VI. Involúció - evolúció

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh - A modern Rózsakereszt elemi filozófiája

Eddigi fejtegetéseink az olvasónak bizonyára azt mutatták meg, hogy a beavatáshoz vezető ösvény rendkívül nehezen járható, és így érthető a gyakori sóhaj: „Nem tudtam, hogy ez ilyen bonyolult és nehéz feladat.” Ez emlékeztet a tanítványok szorongó kérdésére: „Uram, ki tud hát üdvözülni?” Figyelmünket a hegyi beszédnek az a részlete sem kerüli el, ahol Krisztus hívja fel tanítványait: „menjetek be a szoros kapun”, „mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre vezet, és kevesen vannak, akik megtalálják azt”.

Mindez a sóhajtozás azt mutatja, milyen mélyre süllyedt az ember ennek a természetrendnek a pocsolyájában.

A régebbi, teozófikus irányzatú filozófia ezt a lesüllyedést involúciónak: az anyagba való leszállásnak nevezte. Ebből aztán arra következtettek, hogy az emberiség elérte az anyagiasodás mélypontját és néhány évszázada, úgymond, az evolúcióig jutott, amit a felemelkedés, a szellemiesedés, a megszabadulás követ. Ez az „evolúció” spirálisan (csavarvonalban) halad, s ha valakinek ez nem lenne elég gyors, akkor még van a beavatás ösvénye is. Ezen aztán úgyszólván a gyorsvonat sebességével lehet haladni. Ennek a gondolatkörnek a keretében a humanitást, kultúrát, intellektualizmust, ezoterikus érdeklődést, stb., evolúciós jelenségnek, a fejlődés jelenségének tartják.

Ez a szemlélet azonban teljesen ellentmond a valóságnak, s keletkezését olyan ismereteknek köszönheti, amelyek nem tökéletesek vagy másodkézből valók, és az eredeti bölcsességet helytelenül magyarázzák. Abból indultak ki, hogy ha feltétlenül van involúció, akkor feltétlen evolúciónak is kell lennie. Azt hitték, hogy az egész involúció az emberiség nagy iskolája, egy hatalmas zarándokút a Logosz szándéka szerint, s ennek az utazásnak, Isten akarata szerint, természeti törvények alapján evolúciós hazatéréshez kell vezetnie. Isten akarata szerint van az anyagba süllyedés, amire Isten akarata szerint az anyagból való kiemelkedés következik. Az ember így képzelte el az emberiség fejlődését, s kissé fölényesen nézett le az úgynevezett „szűzi szellemek” világára, gondolván, hogy ezek a lények még nem tették meg a lépést az involúcióba, nem voltak olyan bátrak, mint mi: otthon maradtak, míg mi már oly messzire jutottunk...

Hogy messze vagyunk, az igaz. De a vakok többségének még nem világos, hogy melyik irányban jutottunk messzire. E könyv megjelenésének többek között az a célja, hogy az olvasónak tudatossá tegye tényleges helyzetünket, s ezt a valóságot, mely nem valami hízelgő, sőt gyakran nagyon keserű, belevésse az agyába, hogy ez döntő elhatározást váltson ki, s élete teljes megfordításának a kiindulópontja lehessen. Nem volt feltétlen involúció, s nincsen feltétlenül evolúció sem! Hozzá kell szokniuk a gondolathoz, hogy involúciónk bukás, bűnbeesés lehetett, egy katasztrófa következménye. Az egyetemes tan tudatja, és ha utána nyomozunk, akkor megbizonyosodunk róla, hogy valóban bukásról van szó, igazi lezuhanásról rettenetes mélységbe. Ezt a bukást minden világvallás említi, és megtaláljuk minden belőlük eredő mítoszban és legendában, valamint azokban a filozófiai rendszerekben is, amelyek második és harmadik fokon ezekből keletkeztek.

A szűzi szellemek világa valóban létezik. Az ott tartózkodó lények azonban nem az ismeret, tapasztalat vagy szellemi fejlődés szempontjaiból szűziek, hanem érintetlenek ami a bűnt, a megkristályosodást és a halált illeti!

A szűzszellemek világa az eredeti embervilág Isten terve szerint. Ez az istenrend a mennyek birodalma, és nem tévesztendő össze a külső keresztények úgynevezett mennyországával, sem a spiritiszták „örök nyár” országával, amikre még visszatérünk, amikor a tükörszférát beszéljük meg. Ez a világ bolygói kozmoszunk egyik létterületén fekszik. Bolygói kozmoszunknak hét létterülete van, melyek együtt egy nagy gömböt képeznek. Világunk e hét térség egyike.

Az eredeti embervilág az örök nagyszerűség területe. Az emberiség ott tökéletes engedelmességgel teljesíti Isten tervét, amin a világ és az emberiség alapul. Az engedelmesség itt nem vak követés vagy vakfegyelem, hanem önkéntes, tudatos együttműködés Istennel, szabad szeretetkapcsolatban. Ebben a kapcsolatban az egész emberi, dinamikus akarat, melyben az istentűz lehetőség formájában jelen van, az isteni akaratra hangolja magát. Ebben a létállapotban az ember akaratképességét egyáltalán nem használja kísérletezve, spekulálva vagy erőltetve. Képzeljék el ezt az állapotot. Az ember teljesen rendelkezik eredeti, isteni képességével úgy, hogy kimondhatja a teremtő szót: mert ő szólt és meglett, ő parancsolt, és előállott. Ezek a képességek tökéletesek, ha az Istennel való szabad szeretetkapcsolat keretei között, mintegy Isten kezét fogva fejlődhetnek. Ha azonban ezeket az isteni képességeket valaki kísérletezve, spekulálva vagy erőltetve akarná alkalmazni, akkor annak katasztrófa lenne a következménye, ami az egész világegyetemre átterjedne. Szemeink láttára alakul ki egy ilyen dráma, amikor az ember kísérletező, erőltető önfenntartási törekvése ösztönzésére a kozmikus építőanyagok után nyújtja ki a kezét, és megkísérli ezeket a kozmikus energiákat atomhasítással önző céljai szolgálatába állítani. Akaratának ennyire tudatlan alkalmazásával, minden kozmikus összefüggést figyelmen kívül hagyva az ember olyan gyerekre hasonlít, aki gránáttal játszik. Ha ezt belátjuk, akkor képesek leszünk valamit megérteni abból a katasztrófából, ami a bűnbeeséskor ért minket. Az ember elkezdte isteni, teremtő képességeit önkényesen, kísérletezve, erőltetetten használni. Így az emberi akarat zabolátlanná vált, visszaélt a szabad akarattal, s az elszabadult erők kivonták magukat az ember ellenőrzése alól.

A szent könyvek azt mondják, hogy Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait. Meg kell azonban gondolnunk, hogy ez nemcsak ránk vonatkozik, hanem az egész teremtésre. Az emberi lázadás következményeként meg kellett védeni a teremtést (a világot, az emberiséget, a világegyetemet). Az ember hatósugarát ezért korlátozták, de az eredeti állapotba való visszatérés lehetőségét nyitva hagyták arra az esetre, ha az ember belátja az isteni akarattal szembeni szabad engedelmesség szükségességét, és újra aszerint él.

Az emberiséget kiűzték a mennyei világból. Nem a bűnbeesés büntetéseként, elkövetett lázadása miatt, hanem hogy a teremtést megvédjék, s az embert is saját magától. Ekkor kezdődött az involúció, a leszállás az anyagba. Tehát nem az történt, hogy Isten tervbe vett egy zarándoklást, hogy tapasztalatokat szerezhessünk, hanem ez egy kozmikus forradalom következménye volt. Az involúcióra az elveszett fiak miatt, a szándékos hűtlenség miatt volt szükség.

Ezért, ahogyan az involúció sem volt feltétlen, úgy magától értetődően az evolúció sem az. Mert számtalan olyan lény volt, akinek léte megőrződött a szabad szeretetkapcsolat tökéletes engedelmessége miatt az eredeti életterületen, s akik így az emberi hierarchia magját képezték.

Számunkra azonban, akik részt vettünk a hanyatlásban, az involúció feltétlenül szükséges volt, mert ellenkeztünk az isteni törvénnyel, s egyetlen alkalmat sem ragadtunk meg a visszatérésre.

A bukás közvetlen következményeként az emberi szellemet, a mindent mozgató és erővel ellátó szikrát elszigetelték. A lázadó ember így szárnyszegett lett, s „lezuhant az égből”.

Az így hanyatló emberiséget egy olyan területre helyezték, ahol észre kellett vennie, hogy isteni helyzete félistenivé vált. Az egyetemes filozófia ezt az állapotot úgy jelöli, hogy „a tudatot a szellemalakból a lélekalakba helyezték”. A tudatot a vérhez kötötték.

Amikor a szentségtelen, zabolátlan akarat az embernek ebben az új helyzetében is tovább burjánzott, az involúció isteni szükségrendjét még alacsonyabb területen, még életbevágóbban folytatták. Ezen a most már végképpen hanyatló zarándokúton az ember elveszítette eredeti alakját. Az embertől elvették a mennyei személyiséget. A szellem ezzel elveszítette isteni képességeit és erőit, isteni életerőit. Ezentúl már csak biológiai, állatias tudata lehetett, egy olyan látszatemberi állapotban, amelyben már csakis saját magát, ezt az új természetes megjelenési formáját károsíthatja.

Ez az involúciós folyamat egy teljesen új, istentelen személyiség alapjának kialakításával kezdődött. Az emberiség történetének leírását minden régi ezoterikus filozófia a lesüllyedésnek ezzel a szakaszával kezdi.

Az új anyagtest magja a Szaturnuszkorszakban készült el, az új élettest magja a Napkorszakban, az új asztráltest magja a Holdkorszakban, az új gondolati képesség magja pedig a Földkorszakban.

Ez a folyamat most végére ért. Van egy személyiségünk, testalakunk, de nem az, amit Isten tervezett. Mostani személyiségünkkel csak azért ajándékoztak meg minket, hogy ezen az alapon megtalálhassuk a visszautat.

Ebben a személyiségben van ugyan bizonyos tudatunk, de nem az eredeti állapotú testtudat, még kevésbé igazi lélektudat, és különösen nem szellemi tudat!

Magunk kovácsolta láncokkal vagyunk ennek a világnak a csupasz szikláihoz láncolva. A szabad akarat utolsó halvány nyomával, amit meghagytak nekünk, tombolunk démonokként, technikai szörnyszülötteket találunk fel, erőszakot teszünk minden természetes életen, kihasználjuk egymást, s általánosan degeneráljuk ezt a réteget, életterületet.

Ugye most már érthető, hogy egy ilyen személyiséget a Szerzet nem fogadhat el, hogy egy ilyen személyiség regenerálása nem lehetséges, mert ez az eredeti ember elfajulásának a terméke? Belátják-e, hogy a visszaút más, mégpedig a személyiség kicserélése? Ez pedig az elfajult termék semlegesítése, s ugyanakkor az eredeti ember újra-felépítése.

Az evolúció tehát nem önműködő folyamat, hanem elhatározástól és cselekvéstől függ. Nagyon sok mindennek kell megtörténnie, amíg majd velünk kapcsolatban újra evolúcióról beszélhetünk.

„Isten azonban nem hagyja el kezeinek alkotásait.” Az egyetemes tan, a Krisztushierarchia, és ennek a világra és emberiségre gyakorolt befolyása lemerült Ádámmal együtt. Erről tanúskodnak a világvallások, valamint a próféták és munkások hatalmas sora.

Mindannyian az ember ősemlékezetére hatnak, azt szólítják fel. Ezt az eredeti létével kapcsolatos emléket az ember magával hozta a hanyatlásba. A legtöbb ember létösztöne azonban az anyagban oly nagy, hogy az emlékezés mélyen a tudatalattijába süllyedt. Az ilyen helyzetben lévő embernek alig lehet valamit is segíteni. Mihelyt azonban tudatára ébred emlékező képességének, megérhet benne az elhatározás, hogy felálljon a moslékos vályútól, s visszatérjen Atyjához.

Ebben az állapotban érinti meg őt a Szellemi Iskola, és megkezdődik a koncepció, a tervezés stádiuma, vagyis a benedikció hatására elvetik a magot a szántóföldbe. Megállíthatatlan kibontakozásról azonban itt sincsen szó. A magvetőről szóló példabeszéd ennek a meggyőző bizonyítéka. A jelöltnek erős érdeklődéssel kell dolgoznia. Teljes együttműködést és állandó erőfeszítést követelnek meg tőle. Így ezzel a könyvvel sem intellektuális szórakozást nyújtunk, hanem az isteni mag kifejlődését kívánjuk elősegíteni.

Ez a mag egy erő, egy fejlődési lehetőség, mely sem a halálos álomba merült igaz ember képében, sem az elromlott énben nem található. Ez a hierarchia ajándéka, mely Krisztus erejében vérkapcsolatba lép a jelölttel. Ha erre az érintésre önkéntelenül reagál (amihez az érintéssel az erőt is megkapja), akkor a mag fejlődésnek indulhat. Így megy át a koncepció stádiuma a magzati állapotba, melyben megalapozódik a mennyei személyiség.

A megalapozás előrehaladása során felébred az emberben a lélek és a szellem, s megszólalnak benne. Az új élet követelménye, mely most feléled a tanulóban, sokrétű konfliktusba, lényének mélyreható krízisébe viszi. Mert az új élet erői, amelyek kifejlődnek benne, földi személyiségét az alapjaiban támadják meg. Mivel test és vér nem örökölheti a birodalmat, a tanulónak magának kell földi lényén végrehajtania az ítéletet, s következetesen kiviteleznie az én összetörésének folyamatát. A benedikció állandó vezetése alatt most erős tevékenység kezdődik, az alapvető megváltozás önmagán dolgozó folyamata. Ez sokoldalú folyamat, s ehhez folyamatos, állandó, egyre mélyebbre hatoló tájékozódásra van szükség. A tudásnak és az életnek egészen új területét kell feltárni.

E fejezet végén utalnunk kell arra, hogy a kozmoszra vonatkozó isteni tervben van egy feltétlen evolúció, s hogy ezzel kapcsolatban a rendelkezésünkre álló idő korlátozott. Bukott emberiségünk érdekében az isteni szükségtervben van egy fejlődési program, amelynek fokozatai törvényszerűen követik egymást. Így most új korszak kezdődött. E korszak aratásának az ideje. Ebben a meghatározott időtartamú új időszakban el kell magunkat határoznunk. Akinek megvan az ősemlékezése, azt, az „elveszett fiút”, az Atyához való visszatérés lehetőségével szembesítik.

Krisztus figyelmeztetésére gondolva „Nélkülem semmit sem tehettek”, be kell látnia, hogy ha kívül áll a Krisztushierarchián, akkor semmire sem képes, mert ennek kell őbenne elvetnie a megújulás magját. Továbbá azzal a ténnyel is számolnia kell, hogy az emberiség hanyatlása tovább folytatódhat.

Új katasztrófa fenyeget, mert az ember állandó, elvakult, önkényes törekvéssel a kozmikus építőanyagok után nyújtja ki a kezét, s ezeket az atomok elhasításával akarja önfenntartó céljaira felhasználni. Ezáltal megzavarja a fennálló kozmikus egyensúlyt, és az életet ezen a Földön, mai formájában, lehetetlenné teszi.

A földi emberiség elkerülhetetlen, további hanyatlása legyen arra újabb ösztönzés, hogy elhatározással és tettekkel kivonják magukat e következmények alól.