II. A törvény lényege

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: A világ világossága

„Ne gondoljátok hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem hogy eltöröljem, hanem hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.”

(Máté 5:17-18)



A Szellemi Iskolában a Krisztushierarchiához közeledő embereknek két típusát különböztethetjük meg. Itt nem a Káin- és az Ábel-típusra gondolunk, az emberi élethullám tűz- és víz-néze­tére, hanem a formatípusra és a tartalomtípusra. Ilyenek tartózkodnak a Szellemi Iskola előudvarában, s mielőtt megkaphatják a diadal koronáját, életbevágó, nehéz leckéket kell megtanulniuk.

A formatípus

Ez mindenekelőtt az új ember jelenségére és nézeteire irányul. Lelkiismeretesen és gondosan képezi élete belátásait ezoterikus értelemben, s ezeket a belátásokat és nézeteket igyekszik egybehangolni az új emberre érvényes elemi követelményekkel. Ez az ember felépíti az új emberré válás külső épületét, s teljesen megért minden részletet. Hű az elvhez, figyelme egy pillanatra sem lankad. Szinte ő mondhatná, hogy: „Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. Mi fogyatkozásom van még?” Persze: mi is hiányozhatna még ebből az épületből? Ez az ember a szellemi tudományok alapvető feltételeinek élő példaképe. Teste, viselkedése, háza, környezete minden kritikán felül áll.

Lassan nagy magabiztosság jelenik meg a lényében. Mit is lehetne még nála hiányolni? Nem tart-e be minden szabályt, amit a Szellemi Iskola állított fel neki, ezt pedig az első pillanattól kezdve, amint betette a lábát az előudvarba? Az elő­ud­varban lévő társaira az előrehaladott pillantásával néz le, jóakarattal gondolván: Tegyetek csak meg mindent, akkor olyanok lesztek, mint én. Kifogástalan példaképként állom meg a helyemet.

És mégis kitűnik, hogy e kifogástalan, törvényhű embernél hiányzik valami. Valami nem stimmel! Azokban a pillanatokban, amikor teljes erejű tevékenység fejlődik ki, amikor a világosságnak fényleni kell a lélek ablakaiból, azokban a pillanatokban, amikor vigaszt és áldást kell terjeszteni a földkerekségen, s az úttörőket össze kell gyűjteni a gideonmunkára, megmutatkozik, hogy a kifogástalanul megépült ház lakatlan, forma van, de tartalom nincs.

Ez az ember elfelejtette, hogy a formának tökéletesen lépést kell tartania a tartalommal, a kettőnek egyensúlyban kell lennie. Ha testét megtisztítja, akkor a szívének is tisztának kell lennie. Ha kerüli a kábító italokat, mert temploma számára károsak, akkor gondoskodnia kell róla, hogy azok helyébe ne lépjen valami önaltatás. Ha visszautasítja az állati vért és húst, akkor a lelkéből is el kell tűnnie az állatinak.

Ha tehát a külső templomot megtisztítják és gondozzák, akkor mindez azért történik - ezt meg kell értenünk -, hogy az Önökben lévő Krisztus diadalt arathasson, hogy ebből a templomból „a világ világossága” sugározhasson, mert azt mondták Önöknek: „ti vagytok a világ világossága”. Fel kell ismerniük, hogy minden külső akadályt intelligensen el kell távolítaniuk, hogy az alapvető belső indítékokkal diadalt arathassanak.

Ha azonban a formát tartják a fő dolognak és a tartalmat mellőzik, akkor elfecsérlik az energiájukat. Akkor egy pszichológiai pillanatban megmutatkozik, hogy szellemük lámpása nem képes égni a világéjszakában. Ebből adódik aztán a csalódott én szomorúsága, a rögeszmében élő ember önsajnálata.

Figyeljék meg, hogy ez a lelepleződés, ez az összeroppanás nem csak akkor mutatkozik meg, ha elhangzik a felhívás: Fényljék a világosságtok! Legtöbbször már erre sem kerül sor! Az olyan világban, mint a miénk, a lakatlan ház sokkal inkább ki van téve a betörés és más baj veszélyének, mint a lakott ház. Az élet egyetlen közjátéka után, egyetlen komoly próba után a rögeszme mindent összetör, s csak romhalmaz marad. Az illető akkor szomorúan elfordul az előudvartól - csalódott az ábrándban!

Önök ismerik az embert! Ha az én rögeszméje összeroppan, ha a forma a tartalom hiányát bizonyítja, akkor legtöbbször bűnbakot keresnek, s hamarosan találnak is. És az ilyen esetben mi a legjobb bűnbak, amit mint valami bárányt, a mészárszékre visznek? Természetesen a Szellemi Iskola, alapvető követelményeivel. „Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva! De még mennyire megtartottam! Hogyan lehetséges, hogy pont velem történik ilyesmi? Itt valami nincs rendben!” Valóban nincs rendben, de a hiba az értelmezésben lehet. Bárhogyan is van, az Élet Szerzetét és annak megrendíthetetlen munkásait vádolják. A csalódott én más áldozatot keres. Bármi is lép előtérbe ennél a reakciónál, bárkiket is választanak áldozatul, teljesen bizonyos, hogy az Élet Szerzetét és ennek követelményeit és törvényeit ítélik el. Az ember aztán, aki mint formatípus saját magát döntötte romba, új formát fog választani, mely az ő tartalmának jobban megfelel.

A fontos leckét azonban sajnos nem tanulta meg. Jézus Krisztus szellemtörvényét, amellyel kapcsolatba került, letaszította a trónjáról. Azt mondja az ilyen ember: Az ilyesmi talán jó volt a múltban, a modern időknek azonban másak a feltételei. Mostantól kezdve - mondja - mindkét lábbal a valóság talaján akarok állni. Számomra a Szellemi Iskola bolondságai és túlzásai el vannak intézve. Elbúcsúzik hát tőlünk, s egyelőre mi is őtőle.

A tartalomtípus

Mutassuk be a másik típust is. Ez olyasvalaki, aki a dolgok formaviszonyait nem veszi figyelembe, aki a formát méltóságán alulinak, banálisnak tartja. Teljesen a fej, a szív és cselekedet értékeire összpontosul, ezekbe merül. A misztikus meg­nyilatkozást sokkal értékesebbnek tartja, mint az ezoterikus alakítást. Ez az ember nagy melegséget és szeretetet sugároz. Nem pompás ez? Nem a szeretet-e a legnagyobb? Ez az ember misztikus megértésről tanúskodik, nem a formai önteltség magaslatain mozog, hanem tettrekész, beleveti magát a dolgok kellős közepébe. Szíve minden készségével és megrendülésével reggeltől késő estig „szánt és vet”, dolgozik. Amikor az Úr azt mondja beavatottjainak: „Legeltessétek a juhaimat”, akkor ez a típus azt mondja: igen, természetesen, s nekilát a munkának. Sőt, mielőtt mondhatták volna neki, már szorgosan foglalatoskodott.

Bebizonyítja, hogy tehetséges, képes teljesen érteni és ismerni, aki lényében megtartja az egész Krisztusrezgést. Nagyon is tudja és vallja, hogy bűnben fogantatott és született. Bűntudatos, de abból a tévedésből indul ki, hogy minden neki szól, amit a misztikus és lefátyolozott testamentumokban az igazi tanulóknak és beavatottaknak mondtak.

Így a tartalomember is megreked a rögeszméjében. A Krisztus-megnyilvánulás bősége megérinti, amit ő tapasztal és reagál is rá. Súlyosan tévedvén azt hiszi azonban, hogy mindezt meg tudja tartani és fel tudja dolgozni. Nem látja a saját valóságát. Nem látja megtört valóságát, károsult állapotát, nem veszi észre, hogy szinte rongyos. Ő a formatípus ellentéte. Elfelejti és nem veszi figyelembe, hogy a tiszta tartalmat csakis tiszta formában lehet megtartani és feldolgozni. Nem gondol rá, hogy az igazi megújulásnak a formát is meg a tartalmat is meg kell nyilvánítania. Károsult gondolkodásával, természeténél fogva kisiklott érzelmi életével, tisztátalan vérörökségével és sejtszerkezetével, mely tele van sikéres burjánzással, így akar Krisztus követésének megvalósítására törekedni. Magától értetődik, hogy itt is krízisnek, és a Szellemi Iskolával és ennek kényszerítő követelményeivel való összeütközésnek kell kifejlődnie. Rögeszméjében a formatípus azt hiszi, hogy a Szellemi Iskola törvénye nem az igazi életkövetelményeket képviseli. Mert mindazt megtartotta ifjúságától fogva - eredmény nélkül. A tartalomtípus a törvényt akadálynak látja, mely megakadályozza az ő fejlődését Isten előtt, az Úr előtt. A tartalomtípus úgy véli, hogy a Szellemi Iskola ő és a célja közé áll. Tapasztalja a kapcsolatot a szellemivel, s ha ez az érintés aztán elapad és kisiklik a kezéből, eltűnik, mint a folyóvíz áramlása a tóban, akkor ezért a jelenségért a Szellemi Iskola megvesztegethetetlen munkásainak tesz szemrehányást, akik vele szemben úgymond tévedésnek estek áldozatul. Tehát itt is eljön a búcsú pillanata. A tartalomtípus belép abba, amit ő nevez szabadságnak.



Reméljük, hogy Önök felismerik ezt a két típust, és mindenekelőtt megértik, hogy miért rekednek meg a misztériumiskola előudvarában, miért elkerülhetetlen a krízis és az összeütközés, s mit érnek szemrehányásaik, amelyeket az Iskola munkatársainak tesznek.

A törvény

Ha figyelmünket a Szellemi Iskolán kívül lévő emberek felé fordítjuk, akkor a világban is mindenütt megtaláljuk ezt a két típust, a formatípust és a tartalomtípust. Különböző fokokon találjuk azokat, akik a dolgok formaoldalát keresik és fejlesztik. Gondoljanak például a kultúra színvonalára és mindazokra, akik a külső dolgokban tettek szert műveltségre. A viselkedés, ruházkodás, nyilvános fellépés és másokkal való kapcsolat és érintkezés minden formájának legkisebb részletét is tanulmányozták, és minden lehető és lehetetlen módon túlfeszítették. Itt is megmutatkozik a királyság álma, hogy egy bizonyos kiválasztott lépcsőn érjék el a célt, s az úgy kialakított valóságban éljenek.

Világunkban olyanok is vannak, akik a jóság rögeszméjében élnek, a testvériség szavait, érzéseit és gondolatait lenyűgöző mennyiségben termelik, s ennek megfelelő tetteik sem hiányoznak. Szüntelenül mozognak és tevékenykednek. Igazi tartalomból, igazi, élő erőből élnek, amely bennük dúl és forr.

Mégis mindkét csoport megreked a világban is. Törvényszerű krízishez vezetik őket. Ott aztán nincs Szellemi Iskola és annak munkásai, akiket okolni és vádolni lehetne. Maga a dialektika, a rombadőlt valóság az, amivel az ember összeütközik, amely a dolgokat az ellenkezőjükre fordítja. Ha a Szellemi Iskola előudvarában vannak, akkor megjósoljuk, hogy krízis fog kifejlődni Önök és a rejtélyek őrzői között; ha pedig a világban vannak mint formatípusok vagy tartalomtípusok, akkor a világgal való összeütközést és krízist jósoljuk meg Önöknek - a keserű csalódást. De csak a Szellemi Iskolával való összeütközésből ébredhetnek fel esetleg újjászületve. A világgal való összeütközés után csak a körforgásban sodródhatnak tovább. Az Iskolával szembeni krízisükből lehet Önöket megváltani újjászületésre. Ha pedig még nem jött el ez a krízis, akkor ezt meg lehet előzni, ha sikerül megérteniük a hegyen mondottakat:

Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.

Képzeljék el magukat ebben a helyzetben. Az egyik oldalon a Szellemi Iskola áll, mint az isteni törvény hierofánsa, mely az isteni törvényt olyan rezgésre és feszültségre transzformálja, amelyet az ember képes kibírni és be tud tölteni. A másik oldalon a formatípusok és a tartalomtípusok vannak, s jóllehet ezek a típusok egymás ellentétei, abban mégis megegyeznek, hogy visszautasítják a Szellemi Iskolát és a törvényt.

Hogyan keletkezett ez az összeütközés? Lényegében úgy, hogy a törvény két nézetét nem értették meg, nem tudták magukévá tenni, mert fajtája szerint mindkét típus csak az egyik nézetnek hajlandó eleget tenni: csak a formának, vagy csak a tartalomnak. A tartalom nélküli forma semmi. A tartalom viszont, az érték, ha nem lehet formába önteni, ha nem tud bizonyos módon erővonalakban megnyilvánulni, akkor nem lehet örök érték. Ezért a törvény nem csak forma, hanem mindenekelőtt tartalom is, másrészt pedig nem csak tartalom, hanem mindenekelőtt formamegnyilvánulás is.

A megnyilvánult ember forma, jelenség, mind ami a szellemet, mind pedig ami a lelket és ami a testet is illeti. Ez az ember eltért az isteni tervtől. Megjelenési formája már nem egyezik meg az isteni tervvel. Ez az ember elfelejtette az isteni értékeket, és elveszítette az isteni erőket, amelyekkel eredetileg felszerelték. Üres, hiányzik belőle a tartalom.

Ha újra el akarja nyerni az értékeket, amelyeket esetleg tudat alatt sejtett, és ezekből akar élni, akkor a jelenséget, a formát megint eredeti állapotába kell helyeznie. Isten egy templomban lakik; az isteni értékek csak a nagy, emberi templomban tudnak tökéletesen kifejeződni. Ha ez a templom épül, akkor az isteni értékek ezzel az építkezéssel egyszerre fejlődnek. A Szent Szellemnek összhangban kell lennie a templomával. Senki sem várhatja el a Szent Szellemet, aki templomát még nem hozta olyan állapotba, amelyben fogadhatná őt.

Az isteni szellem erői olyan óriásiak, olyan dinamikusak és hatalmasak, hogy minden természeti birodalmat átizzítanak és átsugároznak, bármilyen állapotban is vannak ezek. Isten Szelleme az ősanyagnak minden atomját áthatja. Magától értetődik tehát, hogy az erre fogékony tartalomtípus tapasztalja az isteni szellem hatásait. Nagy tévedés azonban már ebben megújulást látni. Ez egy vak, természettörvényszerű hatás. Ugyanígy magától értetődik, hogy az ugyanazon befolyás alatt álló formaember a megjelenése művelésére törekszik. De ebben sem rejlik megújító elv. A természetes szellemtörekvésre való vak reagálás ez.

Minden isteni érték és képesség kulcsa és a helyes templomépítés ösztöne a szeretet fogalmában rejlik, Isten szeretésének és a felebarát szeretésének fogalmában. Ezt a szeretetet csak teljes önmegtagadással lehet belevonni az életbe. A Szellemi Iskolában ezért minden jelölt számára szükséges az alapvető megváltozás, az én feltördelése és az én-rögeszme megsemmisítése. Az isteni törvény megvédi magát. Senkit sem akadályoz a törvény, ha az ember - az igazi szeretethez felemelkedve - az értéket és a formát egyszerre teszi magáévá és építi fel. Ahogyan a templomépítő tovább dolgozik, s követi egyik kalapácsütése a másikat, olyan mértékben teljesedik be benne a Szent Szellem mint örökkévalósági érték.

A törvény tanáccsal segít a tanulónak a templom építésénél, hogy egyszer teljesen méltóan mondhassa a veni creator spiri­tus-t. És akik meghasonlásban és rögeszmében, töretlen önzéssel akarják elérni céljukat, s ezért összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, azoknak mondják:

Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére: nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem.

Krisztusban, Urunkban, egyre erősebben sürget minket a törvény. Jézusban, az Úrban megtámadják a vért, s felhangzanak a szavak: „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek”. Ez az isteni szeretet azonban nem ismer megalkuvást. Egyetlen jótát vagy pontocskát sem engednek el az embernek. Mindent vagy semmit - ez a jelszó. Ezért logikus, hogy aki csak egyet is megront a legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, úgy vezeti őket, az legkisebb lészen a mennyeknek országában. Ugyanakkor világos, hogy akik a törvényt betöltik és tanítják, azokat nagyoknak nevezik a mennyek országában.

Ha van füle a tanulónak, hogy halljon, és szeme, hogy lásson, akkor értse meg, hogy mit akar neki mondani a törvény szelleme. A legtávolabbi jövőig is senkit sem engednek el a törvény hatalma alól, míg be nem töltötte azt, ahogyan teljesíteni kell. Az emberiséget testéig és véréig szüntelenül támadni fogják, míg ezeket a dolgokat szóról szóra fel nem ismeri és meg nem valósítja.

Gondoljanak a mérlegre, az isteni jog jelképére. Serpenyőinek egyensúlyba kell kerülniük, mielőtt Isten Báránya beköltözhet Önökhöz.