római katolikus egyház egyik alapítója, fiatal korában csatlakozott a manicheusokhoz, mert szeretett volna beavatást nyerni titkaikba. A távoli birodalom misztériumai és értékei azonban csak az alapvetően megújult emberi lényeknek nyilatkoznak meg. Mivel Augustinusnak ez nem sikerült, vagy­is „az ajtókat zárva találta”, így - mint dialektikus ember - éppen az ellenkezőjét kapta annak, mint amit keresett. Ezért hagyta ott a rendet azzal a kijelentéssel: „Egy ténylegesen létező másik természetrendnek soha, semmilyen bizonyítékát nem találtam”. Szellemi bukásának ellentételezéseként erőfeszítéseket tett arra, hogy Krisztus birodalmát ebben a természetrendben alapítsa meg. A római hierarchia egyik alapítójaként egy földi egyházi hatalommal kívánta helyettesíteni azt, amit szellemi úton képtelen volt elérni. A pszichoanalízis akkoriban még ismeretlen fogalom volt. Egyébként világos lett volna, hogy bizonyos cselekedetek kiváltó oka egy korábbi csalódás is lehet. Amit Augustinus elkezdett, azt modernebb köntösben a Jezsuiták rendje folytatta. Láthatjuk tehát, hogy az ősi Júdás-dráma miként ismétlődik meg újra és újra - egészen napjainkig. Júdás szintén földi uralmat akart szeretett mesterének, Jézusnak a vezetésével. Amikor azonban Jézus kijelentette: Birodalmam nem ebből a világból való, akkor Júdás megpróbálta őt kényszeríteni.



Földi világunk tehát két világrendet tartalmaz: egy eredeti és egy jelenlegi emberi birodalmat, egy ismeretlen világot és egy nagyon is jól ismert, földi siralomvölgyet.

A kereszténység hatalmas küldetése az, hogy tudatunkat, lelkünket és testünket tekintve megszabadítson bennünket a bukott természetrendtől, és hogy saját tudatunkra, lelkünkre és testünkre nézvést felszabadítson és helyreállítson az eredeti természetrend számára. Ennek a helyreállításnak alulról fölfelé kell végbemennie. Jézus Krisztus ezért jött el közénk: hogy létrehozza a kapcsolatot, hogy felállítsa a létrát, a 'Merkúrbotot', amelyen a tanuló felmehet a távoli birodalomba. E világ keresztény közösségeinek csődje abból ered, hogy hibásan értelmezik Jézus Krisztus, valamint a világ és a bukott emberiség kapcsolatát, és hogy szüntelenül egy földi birodalom megalapításával kísérleteznek. Ezért mindazok, akik még képesek látni és hallani, a „tanítványok” tehát, nekilátnak, hogy egy új, gnosztikus művet hozzanak létre. Törekvésük az, hogy önmagukban vigyék véghez Krisztus küldetését, ezért felmennek vele a hegyre, hogy megértsék ezt a tanítást és az önmegváltó-cselekedet mibenlétét.

Ennek a természetrendnek az alapításától fogva a hegyre, a Mehru-ra, az Istenek hegyére való felmenetel azt jelképezi, hogy valaki képes befogadni bizonyos tanításokat vagy isteni sugallatokat. A beavatás helyei mindig a hegyekben voltak. Minden nemzetnek megvan a maga szent hegye, és vannak hegyek, ahol még mindig élnek a Szellem Nagyjai. Vannak régi legendák a hét hegységről, amely a Hét Szellem lakhelye. Ez nem más, mint célzás a hét szent kozmikus erőre, melyek az emberiségért fáradoznak. Ezek a kozmikus erők - amelyek prófétákon és tanítókon keresztül munkálkodnak, teljes sugárbőségükkel pedig Jézus Krisztus által hatnak - kutatják a közelgő sokaságban azokat, akik az igaz szellemet keresik, azokat „akik összegyűltek a hegyen”. Ezután pedig tanítják őket, mondván:



Boldogok a szellemben szegények: mert övék a mennyeknek országa.



A Boldognak-mondásokból nem szabad közhelyet csinálnunk. Valóban úgy van, ahogy Ouspensky mondja: az evangélium általában - és különösen a Hegyi beszéd - nem a tömegek számára lett írva, hanem azoknak, akik belső tudatosságuk által egy csoporthoz tartoznak. Kérdéses, hogy vajon a Bibliában vagy bármely más szent könyvben fellelhető-e egyáltalán valami, ami azokhoz szól, akik a dialektikus természet síkján maradnak. Az Úr Igéje, megszabadítva mindenféle teológiai fantáziálástól, azokhoz szól, akik képesek látni és érteni; akik elérték a szellemi vágyakozásnak egy bizonyos belső állapotát. Nekik szól a tanács a „szellemi szegénnyé” válásra, amely az ön-megvalósítás ösvényének első létállapota.

Évekkel ezelőtt meglátogattunk egy elmegyógyintézetet. Az agylágyulásban szenvedő betegek számára fenntartott egyik épületben találkoztunk az intézet lelkészével. A szerencsétlen teremtményekre célozva, akik a degeneráció széles skáláján mozogtak - sokan közülük az állatinál is rosszabb állapotban - azt mondta nekünk: „... és mégis, különösen az ilyenekre értendők az Urunk szavai, hogy boldogok a szellemi szegények.” Teljességgel meghökkenve néztünk erre a jóemberre, akin látszott, hogy mélyen meg van győződve arról, amit mondott. Azóta is azon tűnődünk, kit kellett volna inkább sajnálnunk: az öntudatuk híján lévő pácienseket vagy ezt az egyházszolgát.

Bizonyos bibliakutatók kijelentették, hogy a Hegyi beszéd eredeti kézirata úgy olvasandó, hogy „Boldogok a szegények”. Feltételezték, hogy ezt a fordítást a birtokos osztály kihasználta, és hogy az elnyomott osztály, amely szívesen lemondott volna egy ilyen áron megszerzett boldogságról, olyan hevesen tiltakozott, hogy a fordítást inkább megváltoztatták „szellemben szegényekre”. Ez állítólag mindkét érintett fél megelégedésére szolgált, és a társadalmi egyensúly kedvéért tett engedményként értékelhető.

„Boldogok a szellemben szegények”. Szükségszerűen ez az első létállapota mindazoknak, akik a regenerálódás ösvényét szeretnék járni.

Akik a hegyhez közelednek, holtpontra jutottak ebben a világban; s bár élnek, mégis meghaltak - erre a természetre nézve. Lemondtak arról, hogy bármit is várjanak ettől a világtól, értelmetlennek tartanak bármiféle dialektikus törekvést azon túlmenően, amit a földi természetben való jelenlétük miatt elkerülhetetlenül meg kell fizetniük. Belsőleg tapasztalják egy olyan valóság jelenlétét, amely különbözik ettől a zűrzavartól, de amely még előttük is ismeretlen. Meghallották a hívást és reagálnak rá, közelednek a forráshoz, de magát az Élő Vizet még nem tudják elérni. Még nem tudnak közelebb kerülni az új valósághoz, mivel ehhez jelenleg még nem birtokolják az annak megfelelő szellemi és lelki testet. Énjük káprázatnak tűnik. Nem birtokolják még az úgynevezett „bennlakó” szellemet sem, csupán egy bizonyos én-tudatot, egy gondolkodási képességgel társult biológiai ösztönt. Tudatában vannak, hogy nem egyebek, mint „emberi állatok”.

És mégis: van bennük egy hatalmas vágyakozás, egy erőteljes igény a világosságra és az erőre! Kínlódnak és keresik az igaz szellemet, amely az övék, de amely megtagadja magát tőlük. Sóvárognak a szellem után, amely képes volna kimondani egy új, teremtő Legyen!-t. Egy ajtót keresnek, de nem lelik. Mély lelki gyötrelmek közepette, óriási kétségbeeséstől hajtva végtelen üresség érzete vesz rajtuk erőt. Tudatában vannak szellemi szegénységüknek. Elvesztették magabiztosságukat és minden kérkedésük tovaszállt. Nagyon is igénytelenek, szerények lettek; egyszerre élik meg szellemi szegénységüket és a szellem utáni kielégítetlen vágyakozásukat.

Amikor ez a vértől és könnyektől, magából az életből született pszichológiai állapot válságosra fordul, a keresőt felemelik a hegyre, és meghallja a hangot, amely azt mondja: „Boldogok a szellemben szegények: mert övék a mennyeknek országa.” Ha már nem vagyunk semmik, nem akarunk semmit, és nem is vagyunk képesek arra, hogy legyünk valamik, ugyanakkor mégis mélyen kívánjuk az új beteljesülést - nos, éppen ezek azok az alapvető feltételek, amelyek lehetőséget adnak a távoli, s mégis oly közel lévő birodalommal való összeköttetésre. Ez az a szellemi szegénység, mely az elsődleges feltétele az önmegvalósítás útjának.

Reméljük, és könyörgünk érte, hogy Ön sikeresen verekedje át magát ezen a szegénységen, és belátásra jusson annak mélyebb értelmét illetően. Levetkőzve minden gőgünket, porrá zúzva minden magabízásunkat, véget vetve az „én” minden kérkedésének, leleplezve őrültségünket nagyon szerénnyé válva mélységes elszántsággal világító szikráivá válni az emberiségnek: ez jellemzi a „szellemi szegénység” állapotát! Ez a kapu, ez a bejárat a Fény távoli és ismeretlen birodalmához, a statikus természetrendhez!

Boldogok a szellemben szegények: mert övék a mennyeknek országa.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,