IX. A Föld és a dialektikus életterület szerkezete

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh - A modern Rózsakereszt elemi filozófiája

Ha megpróbálunk válaszolni arra a kérdésre, hogyan jön létre egy bolygói kozmosz, azonnal több más kérdés is felmerül: miből keletkezik a teremtés, az Alkotó milyen anyagból vitelezi ki megnyilvánító erejét? Az egyetemes tan szerint a nagy tér, a világmindenség tele van ősanyaggal, más néven: kozmikusan gyökeres önállósággal. „Nincs üres tér”, mondja a rózsakeresztesek Fama Fraternitatisa.

Ez az ősanyag a látható térben különböző elemek különálló atomjaiból áll. Az atomok mennyisége felfogóképességünk számára végtelenül nagy. A természettudomány sok elemet ismer, még több azonban teljesen ismeretlen.

Minden atom hatalom, minden atomban hatalmas belső lehetőség rejlik. Erről talán akkor tudnak maguknak valami fogalmat alkotni, ha meggondolják, hogy éppen ez az ősanyag az, aminek segítségével a Logosz megnyilvánul, amiből az egész teremtés felépült, s ami fenntartja azt.

Minden atomnak van sugárzó képessége, bizonyos hatósugara. Az éteri látás képességével ez néhány atomnál megfigyelhető. Más atomok sugárhatása másképpen észlelhető, mint például a rádiumatomé.

Vegyészeink és természettudósaink alkalmazni is tudják az atomok természetes sugárzóerejét. Különböző elemek atomjainak összekapcsolásával meglepő eredményeket és hatásokat érnek el. Műszakiaink is figyelemreméltó dolgokat alkotnak a rendelkezésre álló fémekkel és a különböző energiákkal.

Eddig azonban még egyetlen ember sem tudta az atom igazi erejét, az atom összes lehetőségét felszabadítani. Az atomhasítás művészetét senki sem érti teljes mértékben. Hála Istennek! Az isteni teremtés ugyanis attól az órától kezdve lehetetlenné válna a mai ember ördögi jellege miatt.

A régi okkult tudomány azt mondja: „Az anyag megdermedt szellem, az ősanyag, a kozmikusan gyökeres önállóság megkristályosodott szellem, mely különböző elemek képében jelenik meg.” Ez a meghatározás azonban, ilyen általánosan, túl bizonytalan, sőt helytelen. A kozmikus gyökérönállóság őskialakulása egyelőre titok. Ha tudunk is valamit az atom összetételéről, keletkezéséről még semmit sem tudunk. Azt azonban mondhatjuk: a szellem használja az ősanyagot, hogy kifejezze magát benne bizonyos terv, bizonyos elképzelés szerint. A szellem teremtésterve alakot ölt benne.

Az ősanyagot, tehát amiből minden keletkezik, különböző, nagyon régi filozófiák víznek, ősvíznek nevezik. A kereszténység itt élő vízről beszél. Az élő víz istene a mitológiában Neptun, aki az élő vízből emelkedik ki háromágú szigonyával (Isten három teremtő erejének jelképével), mint beavató, aki elvezet az abszolút isteni lét állapotába.

Amikor egy isteni lény, vagy isteni hierarchia kivitelezi a Logosz valamelyik tervét, akkor teljesül a régi mondás, hogy „Isten szelleme lebegett a vizek felett”.

Ekkor egy bizonyos ősanyag, amelyben minden elem benne van, kezd összetömörülni. Ez egy bolygói kozmosz kezdete. Ha az ősanyag eléggé besűrűsödött, akkor a teremtési képlettől függően (amely a teremtési terv szerint minden kozmosznál különböző, ahogyan a besűrűsödés foka is más és más), a tömeg magjában részleges atomhasadás kezdődik. Ebből rettenetes robbanás után óriási hőség, félelmetes tűz, egyetlen, lángoló erőhatás fejlődik ki.

A felszabadult erők és képességek tömege azonban nem valami ellenőrzés alól kisiklott szerencsétlenség, nem próbálkozás, nem kísérletezés, hanem irányított folyamat egy nagy „világ-kovácsműhelyben”. Az egész folyamaton tökéletesen uralkodnak.

Aztán bizonyos elv szerint keringés kezdődik, ami már az anyag besűrűsödése közben észrevehetővé vált. Az erők és hatalmak mindenféle kapcsolata nyilvánul meg. Megszületett egy bolygói kozmosz, nagy számú lény fejlődésének jövendő területe. Neptun kimondta teremtő fiat-ját („legyen”).

Egy ilyen kozmosz sohasem semmisülhet meg vagy múlhat el. Ugyanaz a teremtő megváltoztathatja ugyan, ami miatt a megnyilvánulásnak egyre újabb napjai jönnek el, de erejének forrása soha sem fog kiapadni.

Ezt a forrást az Északi-sarkon keresztül az erők sokasága táplálja bőségesen. Amit pedig elhasznált üzemanyagnak nevezhetnénk, az a Déli-sarkon át távozik. Az összes rendelkezésre álló energia teljes elhasználása a kozmoszban lévő összes atom elhasítása által tehát sohasem történhet meg, mert a kozmosz szívében van a bolygói motor, amelyet állandóan kívülről táplálnak. (A különböző sztrátumok, rétegek atomjai tehát nem hasadnak el!)

A Föld szívében van tehát a képességeknek egy hatalmas központja, sugárzó, világító szív, egy tűz, a szeretet tüze, mely a mi javunkra ég. Az olvasó bocsássa meg ezt a világi-műszaki példát. Ezt csak azért használjuk, hogy a történésről egyszerű képet alkothasson magának, ami a következő fejtegetések alapjául szolgálhat.

Ha ezek az erők és energiák a Föld szívében tervszerű atomhasadással felszabadulnak a nagy cél szolgálatában (hogy fejlődési teret és lakóhelyet készítsenek Isten gyermekeinek), különböző folyamatokon kell keresztülmenniük, melyeknek szintén különböző alkémiai képletek szerint kell együttműködniük, hogy a kívánt eredmény bekövetkezzék. Ahogyan egy ház lassan felépül és lakhatóvá válik, amihez sok különböző munkás, berendezés és szakismeret kell, úgy működnek közre egy bolygói kozmosz felépítésén is a munkások miriádjai. Számtalan élethullám, emberfölötti és emberen aluli is, dolgozik a nagy művön. Így dolgozott az emberiség előtti időkben az emberi élethullám is a saját háza építkezésén.

A főelvnek tehát, hogy minden alakulás emberfejek, emberszívek és emberkezek által jön létre: a teremtő a teremtése által nyilvánul meg, sokszoros jelentősége van.

Minden emberalatti és emberfölötti lénynek, mely a bolygói kozmosz hatalmas műhelyében dolgozik - akár a saját „házán”, akár másokén - mindenesetre legnagyobbrészt itt a Földön van az életterülete, tartózkodási helye.

Ezeket az életterületeket azonban ne ugyanazon a síkon lássuk, hanem különböző szinteken, szférákban és rétegekben, egymás fölött és alatt is. A Föld közepétől kiindulva különböző rétegeken haladunk át. Mindegyiket egy-egy műhelynek kell látnunk, amelyet valamelyik folyamatnak szenteltek az egész, az egyetlen cél szolgálatában.

Ha pedig most nem követjük el azt a hibát, hogy a saját életterületünket tartjuk bolygói kozmoszunk legmagasabb rétegének, akkor ezen az alapon folytathatjuk fejtegetéseinket.

Ha a Föld szívében megkezdődik az atomhasadás, két energia szabadul fel. Nem egyetlen energia pozitív meg negatív sarokkal, hanem két energia, s ezzel két pozitív és két negatív sarok. A két energia egymás tükörképe, egymással fordított viszonyban van: az egyik erő a másik ellenpólusa. Ha ez a két energia együttműködik, akkor csodát művelhet, dicsőséges nagyszerűséget teremthet, tele boldogsággal. Ha nem működnek együtt, akkor rettenetes, zavaros tűzzé válnak. A figyelmes olvasó bizonyára gondol arra, hogy ez a két energia egyetlen atomba van bezárva! Ha felszabadulnak, szabadon és dinamikusan kell együttműködniük aszerint a gondolat szerint, mely az atomhasadás alapja volt. Így kell bizonyítaniuk isteni hivatásukat.

Hogy ezt jobban elképzelhessük, gondoljunk egy kerékre. A mérnök fog egy darab vasat, azaz vasatomokat, melyek egyetlen tömeget képeznek. A vasdarabból aztán kereket csinál, s célja szerint használatba veszi.

A szellemi elv, amelyen a kerék alapul, a mozgás, a sebesség, a teherbírás, a tevékenység elve. Ha értenénk ahhoz, hogy a vas atomok hasításakor alkotóan gondoljunk egy kerékre, akkor ez a kerék a mozgást, a sebességet, a teherbírást, aktivitást már tartalmazná úgy hogy élő kerékről lenne szó. Az elektromosság bizonyos atomok sugárzása. Ha képesek lennénk ezeket az atomokat elhasítani, akkor élő erőt kapnánk, mely magától világítana és melegítene. Akkor nem lenne többé szükségünk technikai berendezésekre, hogy bizonyos atomok sugárzását világítóvá vagy meleggé tegyük.

Mindezeket az erőket és a teremtésnek minden ilyen jellegű megvalósítását az atom két, egymással fordított viszonyban álló energiájának felszabadítása teszi lehetővé. Persze atomhasítással egyetlen pillanat alatt egy egész népet is megsemmisíthetnénk.

Vannak istenszikra-atomok is, a mennyei ember lényének magjai. Abban az istenszikra-atomban, amelyből mi, emberek lettünk, eredetileg két energia volt, két lény, melyek egymás tükörképei voltak és ellentétesen voltak polarizálva, férfi-nő, kozmikus két-egységet képezve. Teremtésünk pirkadatán ezt az atomot elhasították. Ezzel óriási erők szabadultak fel, és az atom két hatalmának meg kellett tanulnia szabadon és tökéletesen együttműködni. A szabadságban fognak újra találkozni, de nem azért, hogy egymáshoz legyenek kötve, mint kezdetben hanem, hogy megvalósítsák a világmindenséget, a bennük lévő istenembert.

Az istenszikraatom két energiáját harmonikus együttműködésükben jelképesen az „élet fájának” is nevezik: ha pedig különválva hatnak, akkor „a jó és a rossz ismerete fájának” nevezhetjük őket. Ha a két istenszikra-energia a bolygói kozmosz szívében felszabadul, akkor a különböző rétegeken át felfelé terelődnek. Minden rétegben átmennek valamilyen folyamaton, s bizonyos szolgálatot végeznek az egész javára.

A végső folyamat, az eredmény a legmagasabb vagy legfőbb rétegben fejlődik ki. Ott a két energia csodálatos dicsőséggé, folttalan, boldog végeredménnyé, tökéletes kétegységgé válik. Az egész alkímiai folyamat alapját képező terv itt nyilvánítja meg eredményét. Ez a boldogság, ez az abszolút folttalanság uralkodik minden bolygói kozmosz legmagasabb rétegében. A mi földkozmoszunknál ezt a réteget nevezzük istenrendnek, a mennyei birodalomnak vagy a legmagasabb hőségszférának. Ebben a boldogságban élt az eredeti emberiség az istenszikraatomból, az együttműködő energiák szabadságában, mint megszabadult, mint kozmikus két-egység. Az ember Isten gyermeke volt, Isten kertjében élt, Isten életében és létében fejezte ki magát, minden értékkel és képességgel, ami ezzel együtt járt.

Ebben a paradicsomban állt az élet fája, az együttműködő energiák képe az alkimista képlet terve szerint: egészség, erő, halhatatlanság, mint állandó, változatlan érték.

Persze létezett a jó és a rossz ismeretének fája is, a tiltott fa, mert a két energia együttműködésében minden zavarnak és erőltetésnek bajt, katasztrófát és halált kellett okoznia, az életelv elrontásának természetes következményeként.

Életterületünkön, ahol most lakunk, ez a két energia még elválasztva lép fel. Az egyik energia, amelyet nőneműnek nevezhetnénk, a táplálkozásról és növekedésről, míg a másik, a hímnemű a megnyilvánításról és megvalósításról gondoskodik.

E két, elkülönített tevékenységet dialektikus természetünkben az éjszaka jelenségében is megtaláljuk, mely ölében a napkeltét rejti, és a nappal jelenségében, mely az élet Napját emeli pályájára. Életterületünk képének tehát dialektikusnak, azaz változónak kell lennie. Bizonyos ritmikus törvénynek kell engedelmeskednie. Emiatt jellemzi itt a természet minden folyamatát a kikelet és a pusztulás. Mert a két energia külön nem állandó. Így fejeződik ki a kikelet, virulás és pusztulás a megzavart egyensúlyban, így kell a két energia szétválasztott hatásának az összetörést és a halált is magában foglalnia.

Mihelyt az ember elhagyja az igaz élet elvét, vagyis megzavarja az isteni egyensúlyt, a kozmikus harmóniát, azonnal magához vonzza őt egy alacsonyabb réteg, s meg kell tanulnia, hogy az Istennel szembeni engedetlenségnek milyen következménye van: tapasztalnia kell, hogy mit jelent egy dialektikus világrendben élni és létezni.

Az emberi nem története azt bizonyítja, hogy egy ilyen aláhanyatlás történt, rettenetes következményekkel. Az ember elveszítette az emlékezését, s ezen az életterületen megszentségtelenített különböző természeti erőket és áramlatokat. Elterjesztette a gonoszt, mint valami ragályos rákbetegséget, amely az egész életterületet megtámadta: mert az ember Istentől elszakadva is mágus, varázsló maradt.

A gonosz keletkezését azoknak a fejlődési folyamatoknak a túlhajszolása okozta, amelyeket az ember a nőneműnek nevezett energiával váltott ki. Ez az Éva-legenda oka.

A jó, mint a gonosz ellenpólusa, egyre nehezebb helyzetbe kerül. Ennek következtében egy különösen végzetes, bűnös dialektika alakult ki, amely ennek az életterületnek a természetes dialektikáját látszólag kiegészíti: születéssel és halállal: kikelettel, virulással és pusztulással: a dúló, dühöngő sátánizmussal: és a rendkívül fáradságos visszatéréssel a többé-kevésbé jó állapotokhoz.

Ami most gonosz, az valamikor a romlatlan második energia volt, annak tükörképe, amit most jónak nevezünk. Ez a második energia azonban, a nőnemű energia, most korlátozott és meggyalázott állapotban van. Ebből az következik, hogy a gonosz lényege mindig negatív, és hatása negatív eredményekhez vezet.

Amikor az energiák a Föld szívében felszabadulnak, akkor a Földgömb, az ősanyag összpontosulása, világítani kezd. A vizek fölött lebegő sötét tűz ekkor világossággá válik. Ebben a világosságban meleg és hőség keletkezik, tehát fejlődési lehetőség az élet számára. A nagy terv láthatóvá válik.

Ezt a világító, lüktető életet, mely minden rétegben egy feladatot, egy folyamatot visz véghez, a bolygói kozmosz lelkének, vérének mondhatjuk. Ez a vér minden rétegben meghatározott összetételű, megfelel a réteg jellegének. Ezért azoknak a lényeknek a vére, akik egy meghatározott életterületen vannak, szintén megfelel a terület világosságelvének. Ezért van nekünk is olyan vérünk, amelyben a két energia szétválasztottsága fejeződik ki.

Lelkünkben, vérünkben benne van a nappal és éjjel, a jó és gonosz, a világosság és sötétség elve. Lelkünk, vérünk ezért bűnös, s ennek a rétegnek a bajaival van megterhelve. Ugyanezen bűnösségi elv szerint alakult ki testünk is, s ezért van a halálnak is alávetve. A glutén (sikér), a bűnanyag a vérünkben, a nőnemű energia sátánisága.

Vérünk ezen állapota miatt vagyunk hozzákötözve a születés és halál kerekéhez, a dialektika rétegéhez, és így is maradunk, amíg az emlékezés szellemi ösztönének engedelmeskedve

rá nem jövünk eltévelyedett „elveszett fiú”-ságunkra,

meg nem ismerjük jelenlegi állapotunkat,

ki nem kutatjuk a világmindenség célját, és

végre nem hajtjuk az alapvető megfordulást,

hogy ezen az alapon visszatérjünk eredeti lakóterületünkre.

Mindennek tudatában mit szóljunk az atomhasadással működő bombához? Általában: mi a véleményünk az atomhasításról?

A tudománynak ezekről az új felfedezéseiről azt írják: „Az atomrombolás a szivárvány minden színében tündöklő esélyekkel kecsegtet, reményteli ragyogása a lehetőségeivel kapcsolatos álmodozásra csábít, s következményei a technika paradicsomi korszakát eredményezhetik”.

Ezeket a nézeteket egyáltalán nem osztjuk! Ellenkezőleg! Látjuk, hogy a természettudománynak ez a modern felfedezése egy óriási katasztrófa lesz. Lehetséges, hogy ezt a katasztrófát csak az ezoterikusok tudják meglátni, akik nem merültek el a technika és a természettudományok világába.

Az ember, úgymond, el tudja hasítani az urán elem atomjait. Itt azonban tulajdonképpen csak a Föld szívében a hierarchia vezetésével folyó tevékenység nagyon gyenge utánzatáról van szó. Számtalan elem van, és amire a mi természettudós varázslóink képesek, azt az egyiptomi mágusok kísérletéhez hasonlíthatnánk, amikor a fáraó jelenlétében Mózes mágiáját próbálták utánozni.

Ez a felfedezés mégis elsőrendű veszélyt jelent, mert az atomenergia felszabadításával két dologra törekednek: 1. pusztítási lehetőségek teremtésére háborús célokra, és 2. a technika kiépítésére.

A baj, amit az első célra törekvés okoz, félreismerhetetlen. Meg kell azonban értenünk, hogy a második szempont, az atomenergia, úgymond, békés alkalmazása is óriási bajt okoz, ennek a világrendnek az öngyilkosságát okozza.

A Föld szívében tehát vezérelt atomhasítás folyik, hogy minden réteget elláthassanak a szükséges energiával.

A többi földrétegben eddig nem hasítottak atomokat, hanem atomkapcsolatok átalakítását végzik. Még reménykedhetünk, hogy amit ma atomhasításnak neveznek, az valójában nem az, hanem egy bizonyos elem atomjainak szétesése más elemek atomjaivá, más szóval, hogy az urán nem igazi elem, hanem bizonyos számú ismeretlen elemből áll, melyek a hasadásnál felszabadulnak. Az így felszabadult energia hatalmas ugyan, de nem hasonlítható ahhoz, amely az atom tényleges elhasításánál keletkezik.

Ennek ellenére a mai helyzetben is nagy veszély rejlik! Mert az ilyen önkényes beavatkozások teljesen összezavarják bolygói kozmoszunk rétegeinek atomi rendjét. Vagyis: ennek az energiának a békés felhasználása is kozmikus változásokat fog létrehozni. A rétegek viszonya meg fog változni, s egészen más áramlatok fejlődnek majd ki, hogy az egyensúlyt fenyegető veszélynek elejét vegyék. Ebben az összefüggésben emlékeztetünk arra, hogy a szükséges energiához az üzemanyagot a kozmoszon kívüli területekről vezetik be az egyik sarkon keresztül, míg más erőket a másik sarkon keresztül vezetnek le. A kozmoszon kívüli területekről jövő erők és üzemanyagok idevezetése a kozmikus sugárzással függ össze.

A fizika tudományának anarchiája életterületünk alapjait támadja meg, és megzavarja a kozmikus erők egyensúlyát. Az ember újra olyan erők után nyúl, amelyekkel nem képes megbirkózni, újra isteni erőket erőltet, hogy saját, önző céljaiért visszaéljen velük.

A hierarchia tehát újra beavatkozik, hogy elejét vegye a felgyülemlett egyensúlyzavarnak. Elháríthatatlanul megkezdődött egy kozmikus, légköri és szellemi forradalom, mely a kozmikus törvények megerőszakolásának, amit mai emberiségünk tesz, radikálisan véget fog vetni.

Légkörünkben óriási változások mennek végbe. Az oxigén és a nemesgázok közötti arány alapvetően megváltozik a beteljesedő tűzözön miatt, mely nagy természeti katasztrófákkal, földrengésekkel, egész földrészek elsüllyedésével, sok különleges új betegséggel és új kozmikus sugárzással fog együtt járni. Az élet, ahogyan azt most ismerjük, lehetetlenné válik. A tudomány és vele együtt az egész emberiség ilyen öngyilkossággal pusztul el.

Az atombomba 1945-ben minden kedélyt feldúlt, s véget vetett a második világháborúnak. De sokkal nagyobb katasztrófa kezdődött, mert a technika és a természettudomány világában Oroszország még többet fog tenni, méghozzá hatalmasan.

Néhány éve már azt olvashattuk, hogy orosz tudósok különösen a kozmikus sugarakat vizsgálják, és azokkal kísérleteznek. Ezzel kapcsolatban egy találmányra utaltak, amihez képest az atomhasítás tudománya semmiség. Azt az energiát akarják felhasználni, amely a Föld szívének táplálására szolgál, tehát kozmoszunk üzemanyagát akarják saját dialektikus terveik kivitelezésére használni. Az ősanyag- atomok és a Naplogosz-erők energiáját akarják közvetlenül hasznosítani. A megsemmisítő energiának az uránatomokból való fáradságos kivonása ehhez képest csak gyerekjátéknak tűnik.

A kozmikus ősanyag-erők használatba vételének következményei az ezoterikus tudomány fényében könnyűszerrel kitalálhatók. Szemeink előtt játszódik le Atlantisz drámájának megismétlődése. Atlantisz újra-megtestesülése bebizonyosodik a tudományos világ törekvéseiben: Atlantisz világa is a kozmikus rend isteni alapjainak megtámadása miatt pusztult el. Annakidején ugyan nem a tudomány, hanem a papság miatt. A világ hanyatlása és pusztulása most a dialektikus tudomány tevékenysége miatt fog bekövetkezni.

A mai emberiség számára, mely sok fáradsággal próbál mindenfélét felépíteni, sokkal jobb lenne, ha elhagyna minden szószaporítást az úgynevezett közrendre vonatkozólag, és először is bezárná a kísérleti tudomány embereit és vezetőit, és közveszélyeseknek, gonosztevőknek vagy őrülteknek nyilvánítaná őket.

Ez persze lehetetlen és nem is fog megtörténni. Az ilyen tisztogatás kivitelezhetetlen, mert emberiségünk sajnos csak a saját kárából akar tanulni! Más szóval: világrendünk pusztulása elvileg már tény. A gyakorlatban ez a közeljövőben fog lejátszódni. Ez csak néhány évszázad kérdése.

Életterületünket, ezt a dialektikus réteget, mely már ilyen bűnös és szentségtelen lett, megtisztítják, és a természetes dialektika viszonyait helyreállítják. Ez a józan logika dolga. Amikor az atlantiszi papság a leghangosabban énekelte hatalmi áriáit, akkor hanyatlott le. Amikor az árja tudomány meg van győződve arról, hogy legnagyobb diadalait ünnepelheti, akkor fog elbukni s vele együtt ennek a modern bálványnak minden imádója.

Mindezek után az olvasó bizonyára jobban megérti, hogy miért fordul a Szellemi Iskola felhívással minden jóakaratúhoz, hogy térjen észre, változzon meg alapvetően és újuljon meg szerkezetileg. Elkerülhetetlen döntésről van szó, amely elé minden embert állítanak. Kikhez fog Ön tartozni?

Azokhoz, akik le fognak bukni bálványukkal együtt, és mindent meg kell ismételniük egy új rendben, vagy azokhoz az úttörőkhöz, akik a tudatukban, a lelkükben és a testükben is megteszik azokat az intézkedéseket, amik miatt aztán a második halál már nem károsíthatja őket, s így magasabb célhoz érhetnek el? Részt vesz, vagy nem vesz részt? Erről van szó! Mindkét útnak megvannak a következményei!

A régi, elsüllyedt világbirodalomról, Atlantiszról, különböző elméletek léteznek, de pontosat csak vajmi kevesen tudnak. Ezért keletkezett az elméletek és találgatások sokasága. Az okkult tudomány a kívülállót nem juttatja hozzá részletekhez ebben a vonatkozásban. A következő azonban bizonyos:

a dialektikus világrendben semmi sem maradhat meg: az értékekben, erőkben és állapotokban mindig változások fejlődnek ki. Ennek következtében ebben a rendben nincsen épülés az állandó növekedés és kibontakozás értelmében, mert minden felemelkedést hanyatlás követ.

A dolgoknak ez a fel- és leszállása az eredeti dialektikus rendszerben nem jelentett egyet a jóval és a gonosszal. Nem azt jelentette, hogy egyszer a gonosz semmisítette meg a jót, majd a jó nyelte el a gonoszt. A fel- és leszállás eleinte csak változás volt. Bizonyos állapotok időtartamát nem az ember, vagy emberi befolyások határozták meg, hanem ennek a sztrátumnak, életrétegnek a természeti törvényei.

Az emberi bukás a mi életrétegünket is megzavarta és elrontotta. Emiatt lépett a természetes dialektika helyébe a bosszúálló dialektika, az a helyzet, amelyben „a korsó addig jár a kútra, míg el nem törik”, azaz az ember tevékenysége miatt újra meg újra feszültségek lépnek fel, melyek összetörést és változást kényszerítenek ki.

A földrészek és tengerek átcsoportosulása az emberiség számára ebben az értelemben annak idején nem jelentett katasztrófát. Most azonban igen. A két dialektikus folyamat, az egyik a természetes, a másik a bosszúálló dialektikából most egymásba hatol. Az ember gonoszsága, az emberi dialektika most szüntelenül erőlteti a természetes dialektikát.

El tudjuk képzelni, hogy Földünk kinézetét az atlantiszi korszak idején a természetes dialektikának át kellett változtatnia az árja korszakéra. Továbbá azt is el tudjuk képzelni, hogy sorsunk irányítói a dolgok fordulatát arra használták, hogy az emberiséggel új leckét tanultassanak meg, új lehetőséget tárjanak fel neki és megtanítsák bejárni az utat az eredeti haza felé, a mennyei birodalom felé.

Persze azt is el tudják képzelni, hogy a természetes dialektikának az ember bűnös állapota miatti megváltozását büntetésnek is lehetett használni, nagy lefátyolozásnak, a szentségtelen tudat kioltásának, a „felejtés italának” (lásd: Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője). A bűnösnek akkor az új környezete új lapként, új kezdetként is szolgálhatott. A természetes dialektika változása ebben az esetben is a megújulás kapuját képezhette számára.

Így két fejlődést képzelhetünk el: az egyik az atlantiszi emberiségnek arra a részére vonatkozik, amelyiknek nem volt része a nagy bűnben, a másik meg a bűnösöké.

Valóban ez a két fejlődés van. Mi most az árja korszakban élünk. Az emberiségnek egy része Atlantisz bűne miatt él ebben a korszakban: akiket a felejtés italával megitatva helyeztek ide. Másik része viszont új, nagy lehetőségeket kapott. Ezért is beszélünk árja korszakról, ami szó szerint a „megszentelődés korszakát” jelenti. Az igazi árja egy szent, olyan valaki, aki a természetes dialektika segítségével átlépi az örökkévalóság, az igazi birodalom kapuját. Keletkutatóink minden európait árjának nyilvánítottak. Ez a butaság a nemzeti szocialistáknál rögeszmévé növekedett, s királyi árjának vélték magukat, és azt a jogot bitorolták, hogy másokat is „árjásítsanak”.

A korábbiakhoz hasonlóan a jövőben a földrészek megint át fognak csoportosulni, s új korszak kezdődik, a Jupiterkorszak, melyben minden anyag - mostani formájában - meg fog szűnni. A mai rend bűnösei, akik ebben az anyagban teljesen megkristályosodtak, ebben az anyagtalan élettérben már nem tudják majd fenntartani magukat, és elsüllyednek. Így válik el a két fejlődés, és az ezzel összefüggő folyamatok egyre világosabban kirajzolódnak: egy elfajulási folyamat, egy aratási folyamat, egy megszabadító folyamat, végül pedig a nagy, befejező folyamatok.