Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: A boldognak-mondások misztériuma

IV. Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: A boldognak-mondások misztériuma


A sírnál elhangzó beszédekben a szónok felidézi az eltávozottra vonatkozó emlékeket. Aztán, az elhunyt hozzátartozói iránti együttérzése jeléül a beszélő azokkal az édes szavakkal próbálja megvigasztalni őket, amelyek egykoron a Hegyen hangzottak el. A lélek balzsamaként ható szeretetteljes együttérzésével és megértő pillantásával próbálja megerősíteni őket. Legtöbbször ez valóban sikeres is. A gyászolók tényleg valamivel könnyebben érzik magukat, és valamivel több fény jut be szenvedő szívükbe.

Valószínűleg Önnek is többször volt már része hasonló vigasztalásban, valamelyik barát vagy jótét lélek részéről, és az könnyített is szomorú terhén, amit hordoznia kellett. Mindazonáltal tekintetbe kell vennünk, hogy ez a fájdalom természetes velejárója annak, ha a kegyetlen és természetellenes halál elragad valakit szeretteink közül. Ám hiába megértő és érző lelkű a barát, aki fájdalmunkban vigasztalásával és szeretetteljes gondolataival mellettünk áll, vigasztalása mégsem részeltet bennünket az áldásban. Egy barát szívéből fakadó vigasz, legyen az mégoly jó és nélkülözhetetlen is, korlátozott. Ha a Hegyi beszédben említett boldog és áldott állapot ilyen fájdalomból és vigasztalásból származna, akkor a világ tele lenne boldogokkal, hiszen a halál nem kerül el egyetlen ajtót sem. Ha a boldogság e módszerrel valóban megközelíthető lenne, akkor a halál hasonlíthatatlanul jobb szellemi tanító lenne, mint az összes isteni követ együttvéve, az idők kezdetétől egészen mostanáig.

Ezért bizton állíthatjuk, hogy bár a mi közönséges fájdalmunk és szomorúságunk érthető, még sincs köze a boldog vagy áldott mivoltunkhoz. Szeretnénk, ha ezt jól megértené, mivel gyakorlatilag az összes teológus azon a véleményen van, hogy a Boldognak-mondások a földi viszontagságok közönséges formáira vonatkoznak.

Az még elfogadható, hogy valaki határtalan felszínességében ezt tanítja, de az már sokkal kevésbé érthető, hogyan tartható fenn egy ilyen tanítás a való élet gyakorlatában. Ez a sekélyesség és intelligenciahiány az 'áldott' illetve 'boldog' fogalmak megszentségtelenítése és közhellyé alacsonyítása!

Gnosztikus értelemben az áldottság a legmagasztosabb beteljesülés állapota: a szellem, lélek és test mérhetetlen boldogsága. A boldogság a szellem és az üdvösség eléréséből fakadó teljesség. Semmit sem lehet már hozzátenni; önmagában elegendő. Ez maga a mindenség; ez maga az emberben megnyilvánult Isten.

'Egyházi' értelemben véve a boldogság azon megholtak állapota, akik haláluk révén felvétetnek az Istennel való közösségbe. Némely egyház szerint ízelítőt kaphatunk ebből a boldogságból, hogyha összhangban élünk az egyházi előírásokkal. Ha így teszünk, még életünk során megszerezhetjük a végleges boldogságra való kilátást.

Megérti-e Ön, hogy a 'boldogság' fogalmát mennyire megszentségteleníti egy ilyen elgondolás? A gnosztikus számára mindegy, hogy hol van. A boldogság teljes mértékben átélhető a jelenben, még ha a földi szenvedés falként vesz is körül bennünket. A vallásos felfogás szerinti boldogság azonban olyan spekulációvá válik, amellyel az egyház korszakokon keresztül próbálta a tömeg figyelmét elterelni a szenvedésről: legyen valaki bármilyen szegény és szerencsétlen ebben a világban, lehet akármennyire megsebzett és kizsákmányolt, boldogságának napja mégis hamarosan eljön, csak hallgatnia kell a hittudósokra. Az egyház tehát foglalt helyet biztosít Önnek a mennyben.

Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.

Látja-e, miként butítja el az embereket az ilyenfajta vallásos gondolkodás? Látja-e, hogy bizonyos csoportoknak miért éppen az egyházra volt szükségük evilági praktikáikhoz? Látja-e már, miért vált oly szükséggé egy gnosztikus ténykedés most, amikor egy új nap hajnali fényétől oszlani kezdenek a felhők?

Nyilvánvalóbb már nem is lehetne, hogy a fájdalom, melyet ebben a természetben él meg, sohasem fogja Önt boldoggá tenni. A barátoktól, rokon lelkektől vagy szellemi vezetőktől származó minden vigasztalás - jóllehet valamelyest segíthet kiverni fejünkből az öngyilkosság gondolatát is, és az általa kiváltott melegségtől felolvad valami e világ fagyából - mégsem tökéletes. Az ilyen vigasz hatására egy pillanatra feledni tudjuk ugyan a mardosó bánatot, de maga a bánat megmarad, és újra meg újra ránk tör. Összeszedhetjük magunkat, és dacolhatunk a bajokkal, de ennek a természetnek a szenvedését ez mégsem fogja csökkenteni, boldogságot pedig egyáltalán nem fog teremni.



A Második Világháború során a nyomorúságnak egész óceánja vett körül minket. A szerencsétlenség réme hatalmas vulkánkitörésként rontott rá egy egész nemzedékre. Mégsem állíthatja senki, hogy e csapások áldásként értek volna bennünket. Melyikünk lett volna képes azt a szörnyű szenvedést vigasztalással enyhíteni, ki gyújthatott volna ily módon akár csak pislákoló reménysugarat is a szemekben? Hogyan lehetséges, hogy a vallásos testületek eme reménytelen összeomlás és mérhetetlen szenvedés ellenére sem átallottak kecsegtetni a boldogság ígéretével?

Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.

A Boldognak-mondások nem ennek a természetnek a szenvedése miatti sírásról beszél. És a gondolatban, szóban vagy segítő tettek által véghezvitt vigasztalás - mely ennek a természetnek a válasza a szomorúságra - sem azonos a Boldognak-mondásokban említett vigasztalással. Ez minden gnosztikusan érzékeny személy tudata számára megdönthetetlen tény.



Ha még egyszer röviden kitérünk a humanizmusra, világossá válik, miért utasítjuk el annak gyakorlatát és jövőjét. Minden humanizmus abból az eszméből és belső sürgetésből fakad, hogy e természet minden bajának és szerencsétlenségének hatásait és okait megszüntessük. Minden humanizmus abból a vigasztalási késztetésből ered, ami a világ és az emberiség szenvedésének láttán tör fel belőlünk. A humanizmus az a szervezett jóság, amely kergeti ugyan az ördögöt, de soha nem képes elkapni. A humanizmus korszakok óta törekszik a gonosz semlegesítésére, de sohasem járt sikerrel. Erről a tényről már az ezer évekkel ezelőtti magasztos kínai filozófia is mélységesen meg volt győződve. A nagy Lao Ce is világosan kifejti, hogy minden megszervezett jóság abból ered, hogy az ember elhagyta Taót, az igaz ösvényt.

„Igen – mondja a nagy filozófus –, az emberek botladoznak és gyötrődnek, hogy jótékonyságot gyakoroljanak, és nyakig merülnek az ideges igyekezetbe, hogy a jót tegyék. A fenséges Tao eltűnt, s helyette megjelent az emberbarátiság és az igaz­ságosság. Megszületett a ravasz­ság, a leleményesség: a nagy képmutatás.”

Egyedülálló lényeglátásával és közvetlenségével Lao Ce a fejszét az emberi igazságosság, az emberi tudomány és az emberi szeretet gyökerére veti. Leleplezi az egész emberi világrendet, mely egy természetellenes szörnyeteg Tao világrendjéhez viszonyítva. Szavai a Bibliában is visszhangzanak: „E világ bölcsessége bolondság Isten előtt”.

Olyasvalaki számára, aki a művelt jóság bizonyos fokán áll, csaknem természetes, hogy az emberiség hatalmas szenvedése láttán mintegy belső szükségből, spontán módon, tudása legjavát nyújtva megpróbálja azt enyhíteni, és megkísérli megszüntetni az okait, amennyiben ez lehetséges. Ebben az ellentermészetben ez egy természetes jóság-reakció. Ugyan ki tiltakozna, ha Ön az egyébként is minden korban tevékeny humanisták közé állna, hogy földi zarándokútján segítse és támogassa az emberiséget? Hovatovább, ez ellen tiltakozni teljesen haszontalan lenne, mivel a jóság emberét ebbéli igyekezetében belső szükség hajtja. Másképpen nem is tehet, hiszen ez már második természetévé vált. Lényegében ezt saját jósága fokmérőjének tartja.

Ennek ellenére nem ez a fő ellenvetésünk a humanizmussal szemben; sőt magunk is készek vagyunk segédkezet nyújtani minden nemes és szükséges humanitárius törekvésnek. Mindenképpen készek vagyunk ezeknek a megnyilvánulásoknak messze ható következményeit elismerni, mint ahogy az a szellemi közösség, amelyhez tartozunk, ennek mindenkor tanújelét is adta. De ez a szellemi közösség az idők folyamán azt is nyilvánvalóvá tette, hogy még a legtökéletesebb és a gyakorlatban alkalmazott humanizmus is - minden idealisztikus és vallásos nézetét is beleértve - ebből a természetből való, és pusztán ennek a természetnek a normáira alkalmazható, ennélfogva elkerülhetetlenül a gonosz kíséretéhez tartozik. A humanizmus nem hoz teljes boldogságot, és nem nyújt feltétlen vigaszt; nem vet véget a halálnak, és a rákot sem tudja eltávolítani testünkből. Mégis megvan a feladata, amit be kell töltenie civilizációnkban: mivel végül is felszámolja majd korszakunk szociális, politikai és gazdasági anarchiáját. De mi fog történni azután? Végül nyilvánvalóvá válik majd, hogy abszolút boldogság és vigasz nem érhető el emberbaráti módszerekkel, és e természet lehangoló szomorúsága számos ismert és számtalan új formában folytatódik tovább. Az emberiség a történelem előtti időkben már számos humanizált civilizációt ismert, de azok is letűntek, mert ennek a természetnek a törvénye dialektikus. Ha Ön ezt nem érti, ha Ön képtelen ilyen mélységű gondolkodásra, akkor a tapasztalat iskolájában lesz kénytelen mindezt felfedezni.

Mi azt mondjuk: legyünk spontán módon, természetünkből fakadóan humánusak; valahányszor úgy hozza a sors, ne vonjuk ki magunkat az emberbaráti munkából, ha közvetlen és igazi alkalom nyílik a kizökkent idő által keltett sebek gyógyítására. Ezzel együtt úgy kell ezt tekintenünk, mint életvitelünk természetes velejáróját, mint ami létállapotunkból fakad. Eközben teljesen tudatában kell lennünk annak, hogy a távoli birodalom, amit Jézus Krisztus nyilatkoztatott ki, a 'Tao', nem ebből a világból való; hogy a természetes és magától értetődő humanizmus mellett - amely tehát sohasem válthat meg bennünket ebből a természetből - birtokában kell lennünk egy teljesen más tudatállapotnak, egy másik lélekállapotnak és testnek is, amely nem ebből a világból való. Egész lényünkkel és gondolkodási képességünkkel erre a tényre kell irányulnunk, minden mást csak magától értetődő reflextevékenységnek kell vennünk. Aki Jézusban, az Úrban felülemelkedett ezen a természeten, az humánus ugyan ebben a világban, de az ilyen cselekedetet nem tartja megszabadítónak vagy lényegesnek.



Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.



Mármost az istenember, aki e szavakat a hegyen kinyilatkoztatta, nem volt demagóg, s ha a szenvedésből nem fakadhat boldogság, ha e természet által nyújtott vigasz nem tudja megszüntetni a szenvedést, sem meg nem oltalmazhatja az embert az örökös csapásoktól, mit tartsunk végül is ezen Boldognak-mondás igazi jelentéséről, hogy felérjünk Isten szavához, amely az örökkévalóságot közvetíti felénk?

Van a sírásnak, a szomorúságnak egy másik fajtája, amely nem magyarázható ebből a természetből. Ezt a szenvedést mindig is azok tapasztalják, akik méltók arra, hogy felemeltessenek a Boldognak-mondások hegyére; azok, akik a távoli birodalom nevében tevékenykednek ebben a természetben, hogy elősegítsék a nagy szellemi forradalmat, a világosságra, a Tao-ra való újjászületést. Akik hívják az emberiséget, hogy megismertessék vele a jóság, igazság és igazságosság igazi feladatát.

Munkások egész serege, az emberiség barátai, a világban szétszórva és erőiket végsőkig megfeszítve azon fáradoznak, hogy bevéssék az isteni természet elvét bukott természetünk emberébe. Ez a munka heves fájdalommal jár, mert tapasztalniuk kell annak rendkívüli nehézségeit és az általa elérhető haladás csekély voltát. Az elért eredmény nincs arányban a beleölt kolosszális erőfeszítés töredékével sem.

Itt korántsem a természetes, szenvedések okozta sírásról van szó, se nem az eltávozott rokonok vagy jótét lelkek megsiratásáról. Nem a világ ama csapásairól és szorongattatásairól beszélünk itt, amelyek annyi bánatot okoznak. Az isteni munkások a szent kegyelemmel együtt ingyen kínálják az abszolút és megváltó ismeretet, mely életünk igazi értelmének kulcsa. Azok pedig, akiknek magukat szentelik, leggyakrabban lábbal tapossák ajánlataikat, hátat fordítanak nekik, és visszautasítják ajándékaikat, olyan kellemetlenségnek bélyegezvén munkájukat, mint ami megzavarja elméjük nyugalmát. Ezek a munkások azért bánkódnak, hogy oly hosszú azok sora, kiknek tudata túl primitív, vére zavaros, szeme túl sötét ahhoz, hogy megértsen és befogadjon. Végig kell nézniük, amint az emberek a koncért folytatott küzdelemben egymást tapossák és tépik irgalmatlanul darabokra, s mint hajszolják a világ árnyképeit, miközben tudatlanságukban semmibe veszik az egyetlen szükségeset.

Bizonyosodjon meg róla, hogy Ön jól érti ezt. A szomorúságot, amiről itt szó van, nem a szembenállás és annak következményei keltik, és nem is a Szent Művet elkerülhetetlenül kísérő szenvedés szüli. Ezt a gyötrelmet az ember hiányos felfogóképessége, biológiai éntudatá­nak álnoksága és mesterkedései okozzák, amelyek miatt nem láthatja meg igazi boldogságát. Ez az elutasított abszolút szeretetből feltörő kín. Ez Krisztus szenvedése, a gyásznak az az árnyalata, amely az Ő Jézus-meg­nyil­vá­nulását jellemezte. Ez Jézus Krisztus ama gyötrelme, amikor az Olajfák Hegyén állván, kezeit felemelvén így kiált: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kiscsirkéit szárnya alá; és te nem akartad.”.



Áldottak, akik imígyen sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.



Az áldás állapota a legmagasabb megelégedéssel és a legnagyobb boldogsággal jár együtt. Amikor Jézus Krisztus - napjaink Krisztus-rezgése által - azt mondja a Hegyen, hogy „boldogok, akik sírnak”, akkor tudjuk, hogy sírásunk oka meg fog szűnni, hogy a szomorúság bennünket borító fátyla szét lesz tépve, és munkánk a legmagasabb elismerést és boldogságot fogja meghozni. A szőlőskert munkásai tudják, hogy a boldogságnak munkájukban, munkájuk által és munkájukból kell megszületnie. Ekkor az áldásban való részesülés nem pusztán egyéni tapasztalat, hanem személytelenné válik, mivel sokak számára hoz abszolút boldogságot és szabadulást.

Ez az a vigasztalás, ami minden keserűségért kárpótol. Ez az isteni humanizmus; ez Isten szeretete, amely minden értelmet felülmúl. A boldogság most, a jelenben is létezik, és a jövőben is létezni fog. Egy fejlődő állapotról, egy növekedési folyamatról van szó, amely az igazi megszabadító tevékenységből ered. Ezért mindenki, aki sír, élete során már nagyon sokszor részesült benne, amikor csak a szolgálat ösvényén egy lelket szabad volt a világosság felé fordítania. Mivel a boldogságnak ez a valósága egyelőre nincs egyensúlyban munkája eredményével, vigaszban részesül - isteni vigasztalásban, amely újra meg újra kitöltetik rá. A megfáradt és harcban megsebzett munkás új szívet kap, és friss energiával lelkesítik, hogy fáradozásában kitarthasson, fejét az új valóság születése, az örök út, Tao felé fordítva.

Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. A szolgálat ösvényén járva ez a második létállapot.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,