Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: A boldognak-mondások misztériuma

VII. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: A boldognak-mondások misztériuma


Ezek a szavak úgy hangzanak, mintha egyenesen korunk emberének szívéből fakadnának. Különösen érvényes volt ez a második világháború évei alatt. Abban az időben emberek milliói epekedtek az igazságosság után. Öt év leforgása alatt az igaz­ság utáni éhség és szomjúság heves lángja igencsak magasra csapott. Ez az éhség ugyanúgy felőrölte a meghurcolt és meggyötört emberek szívét és idegeit, mint az élelemhiány a testüket.

Önök közül is bizonyára sokan szőttek álmokat az igazságról, és társalgásaik során órákat vitáztak azon, hogy elképzelésük szerint hogyan kellene egyengetni az igazságosság útját. Kedvteléseik világában részt követeltek az igazságszolgáltatásból, közben pedig élvezték, hogy idézéseket kézbesítenek.

Azokban az időkben tényleg mindenki kifejezetten szomjúhozta és éhezte az igazságot. De amint ez az igazság utáni sóvárgás többé-kevésbé alábbhagyott, részesültek-e akár mások, akár Önök a boldogság áldásában, a legmagasabb szellemi boldogság állapotában?

Anélkül, hogy az igazság utáni éhség és szomjúság élményét kétségbe vonnánk, megkérdezzük: megvolt-e Önökben ez a hatalmas éhség és szomjúság már a nagy világégés előtt is, amikor még mindenki a nagyszerű életelvek fényében sütkérezett, és semmiben sem láttak hiányt? Amikor a munkanélküliek, az akkori szegények is anyagi fényűzésben élhettek ahhoz képest, ami a háború utolsó éveit jellemezte? Vajon akkor is általánosak voltak-e az igazság éhezésének számlájára írható álmatlan éjszakák? Ugyanezt a mélységes felháborodást érezték-e akkor is a világ igazságtalanságainak láttán? Felkavart-e akkor bárkit is a világ szomorúsága?

Nem úgy volt-e inkább, hogy az emberek többsége teljesen elmerült a polgári liberalizmus állóvizében? Akik pedig esetleg az igazsággal vesződtek, azokat nem tartották-e hibbant agitátoroknak? Hány embernek okozott akár másodpercnyi álmatlanságot, vagy hányan hatódtak meg akár egy pillanatra is attól, hogy másutt tömegek éheztek az igazságosságra? Nem fagyos közönnyel fogadták-e az igazságért való harcot? Esetleg udvarias, nagyon kulturált, gondosan tálalt, ámde üres és hamis rokonszenvvel; színleléssel, mely szívüket teljesen hidegen hagyta?

Rádöbbentek-e valaha is, hogy a jelenben megnyilvánuló okok gyökerét a múltban kell keresni, s mivel korábban nemigen törődtek az igazsággal, ajtajukat egészen eddig tágra nyitották az igazságtalanság előtt, ezért a legcsekélyebb joguk sincs igazságról beszélni? Szöget ütött-e valaha is a fejükbe, hogy ugyancsak részesek az igazságtalanság elszabadulásában, akkor is és most is, és éppen ezért osztozniuk kell a felelősségben is? A túlnyomó többséggel együtt az évek hosszú során át Önök is szigorúan távol tartották magukat az igazságtól e világon, bajkeverőknek vagy őrült idealistáknak tartva azokat, akik szót emeltek érte!

Anélkül, hogy túlságosan szigorú ítélkezésre ragadtatnánk magunkat, annyit mindenképp leszögezhetünk, hogy valami nincs rendben azzal az igazság utáni erős és tömegesen lábra kapott sóvárgással, amelybe mintha egy árnyalatnyi önzés is vegyülne. Énjüket sarokba szorították, megtámadták: ebből fakad az „igazság” utáni vágyakozásuk.

Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.



Önök közül persze sokan erősen meg vannak győződve róla, hogy az igazságosság utáni sóvárgásuk már sokkal régebbi keletű. Megkíséreljük Önt megingatni ebben a meggyőződésében. Próbáljon csak meg kissé a lelke mélyére tekinteni. Az esetek túlnyomó részében fel lehet fedezni, hogy az igazságosság szorgalmazása mögött indítékként valamilyen személyesen elszenvedett igazságtalanság húzódik meg, amelyen képtelenek voltunk felülemelkedni.

Tény, hogy az életben szerzett személyes tapasztalataink általában hozzájárulnak tudatunk alakulásához, de ebben a vonatkozásban a tapasztalat nem mondható mindig a legjobb tanítómesternek. Szociális zökkenők, magánéletünk nehézségei, lelki megterhelések vagy egyéb körülmények, melyek megtámadták énünk önmagának tulajdonított királyságát, hirtelen felkelthetnek bizonyos igazság utáni vágyat. Személyes helyzetünk néha olyan igazság-elképzeléseket sugall, amelyek meggyötört elménk és szívünk megnyugtatásával kecsegtetnek. Ehhez vagy ahhoz a szellemi mozgalomhoz való vonzalmunkban igen gyakran tetten érhető az én által előzőleg elszenvedett vereség és csalódás. Ha aztán ennek a szellemi mozgalomnak a zászlaja alatt az ént újabb csalódások érik, akkor az igazsághoz fűződő remény elillan a tudatból, és nem tartható fenn tovább a vérben sem; az eszméből akadály lesz, az én pedig más társaság után néz.

Belátja-e, hogy az összes ilyen esetben elsősorban nem az igazság utáni éhségről és szomjúságról van szó, hanem sokkal inkább önigazolásról? Az elhibázott önigazolási kísérletek után pedig sutba dobjuk az eszmét, mondván, hogy ördög vigye az egészet mindenestől. Ekkor fújunk visszavonulót!

Az ember nem egyenes, őszinte módon futamodik meg, hanem pszichológiai értelemben az indítékkal összhangban. Ez ugyan nem becsületes és egyenes dolog, de lélektanilag érthető. Az Én-király rongyokban van ugyan, de kifelé jó képet vág, és annál inkább fennhéjázva rója útját tovább. Anélkül, hogy túlságosan súlyos ítéletet mondanánk, annyit mindenképpen megkockáztathatunk, hogy valami nem stimmelt az igazság utáni sürgető vágyunkkal, minthogy a kívánt megelégedettség most sem következett be.



Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.



Sokan abban a mély meggyőződésben élnek, hogy az igazság utáni vágyat már nagyon is régóta érzik. A javasolt önvizsgálati módszert alkalmazva azonban nem találnak semmiféle sérelmet, mely az énjüket érte volna. Az ő tudatállapotuk az igazságra vonatkozó okos-erkölcsös hajlam következménye. Feltesszük azonban a kérdést: mire megyünk igazságösztönünkkel egy olyan világban, amely maga a megtört valóság?

Melyik igazság a valódi? Nem úgy van-e, hogy amit az egyik az igazság netovábbjának tart, az másvalakinek a szemében ordító igazságtalanság? Nem úgy van-e, hogy az igazságot minden elképzelhető módon csűrik-csavarják? És megintcsak az én áll mindezek mögött, még akkor is, ha történetesen nem az Ön saját énje játssza is mindig a főszerepet.

Vannak, akiknek kifejezett érdekük fűződik hozzá, hogy a világon bizonyos fajta igazságról lehessen beszélni. Ezeknek az énje a hasonszőrűekkel együtt felkapaszkodott a pántlikás kocsira, amely az ő szájízük szerinti igazság éltetésétől hangos. Ugyanez az igazság pedig egy másiknak a romjain kapott lábra, ez tény, s így megjelenik az igazságért - mármint az egymással szembeszegülő igazságokért - való csatározás.

Nem emberi igazság-e, amely egy adott pillanatban felülkerekedni látszik? És másvalakinek az igazsága nem éppúgy emberséges-e? Ha az egyik felülkerekedik, akkor a másiknak nem törvényszerűen kell-e lábtörlőül szolgálnia? Nos, hát valójában ez a dialektika.



Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.



Azt mondtuk, hogy egyesekben van egy velük született hajlam az okos-erkölcsös igazságosságra. Vajon ez lenne-e az igazság, mely az illetőt boldoggá teheti? Ezt kétségbe kell vonnunk.

Mindannyian szüleink vérörökségéből születtünk, ami rendesen annyit tesz, hogy „ahogy az öreg kakas kukorékol, úgy tanul a fiatal”. Igazságösztönünk ily módon őseink hagyatéka, mivel ebből a természetből származunk, és ebből állunk. Az igazság utáni ilyen vágyakozásban kétségtelenül van némi kultúra, csakhogy épp ez az a kultúra, amely krízishez vezet és az ellenkezőjébe csap át. Itt újfent azzal a dialektikával gyűlik meg a bajunk, amelybe korszakokon át olyannyira belegabalyodtunk.



Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.



Ezeket a dolgokat megvizsgálva bárki eljuthat a végkövetkeztetéshez. Az igazság éhezése és szomjúhozása, ahogyan e természet fényében mutatkozik, semmilyen szempontból sem megszabadító, nem választható el az én-rögeszmétől, és vajmi kevés köze van a „boldogsághoz”. Ki tudja hányadszor már, de megint el kell ismételnünk, hogy a Boldognak-mondásokat olyanoknak szánták, akik szellemi állapotuk tekintetében lényegesen különböznek a világi átlagtól.

A valódi isteni igazság csak akkor fogható fel, ha egy emberi lény bepillantást nyer Istennek a világra és az emberiségre vonatkozó tervébe; ha első kézből származó képe van az emberi élethullám eredeti állapotáról. Amikor ennek a magasabb valóságnak a fénye megvilágítja a tudatát, és feleszmél a tudatlanságából, akkor ennek az lesz a logikus következménye, hogy erőteljes éhség és szomj jelenik meg erre az igazságra vonatkozóan. Miután ez bekövetkezett, az éhezés és szomjúhozás nem vágyak formájában, hanem testileg megtapasztalt szükségletként lép fel. Olyan szükségletekről van itt szó, amelyek kielégítetlensége romlást eredményez. Így az abszolút igaz­ságban és az abszolút igazságosságban megvilágosodott emberi lénnyel van tehát dolgunk, aki mélyen belelát az Isteni Mindenségbe, ugyanakkor egy ellentermészetben találja magát; olyan világban, mely velejéig a legteljesebb ellentéte az ő isteni alkotóelemének. Ennél fogva ez az Istenben felmagasztalt és az isteni életben részesülő emberi lény csaknem természetes módon éhezni és szomjúhozni fog ebben a világban, hiszen a szellem, a lélek és a test tekintetében itt a legelemibb szükségleteit sem tudja kielégíteni. Ez egy elviselhetetlen, lehetetlen feladat. Egyidejűleg képtelenség két ennyire különböző életet élni.

A segítség azonban nem várat magára. Aki ilyen értelemben éhezik és szomjazik, az megelégíttetik. Ebben a Boldognak-mondásban az embert nem egy kilátással ajándékozzák meg valami végső aranykorra nézve, amelyben a világra és az emberiségre vonatkozó istenterv visszaáll eredeti dicsőségébe. Ha az éhező és szomjúhozó lénynek ezt ki kellene várnia - hát ez a kilátás csekély vigasszal szolgálna számára. Nem, az ilyen életszükségben lévő ember azonnali és közvetlen „táplálékban” részesül. Bizonyos erőket és tulajdonságokat adományoznak neki hatalmas öröm és szeretet kíséretében, és mindezt teljesen létvalóságosan. Ily módon megelégülve aztán - a világért és az emberiségért küzdő munkásként - el tudja hordozni terhét szolgálatának helyén, ezen a hatalmas munkaterületen. Az erőknek és adományoknak ez a bősége a tanulót a legmagasabb rendű boldogság és az igazi áldás állapotában tartja. Ez újabb példája az örökkévalóság időben való megtapasztalásának. Ebben a dialektikus világban a boldogság rendesen bizonyos célok eléréséhez kötődik. Az állandóság világában már az is boldogság, ha valaki a nagy cél felé tart. A cél követése már önmagában véve is győzelem; az időben megnyilvánuló örökkévalóság.

Olykor nem könnyű felfogni ezeknek a dolgoknak a magasztosságát; a szellem tekintetében értelmünk legfeljebb a megsejtésig hatolhat el. Tapasztalta-e Ön valaha, a legkuszább helyzetek kellős közepén az „azonnali jelenlétet”, ahogy a régiek hívták? Ez a közvetlen és azonnali jelenlét Isten kezéből csillapítja az éhségét és oltja a szomját, miközben tér és idő fölé emeli Önt, jóllehet még a téridőbe merül. Miért kellene hát e természet szerinti igazságra és szabadságra éheznünk és harcolnunk érte? Az ilyesfajta igazság csupán délibáb, lázálom, képzelgés. Az ilyen igazság nem létezik.

Tényleg nem létezik? Tényleg, mivel minden igazságtalanság és az igazságról való minden spekuláció a tudatlanságból, az élet elemi törvényeinek az áthágásából, az én rögeszméjéből és mindannyiunk kollektív őrületéből ered. Ezek hatására a rögeszmének ezt a világát valóságnak látjuk, melyben pedig nincs semmi tartós és semmi valóságos, miközben teljesen vakok és tudatlanok maradunk eredeti életterületünk, az Egyetemes Szellem világára nézve.

Egyedül a földi igazságosságért harcolni nem intelligens dolog. Ha gödörbe esünk, jóllehet rendesen látunk és eszünk is van, amivel gondolkodjunk, ráadásul szabadon választjuk meg útirányunkat is, akkor értelmes dolog-e vagy igazságnak nevezhető-e, ha betemetjük a gödröt, vagy hidat vonunk föléje, netalán őrszemet állítunk melléje? Ha épp ez a gödör be is lenne temetve, hát beleesnénk a következőbe; ha híd lenne rajta, arról is lelépnénk; ha őr vigyázná, figyelmeztetését eleresztenénk a fülünk mellett. Ez ugyanaz, mint amikor nyomorúságunkban sírva kiáltozunk igazság után, míg előzőleg figyelmen kívül hagytuk mostani szenvedésünk kiváltó okait. Nem így történik-e mindig? Most törvényeket és szabályozást követelünk eljövendő bajaink kivédésére, pedig ha ezek a törvények nem bennünk vannak, akkor semmi esélyünk egy jövőbeni igaz­ságosságra, legfeljebb a „kikelet, virágzás és hanyatlás” állandó ritmusának igazságára. Feltesszük Önöknek a kérdést: a szeretet cselekedete-e megalapozni egy olyan életrendet, amely tudatlanságunk, ostobaságunk és őrültségünk ellensúlya lenne, és őrültségünk színvonalát nem haladja meg? Vagy még inkább: szeretetből fakadna-e, ha Önt időről időre hagynánk zsákutcába futni azért, hogy rádöbbentsük, életünkbe egy másfajta birtokot kellene hoznunk? Nem a szeretet cselekedete-e, hogy újra és újra a másik, nem ebből a világból való igazságról beszélnek Önnek? Arról az igazságról, amely - ha feltámad Önben iránta az éhség és a szomjúság - azonnal boldogsággal tölti el Önt?

A munka, amelyet el kell végezni, az, hogy az embert szellemi belátáshoz juttassuk, és felkeltsük benne az igazi önbecsülést. A modern ember az eredeti létállapotának torz karikatúrája, és azzá az igazi emberré kell őt változtatni, akiről az angyalok kórusa azt énekelte, hogy „Békesség a földön mindenkinek, aki őneki örvendezik”.



Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.



Nos, hogyan érkezhetünk el ehhez az életszükséghez, hogy megértsük ezt az igazságot és ezt a megelégülést?

A megszabadulás ösvényének, a transzmutáció és a transz­fi­gu­ráció ösvényének a bejárásával. A Szellemi Iskola ezen a földön főleg ahhoz az embertípushoz intézi szavait, amelyet Kain-típusnak hívnak. Mint tudják, Kain Ábel ellentéte. Kain fogalma a birtoklásra utal; Kain a birtokló és szemben áll Ábel­lel. Ábel a látszatra utal, az az ember ő, aki külsőségekben éli ki magát, és itt meg is torpan; aki nagyon misztikusan rajong a szellemi világosságért, és meg is hozza előtte áldozatát, de nem hagyja, hogy a világosság elvégezze benne regeneráló munkáját. Ezért áll szemben Kain Ábellel, és ezért kell Kain­nak lerombolnia a látszatot, hogy azt életté változtassa. Ha Kain a természet szerint teszi ezt, akkor ő egy gyilkos, romboló, de ha szellemi értelemben műveli ezt, akkor győztes és a világ átalakítója.

A Szellemi Iskola a Kain-típushoz, a birtokoshoz közeledik, s ez azt jelenti, hogy azokhoz szól, akik bár csökevényes módon, de rendelkeznek valamivel az eredeti tudásból és az isteni rend eredeti létállapotából. Az ilyenekben valami még pislákol a régmúltból, és ez cselekvésre készteti őket, anélkül, hogy a kulcsot kezelni tudnák. Az Élet igazi könyvét még hét pecsét zárja le előttük. E természet Kainja olyan tulajdonos, aki nem tud mit kezdeni birtokával.

Őhozzájuk jön el a Szellemi Iskola az ő módszeres folyamatával. A Szellem törvénye alá helyezi őket, amelyben rendszer és rend jut kifejezésre. Miközben ezt teszi, az Iskola a tanulók kaotikus birtokához fordul. Ily módon a benne szunnyadó képességek és tehetségek a törvény alatt szisztematikusan felszabadulnak, míg végül a tanuló képes lesz rá, hogy önmaga számára ő váljon törvénnyé. Ezután a Kain-ember belső birtokából élhet és dolgozhat; a tékozló fiú visszakapja a világosság eredeti birodalmát. Ekkor éhezi és szomjúhozza az igaz­ságot, és megelégíttetik minden dolgok örök kútfőjéből.



Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,