Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Az egyetemes ösvény

III. OZIRISZ TEMPLOMA

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyetemes ösvény


A Biblia sokat emleget templomokat és templomi építményeket, sőt egész templomvárosokat. Ezekben a leírásokban sokszor minden bölcsesség benne van, amit a Szentírás át akar nyújtani az emberiségnek. Gondoljanak csak az Ószövetségre, melyben Jeruzsálem, a templomváros kiemelkedő szerepet játszik, vagy a dicsőséges Salamon király kezdeményezésére végzett templomépítkezésre. Az Újszövetségben megint Jeruzsálem a Krisztus-dráma központja, a Jelenések könyvének végén pedig felragyog az új Jeruzsálem, amelyre az igaz keresztény lénye vágyik, mert tudja, hogy Jeruzsálemmel biztonságosan megalapult a mindenség-megnyilvánulás.

Ha ezeket a leírásokat megszabadítjuk minden misztifikációtól, akkor az ezoterikus tanuló tudata világosan felismeri, hogy mindezek a templomokról és templomvárosokról szóló elbeszélések és utalások az emberi templomra vonatkoznak, melyet meg kell építeni. Ez az a templom, amelyben a minden emberben jelen lévő Isten találkozhat a Logosszal, hogy elvégezzék a nagy emberiségművet.

Mindig azt olvassuk, hogy ha a templom nem felel meg az isteni törvény legmagasabb követelményeinek is, akkor le kell bontani, hogy új épülhessen, amely összhangban van az isteni szándékkal. Ezért van tele a világtörténelem templomvárosok elpusztításáról és újra-felépítésük kísérletéről szóló legendákkal. Ideiglenes lakóhelyekről is beszélnek, amelyeknek az időt kell áthidalni az alkalmatlan jelen és a szükségszerűen eljövendő „később” között. Ékesen szóló példa erre a sivatagi tabernákulum. Amikor az ember még sivatagi útján, a pusztában halad, már szabad valamit birtokolnia az igazi szentségből, s ezzel megérteni valamit az új életrend bizonyságából - ha valóban építeni akar. Az isteni üdvnyilatkozatban az a legnagyobb és legszeretetteljesebb, hogy a gyenge és bűnökkel terhelt embernek utat mutat, és élete pusztaságában tabernákulumot ajándékoz neki. Ideiglenes lakás ez a mikrokozmosz központi erői számára, melyeknek véghez kell vinniük a regenerációs folyamatot, hogy újra teljesíteni lehessen az új életrend törvényeit.

Ez a regenerálódási folyamat feltétel, mert ha az Egyetemes Tanban említett templomvárost és templomépítést fából és kőből készült templomépületekkel hozzuk kapcsolatba, és ezeket a földi, durva anyagi katedrálisokat állítjuk az emberi tudat középpontjába, akkor abban az isteni megnyilvánulás már nem sok erőt fejthet ki. Persze nem szükséges kifogásolni sem a gyülekezési helyeket, sem az építést meghatározó és a szent célokat hangsúlyozó szépségnormákat, ha azonban a kőtemplomot tartják a lényegnek, és nem hallják meg a felhívást az emberi templom építésére, akkor már elkezdődött minden emberi metafizika hanyatlása.

Önöknek így világos, hogy ha a rózsakereszt Iskolájában az egyetemes templom építéséről beszélünk, akkor az új templom építéséről van szó a saját mikrokozmoszunkban, minden évszázad isteni felhívása szerint. Ha Isten emberiségért folytatott fáradozását a múlttól a jelenig egy ösvénynek vesszük, akkor ezen az ösvényen a templomok végeláthatatlan sorát látjuk. Ezek kivétel nélkül az egyetemes emberi templomot jelképezik, melyet regenerálódással, újjászületéssel kell felállítani. Ha ezen az ösvényen a kereső tanuló számára egy új templom épül min­tának, akkor ez szintúgy a régi pontos mása, ha külső formájával a pillanatnyi életfeltételekhez igazodik is. Ezért csak egyet­len templom van, melyet újra meg újra meg kell építeni, s ame­lyet a „szabadkőművesség” fogalmával határoznak meg. Az a szabadkőműves, aki az egyetemes templomot újra felépíti a mikrokozmoszában. Ha olyasvalaki kap „szabadkőműves” cí­met, aki ezzel a munkával - ez kizárólagosan építkezési mun­ka - nem foglalkozik, sőt nem is próbálkozik és nem lép be a folyamatba, akkor a címet jogtalanul viseli. Ahogyan valaki a „keresztény” jelzővel is ékesítheti magát indokolatlanul.

Az is kifogásolható, sőt sok tekintetben felületességre utal, ha az ember az isteni templomterv egyetemes jellegét nem látja, vagy nem tudja megérteni, és emiatt a terv valamelyik részletéhez ragaszkodik. Figyelembe kell vennünk ugyanis, hogy dialektikus utazása folyamán az emberiség állandóan változik. A fajtest állandó változását a biológiai és a szellemi viszonyok is követik. Ezzel tehát az egyetlen nagy cél isteni vetületének is lépést kell tartania, hogy az élet ösvényén haladó tanuló minden időkben felfoghassa azt. A tanulónak szabadnak kell lennie, hogy az isteni beszédet mindenkor megérthesse.

Ezért reménytelen és teljesen hibás valamelyik múltbeli vetülethez ragaszkodni, és állítani, hogy „ez az egyetlen, amire szükségünk van”. Munkásságukért a múlt nagyjainak tisztelettel adózunk, és természetesen bensőséges hálával gondolhatunk mindarra, ami Istenben megnyilvánult. Ha azonban az ember a mai idők isteni nyilatkozatát nem tudja megérteni, akkor megkövesedett. Az ilyen ember sóbálványként áll a mindenség-megnyilvánulásban. Gondoljanak Pál apostolra. Pontosan ebben a tekintetben dorgálja tanulóit, mert azt mondják, hogy „én Pálé vagyok, ő meg Silásé” stb.

Ha az ember egy régi templomtervhez ragaszkodik, akkor nagyon könnyen elsüllyedhet az anyagban, mert az ifjúság elmúlik, és növekedni már nem lehet. A múltra csak akkor szabad visszatekinteni, ha az ember a múlt alapjait és a dicsőséget a jelenben is felismeri. Ezt jelenti elődeink gyakran hangoztatott kijelentése : „Aki nem akar tanulni a múltból, azt megbünteti a jövő”. Ez rendkívül hasznos figyelmeztetés. Aki viszont állandóan a metafizikai múltban turkál, az mindig zsákutcába kerül, s ráadásul múmiát csinál magából.

Korszakunk szabadkőművessége például kővé dermedt, mint Salamon király templomának fala. Az izraelita irányban tájékozódott, s így egész szertartása és törekvése is Ószövetségi. Ezzel kimondta maga fölött az ítéletet. Mert az az ember vagy csoport, mely ilyet tesz, sohasem lépheti át az Ószövetség törvényeinek határait. Salamon király templomának egyetemes jellege csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha ezt a templomot az isteni beszéd egyik betűjének ismerik fel. A SZÓ (ige) csak akkor olvasható, ha minden betűje ismeretes és összefüggésben látható.

A Salamon-templom egyenesen Ozirisz templomára utal, Oziriszra, az árja korszak pirkadatának titokzatos üdvözítőjére. Ozirisz és a nagy piramis lényegében és céljában ugyanaz, mint a Salamon és Hírám segítségével épített templom, ahogyan Ozirisz temploma is még régebbi isteni vetületekre utal. Ha a tanuló ezt meg tudja érteni, akkor szabad lett. A nagy piramis királykamrájának nyílt sírboltja ugyanazt jelenti, mint a Salamon-templom „legszentebbje”. Ozirisz temploma az egyetemes emberi templomot ábrázolja, mint Salamon temploma is.

A nagy piramis építőmesterét nem nevezik meg az emberiségnek, Salamon templomáét azonban igen. Persze Hírámnak, Tírusz és Sidon királyának, a Salamon-templom építőjének kell a nagy piramis, a gizehi templom építőjének is lennie. Gondolatainkkal időzzünk hát el kissé ennél a nagy építésznél.

Ne gondoljunk itt egy Hírám nevű történelmi személyiségre, hanem egy testvér-kőművesre, aki tudta, hogyan kell templomot építeni. Hírám a magasztos, a mester-építő, aki ki tudja mondani a mágikus, teremtő igét. Ő az életet-hozó, vagy ahogyan Pál írta a korinthusbelieknek: ő „élő lélekből megelevenítő szellemmé született újjá”. Ez Hírám, Tírusz és Sidon királya.

Ő a szikla-ember, ahogyan Péter volt Petra, kőszikla. A tiréniai sziklalakót jelent. Lénye és élete rendíthetetlenül az egyetemességben áll. Sidóniai is, tehát halász, ahogyan Péter is halász volt. Emberhalász, az egyetemes világosság szolgálatában dolgozik.

Hogyan érte el Hírám ezt a létállapotot, és hogyan nemesedett arra, hogy másoknak segítsen templomot építeni? A megértés érdekében az Önök gondolatait a körülötte szőtt szent legendákra kell irányítanunk. Azt olvassuk, hogy Hírámot három gyilkos kíséri, akik őt háromszoros halállal hagyják meghalni. Itt is felfedezzük a természet háromszoros halálát, amelyet a tanulónak is kell halnia, az énnek ugyanazt a halálát, amelyről a rózsakereszt beszél, ugyanazt a halált, amit az oly nagyon félreértett és ezért gyűlölt katárok neveztek endúrának.

Az első gyilkos Hírámot egy huszonnégy hüvelyk hosszú mércével üti meg. Azt is mondják, hogy az első gyilkos Hírá­mot huszonnégy hüvelykes mérőzsinórral fojtja meg. Ez a jelkép arra tanít meg minket, hogy Hírám, a tanuló elbúcsúzik az idő lényétől és befolyásától. Iskolánkban ezt nevezzük én-összetörésnek. A dialektikával fenntartott minden alapvető kapcsolatot - nagyon intelligensen és tudományosan - széttörünk, úgyhogy a tanuló még a világban van ugyan, de valójában már nem a világtól való, nem tartozik hozzá.

Ha a folyamat idáig fejlődött, akkor jön a második gyilkos, aki a tanulót keményen megüti egy vasból készült, kereszt alakú szögletezővel. Ahol a kereszt rúdjai keresztezik egymást, hegyes szerszám van, mely Hírám szívébe fúródik. Ha a keresztnek ez a pontja a szív vérét helyesen megérintette, akkor a tanuló ebben a második fázisban kiemelkedik minden korlátozásból, mely eddig az időhöz kötötte. Ebben a második fázisban mindenekelőtt ezt a szabadságot kapja meg, mielőtt megkezdődhetne a hazaút. Ez az út csak akkor kezdődhet, ha a szív közepe átfúródott, és a rózsa kibontakozott a szívszentélyben. A hazaút tehát csak akkor fejeződött be, ha a szívszentélyben virul a rózsa.

Ha a rózsa a jelölt szívében teljes pompájában ragyog, akkor jön a harmadik gyilkos. A tanuló fejére ez egy kör alakú kalapáccsal mér egy utolsó, halálos csapást. A harmadik fázisnak ezt a jelét az örökkévalóság körének érthetjük - a tanuló részesül az eredeti életben. Ez Hírám, a magasztos, aki felépítette a templomot, s aki ennél az építkezésnél mérhetetlen szeretettel másoknak is segíteni akar.

Ha a nagy ösvényen továbbhaladunk, akkor meglátjuk Ozi­risz ragyogóan szép templomát. Ebből a magasztos képből három fényes gondolat lángol felénk: a háromságot képező Ozi­risz, Ízisz, Hórusz. Oziriszt nevezik az építésznek, Íziszt az özvegynek, s Hóruszt a gyermeknek vagy az özvegy fiának.

Ozirisz - mondja az Egyetemes Tan - a négyszeres világéter, a szent eledel, az eredeti, tiszta ősanyag jelképe. Ozirisz templomába, a tanulóba, aki a templomépítéssel foglalkozik, tehát a szabadkőműves tanoncba bevezetik az ősanyagot, a szent Naperőt, az eredeti isteni erőt, és ez az erő kapcsolatba lép Ízisszel, a Föld-jelenséggel, átfogó értelemben a földiséggel. Ozirisz eljön az emberhez, aki elbukott, és Istentől elidegenedve fogoly a dolgok dialektikájában. Ahhoz az emberhez, aki elszakadt Istentől, s emiatt özvegynek nevezik.

Ha a tanuló megértette az újjászületés és az újrateremtés nagy művét, akkor Ozirisz és Ízisz kapcsolatából fiú születik, Hórusz, az özvegy fia. „Az özvegy fia” az új, eredeti életben újra megszületett ember klasszikus neve. Az özvegy fia, Hórusz és Hírám valójában azonosak, és ezért a különböző templomvetületek ugyanazon a nyelven beszélnek. A rózsakereszt tanulója végül földi természetének széttörése, via-dolorosája előtt áll, mely Golgota halmához vezet, hogy ott a kereszten teljesen elpusztuljon - de csakis azzal a céllal, hogy ez az esemény Krisz­tust feltámassza őbenne, hogy Isten őbenne lévő birodalma teljes dicsőségében és világosságában helyreálljon.

Nemde méltán mondható a rózsakereszt Szellemi Iskolája által mutatott út „egyetemes útnak”? Az építés, amelyre a tanulóit megtanítja, joggal nevezhető „az építés királyi művészetének”. Nem ugyanaz-e a hívó szózat minden időkben? Ezen az egyetemes úton, Ozirisz templomából a mai napig is hangzik a mester szava: „Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,