Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Az egyetemes ösvény

II. AZ AJTÓ A FÁTYOL MÖGÖTT

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyetemes ösvény


Az emberi tudat minőségét a vér határozza meg. Az ezoteriku­sok ezt az alapelvet mindenkor közölték tanítványaikkal, anélkül, hogy erről a legcsekélyebb kétséget is hagyták volna. „Isten birodalma tibennetek van”, jelenti ki a Biblia nyomatékkal, s ennek a Mozdulatlan Birodalomnak a kulcsát a vérükben kell megkovácsolniuk vagy felszabadítaniuk, abban a vörös életanyagban, mely testük minden porcikáját átitatja. Ez az alakulás nagy titka, s ezt próbálja minden hiteles szellemi iskola megmagyarázni tanulóinak. Az emberi tudat fokát és minőségét a vér határozza meg.

Az Egyetemes Tan az emberi életközeg három formáját különbözteti meg, és 1. közönséges vérről, 2. idegekben keringő közegről és 3. nyirokról beszél. Ez a háromszoros életanyag a testben keletkezik, ezeket a test termeli. Termeléséhez szintén háromféle alapanyagra van szükség. Az ember szilárd és folyékony kémiai anyagokkal, a légkör légnemű anyagaival és éteri­kus, bolygói ősanyagokkal táplálkozik. A háromféle életanyag - amit a test készít és ami részben a háromszoros táplálkozással is magyarázható - tartja fenn az egész anyagi szervezetet, és biztosítja a biológiai keringési folyamatokat.

Az egész folyamat motorikus aktivitását egy életerő teszi lehetővé, amelynek magja, fókusza a homlokcsont mögött, a szemöldökök között van. Ez a gyújtópont az összes életközegbe bizonyos tudatot sugároz ki, ezekben a fluidumokban bizonyos szellemi rezgést kelt. Magát ezt a tudati fókuszt biológiai szellemnek, tudati sugárzását a vérben pedig léleknek nevezzük. Így lássuk a szellem, a lélek és a test természetes összefüggését!

Hangsúlyoznunk kell azt a tényt, hogy ez a tudatsugárzás vagy lélekrezgés a biológiai szellemből ered ugyan, erejét, minőségét, hatósugarát és következményeit azonban a vér határozza meg. Azoknak a működéseknek a terjedelmét és korlátozásait, melyek a szervek és az idegtevékenység nélkül nem kép­zelhetők el, (gondolkodás, érzés, akarás, kívánás) szintén a vér határozza meg, illetve a vér irányítja. Ebből arra következtethetünk, hogy a biológiai szellem az ember születésétől fogva bizonyos mértékben fogoly. Nem ő irányítja az életrendszert, hanem élnek vele. Be van zárva, fogságban van az anyagi személyiségben, a vérélet tényezőjeként használják, de minden kezdeményezés és életcselekedet a vérből magyarázható.

Az ember a dialektikus természetben nem a szellemből, hanem teljesen a vérből él. Ha az élet körhintája egyszer megindult, ha az ember már hozzá van kötve ehhez a kerékhez, ha a lélek, a vér már életre kelt és életképes, akkor fenntartja magát, a szellemet fogságban tartva magával vonszolja hatalmas léttűzben, minden más szükséges élettényezőt megkívánva és megragadva. Ezért mondja a beavatott Pál joggal, hogy a természet embere élő lélek, de nem élő szellem.

Nem lenne helyes ebben a folyamatban a szellemet semleges tényezőnek tekinteni, mely teljesen ártatlanul válik bűnbak­ká. A biológiai szellem az eredeti szellemi életvalóságnak egy sugara, s csakis az eredeti szellemi életvalóságot lehetne joggal embernek nevezni. Ez a szellemvillám az eredeti emberi szellemlényből indult ki az ősidőkben annak spekulatív és erőltető kísérleteként, hogy Isten nagy teremtési tervét önkényesen befolyásolja. Ennek drámai következményei lettek. Az Istennek ellenszegülő szellemvillám a mikrokozmosz egész rendszerét helytelen irányba terelte, az eredeti fejlődés lezárult, szinte betokosodott, míg a szellemvillám lényege miatt megnyilvánulni kényszerült. Ezért a biológiai szellemben él ugyan a tökéletes ember képe, aki minden, mindenre képes és mindent tud, de egy ellentermészetben tartózkodik, folyamatos dialektikában, fogságban van, elérhetetlen, minden kezdeményezési lehetőségtől meg van fosztva, és az élet és halál kerekéhez van kötözve. Kiszolgáltatta magát annak a léleklénynek, akit ő maga teremtett, aki látszólag meghal, hogy újra feléledjen, aki őt a bölcsőtől a koporsóig és a koporsótól a bölcsőig kíséri. Ez a szellem fájdalma, szenvedése és megzavarodása. A megszabadulás utá­ni vágy sikolya rezeg az egész mikrokozmoszban. Ez a segélykiáltás azonban csak nagyon gyengén hallatszik a lélekben, a léleklény életösztöne miatt.

A szellem nagyon sok esetben már nem tud megnyilvánul­ni a lélekben a lélek durva állapota következtében. A korábbi lélekember, akiben a vértudat mellett többé-kevésbé még a szellem hangja is szóhoz jutott, ekkor kizárólagosan vértudatos lénnyé vált. Itt beszél az ezoterika lelketlenségről. Az ilyen em­ber szellemmagja a testen kívül van, a testen kívül lakik, és mint az állatoknál, elvész minden egyéniség. Végül csak a fajra jellemző szokások maradnak meg ill. fejlődnek ki, kiszámíthatatlan következményekkel.

Mi tehát megkülönböztetjük először is a vértudatot, amely­ben csak a vér hangja, a faj, a csoport és az elődök hangja beszél. Az ilyen ember teljesen biológiai teremtménnyé vált, a „vérhez és röghöz” van kötve.

Másodszor van lélektudat. Ez olyan vértudat, amelyben a biológiai-szellemi hatás mellett a szellemi tudatmag hangja is hallatszik még, kifejezheti vágyait, reményeit és eszményeit. A lélektudatos ember az élet minden területén kulturális fejlődésre törekszik. Ebből a világból és emberiségből olyan életterületet és életközösséget akar teremteni, mely az etikai és vallási formáknak megfelel.

Harmadszor pedig van szellemi tudat. Ez a dialektikus szellemmagnak a vértől elválasztott tudata. Akinek megvan ez a vértől független szellemi tudata, az megérti, hogy fogoly, és hogy a vérlénytől függ, és ezzel a szellemi tudattal képes magasabb rendű impulzusokat felvenni. Így válik az ilyen ember szá­mára a bukott állapot belátása világos tudássá.

Negyedszer van még eredeti vagy mikrokozmikus tudat. Néhány író egyszerűen kozmikus tudatról vagy mennyei tudatról is beszél. Ez az ember eredeti lényvalóságának a tudata.

Ha mindenekelőtt saját viselkedésünket és az emberiségét ezzel a tudással figyeljük meg, akkor néhány tanulságos következtetést vonhatunk le. E négy tudatállapotnak megfelelően négyféle észjárásról, négyféle misztikus életről, s négyféle élet­történetről beszélnek. Az ember csakis a tudati állapotának megfelelően viselkedhet, s csak eszerint lehet őt megítélni.

A vértudatú ember misztikus élete például teljesen a természetre és az évszakok járására van beállítva. A vallási ünnepek nála evés-ivással és örömmel járnak. Az utazó megfigyelheti, hogyan gyújtanak az emberek Húsvét táján, estefelé öröm­tüzeket hegyen-völgyön. A földművesek, akik szívvel-lélekkel a földet szeretik, körülülik a lángokat, s körükből a vértudatos embereknek az újra életre kelt természetért érzett hálája száll felfelé.

A lélektudatos ember misztikus életében a meghasonlás jeleit figyelhetjük meg. Vallási létköre tágabb, a nem ebből a világból való isteni követek hívása el tudta érni őt, s komolyan számol ezekkel a dolgokkal. De teljesen a természetben él, úgy érzi, hogy összenőtt a fekete földdel, itt kell élnie, ebből kell élnie, s így kiegyezést keres és köt. Legmélyebb természetlényében lelkesedik a húsvéti tűzért meg az aratási ünnepért, de misztikus létkörében szégyelli ezt, s ezért a természet ünnepeit otthon ünnepli. Végül erkölcsi teológiát szerkeszt magának, s szigorúan elzárkózik imaháza falai közé. Az ilyen ember számára az anyag és a szellem harca legtöbbször csak haldoklási jelenet. Ha Önök láttak már ilyen lélektudatos embert elmenni ebből a siralomvölgyből, akkor tudják mire gondolunk.

A harmadik tudati fázisban lévő emberben, tehát a szellemi tudatúban, a lélektudatos ember hasadt állapota nagy életdrámává fokozódik. Ő nem él - ő szenved. Mélyen érzi bukott állapotát. Tudata révén tud az eredeti életről, látja a fényes földet a messzeségben, de nem részesül benne. A Mozdulatlan Birodalom szent messzeségeiben való hite teljesen kibontakozott. Az a sorsa, ahogyan azt a Zsidókhoz írt levél 11. része mondja: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, nem pedig a látott dolgokról való meggyőződés”. A hit által sok mindenre képes, s az életben csodálatra méltó jóságot fejleszthet ki. Ahogyan Pál mondja ebben a levélben a hit hőseiről, ez az ember is életlemondást tanúsíthat, és véráldozatot tud hozni az emberiség iránt érzett szeretetében. Semmi fáradságtól sem riad vissza, s mindent el fog tűrni a nagy mű érdekében. Mit ne tehetne meg az ember a hit erejében!

Mégis mindezek a tanúk és a hit hősei - még egyszer idézzük a Zsid. 11-et - „nem nyerték meg az ígéreteket, hanem csak távolról látták azokat...” És ez a tragikus. Miért - kérdezhetjük -, miért hiába minden fáradozás a hit hőseinek tapasztalatai és a Szentírás szavai szerint?

Mert a szellemi tudat börtönben ül, a dialektikus ember tömlöcében, mert a szellemi tudatnak hiányzik egy olyan személyisége, olyan szervezete, amellyel elkezdhetné, kivitelezhetné és befejezhetné a Mozdulatlan Birodalomba vivő utat. Mert a szellemi tudat egy szentségtelen templomban lakik és a természet vérében raboskodik. Ebben az emberben ezért belső tusa folyik, mely egyetlen kérdésben összpontosul: hogyan szabadulok meg alapvetően és szerkezetileg a vértől és ennek sötét nyüzsgésétől?

Itt nem használ sem aratási ünnep, sem húsvéti tűz, sem misztikus bűvölet, sem zenei mámor, sőt az erkölcsteológia sem tud segíteni. A tanuló itt két lehetőség előtt találja magát: vagy meghal a hitben, a messzeségben az új élettel a szemei előtt, és addig tartja a hitét, amíg a következő alkalommal meg nem kapja az újabb próbálkozás lehetőségét, vagy pedig forradalommal, pozitívan kivitelezett önforradalommal át nem tör az új életbe, a Mozdulatlan Birodalomba. Ennél az embernél arról van szó, hogy megmarad-e a hitnél, vagy merészen megteszi a lépést az egyetemes Rózsakereszttel.

Lehetséges-e ilyen forradalom, át lehet-e törni az új élethez? Hogyan kaphatja meg a tanuló a mikrokozmikus tudatot?

Az utat, az ösvényt minden idők valódi szellemi iskolái megmutatták. Ehhez le kell bontani az alantas természet régi templomát, fel kell számolni a dialektikus személyiséget, s új személyiséget, új templomot kell építeni. A kozmikus tudat csakis új templomban képes lakni.

Akik birtokolják ezt a tudatot, és a Szent Szellem új házában laknak, azok e folyamat három, győzelemhez vezető tetőpontját a következőképpen nevezik:

Isten Szelleme által lángra lobbantva,

Jézusban, az Úrban meghalunk,

a Szent Szellem által újjászületünk.

Ezeket a kijelentéseket olvashatjuk T könyvének bevezetőjében, amelyet Rózsakereszt Keresztély sírtemplomában találtak. A szellemi tudatú tanulót lángra lobbantotta Isten szelleme. Eltelt hittel és ismerettel. A láthatáron látja - létének foka szerint - az új életet világítani a legkisebb részletekig.

Hogy az új élet ajtaját megtalálhassa, ahhoz gondolatait teljesen a saját életrendszerére irányítják. „El kell pusztulnia Jézusban, az Úrban”. Figyelmét a saját vérlényére kell irányítania, a természetes személyiségére. Ennek az egész személyiségnek, ennek az egész életrendszernek „el kell pusztulnia”, nem bűnbánat, vezeklés, misztikus testsanyargatás vagy más ilyesmi által, amelyeket a múltban olyan kiadósan gyakoroltak, hanem mágikus alkímia, egy önkéntelen, közvetlen módszer segítségével, amit a magasabb tudatnak minden iskolája tanított és tanít.

E módszerrel, a magasabb életmegvalósítással a tanuló egy isteni erőt kap, amelyet a Biblia beavatott nyelvezete „Krisztus vérének” nevez. Ennek az erőnek a segítségével hal meg a tanuló, hogy élhessen. Nem a természet haszontalan halálát halja, hogy aztán szegényes maradékaival a tükörszférába vonuljon, hanem a folyamatszerű szerkezeti halált halja Jézusban, az Úrban.

Értsük jól egymást. Egy misztikus vers azt mondja: „Aki hitben néz Jézusra, az nem fél sem haláltól, sem pokoltól”. Ez lehetséges is, mert a hit érzéketlenné tesz az aggodalommal, félelemmel és szorongással szemben. A hitkapcsolat valóban nagy erő, de csak a kezdet, magában még nem megoldás. A tanulónak nemcsak hívőn kell Jézusra néznie, hanem bele kell merülnie, alá kell hanyatlania ebben az erőben. Ezzel teszi lehetővé a hatalmas alkímiai átalakító folyamatot. Ahol a misztikus ember megáll, ott a rózsakereszt tovább megy. Ezért a rózsakereszt és ennek Szerzete az alkímiai, szentelési folyamat kivitelezője volt már, mielőtt az egyház megszületett volna. A rózsakereszt szelleme nem félrevezető, hanem odavezető, kivitelező.

Az emberek milliói néznek hívőn Jézusra. Minden tekintetben vallásosak, és énekelik a hit és tudás énekeit. Mindezek ellenére a dialektikus földtől valók. Látnak ugyan, de nem építenek, és térdig gázolnak a vérben és a maguk teremtette világveszedelemben. Aki hitben néz Jézusra, az megoldást keres, áttörést, az megragadja a kinyújtott kezet, és búcsúját ünnepli.

Ezért nem áll meg a tanuló a hit fázisában, hanem keres egy utat és módszert, amellyel megnyithatja saját természetes vérlényét az istentermészet életanyaga számára, Krisztus vére számára, mely valóban, mint a tűz, meg tud tisztítani minden bűntől. Aki ezt a titkot megfejti magában, az felvétetik az alkímiai átváltozási folyamatba. Az kinyitja az ajtót a fátyol mögött, és belép a Mozdulatlan Birodalomba.

Így űzzük egymást a természet halálába. Az pedig, akit meglátása után egész lényünkkel meg kell ragadnunk, azt mond­ja: „Én vagyok az ajtó...” Az ajtó az ámítás vérvörös fátyla mögött.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,