VIII. Mikrokozmikus reinkarnáció

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh - A modern Rózsakereszt elemi filozófiája

A dialektikus réteg (sztrátum) két területből (szférából) áll, ahogyan az előbbi fejezetben már megbeszéltük: a földi területből és a másvilágból. A halál nem váltja meg az embert a dialektikus rétegtől, hanem csak az egyik területről átkerül a másikba, s ahogyan minket az anyagi területen utolér a halál, ugyanolyan biztosan kényszerít minket (azaz a mikrokozmoszt) a másik területen a fejlődés egy újabb személyiség felvételére, mert a másik világon az embernek csak hiányos szervezet áll a rendelkezésére. Ezoterikus körökben ezzel kapcsolatban általában reinkarnációról, újra-megtestesülésről beszélnek. Ezzel azt a benyomást keltik, hogy a halál után valami továbbélés létezik. Teljesen jogtalanul!

Mondhatják Önök, hogy tudnak korábbi életükről? Nem mondhatják. Ha természeti lényük meghal, akkor bizonyos idő leforgása alatt az egész személyiséglényük elpárolog. Csak az Önöknek életet adó alapvető tűzelv tér vissza a felettes én-hez, az aurikus lényhez. Ahogyan egy kutya lénye oszlik fel néhány napon belül, úgy járunk mi is, valamivel hosszabb idő után, ha megmaradunk ennél a természetnél.

Mondhatjuk-e, hogy a felettes én tud régebbi létezéséről? Nem, mert annak csak egy léte van! Léte a szentségtelenség pirkadatakor kezdődött, és folytatódott számtalan módosulással és alakváltozással a mai napig. A felettes én, az aurikus lény egy vak, hajszoló erő, egy vezetés nélküli erőszerkezet megtestesülése, aminek az eredménye, azaz a „bolygó” a mikrokozmoszban, az emberi megnyilvánulás, újra meg újra megsemmisül.

Tehát a személyiség nem reinkarnálódik, nem testesül meg újra. A halandó lélekből a halál után nem marad semmi. A halandó lélek, az Önök én-lénye, tökéletesen elpárolog. Önökből, mint halandó lelkekből nem marad semmi. Ahogyan az anyagi test porrá és hamuvá válik, úgy esik szét a halandó lélek is: a bűnös léleknek meg kell halnia. És ami meghalt, az ebben az értelemben tökéletesen halott.

Csak ha lelkük újjászületik „víztől és szellemtől”, tehát transzfigurálással, és így halhatatlanná vált, akkor térhetnek talán, ha erre alkalmasak, önkéntesen vissza születés révén, hogy együtt dolgozzanak az Egyetemes Szerzet nagy, sohasem végződő, megváltó munkáján az egész emberiség szolgálatában. A születési folyamat azonban akkor másképpen folyik le.

Ebben az összefüggésben megkérdezhetik, hogy mit jelent a születés és halál kereke? Ennek a hatását csak akkor lehet megérteni, ha az egész mikrokozmosszal kapcsolatban látják. Most elégedjünk meg annak felidézésével, hogy a mikrokozmosz újra meg újra kiürül, mivel léleklénye és személyisége halandó. A mikrokozmosz emiatt mintegy körforgásban tévelyeg a haláltermészetben, s újra meg újra fel kell vennie a rendszerébe egy lelket, egy halandó lelket, míg az egyik lélek által lehetségessé nem válik a mikrokozmosz regenerálása a szellem, a lélek és a test eredeti egységének helyreállítása révén, a transzfiguráció folyamatának segítségével, hogy így visszanyerhesse eredeti, Isten szándéka szerinti dicsőségét.

Végül meg kell még jegyeznünk, hogy ezek a dolgok a gnosztikusoknak világosak és érthetők, mégpedig a tény következtében, hogy a Gnózis fejlődési menete magasabb javakhoz, elsőkézből jövő ismeretekhez vezet. Csakis az elsőkézből származó közvetlen ismeretek megszabadítóak. Ehhez alapul pedig az értelmes erkölcsös, filozófiai belátásnak és a tettek tiszta gyakorlati vallásosságának kell szolgálnia.

A gnosztikus-ezoterikus vizsgálat egyébként teljes mértékben bizonyítja a fentiek igazságát: a mikrokozmosz reinkarnálódása, újra-megtestesülése egy halandó személyiség révén tény és valóság! A gyakorlott gnosztikus meg tudja figyelni az egész, mikrokozmikus reinkarnációs folyamatot. A mikrokozmikus reinkarnáció egy szükségtörvény, bukásunk következménye. Szigorú, de mégis nagyon kegyes törvény, mert az embert megnyilvánulásban tartja, s olyan feladat elé állítja, mely nem túl nehéz.

Láttuk, hogy az életet itt a megzavart anyagcsere-folyamat miatt nem lehet fenntartani. Az újabb halálba-süllyedés azt jelenti, hogy a nagy feladatot, amiért itt vagyunk, még nem tanultuk meg, s hogy az ember még nem kezdte meg a regenerálás folyamatát. A leckét pedig itt kell megtanulni, mert csak az ittlét ajándékoz meg minket háromszoros testalakkal, tudattal, lélekkel és testtel. Ebben az állapotban kell az új testet, a mennyei testet felépíteni: mert a régi test az a készülék, amellyel meg kell építeni a halhatatlan testet. A regenerálás folyamatának tehát ott kell megkezdődnie, ahol az elszakadás történt.

Ezért kötözik az embert, tehát a mikrokozmoszt a kerékhez. Ezért következik a halál után megint egy újabb személyiség-megjelenés. Így minden személyiség-megjelenés a mikrokozmosznak egy újabb megszabadulási lehetősége.

A keréktől való megszabadulás pillanata csak akkor jön el az ember számára, ha megtanulta megépíteni a mennyei testét, és ezen az építkezésen haladás mutatkozik. Halála akkor feltámadás a mennyek birodalmában, az istenrendben, nem pedig megérkezés a dialektikus világ másik területére, amely az ő számára legfeljebb átmenetet képez az isteni rendszer igazi szabadságába való belépéshez.

Az ilyen átalakulás, transzmutálás a testben olyan tökéletes lehet, hogy halálról már tulajdonképpen nem lehet beszélni. A Biblia azt mondja, hogy „Isten elvezette őt”, ahogyan ezt Mózesről, Éliásról és Énokhról mondják.

A transzmutáció folyamatának egyik fázisában két testalakban vagyunk tudatosak, van egy új és van egy régi tudat.

Minden megváltott részesül a világosság birodalmában, megváltotta őket az első feltámadás folyamata, ahogyan a Biblia mondja, s „a második halál már nem árthat nekik”. Ez a „második halál” ennek a dialektikus korszaknak az eljövendő lezárására és egy új megnyilvánulási nap virradatára utal. Ez aztán az úttörők és a hátramaradók szétválasztását okozza, és egy új krisztusimpulzust hoz magával.

Mindazoknak a mikrokozmoszoknak, amelyek még nem vehettek részt az első feltámadás folyamatában, a reinkarnálás törvényénél kell maradniuk éppúgy, mint a másik szükségtörvénynél, a karma, az ok és okozat törvényénél, mely szerint „ki mint vet, úgy arat”.

Ez azt jelenti, hogy a következő személyiség élete logikusan-törvényszerűen csatlakozik ehhez az élethez. Amit az ember elkezdett, azt be is kell fejeznie: amit elszabadított, annak a következményeit is el kell fogadnia. A létnek az itteni, új fázisa tehát azzal kezdődik, amivel az előző végződött. Senki sem kap túl nehéz feladatot, s a terheken kívül minden életlehetőségeket és képességeket is hoz magával. Az ember ugyan hozzá van kötve a múlthoz, ugyanakkor azonban megmutatják neki a megszabadulás útját. Mert ha a múlton nem is lehet változtatni, a karma törvénye nyitva hagyja a „jelen” helyes kihasználásának a lehetőségét.

Mindezek ellenére a karma bizonyos tekintetben könyörtelen törvény, mert a sors keze, és a megváltoztathatatlannak a tudata annyira nyomasztó lehet, hogy az ember teljesen elbátortalanodhat. Ami ennek a könyörtelen törvénynek az elkerülhetetlenségét illeti, a hagyományos kereszténység kezet foghat a teozófiával. A karmatörvény hatásának ez a végzetszerű szemlélete nagyon sok bajt is okozott, mert az embereket elbátortalanította.

Ezt a törvényt, a megtorlás törvényét valóban minden világvallás hangoztatja, a kereszténység is. Ez logikus törvény, és az egyetlen módszer, amellyel az embert alulról rá lehet vezetni létállapota felismerésére. A karmatörvény emberre gyakorolt hatásának azonban nem kell végtelennek lennie, s egy másik törvény keresztezheti és megsemmisítheti: a bűnbocsánat törvénye.

Ha sikerül eljutniuk helyzetük és állapotuk megismeréséhez, és rálépnek a kereszténység által mutatott regenerálás ösvényére, akkor a századok terhét, a múlt bűnét ledobhatják a vállukról. A karma törvénye magával ragad és megköt, de csak addig, amíg magukhoz vonzzák a hatását. Azonnal el kell azonban eresztenie Önöket, mihelyt az észnek és erkölcsnek engedve alávetik magukat a bűnbocsánat törvényének, feltéve, hogy ez az alávetés életük alapvető megfordításának a cselekedete. A „megtérés”, hagyományos értelemben, hiedelem, érzelmi tevékenység, amely a karma törvényét tekintve egyáltalán nem lehet megszabadító. A bűnbocsánat lehetősége egy tudományos folyamaton alapul, amelyet a hierarchia a benedikció gyakorlásával sugároz ki.

Végül még arra kell rámutatni, hogy a reinkarnálás egyáltalán nem nevezhető evolúciónak. Már elmondtuk, hogy az evolúció számunkra egyéni, és feltételektől függ. Az evolúció törvényével a gnosztikus kereszténység által kerülünk érintkezésbe. Földünk ugyanis - és az ember dialektikus személyisége is - egy új elemet kap Krisztus áldozata által a hierarchián keresztül, ami lehetőséget nyújt a „megkövesedés”, a kristályosodás következményeinek megszüntetésére, hogy aztán újra elkezdhessük az evolúció folyamatát.

A személyes evolúció tehát elhatározásuktól és Jézus Krisztusban való cselekedeti életüktől függ. A karma akkor már nem sorstörvény, hanem elnyeletik a krisztuserőben. Ez Isten kimondhatatlan szeretete Krisztusban: a szükségtörvények segítségével megnyilvánulásban tart minket, aztán eljön a megváltásunkra.

Ez a megváltás azonban egyáltalán nem önműködő folyamat, ahogyan ebben a nyolc fejezetben világosan kifejtettük, hanem egy sokrétű intelligens folyamat, amelyben az egész embernek tudatosan együtt kell működnie. Ezen áll vagy bukik a hierarchia nagy műve, és a benedikció munkája így helyes megvilágításba kerül. Ez a keresztény rejtélyek beavatási munkája.

Ezeknek a rejtélyeknek az a céljuk, hogy sok embernek tegyék lehetővé az első feltámadást, s hogy ezekből Krisztus szolgálatában munkatársak belső csoportját képezzék. Az emberiséget tehát az emberiségnek kell megváltania. Így értendő az is, hogy „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket”. Végeredményben senki sem képes a másik nélkül továbbhaladni.

A beavatás gyorsított fejlődés, evolúció, hogy az így kapott értékeket be lehessen vetni a nagy cél, az egész emberiség végleges megváltása érdekében. Aki erre vágyik, az gyakorolhatja a királyi művészetet, az a rózsakereszt hercege.

Azért van Iskolánk, egy erőterünk, hogy ezen az ösvényen segíthessünk egymásnak. Ebben az erőtérben a Krisztushierarchia felhatalmazásával kifejlődik a benedikció munkája. Aki pedig belsőleg kész és képes arra, hogy ezt az ösvényt járja, az beléphet előkészítő tanulónak a hidakon keresztül, amik művünkben ezt a célt szolgálják.

Senkit se tartson vissza az az érzés, hogy erre méltatlan. A jelölt gondoljon Krisztus szavaira: „...mert az én erőm a gyengékben hatalmas”. Ezzel a bátorítással minden komoly jelölt nekivághat.