XII. A regenerálásnak és a világ megmentésének folyamata

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh - A modern Rózsakereszt elemi filozófiája

Az előző fejezetben az emberi templomról beszéltünk, az ember kilencszeres és tizenkétszeres szerkezetével kapcsolatban, és láttuk, hogy a megváltás ösvényén haladó tanulónak a munkát az új templom építésével kell kezdenie.

Egykor volt bennünk egy ép templom, amelyben az ember közvetlen kapcsolatot tartott fenn Istennel. Az emberiség hanyatlása után volt egy jelképes templom az emberen kívül, melyben az ember és Isten közti kapcsolat már csak a papok mágiája segítségével jöhetett létre.

Krisztus Jézus lerombolta ezt a régi templomot. Elszakította a Legszentebb előtt lévő kárpitot, és ezáltal újra minden ember számára szabaddá tette a közvetlen utat Istenhez. Krisztus vérontása miatt lélekereje légköri erővé vált, melyből mindannyian részt kaphatunk. Most az embert arra szólították fel, hogy ebben az erőben váljon szabadkőművessé, szabadítsa meg magát az új templom felépítésével.

Az emberiséget egy szellemi - légköri jelenséggel az új templom megépítésére ösztönzik, amire az emberiség kétféleképpen reagál: természetes, önkéntelen vallásossággal vagy pedig az emlékezés szellemi ösztönével. Az emberiségnek ezenkívül van egy visszafejlődő, alsó osztálya is, amely sem egyik, sem másik módon nem reagál, akikben tehát sem a vallásosság, sem az emlékezés nem szólal meg.

A vallásos ember kapcsolódási pontja csak az a szellemi-légköri ösztönzés, amit észlel, amit imád, és amire megpróbál reagálni. Mivel azonban nincs emlékezése, nincs okkult ismerete, nem tudja, hogyan reagáljon. Így nem fejlődhet ki alulról felfelé a regeneráló folyamat, a szenteltetés vagy beavatás ösvénye. Az ilyen embernél legfeljebb élet-tisztulási folyamat alakul ki a vízszintes vonalon. Az ember ekkor elfordul egy bizonyos életállapottól, és átjárót talál egy másikba. Új életállapota azonban ugyanazon a szinten van, mint a régi.

Valódi ismeret hiányában nem jöhet létre szerkezeti megújulás. Erről beszél a Biblia azzal, hogy „elvész a népem, mert nincs ismerete”, mert nem ismer. Ebben a mondásban nem intellektuális megértésről van szó, hanem arról az ismeretről, mely a „víztől és szellemtől való újjászületés” folyamatának megvalósítására tesz képessé.

Ez az ismeret a vallásos embert nem érdekli, mert nem tudja felfogni. Ő teljesen aláveti magát a tekintélyeknek, mindegy, hogy ebben a viszonylatban a Bibliát vagy az egyházat fogadja-e el közvetlen tekintélynek, vagy pedig a dogmákat, amik a Bibliára és/vagy az egyházra támaszkodnak. Az ilyen ember nagyon misztikus hajlamú lehet, alázatos és buzgó, de megújító lehetőségei nincsenek. Ezért a dialektika határain belül marad. Ennek következtében a misztikus életet az ismert kikelet, virulás és hanyatlás jellemzi. A vallásos ember nem jut túl az ószövetségi fázison. Tabernákuluma a külső templom marad, és mert ma már nincsen tiszta, tudós papság, káosz, pusztulás és elfajulás lesz belőle. Korunk erre bőven szolgál bizonyítékokkal.

Az ember még mindig egy külső, őrajta kívül lévő templomot akar, de ilyen templom már nem létezhet, amióta a krisztuserő légkörivé vált. A krisztuskorszak az embertől azt követeli meg, hogy a templomot újra önmagában építse fel. Az egyház minden megújulási kísérletének kudarcot kell vallania, mivel vezetői, a teológusok és papok, már nem tudnak megvilágosult főpapokként és papokként belépni a szentélybe és a szentek szentjébe. Ehhez hiányzik a megvilágosulásból származó ismeretük, erejük és módjuk sincs rá, úgy, hogy már eredeti ószövetségi feladatukat sem tudják betölteni. Az egyház helyzete ezért ilyen reménytelen. Egyre inkább szociális-etikus testületté válik.

Az ókorban a papok mágusok is voltak. A papnak beavatottnak, egy Szellemi Iskola, tehát egy prófétaiskola tanulójának is kellett lennie. Meg kell mondanunk, hogy főiskoláink ennek a követelménynek már egyáltalán nem tesznek eleget. A jelenlegi teológusok vallásos emberek, akik semmiben sem különböznek az átlagos vallásos tömegtől. Ha az egyház újra feladatot akar kapni a mindenség szellemi történésében, akkor papi beavatottak vezetése alá kell kerülnie, akiknek nagyon lassan és gyógyítóan egy új, mágikus módszerrel kell megpróbálniuk a vallásos embert kiemelni az ószövetségi fázis igézetéből.

A következő fejezetben megvizsgáljuk, vajon segíthetnek-e ebben bizonyos egyházak és más természetvallási csoportok módszerei.

A vallásos emberrel állítsuk szembe az emlékező embert, aki őseire visszaütő ösztönzés hatására keresi királyságát, és a módszert, amellyel ezt megvalósíthatja. Meg akarja szüntetni fogyatékosságát, tehát mágikus kísérletekhez folyamodik. Még meghatározatlan törekvését saját erejéből akarja megvalósítani önmagában és önmaga révén. Bele akarja gyakorolni magát a megszabadulásba: hatalomra tör.

Abban a rögeszmében él, hogy egy ilyen királyság elérhető a pillanatnyi állapotából, jelenlegi eszközeivel. Ez azonban lehetetlen, mert a dialektikus ember nem lehet király: test és vér nem örökölheti Isten országát. Így tehát hatalmas zűrzavar keletkezik, okkult módszerek sokasága és elrettentő mennyiségű irodalom.

A természet szerint emlékező ember a legtöbb esetben nem vallásos. Kíván ugyan valami mágikus szertartásfélét, de az igazi vallásos megnyilvánulás idegen az ő számára. Nem keresi a belső isteni vezetést, nem érdeklődik Isten akarata után. Eredményt és hatalmat keres saját magának. Ha Ön természet szerinti emlékező ember, akkor önmagára ismer ebben a leírásban.

Ez az egész okkult törekvés rettenetesen fárasztó, fájdalmas és nyomorúságos. Ez keresés, találás nélkül, törekvés, eredmény nélkül, menetelés a sötétségben. Ez tévelygés marad a dialektika színvonalán. Pontosan olyan rossz, mint az egyházban, csak másképpen rossz. A vak nem tehet szemrehányást a világtalannak.

Az egyetemes filozófia azt tanítja, hogy, mint már mondottuk, szükség van az emlékezésre. Ennek pedig elsősorban hanyatlásunkat, elsüllyedtségünket, rettentő vakságunkat és tudatlanságunkat kell megértetnie velünk. Az okkult embernek fel kell ismernie „elveszett fiú”- ságát: meg kell tanulnia felfedezni, hogy egy új embert, egy új templomot kell emelnie: hogy a megváltáshoz vezető egyetlen út annak az újjáépítése, ami egykor elveszett: hogy az eredeti világosságerőt elveszítette, de Krisztus ezt újra átnyújtja neki. Ekkor új vallásos állásponthoz, új vallási irányuláshoz jut, mert akkor mindkettő lesz: vallásos ember is meg emlékező ember is. Olyan ember lesz, aki tudja, hogy teljesen Istentől függ, Istent mindenek fölött szereti, és mindent Tőle vár el. Olyan ember lesz, aki belső ismerete szerint tud az Istennel való élő kapcsolatáról.

Csak ebből a kapcsolatból lehet felemelkedést ünnepelni. Így lehet megalapozni a papkirályságot, az univerzális embervezetést.

Ezt a fejlődést akarja a modern rózsakereszt, mert ez egyesíti és magában foglalja az okkultizmust, az egyetemes tant, a vallást, a templomot és a filozófiát, a belső tanítást és az egyházat. A pusztán vallásos embernek mi, mint szervezet és mű, nem jelentünk semmit.

Törekvésünk arra irányul, hogy a természet szerint okkult embert vallásossá tegyük azzal, hogy felélesztjük benne a valódi alázatosságot és Istentől való függésének tudatát, hogy megmutathassuk neki a felfelé vezető ösvényt, és ezen az ösvényen irányt mutatva előtte menjünk. Csakis így lehet az új, belső templomot felépíteni.

Hogyan lehet az, hogy a csupán vallásos embernél nem jelentkezik az emlékezés? Ez ennek a dialektikának az anyagába való mélyebb lerögződésének a következménye, ami miatt más vérállapot keletkezett. A mélyebb lerögződés itt nem „rosszat” jelent, hanem az eredeti embervilággal szembeni teljes elzárkózottságot.

A másik csoportnak kezdettől fogva kapcsolata volt az eredeti világgal. Egy Szellemi Iskola munkája többek között ennél az egész embercsoportnál megújult emlékezést éleszt.

A csupán vallásosak teljesen elvesztették az emlékezést, és ezért szerkezetileg másak. E veszteség tulajdonképpeni oka ismeretlen, legalábbis nekünk. Csak számolnunk kell ezzel a ténnyel.

Az emlékező, tehát ezoterikus ember lehet vallásos, és szükséges is, hogy az legyen. A vallásos típus azonban nem lehet ezoterikus. Az emlékező ember megtanulhatja az alázatos, meggyőződésből vallásos embertől az igazi vallásosságot. Ez a folyamat azonban fordítva nem lehetséges.

Ha a vallásos táborban rosszul állnak a dolgok, ha az egyház új életre keltésének minden kísérlete zátonyra fut és az emberek csodálkozva keresik ott ennek az okait, akkor a gnosztikus beállítottságú embernek ez teljesen világos. Ezt azonban nem tudná megmagyarázni, mert nem értenék meg. Az emlékező embernek tehát az a feladata, hogy tapintatosan, egészen a vallásos ember lényéhez igazodva, segítőkészen elébe menjen, s bizonyos vezetésben részesítse.

A világtörténelemben ez többször megtörtént. Gondoljunk csak az Ószövetség történetére, melyben a mesteri építész, Hírám Abiff segített Salamonnak a templom építésénél. Salamon, a vallásos ember, arra vágyott, hogy templomot emeltessen, amelyben méltón szolgálhatja Urát és Istenét.

Maga nem volt képes felépíteni ezt a templomot, s ezért a mesteri építőtől kért segítséget. A mesteri építő a transzfigurált ember, aki ismeri az igazi templomépítéshez vezető utat, s birtokolja azt a belső erőt és képességet, amellyel az isteni templomot kell megépíteni.

Ha a mai egyházak ki akarnak jutni a zsákutcából, akkor tudatosan el kell fogadniuk egy ilyen segítséget. Ekkor azonban be kellene vallaniuk reménytelen helyzetüket, s ez a mai viszonyok között nem várható el. Ebben az előbb vagy utóbb feltétlenül bekövetkező együttműködésben még ezen kívül is sok probléma van.

Az ókorban voltak időszakok, amikor az egyházat, tehát a vallásos tömeget, teljesen a beavatottak, az emlékező emberek vezették.

Aztán olyan időszak jött, amikor a beavatottak csak a templomépítésnél segédkeztek utasításokkal és egyéb támogatással. Majd ez a kapcsolat is megszakadt, s akkor kezdődött az elfajulás, amiből a mai helyzet fejlődött ki.

Az egész utat nem lehet többé visszafelé megtenni, azaz nem lehet ismét az emlékező emberekkel való részleges együttműködéssel kezdeni, majd elfogadni vezetésüket, mert a Krisztusszellem fellépése miatt a kozmikus körülmények teljesen megváltoztak. Az egyház ezzel elvesztette régi jelentőségét. Az egyháztól elvették a feladatot, amelyet valaha be kellett töltenie. A tabernákulum kárpitja elhasadt, s az embert nem lehet már visszaterelni az ószövetségi kiskorúság állapotába. Bármit is próbálnak meg, nem sikerülhet.

Minden embernek, akár vallásos, akár okkult, lehetséges és szükséges is egyénileg teljesen közvetlen kapcsolatot teremtenie a krisztus-sugárral, bármilyen közvetítő személy és tekintély nélkül. Az öntekintély elvűséghez vezető út Krisztusban minden ember számára biztosítva van.

Hogy ennek az új feltételnek megfelelhessünk, mint már mondtuk, új mágikus módszerre van szükség. Ezért alakult egy új, gnosztikus Világszerzet, mely a vallás és mágia párosán alapul. Ez egy új szabadkőművesség, pozitív-keresztény alapon.

E keresztény mágia következtében - mely alulról kezdődött a Föld minden országában - egy vízszintes sugárzás alakult ki, mely nem magyarázható ebből a világtérségből. Ebben a sugártérben, mely az egész világot átöleli, s amelyet a tűztemplomok hálózata tart fenn, „fürdetik” az egész emberiséget. Ebből egy figyelemre méltó reagálás fejlődik ki. A bűnöző, valóban rossz részek elkülönülnek, az emlékező ember megtalálja az igazi ösvényhez vezető utat, és a vallásos tömeg személyes tekintélyek és az egyházak nélkül ünnepelheti majd Krisztus érintését.

Így teljesül az emberiség megmentésének nagy műve a Világszerzet új-keresztény mágiája segítségével, amit alulról támogat egy vízszintes erőtér. Ezt a magasztos feladatot, mellyel minden ezoterikust megbíztak, mindenkinek világosan szem előtt kell tartania, aki ebben a sugártérben akar élni.

A Szerzet hívása mindenkinek szól, aki ért ahhoz, hogy velünk együtt megragadja az eke szarvát. Az emberiségen végzett nagy mű hívja munkásait!