Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Az egyetemes ösvény

VII. SZENTIVÁNÉJ ÜNNEPE

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyetemes ösvény


A tavaszi napforduló körül eljön az a pillanat, amikor a természet pompásan virágba borul és megjön a nyár. Ami csak teremhet, az gazdag aratást ígér. Ezért teljesen érthető, hogy a természethez kötött emberek mind eltelnek hálával a természet megnyilvánulásai miatt. Az emberiség a távoli ókortól kezdve máig is ujjongva köszönti a nyár kezdetét, megénekli és fényűző ünnepléssel fogadja.

A természetvallásos elképzelések is magától értetődően teljesen ehhez igazodtak. Hogyan is lehetne másképpen? Ez a természetes cselekvésmód mind az animista, mind a politeista vallásokban szembetűnő. Ebben a hivatalos természetbeli kereszténység sem képez kivételt. A hivatalos kereszténységben is évszázadok óta polgárjogot kaptak azok az ünnepek, imaórák és hálaadások, melyek a nyári természetben megnyilvánultakért folynak. A természet és a vallás kapcsolata itt is szoros.

Miért is kellene kifogásolni ezt a hálát? A természet termékei nélkül az élet nem tudná fenntartani magát. Gazdag aratás nélkül az élet dialektikus viszonyok között elképzelhetetlen. Ki panaszkodna a napsugárra, az enyhe időjárásra, a madarak énekére vagy a virágpompára? A nyár tudatos ünneplése és a nyár kezdetének köszöntése ezért szükségszerű. Aki csak teheti, kimegy a szabadba, és kihasználja a szabadságát, hogy a nyár adományaiból annyit szívhasson magába, amennyit csak lehet.

Van azonban egy egészen más nyári ünnep is, a nyár kezdetének egészen más üdvözlése. Ez az ünnep éppolyan régi, mint természetrendünk, és szakadatlanul ünneplik, éppolyan melegséggel és meggyőződéssel, ugyanolyan örömmel, mint a külső természet ünnepét. A fehér rózsa ünnepére gondolunk, a János-ünnepre, Keresztelő János ünnepére. Keresztelő János ama nagyok egyike, akik az emberiség szellemi fejlődési folyamatában oly jelentős szerepet játszanak.

A felületes szemlélő soha sem értette, hogy János ünnepe miért esik egybe június 21-ével, a természetben a nyár kezdetével. János úgy járt, mint a szellem sok más nagyja. Mindenféle hivatalos ruhába öltöztetik, a „szent” jelzővel tüntetik ki, alakját azonban ugyanakkor a felismerhetetlenségig megcsonkítják.

Szellemi kiválóságát, szellemi bátorságát és megmozdító erejét tudatosan vagy tudatlanságból a szentképekkel, nyári ünnepekkel és a híres körmenetekkel temették be. Ha azonban az emberek megértenék ennek a János-alaknak a jelentését az egyén életében, akkor szentségét biztosan nem kiabálnák a ház­tetőkről, legfeljebb nagyon is tudatos félrevezetési szándékkal, hogy az emberiség továbbra se ismerje fel János igazi jelentőségét.

A betűkben hívő álszent vallásosság elleni heves ellenállásnak volt-e valaha is hatalmasabb és tüzesebb bátorságtól hajtott képviselője, mint éppen Keresztelő János? Ha Jézus Krisztuson kívül valaki is mennydörgő szavakkal fordult a megmerevedett írástudóság, a farizeusság ellen, akkor az János volt.

Olyan ezoterikus irányzatú csoportok is vannak, amelyek teljesen elfelejtették szellemi hivatásukat. János-ünnepükön ők is a természetben növekedettekért adnak hálát. Magától értetődően hálásak vagyunk a szolgáló természetszellemek nagy seregének a növényvilágban kifejtett szakadatlan munkájáért - de hát mindössze ez lenne Keresztelő János ünnepének az értelme? Bizonyosan nem.

Misztikusan is nézhetjük a dolgot, és a jótündérekkel együtt ünnepelhetjük a birodalmukat romboló erők fölötti győzelmüket. De van-e mindennek még valami köze Keresztelő János igazi ünnepéhez? Élesebb ellentét el sem képzelhető: a természet bősége, a telítettség ünnepe - János alakjával szemben, aki kimegy a pusztába, s népe elé állva vezeklést és ítéletet prédikál.

Bizonyosan nem véletlen, hogy János, mint kiáltó szó az élet sivatagjában, éppen Betániában működött, mert Betánia az átjáróház jelképe. Ebben az átjáróban, vagyis nyomorral telt házban tartózkodunk ma is. Amikor a romlottság éjszakája a legsötétebb, amikor ennek a világnak a nyomora a legnagyobb, akkor mindig megjelennek János-alakok, mint a Mozdulatlan Birodalom Szerzetének követei, hogy hirdessék küldetésüket a világban: „Egyengessétek az Úr útját”. A legcsekélyebb feltűnés nélkül jelentkeznek, minden önteltség nélkül, csak a hozzájuk hasonlók számára látható köntösbe burkolódzva, ahogyan annak idején János is teveszőr köntöst hordott. Semmiképpen sem dicsekednek azzal, hogy valami újat hirdetnek, hanem mondják, hogy már Ésaiás is figyelmeztetett: „Egyengessétek az Úr útját”.

Egyszerű emberekként jönnek, mint az emberiség szolgái. Dicsőséget és megbecsülést nem remélhetnek. A Szellemi Iskola nevében szólalnak fel, s arra tanítanak, hogyan kell a világnak és embernek ezen a földi átjáróházon helyesen átkelni és újat építeni, hogy megtalálhassa Azt, aki János után fog jönni, akinek jönnie kell. Mert enélkül az Egyetlen nélkül, akinek minden emberéletben fel kell ébrednie, Önök soha sem hagyhatják el ezt a Betániát, a nyomorúság házát, mégannyi körmenettel sem, évszázados szentivánéji ünneppel sem, vagy a János tiszteletére készített mégannyi szentképpel sem.

Feltehetjük a kérdést, hogy nem lenne-e egy olyan jelenségnek, mint Keresztelő János, nagyobb hatása, ha tanúsága a tél zordságában, vagy az őszi természet haldoklása idején hang­zana el. Az ember, aki annyira rá van utalva a nyár adományaira, hogyan is vágyhatna János ünnepére, sivatagára és lemondására? És miért beszélnek itt fehér rózsáról? Különböző kérdések merülnek fel, s mi megpróbálunk válaszolni rájuk.

Gondoljunk el kétféle szentivánéji álmot.

Van egy álom, amelyből az ember mindig keserűséggel ébred. A nyár ünnepe a közönséges természetben végeredményben semmi más, mint a létért való küzdelem reakciója. Az embernek kenyér kell, harcol érte, s a természet engedélyezi neki. Erre ő a közönséges természetlény hálájával és vidámságával reagál. Ha azonban ebből az álomból felébred, akkor megint itt az újabb éhség és az újabb harc, mely újra meg újra ünnepli kikeletét és hanyatlását. Az ember szervezete ezáltal erősen elhasználódik, megöregszik és elkopik, míg végül sem kenyér, sem szórakozás nem segít már, mert az óramű lejárt.

Felmerülhet a kérdés, hogy az ember nem követi-e el itt azt a hibát, hogy természeti törekvéseivel csak egy agyrémet hajszol. Nem szeret-e önkéntelen, magától értetődő természetszeretetével csak valami szamárfejű lényt, s nem ilyenhez kötötte-e magát, mint Shakespeare Szentivánéji álmában?

Ha ez valóban így van, akkor arra kell következtetni, hogy egy másik nyári teljesség is ünnepelhető, mely viszont abszolút kielégít. Olyan nyári bőség, melynek elnyerése után soha többé nem ismerünk éhséget! Olyan telítettség ez, mely ezen felül örök ifjúsággal is megajándékoz.

Aki teljesen a természetnek és természeti ösztönének szen­teli magát, az olyan, mint Shakespeare Szentivánéji álmának egyik alakja, aki tudja, hogy szamárfejű lényhez tartozik. Mivel azonban a természet nem tud abszolút kielégíteni, az ember ugyanakkor a másikat is akarja, ami nem ebből a természetből való. Így szükségből két urat próbál szolgálni.

A másik lényvalóság pedig, az új élet, szívesen üdvözölné Önöket - de csak azzal a feltétellel, hogy hajlandók megünnepelni búcsújukat ettől a földi természettől. Az embernek előbb el kell bocsátania a szamárfejű lényt, hogy fogadhassa az új életet. Ahogyan Shakespeare darabjában Hermiának is meg kell szabadulnia Liszandertől, mielőtt Demetriuszé lehet. Demetri­usz azonban csak Helénát kapja (ez az embernek a metafizikai érintést kereső része), míg a való lény az ámítások ligetében a valóság talaján marad.

Shakespeare művében nagyszerűen és teljesen helyesen ábrázolja az ember négy nézetének játékát. A tudat, mely a föld fekete rögéhez ragaszkodik, és a felettes én misztikus keresése. A felettes én keresése azonban mindig csak keresés marad, ha az ember ugyanakkor mégis ebbe a természetbe kapaszkodik, mert az ilyen zörgetésre soha sem nyitnak ajtót.

A két nyári ünnep így teljesen ellentétes. Egymásnak lényegükben idegenek. Az ösvényre lépő tanulónak választania kell a kettő között: vagy a természet útját, vagy a szellem ösvényét járja.

Az ókorban, amikor a rejtélyek tanulóinak mindenféle üldöztetéstől kellett tartaniuk, valódi szándékaikat álcázniuk kel­lett. Így például leplezett, jelképes beszédet használtak. A fehér rózsa ünnepének külső formáját is hozzáigazították az egyházi szokásokhoz, emlékünnepekhez és nyári ünnepélyekhez. A fehér rózsa ünnepének külső képe ezért csodásan illik a külső ter­mészet június 21-i helyzetéhez. Ennek a külső képnek azonban valójában semmi köze sincs a igazi szándékhoz.

A fehér rózsát ünnepelni akaró tanulónak ugyanis különböző folyamatokon kell átküzdenie magát, melyek az évszakokhoz hasonlíthatók. A nagy megújulási folyamat télen kezdődik. A tanulónak élete legmélyebb pontján kell megkezdenie megváltó művét. Ebben az órában kell a szamárfejű lénytől elbúcsúznia, s egyértelműen az új felé fordulnia. Ha ezt az elbúcsúzást, ezt a természet számára „meghalást” helyesen vitte végbe, akkor ezen a legmélyebb ponton, a nadírban, elvetik az új élet magját. A tanuló ekkor kezdhet ösvényt vágni a természeten át, mely számára időközben lényében egészen idegen lett, mert számára pusztává vált. Tudja, hogy vetés csírázik benne, amit az új élet-éter vetett el benne a Szellemi Iskolán keresztül, és arra törekszik, hogy az alig kibontakozottat a helyes módon növekedésre bírja. Egyengeti az Úr útját, mert az újonnan kapott élet-belátás alapján megfogadta, hogy engedelmesen eleget tesz az isteni hívásnak. Az ösvényen levő tanuló ezt nagyon konkrétan magára vonatkoztatja. Tudja, hogy a természetember szellememberré változtatása élet-halál harcot jelent. Ez azonban nem aggasztja, mert azt is tudja, hogy a tisztulás fájdalma az olvasztótégely, s hogy a csiszoló kő állandó súrlódása okozza azt a csillogást, amelynek a gyémánt az értékét köszönheti. A tél ünnepe után így ünnepli a tanuló a tavasz ünnepét. Ez az a pillanat, amikor a növekedés első jelei megjelennek.

Az új lény egyre erősebb és világosabb körvonalat ölt a tanulóban. Majd közeleg a nyár ünnepének napja, a szentivánéji ünnep, az éjszaka, amikor megnyilvánul a szeretett lény. A tanuló saját magában, testileg szembesül a Jézus-emberrel, aki egy téli órában született, tavasszal fejlődött, és most, a nyár derekán, átveszi a kezdeményezést, a tanuló életének abszolút vezetését. Ez a fehér rózsa ünnepe, a teljes élet kezdete Jézusban, az Úrban. Erre az időpontra a dialektikus tudatmag teljesen visszalép, mire a Jézusember megkezdheti gyógyító, üdvözítő munkáját, a mikrokozmosz teljes helyreállítását. Ebben a nagy műben a fehér rózsa vérvörösre színeződik. Ezt követi a „con­summatum est”. Akkor a tanuló szentivánéji ünnepe után sohasem fog többé éhezni és szomjúhozni.

A fehér rózsa ünnepe, János rózsájának elnyerése azt jelen­ti, hogy az előkészült tanuló egyesül a Jézus-lénnyel. Ebben a nyári bőségben részesül az az ember, aki véghezvitte a természet és a szellem elválasztását, amivel új természetre tett szert. Ez minden igaz mágia titka: ez a transzmutáció tanának a titka.

Aki továbbra is szereti a szamárfejű lényt, az nem vándorolhat a szentté válás útján, akkor sem, ha úgynevezett misztikus életet él. Aki nem búcsúzik el a régi természettől, az nem tudja megragadni az újat. Mindkét értékrendnek megvan a szent­iván­éji ünnepe. A természet szentivánéji álmából való ébredés a virulás és a hanyatlás kerekéhez való kötöttséget jelenti. A másik szentivánéji ünnep viszont jótáll az örök bőségért.

Aki az igazi megváltás útján jár, az fel fogja fedezni, hogy ezt az utat ki kell harcolnia. Akik ezt már bejárták, azok mind tanúskodnak erről a tényről. Mert sokaknak áll érdekében a tanulót a régi természethez kötni. Mert kétségtelenül biztos, hogy ha egy lény az új természeté lett, akkor ez a régi természet számára krízist jelent. Ha tehát Önök segédkezve meg akarják akadályozni, hogy a Föld és lakói bajba és tűzbe vesszenek, akkor egyengessék velünk együtt az Úr útját. Az emberiséget Jézus Krisztus vezeti el végső céljához. Aki nem hangolja rá magát időben megszentelő éterrezgésére, aki nem tanulja meg kibírni az ő erejét, az vissza fog maradni az Istentől elhagyatottság sötétségében. Ezért örülnek a mennyben minden megtért emberléleknek, amikor egy ember belép a szellem szent templomaiba, hogy tudatosan megünnepelje és megpecsételje kapcsolatát az elmúlhatatlan élettel.

Shakespeare Szentivánéji álmában Oberon, a természetszellemek birodalmának királya az, aki szolgáival mindent megtetet, hogy Hermiát Liszanderhez láncolja. Ez megmutatja, hogy a tanulónak nemcsak magát kell legyőznie, hanem mindazt és mindazokat is, akik őt vissza akarják tartani a megváltó cselekedettől. A megújulás ösvényén járó minden tanuló tanúsíthatja, hogy mennyire igaz ez, s milyen hatalmas harcot kell megvívni. Örömét viszont annak a bizonyításában találja meg, hogy a vetés, mely az isteni életanyagban kicsírázott, megragadtatta vele az új életelvet, és az új napfényben az emberiség előtt mehet, hogy soha többé ne kelljen lehanyatlania. Mert ha az új egyszer megszületett, akkor a tanulót sem tetőpontok, sem lezökkenések, sem szellemi gonoszságok nem tudják elválasztani Isten szeretetétől, mely minden mindenben.

Adja Isten, hogy a megváltás útján győzteseknek találják Önöket. Erősödjenek meg a szellemben, hogy egyszer Önök is tudatos elhivatottakként tanúskodhassanak az új Jeruzsálemről, ahol állandóan ünneplik az örök nyár ünnepét.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,