VI. AZ ISTENI TERMÉSZET TEMPLOMA

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyetemes ösvény

Az ösvényen haladó tanuló szellemi szemei előtt törekvéseinek végcéljaként „az isteni természet temploma” áll, az eredeti lényvalóság, amelyben a kezdet isteni természete teljesen ki tudja fejezni magát. Ez a Szent Szellem igazi temploma!

Ha a transzfiguráció építménye eléggé előrehaladott állapotban van, és képes befogadni az egyetemes szellemet, akkor ennek a haladásnak az eredménye mindenki számára láthatóvá válik. Amikor az apostolok történetének klasszikus szereplői az általuk előkészített templomba fogadják az egyetemes Szellemet, akkor sokan vannak, akik ezt a csodás eseményt szeretnék megtekinteni.

Amikor pedig Péter egy mágikus beszédben elmagyarázza a csodálkozó sokaságnak a tulajdonságot, a lényeget és okokat, amelyek az isteni prána kiöntéséhez vezettek, akkor kétféle reakciót lehet megfigyelni. Az egyik a gúnyolódás és hitetlenség, a másik az erős érdeklődés. Ez a kétféle reakció nagyon is valóságos. Mert ha az egyetemes Szellem, az egyetemes beszéd és az egyetemes bölcsesség bizonyságot tesznek magukról a Szerzet szolgái révén, akkor egyrészt a szellem vihara keletkezik, mely megtámadja a mindennapi életet, és elutasítást, gúnyolódást, kritikát és hitetlenséget vált ki. Másrészt belső meghatódás jön létre, és emiatt alapvető érdeklődés egy gyorsan növekvő csoportnál.

Ennek az érdeklődésnek a jellegét jól összefoglalják az Apostolok cselekedetei (2) : „Mikor pedig ezeket hallották, szí­vükben megilletődtek, és mondák Péternek és a többi apostolnak: Mit cselekedjünk?”

Ez időszerű kérdés, mely azonnali és egyenesen a célra mutató választ igényel. Amíg az ember még küzd, és a szellem forgószele csak vad örvényt okoz az ötletek világában, addig nincsen igazi érdeklődés. Amíg a megújulás tényeit és lényegi alapját figyelmen kívül hagyják, addig nem fogják tudni feltenni a kérdést, hogy „mit tegyünk?” Mert ugye az egyetemes Szellem útja iránti érdeklődés legtöbbször abból áll, hogy azt mondják: „Én a magam útján járok, de mondja csak el, hogy mennyiben csatlakozik az Ön útja az enyémhez”. Itt nagyon is nyilvánvaló a helytállási törekvés és a kizsákmányolás. Ezért Péter feleletére csak az érett meg, aki feltétlenül érdeklődik: „Bánjátok meg bűneiteket és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szent Szellem ajándékát.” Ez a felelet sok tekintetben csalódást okoz egy olyan nyugati világnak, amelyet nemzedékek óta árasztanak el teológiával. A Szellemi Iskolának tehát erre a kijelentésre más oldalról kell világosságot vetnie.

Minden új alakulás első alapja a megtérés. A megtérés a megfordulás, a dialektikus élettől való abszolút, végleges elfordulás radikális jelölése. Az új élet, mely utat tör az isteni termé­szet templomához, annyira abszolút új, annyira más terjedelmű, annyira merőleges minden dialektikus irányra, hogy lehetetlen ugyanakkor a régi és az új természetben is lenni.

A megtérés nem értelmi fogalom, habár tudományosan meghatározható; éppoly kevéssé indulat, habár a szívvel mérlegelhető. Ezt hangsúlyoznunk kell, mert az ember a Szellemi Iskolához mindig értelmi vagy érzelmi indítékok alapján közeledik. A megfordulásnak, amire mi gondolunk, a „nem tudok másképpen cselekedni”-ből kell erednie. A tökéletes „Nem!”-en, a világtól való teljes elbúcsúzáson kell alapulnia.

Amikor az egyetemes beszéd mindenféle jelkép és példa segítségével próbál világosságot vetni a megtérés elemeire, akkor mindig azt halljuk, hogy a jelöltek „megfordulnak”. Amikor Rózsakereszt Keresztélyt húsvét előestéjén az alkémiai me­nyegzőre, a transzmutálásra hívják az egyetemes szellem ösvényén, akkor azt olvassuk, hogy az érintésre megfordult. Csak ekkor látja meg a hívó világosságot: azelőtt csak spekuláló fon­tolgatásról volt szó.

A jelölt-tanuló, aki meg akar tenni egy ilyen lépést, meg akar fordulni, észreveszi, hogy ebben a régi életéhez kapcsolódó számtalan kötelék akadályozza. Ezeket a béklyókat le kell szaggatni, ezeket az alapvető akadályokat le kell rombolni, s csak akkor keresztelkedhet meg Jézus Krisztus nevében a bűnök bocsánatára. A Jézus Krisztusban történő megkereszteléssel lép az egyetemes szellemi anyag igazi, testi kapcsolatba az építő tanulóval.

Ez nem vízzel való keresztelés, nem szertartásos vagy má­gikus cselekedet a szokásos egyházi értelemben, hanem ez az egyetemes szellemi anyagba való teljes belemerülést jelenti, amit a tudatosan irányuló tanuló megfordulása után tapasztal.

A Szent Szellemnek és a tanulónak ez a kapcsolata egy csodás folyamat kezdete, és ez a keresztelés a tanulóban Jézus Krisztus nevében történik meg.

Mit jelent ez? A Jézus név minket a dialektikában az abszolút bűntelen emberrel hoz össze, míg a Krisztus név az eredeti természet isteni emberével, az egyszülött fiúval köt össze. A Jézus Krisztus név a tanulót tehát nem a régmúltba vezeti vissza, hanem a tanuló ezáltal egy aktuális, kétszeres alkémiai isteni szereteterőt tapasztal meg, mely az újjászületésre való. Itt arról a nagyszerű folyamatról van szó, melynek segítségével a tanuló a megfordulás alapján a természetembertől képes áthatolni az eredeti isteni állapothoz.

Az Istenember és a dialektikus ember között azonban széles szakadék tátong, és az ezen átvezető híd, a közvetítő az az első alkémiai isteni szereteterő, amit Jézusnak nevezünk. A Jézus névben jelentőség rejlik; az egyetemes Szellem alkémiai megmentő erejére utal. Ezért mondják minden évszázad rózsakeresztes szerzetesei, hogy „Jézus mindenem”. Ezt a hidat, vagyis ezt a Jézust fel kell építeni Önökben, hogy a Krisztus felszabadulhasson Önökben.

Ha ez a lehetőség valóra válik, akkor a tanuló útja különböző spirálisokon halad tovább, melyeken a Szellemi Iskola kíséri őt. A nagy cél minden bűn és vétek megbocsátása. Ha a tanuló az új szellemben járja többszörös útját, akkor folyamatosan és szabályszerűen eltörli a múlt minden hibáját, s így szabad kőművesként építi az eredeti ember új otthonát. Ugyanakkor le lesz bontva a régi templom, és minden adósság eltörlődik.

Mihelyt az új szellem embere részesül az új életfolyamatban, minden dolog és viszony megváltozik. Ha ugyanis a tanuló az új életfolyamatban van, nagy kegyelem jeleként oktatásban részesül az új életről és lényegéről. Ezeket a tanokat is megtalálják az Apostolok cselekedeteiben: „Akik azért örömest vették az ő beszédét, megkereszteltettek; és hozzájuk csatlakozott azon a napon mintegy háromezer lélek. És foglalatosok voltak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és az imádságban. Támadt pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csodát és jelt tettek.

Mindnyájan pedig, akik hívők lettek, együtt voltak, és min­denük közös volt; és jószágukat és marháikat eladogatták és szétosztogatták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége volt rá. És minden nap egy akarattal kitartván a templomban, és megtörvén házanként a kenyeret, részesedtek eledelben örömmel és tiszta szívvel, dicsérvén az Istent, és az egész nép előtt kedvességre találván. Az Úr pedig minden napon szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”

A gazdagság, amelyre itt a figyelmünket irányítják, olyan felmérhetetlenül nagy, hogy ezért az isteni ajándékért alig lehetünk eléggé hálásak. „Akik ezért örömest vették Péter beszédét, megkeresztelkedtek; és hozzájuk csatlakozott aznap mintegy háromezer lélek.” Ebből nagyon is világosan kitűnik, hogy az ösvényen senkinek sem kell alapvető nehézségektől tartania. Valóban: „Önöknek és gyermekeiknek szól az ígéret”.

Senkinek sem kell visszamaradnia, aki maga előtt látja az ösvényt és véghez akarja vinni a megfordulást. Akkor állandóan az apostolok tudományánál marad, a közösségben, a kenyér törésében és az imádságban.

Ez a jele a rózsakereszt Iskolájának, mely az előudvar mögött van. Ez a jele annak az új műnek, amelyre olyan szívesen szeretnénk vállalkozni Önökkel. Miután használatba vették a kulcsot, ki fognak tartani a tanban, és a legnagyobb érdeklődéssel veszik fel és isszák magukba mindazt, amit az Iskola közöl. Csak ekkor lehet a rózsakereszt Iskolája az egyetértők közössége. Csak akkor lesz minden összejövetel újabb ünnepély.

Mint tudjuk, társadalmi szokás a gyöngyöző borral telt poharakkal felállni, és a poharakat összekoccintani, mire aztán mindenki iszik. Ez a beavatottak és tanulóik igaz közösségének ősrégi, mágikus szokására emlékeztet. Serlegeinkbe fogadjuk a megújulás szellemét. Ha megtértünk, a Grál-kelyhet felemelt kezeinkben tartjuk. Ha pedig a kelyhek megteltek, Istentől kapott adományainkat összehangoljuk, gondoskodunk arról, hogy minden kapottat összhangba hozzunk egy hangban és egy rezgésben.

Míg a közönséges ember a szent úrvacsorát utánozva dorbézol és azt mondja: „Egészségünkre”, addig az Iskola tanulói, kérő kezükben a Grál-kehellyel mélyen egymás szemébe néznek, és mondják, kérik, jelentik egymásnak: Békesség néktek! Így maradnak meg a közösségben és a kenyér törésében, és ügyelnek rá, hogy mindenki megkapja a részét. Segítenek egymásnak az Úr kenyerének törésénél, s mindegyik a másikat részesíti előnyben, mert tudják, hogy együtt vannak vigaszban és áldásban. Együtt hangoztatják, legmélyebb lényükből az egyet­len szent nevet: Jézus mihi omnia. Ha aztán úgy van, ahogyan lehet, akkor erő indul ki a munkánkból, oly nagy és hatalmas, hogy jelek és csodák történnek. Olyan fejlődés és terjedés jön létre, amit a kívülállók tudata sem képes a megszokott természetből magyarázni. Ezért támad félelem a lelkekben. Nem ijedségről van itt szó, hanem mély tiszteletről. Mi lehetne lehetetlen egy olyan kör számára, amilyent mi alapítunk?

Mennyiben lenne így előnye az egyiknek a másikkal szemben? A kegyelem, amiben mi részesülünk, éppúgy az Önöké is. A dicső cél nemcsak néhány kiválasztotté. Csak akarniuk kell, s mindent közösen birtokolunk: sokkal többet, mint elmondhatnánk, sokkal több annál, hogy akár a lehetőséget is végiggondolhatnánk. Minden az Önöké, csak meg kell ragadniuk.

Ha pedig látják és tapasztalják mindezt a gazdagságot, akkor miért csüggenének még mindazon a dialektikuson, melyen őrködnek mint valami oroszlán, s ha valóban döntésre kerül a sor, kitűnik, hogy mégis mindenüket jelenti. Ha tehát az új élet­ben állnak, akkor mindent eladnak. Mindent leráznak magukról, amiről az önelemzéskor kiderül, hogy a földhöz köti Önöket. Mivel pedig ezek a dolgok nagyon személyesek, a dolgokkal, amelyektől megválnak, esetleg másokon segíthetnek. Így építünk együtt egy templomot. A rózsakereszt alatt összesereglett emberek elindultak! A siker pedig biztos, mert minden szükségessel megajándékoztak minket.

Ezért van tehát templomunk: az egyetlen Szellem temploma. Ezt a templomot az erőterünknek nevezzük. Naponta összegyűlünk benne, ebben törjük meg minden nap a kenyerünket és ünnepeljük minden pillanatban úrvacsoránkat. A templomból minden irányba sugarak lövellnek: házról-házra járnak: ott hatolnak be, ahol ezt a legkevésbé várják, hogy - ha Isten is úgy akarja - mindenhová elvigyék és a szívekben is meggyújtsák ezt a világosságot.

Ebből adódik a szív mérhetetlen öröme és tökéletes egyszerűsége. A dialektikus élet rendkívül bonyolult. Aki azonban az új életben áll, az olyan életet lát, mely átlátszó és tiszta mint a kristály, tökéletesen bonyodalommentes és világít, mint a de­lelő Nap. A kulcs, a jelszó pedig az egyszerűség. Nem a felületesség együgyűsége, hanem az egyetlen élet egyszerűsége, amely Istenből van, az egyszerűség, mely nagyszerű és hatalmas.

Ezért dicsérjük Istent és „találunk a nép előtt kedvességet”. Hogyan is lehetne ez másképpen! A körből, mely abban a templomban áll, amelyet együtt építettünk, naponta szállnak fel Isten gyermekei az üdvösség köréhez.

Használják Önök is a kulcsot az egyetlen élethez, amelyre mindannyian hivatottak. Helyezkedjenek a megfordulás alapjára - és megismerik Isten lényét és életét!