Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: A boldognak-mondások misztériuma

V. Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: A boldognak-mondások misztériuma


Az ösvény két létállapotát vizsgáltunk meg eddig a Hegyi beszéd kapcsán. Amint láttuk, a szellemben való szegénység a két természetrend ismeretére vonatkozik, arra, hogy a világon kívül, melyben élünk, van egy másik világrend is, egy valóságos, magasztos rend, amelyet nem ismerünk, jóllehet a mi bolygói kozmoszunkon belül létezik.

Amint az ösvényen lévő tanuló felismeri a világosság távoli és mégis oly közel lévő birodalmának létezését, és amint ebben a sötét, bukott világrendben tudatára ébred énjének a vérét, lelkét és testét illetően is, felfedezi, hogy lényében ijesztő szegénység lakozik, mélységes szellemi magány, s ez életének nagy csődje. Keresztüllát a jó és a gonosz hátborzongató közjátékán, bár egész lényével a bukott világrendhez van szegezve, és szerkezetileg képtelen arra, hogy akár egyetlen másodpercig is ennek a „Bolondok Paradicsomának” a természeti törvényei nélkül éljen. Az életben maradáshoz valójában lélegzetről lélegzetre be kell szívnia a mérgező és ártalmas kigőzölgésekkel teli oxigént, elvileg mégis vállalja ennek a csalásnak az elhagyását. Természetesen ebben a világban van, ebből való, nem tudja elhazudni ezt a világot, és törvényeit sem képes álmodozással hatályon kívül helyezni. Szegénységének és tehetetlenségének ebben a tudatában azonban felemeli a tekintetét, tudván, hogy van egy másik természetrend is. Halad tovább vérében annak a pozitív eltökéltségnek a lüktetésével, hogy nem akar többé ebből a világból való lenni.

A csúfolódók persze kigúnyolják, akik pedig a világ szabványai szerint annyira okosnak számítanak, csóválják bölcsnek mondott fejüket, gúnyolódva fura barátjukon, aki nem akar már beállni a sorba, e természet áramainak sodrásába. Úgy tekintenek rá, mint egy bolondra. De hát nem az-e valójában? Olyan világra vágyik, melyet senki nem ismer, és amelyről ráadásul ő maga sem tud semmit. Milyen célszerűtlen, mennyire értelmetlen dolog ez! Bolond ő, jóllehet tiszta, de akkor is csak tiszta bolond, mint Parszifál! Így okítják és próbálják rávenni, hogy adja fel ostoba eszményeit.

Volt-e már része ilyen élményben? Nem lehet ám csak úgy csendesen elosonni, ha úgy határoz, hogy búcsút mond ennek a természetnek. Mintha a világ minden hatalma összeesküdne és Önre rontana, hogy ettől elrettentse. Ellenfelei mozgásba lendülnek, és olykor saját barátain keresztül próbálják meg Önt visszatartani attól, hogy elmenjen. Amennyire lehet, megnehezítik a dolgát.

Végül azonban, túl a feszültségeknek és a kétségbeesésnek ezen a zűrzavarán szellemi segítségben részesül. A Hegyről felhangzik az Ige: „Boldogok a szellemben szegények: mert övék a mennyeknek országa.” A világban bolondnak tartott vándort Krisztus világossága izzítja át. Isten kegyelméből pozitív, első kézből való kapcsolatot létesít a világosság birodalmával, melyben eddig hitt, de amelyet sohasem látott. A zarándok birtokossá válik; ez az első létállapot a regenerálódás ösvényén. A tanuló elérkezett a forráshoz, amelyből naponta szabadon és ingyen meríti az élő vizet. És ezután? Ne feledjük ugyanis, hogy még mindig ebben a megtört valóságban él. Beszélhetünk-e hát a megszabadulásáról?

Igen is, meg nem is. A világossággal való kapcsolata miatt most áldottnak, megszabadultnak mondható, de képesnek kell lennie rá, hogy ezt az örökkévalóságot, ezt az áldást az idő világában élje meg.

Ez azt jelenti, hogy mivel a mozdíthatatlan isteni rend a tanuló révén most egy gyújtópontot létesített a dialektikában, ezt a tanulót használják arra, hogy az elfajulást - annak minden nézetében - feltörje és megújulásra vigye. Rajta és munkatársain keresztül az örökkévalóság behatolhat az időbe; mint egy isteni fordulat, amelyet fejek, szívek és kezek által kell kivitelezni és beteljesíteni. A kozmikus rendnek megfelelően Isten nem avatkozik bele teremtményei dolgába, viszont azt szeretné, ha a teremtés az ő teremtményei által ragyogna fel és győzedelmeskedne. Amint az magasabb nézőpontból megmutatkozik, rendkívül örömteli helyzetnek mondható, ha egy tanuló eljut ehhez az első létállapothoz; amikor is még ebben a világban van, de már nem ebből a világból való. Mindazonáltal győződjön meg róla, hogy ezt a kijelentést helyesen érti! Mihelyst ugyanis a tanuló az idő világában közvetlenül és tudatosan megragadta az örökkévalóságot és az üdvöt, fordulat következik be őbenne. A világtól elidegenedve, annak búcsút mondva, ismét a világ felé fordul, és újból elmerül benne. Miként a vájár vág járatot a bánya sötét mélyén, a tanuló is, megbízatásának megszállottjaként, utat tör a világon keresztül és az új jóság, igazság és igazságosság erejében elindul, hogy meghódítsa a Földet. Az örökkévalóságot meg kell szilárdítani az időben, a bukottságnak ezt az alantas szféráját pedig meg kell tisztítani, ha bolygói kozmoszunk ismét zavartalanul együtt akar zengeni a csillagok kórusával.

De jaj, a határtalan lelkesedéssel és kimondhatatlan örömmel elkezdett munka nehéz, elbátortalanít, és szinte reménytelen! Az emberek görcsösen kapaszkodnak a természet dolgaiba, s ha mégis eloldódtak ezektől, akkor képtelenek látni, és ha már látnak, nem tudnak továbblépni…

A klasszikus sötét ellenfél folyton gyomot hint az újból termővé tett földbe, a tükröket pedig úgy ferdíti el, hogy nem a világosság, hanem valamiféle karikatúra tükröződik bennük. Az építmény összeomlással fenyeget; ahol csak támadásba lendül a fekete fenevad, ott mindenütt repedések mutatkoznak a falakon. A munkásnak egyidejűleg mindenhol jelen kellene lennie, figyelmét pedig rendszerint - tudatosan és igen ravaszul - éppen a legnagyobb veszély pillanataiban terelik el, amikor a feladat egész embert kívánna.

Ekkor kell bebizonyosodnia, hogy a tanuló e világban az üdvösség erejét valóban a vérében hordozza-e, mert amikor bánat sújtja, amikor holtfáradt és összetört, akkor földi természete így szólal meg benne: „Ember, hagyj fel ezzel!” És a kísértő hozzáteszi: „Az emberek gyáva kutyák és gyilkosok, hadd pusztuljanak el a saját mocskukban! Te élj a világosságban, amelyet birtokolsz!”

A távoli birodalom egyetemes szeretettörvénye azonban így szól: „Testvérem, tarts ki a keserű sorsban is!”

Ez a kényszerhelyzet a megpróbáltatás. Most derül ki, hogy a tanuló szíve vérében elevenen él-e az egyetemes szeretettörvény. Egy törvénynek engedelmeskedni mindig valami korlátozást is jelent, de ha mi magunk válunk a törvénnyé, az nem más, mint az abszolút szabadság és öntekintély megnyilvánulása.

Tételezzük fel, hogy a tanuló ebből a dilemmából azzal a szilárd belső elhatározással vágja ki magát, hogy: „Keserű sorsomban is kitartok, mert beteljesült bennem az egyetemes szeretettörvény.”

Megkérdezhetnénk: „Hogyan számíthatnánk bármilyen további eredményre is, hiszen a tanuló a szolgálat oltárán összes lehetőségét és képességét bevetve feláldozta magát anélkül, hogy bármilyen megszabadító eredményt ért volna el. Vajon hogyan képes felülemelkedni elkeseredettségén?”

Nos, ezzel a nehézséggel a megújulás ösvényének második létállapotában szembesülünk, amelyre a következő szavak utalnak: „Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.”

A világosság birodalmából jövő vigasz elhárítja előlünk azt a veszélyt, hogy a szolgálat ösvényén egyhelyben topogjunk vagy elakadjunk e természet állapota miatt, amely jellegénél fogva elutasítja a szellemet. Ez a vigasz a gileádi balzsam, amely begyógyítja sebeket, megacélozza az erőt, és támogatja a megkezdett művet, kérésünket és várakozásunkat messze felülmúlva.

Ez a vigasz egy Krisztus-erő, egy megsokszorozott életképesség, amely a tanuló gyengeségét elpusztíthatatlan erővé alakítja át. Ez a boldogságot hozó vigasz számtalan új lehetőséget teremt, amelyeknek dicsőséges eredményei majd a szolgálat ösvényén válnak nyilvánvalóvá.

A tanuló csak most készült fel igazán. Célja, feladata, hivatása az idő világában most már két oszlopon, az eredeti templom két megdönthetetlen pillérén nyugszik. Ez a két oszlop: Boas és Joachin.

Ezeket nem ajándékba kapta, hanem alulról kezdve maga építette fel őket. Igen, mialatt a vakolókanállal dolgozott, vidám nevetés hallatszott, és amint elkészült a fehér építmény, öröm-ének hangzott fel! A legtöbb követ azonban könnyáztatta habarccsal rakták. És hányszor, de hányszor kellett le is bontani, mert hibás volt a háromszög, és a függőón is eltéréseket jelzett.

Most azonban felkelt a Nap a bevégzett és tökéletes mű fölött! Igen, valóban, akik könnyezve vetnek, azok örömest aratnak majd: ők örökségül bírják a földet. Az örökkévalóság diadalt arat az idő felett!


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,