Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: A világ világossága

I. Ti vagytok a földnek savai

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: A világ világossága


„Ti vagytok a földnek savai. Ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak. Fényl­jék tehát a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

(Máté 5:13-16)




Amikor az emberek a szellemi vagy az anyagtól való megszabadulásra törekednek, s eközben a világot és emberiséget vádolják az élet határtalan elfajulása miatt, akkor metsző kritikájukat mindig más emberek érzékeny pontjaira és bűnös viselkedésére irányítják. Minden rosszért, értéktelenért és embertelenért ellenségeiket hibáztatják, és senki sem mondhatja, hogy kritikájuk és ítéletük helytelen. A legtöbb esetben minden kritikában van egy csepp igazság. A bűnös vérmérséklet oly nyomasztó, az emberi hiányosság oly alapvető, a bűnös tevékenység egyedi vagy csoportos gyakorlata oly szembetűnő, hogy csaknem minden kritika telitalálat.

Hogy minden félreértést elkerüljünk, elejétől fogva ki kell jelentenünk, hogy ebben a világban a tökéletes igazságnak győznie kell, és érvényre kell jutnia. Mégis fel kell vetni a kérdést, hogy a kritika szokásos módja képezi-e az emberi lét legfőbb hibája feltárásának az útját. A kritika ugyanis mindig külső dolgokban keres és talál hibát. Úgyszólván soha sem gondolják meg, hogy az ember elromlott lénye képes-e egy­ál­talán tárgyilagos kritikára, vagy tud-e tisztán látni, felismerni és ítélni.



Alapos meggondolás után felismerjük, hogy az Egyetemes Tan­nak igaza van, amikor arra tanít, hogy az ember a társait és a dolgokat, vagyis a környezetét csak saját aurikus szféráján keresztül látja. Az ember aurája, aurikus légköre azonban nem tiszta és nem egészen átlátszó, mert vérlénye és létállapota beszínezte és károsította.

Ezen kívül azt is felfedezzük, hogy az én mindig abból indul ki, hogy igaza van, hogy veszély fenyegeti, hogy helyesen észlel és cselekszik, s hogy el kell őt ismerni és meg kell becsülni. Az ént az a rögeszme táplálja, hogy ő a király. Mivel egy rögeszme valótlan dolog, ebben a pontban mindig támadás éri. Ez természeténél fogva törvényszerű. Így keletkezik az érvényesülési, az önfenntartási törekvés. Ki fenyeget engem? Ki támadja a birodalmamat? Ki veszélyezteti a létállapotomat? Ki nem ismer el engem? Ki akar engem letaszítani a trónomról, gondosan kiépített életszínvonalamról, hogy aztán éhezzem, hogy ruha, fűtőanyag vagy más dolog tekintetében hiányt szenvedjek? Minden gyűlöletem, vérszomjam, féktelen haragom erre a tettesre irányul, aki én-rögeszméjében, önzésével, királysága rögeszméjével ezt teszi velem.

Van-e rosszabb tapasztalat én-király számára, jó jövedelmével, összkomfortos, modern lakásával, rádiójával, TV-jével, számára, aki minden este egy adag „újság-mérget” vesz be, és a tengerparton nyaral?



De vajon nem jött-e el a megállapítás ideje, hogy ebben a világban az igazságnak győznie kell és győzni is fog, hogy jobb, ha nem beszélünk úgynevezett ellenségeinkről, és felismerjük, hogy korszakunkban az én-rögeszme krízisében élünk? Hogy a napos oldalról elzavarnak minket, s életszínvonalunk hamarosan romokban hever, mert a mérték betelt?

Nem jött-e el az ideje, hogy Önöket így, a keserűség segítségével visszaszorítsák önmagukra, saját lényükre? Ha lángoló szavakkal éles kritikát akarnak gyakorolni, akkor ezt a maró vitriolt a saját lényükre irányítsák! Világítsák meg a saját mezítelenségüket, s ismerjék fel saját szegényességüket minden tekintetben.

Most talán méltatlankodnak vagy fel is háborodnak. Talán azt hiszik, hogy a szerző gúnyt űz az általános ziláltságból és a halálból. De az a feladatunk, hogy felrázzuk és ébren tartsuk Önöket. Az igazság kardját bele kell döfni a lelkükbe. Nem gúnyolódunk, hanem az igazság kardját döfjük át én-rögeszméjük rozoga csontvázán. Mert ha a hibát mindig önmagukon kívül keresik, akkor nem csak képzelgés a veszély, hogy a születés és halál új fordulatát készítik elő.

Lehetséges és érthető, hogy az emberiség nagy részének egy újabb fordulatot kell átélnie. Sok embernek ugyanis nem elég egyetlen keserű tapasztalat a teljes megforduláshoz, a visszaforduláshoz. Önök azonban, olvasók, a Rózsakereszt tanulói, egy Szellemi Iskolában vannak. A Lectorium Rosi­cru­cianum a Krisztus-fáradozás szóvivője korszakunkban. Önök önként jöttek ide. Senki sem kényszerítette Önöket, s így érthető az a feltevésünk, hogy önkéntelen emlékezésük és eszük ösztönzésére a világosság ösvényét keresik. Ezért egészen más egyéniséggel, minőséggel és egészen más életmóddal kell rendelkezniük, mint az emberiség nagy részének.

A Szellemi Iskolában való jelenlétük alapján nem ter­mé­szet­megnyilvá­nu­lást, hanem szellem­meg­nyilvánulást keresnek.

Ha természetmegnyilvánulást keresnek, akkor itt rossz helyen vannak, s ha mégis itt maradnak, akkor nem tehetünk róla, ha szavaink sértik Önöket, s gúnynak tartják azokat. Ha szellemmegnyilvánulásra törekednek, akkor tudják, hogy milyen szellemről tanúskodunk és mi áll mögöttünk.

Ha ilyen alapon találkozhatunk testvérségben, akkor tudjuk, hogy a természetélet a mi tagjainkba is mély barázdákat vágott. Megértően nézünk egymásra, s sem magasság, sem mélység, sem dolog, sem ember, sem nép, sem faj, sem éhség, sem fagy nem tud elválasztani minket a megnyilvánult szeretettől, mely itt van nekünk Jézus Krisztusban, Urunkban. Mi vagyunk az új korszak kovásza, az új korszaké, amelyet fájdalommal és szenvedéssel kell megszülni!

De az vagyunk-e valójában? Akarnak-e Önök is együtt dolgozni egy teljesen új embernek az alapoktól kezdett felépítésén, egy tökéletesen új művön, a tudás birtokában kivitelezett módszeres önmegújításon? Mert ez a feladat, ez a cél!

Ha úgy gondolják, hogy az emberi nem úttörőihez tartoznak, ha úgy vélik, hogy keresztények, s ha tudják, hogy mit jelent egy misztériumiskolához közelebb kerülni, akkor Önöknek szól a kijelentés:

Ti vagytok a földnek savai. Ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.

Ha azok, akik a Szellemi Iskolához a saját elhatározásukból közelednek, akiket az emlékezés szellemi törekvése hajt, egyszerre csak megállnak a mindennapi dolgoknál, s feladatukat nem akarják fejjel, szívvel és kezük munkájával elkezdeni, ahogyan azt tenni kell, - akkor ki végezze el ezt helyettük?

Ti vagytok a világ világossága

Az új születés mindig éjszakában, fájdalomban és káoszban kezdődik. Azt énekeljük: „Sötét éj és sok baj után új hajnal pírja fénylik”. Ezért kell a tudatos embernek, a gondolkodó embernek a születés órájában élni. Ő a napkelet országából való! Ha Önök nem keletről valók, és nem tudnak az új születés órájában élni, akkor alá kell hanyatlaniuk az éjszakában, a fájdalomban és káoszban. A megízetlenült só nem jó már semmire, csak arra, hogy kidobják és eltapossák az emberek.

Talán azt gondolják vagy azt mondják: „Ha nemsokára jön a reggel, akkor én is csatlakozom. De mennyire csatlakozom, majd meglátják! Ha az új születés első kiáltása felcsendül a légkörben, akkor én is ott leszek a kórusban, és örömkiáltásom messzire zendül. Igen, akkor én is ott leszek!”

Értsék meg az új születés nagy élettitkát, a dolgok mély értelmét. Van-e születés alkotás nélkül, fogantatás nélkül? Önök ugyanabban botlanak meg, amiben minden időkben a nyomorba botladoztak az emberek. A mai vallásos ember külső segítség után kutat. Isten tegye meg azt a Fia által. Nem őt nevezik-e a világ világosságának? A Hegyi beszéd azonban kimondottan azt állapítja meg:

Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthetik el a hegyen épült várost. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.

Ti vagytok a világ világossága. Vagyis: ha Önök úttörők, ha van joguk a Szellemi Iskolában tartózkodni, ha tudatában vannak hogy keresztények, akkor a világ világosságai. Hát kell a világosságnak várnia a világosságra? Kell-e a világosságnak várni a reggelre? Nem! A világosságnak világítani kell, míg el nem jön a reggel! A hegyen épült városnak be kell bizonyítania jelenlétét a földkerekségen. A világ világossága által - és ezek Önök - az éjszakában, fájdalomban és halálban kell sugároznia az Önök egész jóakaratának, a legnagyobb távolságokba is. Ez az új születés fogantatása, megfogalmazása, előkészítése. A világosság a sötétségben fénylik! Most meg kell mutatniuk, hogy kicsodák. Szellemi éhenkórászok, élősködők, szellemi fennhéjázók - vagy pedig Istenben feltámadott emberek, a világnak egy-egy világossága. Mert erre hivatottak! Nem majd valamikor, hanem most! Nem csak most, hanem már régóta! Ezért folytatja a Hegyi beszéd következetesen:

Fényljék tehát a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.

Megértik ezt? Ha eleget tudnak tenni ezeknek a szavaknak, akkor már nem vitáznak azon, hogy van-e Isten, s hogy melyik egyház, melyik dogma vagy melyik csoport az igazi. Akkor abbamarad a fecsegés; akkor nevetnek napjaink tudós teológus szószaporításán. Istent akkor a fénysugaraikkal bizonyítják! Akkor tapasztalja az ember, hogy mi a „testben megjelent Isten”. Az imaórák ezreit tartották az évek folyamán. Az isteni hierarchiát az imák pergőtüzével zaklatták. Tudják-e velünk érezni, milyen tragikusan nevetségesek ezek a dolgok? Hatalmas esedezés ez a világosságért, „olajért a lámpákba”.

Fényljék tehát a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.

Ez jó, ez dinamikus, ez közvetlen, ez befejez minden szőrszálhasogatást. Hagyják fényleni a világosságukat! Mikor és hol? Egy olyan világban, mely sötét, s olyan embereknek, akiknek szükségük van rá. Bizonyítsák Istent a tetteikkel egy olyan világban, amelyben dolgozni kell, amelyben a belső ösztönből jövő tetteikre van szükség.

Hagyják fényleni a világosságukat! Értenek ehhez? Vagy azokhoz tartoznak, akikről a költő De Genestet azt mondja: „Egy ember valaki, de ő nem értett ehhez, mert ő egy senki volt”? Önök azonban értenek hozzá! Mi nem várunk a békére, nem várunk a reggelre, hanem felkeltjük az új reggelt, megszerkesztjük, megfogantatjuk. Világosságunkat hagyjuk fény­leni az éjszakában, hogy az idő ne mehessen el észrevétlenül mellettünk, mivel a haláltermészetben élünk. Ha csontjaink meg is vénhednek, ha szívünk testileg el is lanyhul és el is fárad, mégis felemeljük a fejünket, és nevetve nézünk egymás szemébe, mert látjuk a rajtunk áthatoló világosságot. Kisugározzuk a világosságot a sötét éjszakába: elterjesztjük a bennünk ellenállhatatlanul égő világosságot a világban és az emberiségben. Felébresztjük az új reggelt, s lángoló szavakkal mondjuk: „Új Nap, kelj fel!”

És az új Nap felkel. Vonul pályáján. Egyesülünk, hogy az emberek a mi jó cselekedeteink által, a mi világító törekvésünk által dicsőítsék a mennyei Atyát.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,