Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh - A modern Rózsakereszt elemi filozófiája

V. Mit lehet beavatni?

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh - A modern Rózsakereszt elemi filozófiája


Az előző fejezetben megbeszéltek után az olvasónak világos, hogy a „beavatás” témájáról még sok mindent lehetne mondani. Ha a mondottakon elgondolkozott, akkor bizonyára több kérdés is felmerült benne.

Az egyik nagyon fontos kérdés, hogy mi az, amit beavatnak. A felelet ugyanis figyelmünket az igazi rózsakeresztes tevékenység lényegére tereli.

Vannak, akik azt hiszik, hogy az emberi személyiségnek egy részét lehet beavatni. Mások úgy vélik, hogy az egész testalak számításba jön a beavatásnál, miután azt bizonyos megnemesített állapotba hozták. Az a vélemény is elterjedt, hogy az egész testalak teljesen elutasítandó, s csak a lélek világosságba emeléséről van szó. Végül olyanok is vannak, akik csupán szellemi megújulásra gondolnak.

Ez a sok vélemény és elvárás az általános zavar bizonyítéka, és jogossá teszi a kérdést: „mi is lesz tulajdonképpen beavatva?” Azt kell felelnünk: nem a test, sem egy esetleg regenerált test, sem valami megtisztított lélek, és éppoly kevéssé valami csupán szellemi alak.

A „beavatás a testben” fogalom egészen másra utal. A hierarchiát egyáltalán nem érdekli a dialektikus ember, akkor sem, ha az vegetáriánus, humanitásra törekszik, és ezoterikus szabályok szerint él.

A dialektikus ember alatt azt értjük, aki ebben a természetrendben született és nőtt fel, a születés és halál kerekéhez van kötözve, tehát a természettörvényeknek megfelelő kikelethez, viruláshoz és hanyatláshoz van kötve, ami ezen a Földön minden dologra érvényes: tehát ahhoz a törvényhez kötözve él, mely mindig mindent az ellenkezőjére fordít.

Ennek a dialektikus embernek, ami a tudatát, lelkét és testét illeti, abszolút lehetetlen az állandóság, a statika emberévé válni, tehát olyanná, aki a hierarchiában van, abban él, aki megváltott ember Isten örök világosságában. Egy dialektikus embert, bármilyen nagy is az ősemlékezése, bármennyire is hiszi, hogy alapvetően megváltozott, bármennyire hajlamos is a mágiára, s fejlődésének bármilyen fokán is gondolja hogy áll - nem lehet felvenni a statikába. „Test és vér nem örökölheti Istennek országát”.

Minden világvallás hangsúlyozza, mind a belső, mind a külső tanokban, hogy Isten nem nézi a személyt, a személy Isten előtt nem számít. Istent, a hierarchiát a legkevésbé sem érdekli XY úr vagy asszonyság. Ha ezek próbálták magukat mágikusan vagy konszekratívan, felszenteléssel fejleszteni, akkor az eredmény mindenkor nulla volt. Ha ennek ellenére testben való beavatásról beszélünk, akkor itt egy titokról van szó. De nem szándékos eltitkolásról, hanem titkossá válásról, érthetetlenné válásról, ami emberi misztifikáció, és papi, teológiai tudatlanság következménye. Amikor Krisztus erről a témáról, az újjászületés valódi folyamatáról beszél Nikodémussal, azt mondja: „Te Izrael tanítója vagy, és nem tudod ezeket?”

Tehát van egy újjászületési folyamat (amit János Evangéliumának bevezetőjében is megtalálunk), mely nem vérből (vagy megújult vérből), nem a testnek akaratából (vagy megújult akaratából), sem pedig a férfiúnak indulatából nem magyarázható meg. Ez azt jelenti, hogy a dialektikus embernek nincs része benne. Az új ember nem születhet meg a szellemi eugenetika alapján valami szellemi nemesítéssel, a férfi indulatából.

A Szellemi Iskolában nem számít a személy. Mit értsünk személy vagy személyiség alatt?

Az emberi jelenségnek azt a részét, amelynek a következő négy nézetét különböztetjük meg:

az anyagtestet,

az étertestet,

a vágytestet vagy asztráltestet

és a gondolkodóképességet.

Ezt a négy nézetet testalaknak is nevezzük. Ehhez a személyiséghez még a léleknek egy része is hozzátartozik, mégpedig az úgynevezett földi lélek vagy vérlélek. Ezekről, mint a lélekalakról és a tudatalakról is, még részletesen beszélni fogunk.

Most csak azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy ezt a személyiséget, ezt a testalakot, amelyet a földi lélek fűz egységgé, a Szerzet nem fogadja el: de a lélekalakot és a tudatalakot sem. Bárhogyan is próbálkozik az ember, az állandó, a statikus világrendi életet nem lehet a személyiségre alapítani.

A személyiség szerkezeti állapota ugyanis nem egyezik meg az eredeti ember személyiségével. A különbség nem a töménység fokában és nemcsak a rezgésszámban található, hanem szerkezeti, anatómiai eltérésről van szó. Emiatt nem léphet be ez a személyiség Isten birodalmába: „test és vér nem örökölheti Istennek országát”. Ez tudományosan biztos!

Aki a Szellemi Iskolához közeledni akar, arra érvényes a mondás, hogy „valaki pedig nem születik újjá víztől és szellemtől, nem mehet az be Istennek országába”. A „víz” itt kozmikus ősanyagot, eredeti, kozmikus gyökérönállóságot jelent: tehát ahogyan Mózes 1. könyvében használták: „Isten szelleme lebegett a vizek felett”. A „szellem” alatt pedig az isteni szellem-magot értjük, az univerzális tudatmagot, amelyet „fel kell támasztani halottaiból”. Krisztus fenti szavai tehát az eredeti ember újra-feltámadásának a szükségességére vonatkoznak, mert csak akkor lehet újra belépni az eredeti hazába.

Az eredeti ember most egy földi személyiséghez van kötve, mely nincsen benne az isteni tervben. Ez a személyiség csupán azt teszi lehetővé, hogy kifejezzük magunkat ebben a dialektikus anyagi világban. Azonban ebből a természetből való és ebben marad, múlandó, alá van vetve a feloszlatás és halál megszakíthatatlan sorának, mint minden, ami itt megjelenik. Tehát ez a személyiség is halandó, nem szabad megtartania magát és erre nem is képes. Ezért - és ez a nagy titok - az Istenből született szellem, aki ebben a bukott világban sóhajtozik, szenved, és a dialektika szikláihoz van láncolva, arra kényszerül, ha meg akar szabadulni és vissza akar térni az Isten iránti engedelmességbe, hogy felépítsen egy másik, egy mennyei, eredeti személyiséget.

Ezt az új személyiséget pedig a régiben, a dialektikusban építik fel. Ezt nevezik aztán a „mennyei testnek” vagy az „igazi új embernek”. Akinek van ilyen épülőben lévő új személyisége, az alkalmas a beavatásra. A beavatás pedig az új személyiség szerkezetének és lehetőségeinek a felépítése, és az új személyiség kiterjesztése és kibontakoztatása. Ez az egész folyamat a Szellemi Iskola védelme és vezetése alatt folyik le.

Aki tudatában van az új, alakuló személyiségnek, az mondhatja a korinthusbeliekhez írt 2. levél 5. részét:

„Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való a mennyben. Azért is sóhajtozunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi hajlékunkat”.

Másokért is azon reménykedik, hogy anyagi testük halálakor szintén „felöltözve”, és ne mezítelenül találtassanak. Itt tehát egyáltalán nem önműködő, természettörvényszerű fejlődésről van szó, hanem olyanról, aminek a legnagyobb megerőltetések, félelem és rettegés közepette kell létrejönnie.

Ha az ember felépítette ezt az örök tabernákulumot, akkor beteljesedik rajta a Jelenések könyvének 21. része: „És hallék nagy szózatot, mely azt mondja a királyi székből: Íme az Isten sátora az emberekkel van.” Csak ekkor van meg az a személyiségünk, amelyet joggal lehet a Szent Szellem templomának nevezni.

Ennek az új személyiségnek a fejlődése nagyon hosszú folyamat, amelyben három fő szakaszt különböztethetünk meg: a megszerkesztés, azaz koncepció fázisát, a magzati fázist és a születés fázisát. Mind a hármat a hierarchia vezeti, Krisztus szavai szerint: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”.

A megtervezés és a magzati stádium a benedikció hatására jön létre. A születés állapota a lényeges beavatási szakasz, melynek hét nézetét az előbbi fejezetben beszéltük meg, s a helyes megértés érdekében megismételjük:

1. Az új tudás, az új gondolkodási képesség megszületése.

2. A tudatos közösség az Úrral. Az új gondolkodási képesség továbbfejlődése egy új szívsugárzás révén: ez a szívvel való gondolkodás.

3. Az új akaratlény kivirulása, az új vágytest kialakulása.

4. A fej, a szív és az akarat új tevékenysége egy új cselekvési életet követel meg: ez az új étertest születése.

5. Az új anyagtest születése.

6. Az új személyiség egyesülése a szellemlélekkel.

7. Az új személyiség egyesülése az isteni szellemmel: a győzelem.

Aki ebben a keresztény megszentelődési folyamatban halad, az tanúskodik Pállal: „Azért nem csüggedünk: sőt, ha a mi külső emberünk megromol, a belső mindazáltal napról napra újul. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk: mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra: mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók.”

Így felfedezzük, hogy a régi Ádámban egy új Ádám keletkezhet. Még fogolyként a dialektikus testben, foglalkozhatunk mindenféle megszokott, még szükséges földi dologgal, például evéssel, világi munkával, alvással, stb., mialatt az új test igazi növekedése zavartalanul folyik.

Sajnos csak nagyon kevés embernek van új személyisége a fejlődés valamelyik fokán, számuk nagyon csekély. Ezeknek nem esik nehezükre én-tudatuk megtagadása, életükben könnyen helyezik a hangsúlyt máshová, mert személytelenekké váltak.

Az igazi szellemi munkások számára abszolút szükséges, hogy a világban az új személyiséggel dolgozhassanak. Csak ekkor lehet őket a benedikcióra használni. Biztonsággal kijelenthetjük, hogy aki a Szellemi Iskola előudvarában tartózkodik, a benedikció révén megkapta a koncepció vetését. Az ilyennek tehát ki kell fejlesztenie ezt a magot. Aki itt az éntudattal, a régi személyiség akaratával tevékenykedik, az valahogyan megreked, a legnagyobb munka ellenére sem emelkedik felül a dialektikus színvonalon. A régi személyiség akarata sohasem lehet megváltóan tevékeny.

Nagyon örvendetes dolog egy embernél a leromlott személyiségen keresztül a növekvő, örök embert felfedezni és megfigyelni: az „Istent a testben” (tulajdonképpen húsban). Így fejlődik ki az igazi beavatás a testben.

Sok út van, amelyen újra meg újra megpróbálták elnyerni a megszabadulást anélkül, hogy meg lett volna az új személyiség.

Megpróbáltak mindenféle gyakorlatokkal a régi személyiség megkristályosodott részétől elmenekülni, és ennek a személyiségnek a finomabb testeiben magasabb ismeretekhez és beavatáshoz jutni. Ezt nevezzük személyiséghasításnak. Így azonban legfeljebb valamivel több értelmi ismerethez jutottak, de a magasabb, megváltó tudástól és az igazi beavatástól távol maradtak.

Mások, például a misztikusok és néhány kolostorrend megkísérelték a földi személyiséget vezeklésekkel és aszkézissel szellemiesíteni. Ezt nevezzük személyiségművelésnek. Ezzel valóban lehet bizonyos jelenségeket kiváltani, mint például Geert Grooteról vagy Eckehartról és másokról ismeretes. Néhány római katolikus szentről és az egyházi hierarchia más támaszairól is ismeretes, hogy éhezéssel, önsanyargatással és hasonló gusztustalanságokkal magukat a szellemi elragadtatás valamilyen állapotába juttatták. De ebben sincs sem megszabadulás, sem beavatás a Krisztushierarchiába.

Végül a keleti mágikus szokásokat és rendszereket is megemlíthetjük, melyek gyakran teljesen tagadják az anyag és a személyiség minden nézetét, s amelyek éppoly kevéssé vezethetnek a megszabaduláshoz.

Habár elromlott templomban lakunk, s hogy megszabadulhassunk, újat kell építenünk, ideiglenesen mégis el kell fogadnunk a régi templomot, mint alapot, mert jelenleg nincsen más. Ebben a dialektikus templomban és ennek segítségével kell építenünk az új templomot, kell dolgoznunk az új templommal.

Ezért nem tartotta Krisztus rangján alulinak, hogy „felvegye egy szolga alakját”, és a dialektikus személyiségből kiindulva, élete példájával mutassa meg nekünk a megszabadulás útját. A Szellemi Iskola munkásai Krisztus követőiként ugyanazt az utat járják. A kezdő laikus tanulónak is meg kell ismernie és el kell fogadnia valódi állapotát, és olyan állapotba kell hoznia régi templomát, hogy a természet erői a lehető legkevesebb ellenállást fejthessék ki. Bizonyos életreform tehát elengedhetetlen, habár ebben csak a nagy cél magától értetődő támogatását kell látnunk.

Egyelőre a régi templom az egyetlen eszköz, amellyel a mindenségi megnyilvánulásban fenntarthatjuk magunkat, mindazzal a korlátozással, fájdalommal és szomorúsággal együtt, ami ezzel a birtokkal jár. Dialektikus emberi létünk serlegét tehát az utolsó cseppig ki kell ürítenünk.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,