VI. AZ ISTENI TERMÉSZET TEMPLOMA
Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyetemes ösvény
Az ösvényen haladó tanuló szellemi szemei előtt törekvéseinek végcéljaként „az isteni természet temploma” áll, az eredeti lényvalóság, amelyben a kezdet isteni természete teljesen ki tudja fejezni magát. Ez a Szent Szellem igazi temploma!
Ha a transzfiguráció építménye eléggé előrehaladott állapotban van, és képes befogadni az egyetemes szellemet, akkor ennek a haladásnak az eredménye mindenki számára láthatóvá válik. Amikor az apostolok történetének klasszikus szereplői az általuk előkészített templomba fogadják az egyetemes Szellemet, akkor sokan vannak, akik ezt a csodás eseményt szeretnék megtekinteni.
Amikor pedig Péter egy mágikus beszédben elmagyarázza a csodálkozó sokaságnak a tulajdonságot, a lényeget és okokat, amelyek az isteni prána kiöntéséhez vezettek, akkor kétféle reakciót lehet megfigyelni. Az egyik a gúnyolódás és hitetlenség, a másik az erős érdeklődés. Ez a kétféle reakció nagyon is valóságos. Mert ha az egyetemes Szellem, az egyetemes beszéd és az egyetemes bölcsesség bizonyságot tesznek magukról a Szerzet szolgái révén, akkor egyrészt a szellem vihara keletkezik, mely megtámadja a mindennapi életet, és elutasítást, gúnyolódást, kritikát és hitetlenséget vált ki. Másrészt belső meghatódás jön létre, és emiatt alapvető érdeklődés egy gyorsan növekvő csoportnál.
Ennek az érdeklődésnek a jellegét jól összefoglalják az Apostolok cselekedetei (2) : „Mikor pedig ezeket hallották, szívükben megilletődtek, és mondák Péternek és a többi apostolnak: Mit cselekedjünk?”
Ez időszerű kérdés, mely azonnali és egyenesen a célra mutató választ igényel. Amíg az ember még küzd, és a szellem forgószele csak vad örvényt okoz az ötletek világában, addig nincsen igazi érdeklődés. Amíg a megújulás tényeit és lényegi alapját figyelmen kívül hagyják, addig nem fogják tudni feltenni a kérdést, hogy „mit tegyünk?” Mert ugye az egyetemes Szellem útja iránti érdeklődés legtöbbször abból áll, hogy azt mondják: „Én a magam útján járok, de mondja csak el, hogy mennyiben csatlakozik az Ön útja az enyémhez”. Itt nagyon is nyilvánvaló a helytállási törekvés és a kizsákmányolás. Ezért Péter feleletére csak az érett meg, aki feltétlenül érdeklődik: „Bánjátok meg bűneiteket és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szent Szellem ajándékát.” Ez a felelet sok tekintetben csalódást okoz egy olyan nyugati világnak, amelyet nemzedékek óta árasztanak el teológiával. A Szellemi Iskolának tehát erre a kijelentésre más oldalról kell világosságot vetnie.
Minden új alakulás első alapja a megtérés. A megtérés a megfordulás, a dialektikus élettől való abszolút, végleges elfordulás radikális jelölése. Az új élet, mely utat tör az isteni természet templomához, annyira abszolút új, annyira más terjedelmű, annyira merőleges minden dialektikus irányra, hogy lehetetlen ugyanakkor a régi és az új természetben is lenni.
A megtérés nem értelmi fogalom, habár tudományosan meghatározható; éppoly kevéssé indulat, habár a szívvel mérlegelhető. Ezt hangsúlyoznunk kell, mert az ember a Szellemi Iskolához mindig értelmi vagy érzelmi indítékok alapján közeledik. A megfordulásnak, amire mi gondolunk, a „nem tudok másképpen cselekedni”-ből kell erednie. A tökéletes „Nem!”-en, a világtól való teljes elbúcsúzáson kell alapulnia.
Amikor az egyetemes beszéd mindenféle jelkép és példa segítségével próbál világosságot vetni a megtérés elemeire, akkor mindig azt halljuk, hogy a jelöltek „megfordulnak”. Amikor Rózsakereszt Keresztélyt húsvét előestéjén az alkémiai menyegzőre, a transzmutálásra hívják az egyetemes szellem ösvényén, akkor azt olvassuk, hogy az érintésre megfordult. Csak ekkor látja meg a hívó világosságot: azelőtt csak spekuláló fontolgatásról volt szó.
A jelölt-tanuló, aki meg akar tenni egy ilyen lépést, meg akar fordulni, észreveszi, hogy ebben a régi életéhez kapcsolódó számtalan kötelék akadályozza. Ezeket a béklyókat le kell szaggatni, ezeket az alapvető akadályokat le kell rombolni, s csak akkor keresztelkedhet meg Jézus Krisztus nevében a bűnök bocsánatára. A Jézus Krisztusban történő megkereszteléssel lép az egyetemes szellemi anyag igazi, testi kapcsolatba az építő tanulóval.
Ez nem vízzel való keresztelés, nem szertartásos vagy mágikus cselekedet a szokásos egyházi értelemben, hanem ez az egyetemes szellemi anyagba való teljes belemerülést jelenti, amit a tudatosan irányuló tanuló megfordulása után tapasztal.
A Szent Szellemnek és a tanulónak ez a kapcsolata egy csodás folyamat kezdete, és ez a keresztelés a tanulóban Jézus Krisztus nevében történik meg.
Mit jelent ez? A Jézus név minket a dialektikában az abszolút bűntelen emberrel hoz össze, míg a Krisztus név az eredeti természet isteni emberével, az egyszülött fiúval köt össze. A Jézus Krisztus név a tanulót tehát nem a régmúltba vezeti vissza, hanem a tanuló ezáltal egy aktuális, kétszeres alkémiai isteni szereteterőt tapasztal meg, mely az újjászületésre való. Itt arról a nagyszerű folyamatról van szó, melynek segítségével a tanuló a megfordulás alapján a természetembertől képes áthatolni az eredeti isteni állapothoz.
Az Istenember és a dialektikus ember között azonban széles szakadék tátong, és az ezen átvezető híd, a közvetítő az az első alkémiai isteni szereteterő, amit Jézusnak nevezünk. A Jézus névben jelentőség rejlik; az egyetemes Szellem alkémiai megmentő erejére utal. Ezért mondják minden évszázad rózsakeresztes szerzetesei, hogy „Jézus mindenem”. Ezt a hidat, vagyis ezt a Jézust fel kell építeni Önökben, hogy a Krisztus felszabadulhasson Önökben.
Ha ez a lehetőség valóra válik, akkor a tanuló útja különböző spirálisokon halad tovább, melyeken a Szellemi Iskola kíséri őt. A nagy cél minden bűn és vétek megbocsátása. Ha a tanuló az új szellemben járja többszörös útját, akkor folyamatosan és szabályszerűen eltörli a múlt minden hibáját, s így szabad kőművesként építi az eredeti ember új otthonát. Ugyanakkor le lesz bontva a régi templom, és minden adósság eltörlődik.
Mihelyt az új szellem embere részesül az új életfolyamatban, minden dolog és viszony megváltozik. Ha ugyanis a tanuló az új életfolyamatban van, nagy kegyelem jeleként oktatásban részesül az új életről és lényegéről. Ezeket a tanokat is megtalálják az Apostolok cselekedeteiben: „Akik azért örömest vették az ő beszédét, megkereszteltettek; és hozzájuk csatlakozott azon a napon mintegy háromezer lélek. És foglalatosok voltak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és az imádságban. Támadt pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csodát és jelt tettek.
Mindnyájan pedig, akik hívők lettek, együtt voltak, és mindenük közös volt; és jószágukat és marháikat eladogatták és szétosztogatták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége volt rá. És minden nap egy akarattal kitartván a templomban, és megtörvén házanként a kenyeret, részesedtek eledelben örömmel és tiszta szívvel, dicsérvén az Istent, és az egész nép előtt kedvességre találván. Az Úr pedig minden napon szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”
A gazdagság, amelyre itt a figyelmünket irányítják, olyan felmérhetetlenül nagy, hogy ezért az isteni ajándékért alig lehetünk eléggé hálásak. „Akik ezért örömest vették Péter beszédét, megkeresztelkedtek; és hozzájuk csatlakozott aznap mintegy háromezer lélek.” Ebből nagyon is világosan kitűnik, hogy az ösvényen senkinek sem kell alapvető nehézségektől tartania. Valóban: „Önöknek és gyermekeiknek szól az ígéret”.
Senkinek sem kell visszamaradnia, aki maga előtt látja az ösvényt és véghez akarja vinni a megfordulást. Akkor állandóan az apostolok tudományánál marad, a közösségben, a kenyér törésében és az imádságban.
Ez a jele a rózsakereszt Iskolájának, mely az előudvar mögött van. Ez a jele annak az új műnek, amelyre olyan szívesen szeretnénk vállalkozni Önökkel. Miután használatba vették a kulcsot, ki fognak tartani a tanban, és a legnagyobb érdeklődéssel veszik fel és isszák magukba mindazt, amit az Iskola közöl. Csak ekkor lehet a rózsakereszt Iskolája az egyetértők közössége. Csak akkor lesz minden összejövetel újabb ünnepély.
Mint tudjuk, társadalmi szokás a gyöngyöző borral telt poharakkal felállni, és a poharakat összekoccintani, mire aztán mindenki iszik. Ez a beavatottak és tanulóik igaz közösségének ősrégi, mágikus szokására emlékeztet. Serlegeinkbe fogadjuk a megújulás szellemét. Ha megtértünk, a Grál-kelyhet felemelt kezeinkben tartjuk. Ha pedig a kelyhek megteltek, Istentől kapott adományainkat összehangoljuk, gondoskodunk arról, hogy minden kapottat összhangba hozzunk egy hangban és egy rezgésben.
Míg a közönséges ember a szent úrvacsorát utánozva dorbézol és azt mondja: „Egészségünkre”, addig az Iskola tanulói, kérő kezükben a Grál-kehellyel mélyen egymás szemébe néznek, és mondják, kérik, jelentik egymásnak: Békesség néktek! Így maradnak meg a közösségben és a kenyér törésében, és ügyelnek rá, hogy mindenki megkapja a részét. Segítenek egymásnak az Úr kenyerének törésénél, s mindegyik a másikat részesíti előnyben, mert tudják, hogy együtt vannak vigaszban és áldásban. Együtt hangoztatják, legmélyebb lényükből az egyetlen szent nevet: Jézus mihi omnia. Ha aztán úgy van, ahogyan lehet, akkor erő indul ki a munkánkból, oly nagy és hatalmas, hogy jelek és csodák történnek. Olyan fejlődés és terjedés jön létre, amit a kívülállók tudata sem képes a megszokott természetből magyarázni. Ezért támad félelem a lelkekben. Nem ijedségről van itt szó, hanem mély tiszteletről. Mi lehetne lehetetlen egy olyan kör számára, amilyent mi alapítunk?
Mennyiben lenne így előnye az egyiknek a másikkal szemben? A kegyelem, amiben mi részesülünk, éppúgy az Önöké is. A dicső cél nemcsak néhány kiválasztotté. Csak akarniuk kell, s mindent közösen birtokolunk: sokkal többet, mint elmondhatnánk, sokkal több annál, hogy akár a lehetőséget is végiggondolhatnánk. Minden az Önöké, csak meg kell ragadniuk.
Ha pedig látják és tapasztalják mindezt a gazdagságot, akkor miért csüggenének még mindazon a dialektikuson, melyen őrködnek mint valami oroszlán, s ha valóban döntésre kerül a sor, kitűnik, hogy mégis mindenüket jelenti. Ha tehát az új életben állnak, akkor mindent eladnak. Mindent leráznak magukról, amiről az önelemzéskor kiderül, hogy a földhöz köti Önöket. Mivel pedig ezek a dolgok nagyon személyesek, a dolgokkal, amelyektől megválnak, esetleg másokon segíthetnek. Így építünk együtt egy templomot. A rózsakereszt alatt összesereglett emberek elindultak! A siker pedig biztos, mert minden szükségessel megajándékoztak minket.
Ezért van tehát templomunk: az egyetlen Szellem temploma. Ezt a templomot az erőterünknek nevezzük. Naponta összegyűlünk benne, ebben törjük meg minden nap a kenyerünket és ünnepeljük minden pillanatban úrvacsoránkat. A templomból minden irányba sugarak lövellnek: házról-házra járnak: ott hatolnak be, ahol ezt a legkevésbé várják, hogy - ha Isten is úgy akarja - mindenhová elvigyék és a szívekben is meggyújtsák ezt a világosságot.
Ebből adódik a szív mérhetetlen öröme és tökéletes egyszerűsége. A dialektikus élet rendkívül bonyolult. Aki azonban az új életben áll, az olyan életet lát, mely átlátszó és tiszta mint a kristály, tökéletesen bonyodalommentes és világít, mint a delelő Nap. A kulcs, a jelszó pedig az egyszerűség. Nem a felületesség együgyűsége, hanem az egyetlen élet egyszerűsége, amely Istenből van, az egyszerűség, mely nagyszerű és hatalmas.
Ezért dicsérjük Istent és „találunk a nép előtt kedvességet”. Hogyan is lehetne ez másképpen! A körből, mely abban a templomban áll, amelyet együtt építettünk, naponta szállnak fel Isten gyermekei az üdvösség köréhez.
Használják Önök is a kulcsot az egyetlen élethez, amelyre mindannyian hivatottak. Helyezkedjenek a megfordulás alapjára - és megismerik Isten lényét és életét!