Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 1

VI. A dialektikus rend helye a kozmikus hétségben

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 1


A Corpus Hermeticum aztán folytatja az eredeti kozmikus megnyilvánulás, a mai világ és emberiség keletkezésének a leírását. Pimander megmutatja a szellemtérre, Isten szeretetének mindenütt jelenlevő területére felemelkedett Hermésznek, az igazán mennyei embernek az eredeti, örökké létező világrendet. Ez az, melyhez visszatörekszünk, amelybe a Hermészi ember bepillanthat, s amelynek kapuin belül időzhet, ha belép az úgynevezett Arany Fejbe.

Aztán láttam a lelkületemben, hogyan lett a megszámlálhatatlan erőből álló világosság valóban határtalan világgá, míg a tüzet hatalmas erő zárta körül, megzabolázván és kiegyensúlyozván őt.

Ezt a nézetet alulról, a közeledő jelölt szemszögéből beszéltük meg. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy az eredeti világrend a kezdetektől fogva a mennyei emberiség világrendje, mely újra megnyílik számunkra, mihelyst részesülünk a hatodik kozmikus területben.

Hermész szívében ekkor kérdés merül fel, melyet a saját nyelvünkre szeretnénk lefordítani: Ebbe a nagyszerű megnyilvánulásba, melyet általad megpillanthattam, Pimander, hogyan illik bele a dialektikus természet? Mit kell tartanom a dialektikus rendről, a dialektikus világegyetemről? Hogyan esett a mennyei ember a dialektikus természet fogságába, és hogyan fajult azzá, ami lett? A dialektikus természet is az Őslényből magyarázható? Hogyan lett akkor ez a természetrend ilyen rossz?

Pimander válaszol: A dialektikus természet a világ tiszta őstípusának mintájára készült a mérhetetlen alkotási folyamat haladása folyamán. Óriási műhelyt készítettek, hatalmas alkémiai laboratóriumot, melyben az embernek kellett volna dolgoznia a világmindenségi megnyilvánulás nagyszerű terveinek megvalósításán. Mert az alkotó Istenség a teremtményeit, a gyermekeit minden képességgel ellátja, ami neki is megvan. Teremtményeit Isten nemcsak megjelenteti, nemcsak elhelyezi valamiféle világrendben, hanem feladatot is ad nekik: a mindenségi megnyilvánulás haladásán való munkálkodással bízza meg őket. Erre a célra pedig egy gigantikus alkémiai laboratóriummal, a Hetedik világmindenséggel ajándékozta meg őket.

Ahogyan a gnosztikus filozófia már régen magyarázza, az egész dialektikus természetet ennek a munkaterületnek kell tekinteni. Az egész dialektikus világ-megnyilvánulásban ugyanaz a törvény érvényesül, a felőrlés és összetörés, a kikelet, virulás és hanyatlás szüntelen körforgásának törvénye. A dolgok jönnek és mennek, és visszatérnek a kezdetükhöz. A dialektikus világmindenségben az elemek, az anyag szakadatlan forgalma van folyamatban.

Olyan világmindenség ez, amelynek hatását végzetnek vagy sorsnak nevezik, mondja Pimander, ezzel az alaptörvényre, az elkerülhetetlen körforgásra utalva.

A dialektika lényében a hetedik kozmikus területen mégis nagyszerű rend van, magasztos terv, mely teljesen összefügg a többi hat kozmikus területtel. Ez a szempont azonnal érthetővé válik, ha magyarázataink alapján arra gondolunk, hogy a dialektikát eredetileg hatalmas, kozmikus műhelynek szánták. Az egyiptomi, Hermészi Gnózis a megjelenő természetet ebből a szempontból nézi, míg Máni Gnózisa a dialektika jelenvaló gonoszságát, kimutatható sátániságát látja, ahogyan mi is mindig ismertük. Máni Gnózisa a dialektika nyilvánvaló gonoszságát pillantja meg. Hermész Gnózisa úgyszólván túllát természetrendünk elsüllyedt állapotán, és eredeti, isteni céljára tekint. Máni Gnózisa az emberiségnek meg akarja magyarázni, hogy a Föld a küszködő és szenvedő emberiség fogva tartásán fáradozik, amiért a manicheusok, mint realisták ezt a gonosz világot elátkozták. Ez a gonosz, romlott természet egyáltalán nem lehet Istentől, állapították meg, hanem csupán Lucifer alkotása.

A haláltermészetben elszenvedett tapasztalataink alapján magunkévá tesszük Máni álláspontját, de mindezt ugyanakkor a Hermészi nézőponttal egyetemben szemléljük. Későbbi írásaiban Hermész is közeledik a manicheusokhoz. Már első könyvében is (Pimander 68, 69, 70), amikor Hermész a megvilágosodás új állapotában az emberiséghez fordul, nagyon is mani­cheus nyelven beszél:

Ó népek, emberek, akik a földből születtetek és részegségre, alvásra és Isten felőli tudatlanságra vetemedtetek, józanodjatok ki és ne fetrengjetek tovább a romlottságban, az állati álmok bűvöletében!

Ó, ti föld szülöttei, miért adtátok magatokat a halálnak, holott hatalmatokban állna a halhatatlanságban részesülni? Térjetek meg, ti, akik a káprázatban vándoroltok és a tudatlanságot választottátok vezetőnek! Szabadítsátok meg magatokat a sötét fénytől, és részesüljetek a halhatatlanságban azzal, hogy örökre elbúcsúztok a romlástól!

Néhányan kigúnyoltak engem, és elmentek, mert a halál útján jártak. Mások azonban térdre vetették magukat előttem, és oktatásért könyörögtek. Felemeltem őket, és az emberi nem egyik vezetője lettem, megtanítván őket arra, hogyan menekülhetnek meg. Beléjük plántáltam a bölcsesség Igéit, és a halhatatlanság vizével itattam meg őket.


Ebből kitűnik, hogy a manicheusok és Hermész Trisz­me­gisz­tosz követői között lényegében nem volt különbség. Időnként szükséges rámutatni a természet mai jelenségének gonoszságára, hogy ezáltal az emberiség fénylő hazáját annál tisztábban állíthassuk az emberek tudata elé. Éppoly szükséges azonban olykor a figyelmeztetés, hogy a hetedik kozmikus terület a mennyei emberiség hatalmas munkaterülete. Következésképpen, a Hermészi Gnózis és Máni Gnózisa ugyanazt az utat mutatja, mert egyazon törzs hajtásai.

Kötelességünk utalni erre, mert kereső emberek köreiben olykor vita tárgya, hogy vajon a manicheizmus ellentétben áll-e a hermétizmussal, és ha igen, milyen mértékben. Franciaországban például időnként felmerül ez a kérdés. Valójában azonban nincsen ellentét, és nem is lehet.

A hermétizmus képviseli a filozófiai tisztaságot. A ma­ni­cheizmus a nagy, forradalmasító valóságra, az alantas természettől való tudatos, pozitív elbúcsúzásra szólít fel. Az ilyen irányulás révén volt a manicheizmusnak a maga korában oly jelentős hatalma az emberiség fölött. Ezért gyűlölték és féltek tőle annyira ellenségei, s ezért üldözték még ádázabban, mint a katárizmust. Míg a katárokat ellenségeik máglya- és éhhalállal gyilkolták meg, addig a manicheus testvéreket válogatott kegyetlenséggel csonkították meg és kínozták halálra.

Tudjuk, hogy a katárizmust - holott filozófiailag inkább a Hermészi talajban gyökerezett - ugyanaz a cél lelkesítette, mint a manicheus testvéreket. Mivel a cél ugyanaz volt, a katárokat manicheizmussal vádolták, azzal a hátsó szándékkal, hogy ugyanúgy üldözhessék és irthassák őket. A fiatal Gnózis mindkét Szerzetnek kimondhatatlanul sokat köszönhet.

Most azonban folytassuk Pimander könyvének vizsgálatát.

A hetedik kozmikus területen, vagyis a dialektikus világmindenségben azt látjuk, hogy nagyobb rendszerek egyre kisebb rendszerekben jutnak kifejezésre. Például a tejútrendszer a zodiákus-rendszerben, ez naprendszerekben, naprendszerek pe­dig bolygói rendszerekben.

A mi naprendszerünkben, mint más hasonló naprendszerek miriádjaiban is, hét együttműködő és egymást meghatározó erőt pillantunk meg. Pimander, hogy rámutasson ezekre az erőkre, velük kapcsolatban hét uralkodóról vagy Rektorról beszél, melyek az érzéki világot körülzárják a köreikkel. Az olvasó helyezkedjen ez egyszer geocentrikus álláspontra, és szemlélje így a csillagok keringését, a naprendszerben zajló hatásokat. Akkor látja, hogyan róják Ön körül pályájukat a csillagok, a Nap és a Hold. Fényeiket és erőiket küldik le Önre. A fények kölcsönösen befolyásolják, meghatározzák egymást és Önt is. Tehát minden, ami a Földön van, a hét Rektor vezetése alatt áll. Ezek határozzák meg a természetszülte ember sorsát.

Ha esetleg azelőtt foglalkozott asztrológiával, akkor tudja, hogy mindig jó és rossz aspektusokkal kellett számolnia. Útját a végzet, a sors határozza meg a dialektikus természetben: így csüng Ön a sors hálójában. Minden, ami a földön van és a természettől való, az a hét Rektor vezetése alatt áll.

Kezdetben az volt a szándék, hogy az elmerült elemek, a dialektikus természet minden megnyilatkozása értelem nélkül maradjon, ne hassa át az ész, és csak anyag legyen. Mert amint az anyag Szellemmel kapcsolódik össze, szinte lehetetlen állapot keletkezik. Akkor - mondja Pimander - az anyagban észtevékenység keletkezik, és az anyag, mely szakadatlan változásnak van alávetve, foglyával bemegy a halál lényébe.

Itt arról van szó, hogy ha a világító szikra, a Szellem helytelenül, szakértelem nélkül köti magát az anyaghoz, akkor a Szellem és az anyag egymásba folyik. A Szellem örök és változtathatatlan, míg az anyag szüntelenül változik és átalakul. Ha tehát egyesülnek, akkor az anyag magával vonszolja a Szellemet, a fényes szikrát. A természetellenes kapcsolat miatt kristályosodás alakul ki. Az anyag ellenáll, míg a Szellem érvényesülni próbál. A Szellemből, a világosságból eredő önfenntartó hatás miatt (a Szellem létezni akar), az anyag besűrűsödik, megkristályosodik, mert most már minden a változása ellen hat. Így van az örökkévalóság a fájdalmak sorozatába zárva.

A természettudományokban járatos modern emberként Ön tudja, hogy az anyagban élet van. Az anyag minden atomjában élet és erő van, de nem az élő emberiség értelmében vett erő, nem Szellem. Ezért - emlékezzünk csak a paradicsomi parancsra - nem lett volna szabad a mennyei emberiségnek kapcsolatba lépnie az anyaggal, hanem csakis alkémiai eszköznek használnia, és így célja elérésére ösztönöznie. A mennyei emberiségnek így kellett volna megmunkálnia az anyagot, hogy - adott időpontban - annak erejéből és életéből olyasvalami fejlődjön ki, ami fölötte áll az anyagnak.

Az olvasó gondoljon a bűvészinasra, aki kíváncsiságból olyan erőkkel lép kapcsolatba, amelyeken aztán mind kevésbé képes uralkodni: ezek az erők elszabadulnak, hatalmába kerítik őt, és belesodorják az élet tengerébe.

Ha tehát a tudatos élet, a Szellem hozzáköttetik a hetedik kozmikus terület anyagához, és azzal teljesen egyesül, akkor ennek mindig fájdalom és halál a vége. Ha pedig a Szellem az anyagban akarja magát fenntartani, akkor az következik be, amit kristályosodásnak vagy megkövesedésnek nevezünk.

Egyszer a természet minden elemét - hatásával, erejével és lehetőségével együtt - átadták Isten nagy teremtményeinek, a mennyei emberiségnek, a valóban isteni emberiségnek, mely az isteni munkaterületen fejtette ki hatását. Az emberiség ott mintegy csodakertbe, paradicsomba lépett be. Megkísérelt a hét Rektorral együttműködni, és mindent kifürkészett, ami a természetből természetes életre kelt. Mivel pedig a munkaterület oly varázslatosan szép volt és teljesen magas értelemben lélegzett, a mennyei ember idővel elfelejtette igazi hazáját, és a csodakertben maradt. Önmagát látta középen. Amikor pedig felismerte saját alakját a vízben, megszerette ezt a képet, és ezzel akart együtt élni. Ebben a pillanatban azonban az akarat csalfa képet alkotott. Így fejlődött ki az az állapot, amelynek folytán a természet, az anyag, átölelte szerelmesét és teljesen egyesült vele. A mennyei ember pedig, aki az Istenek kertjét palotának kapta, azonmód fogságba esett.

Ezért a Földön minden lény közül csak az ember kettős természetű. A teste szerint, vagyis ami az anyagot illeti, halandó, míg a mennyei elvet, a lényegi embert tekintve halhatatlan. Így szenved a Halhatatlan kibírhatatlan fájdalmat, az anyaghoz való kötöttsége miatt, mely a mulandóságnak van alávetve. Holott a magas, mennyei elv, mely a dialektikus emberbe süllyedt, nemesebb és kiválóbb a burkolatánál, mégis e kéreg szolgája lett. Kezdetben, amikor a mennyei ember elkeveredett a dialektikus rend természetével, a ma fennálló végzetes következmények még nem mutatkoztak meg. Pimander itt évmilliárdos időszakokról beszél. Mindez lépésről lépésre fejlődött ki. A keveredés kezdeti szakasza és a végleges, teljes megváltozás, az anyag legmélyére ható kristályosodás között az egész emberi bukás története húzódik, egy világtörténelem, mely az úgynevezett hét faj fejlődésével kezdődött.

A mennyei ember hímnős volt, férfi és nő egyben, vagyis önmagától tudott szaporodni. A mennyei emberek serege így hozott létre önmagából hét főfajt, melyek teljesen a hét Rektornak feleltek meg, a naprendszer hét nézetének. Ez a hét főfaj, ahogyan az Egyetemes Tan nevezi, nemcsak a földet népesítette be, hanem nagy dicsőséggel az egész mindenséget, az egész naprendszert! Így lett Isten emberisége lépésről lépésre saját alkotásához és teremtményeihez kötve. Sokkal később pedig az így keletkezett emberből eltűnt a nemek egyik nézete, és a nemek elválasztása által kialakultak a ma is fennálló viszonyok.

Így szembesíti Pimander Hermészt a gigantikus emberiség-történelemmel. Hermész azonban nem úgy tanul és hall, amiképp mi - pillanatnyilag egy Pimander című iratból -, hanem merkúrtudatával olvas a természet emlékezetében, és a képeket panorámaként látja elvonulni maga előtt.

Mindezekből megmutatkozik, hogy az itt fejtegetett ötletsorozat, a Pimander kozmológiája és a Hermészi filozófia miként követhető nyomon az Egyetemes Tanban és a Szentírásban.

Gondoljunk csak Pál apostol erősen Hermészi irányzatára: miként beszél ő Istennek anyagba kötött teremtményéről és annak szabadság és megváltás utáni vágyáról. Gondoljon ujjongó felkiáltására, amikor felismeri, hogyan vár vágyakozva az egész teremtés Isten gyermekeinek a megjelenésére. Ez a megjelenés, ez a megnyilatkozás pedig gnosztikusan lesz végrehajtva a megmentésnek egy oly nagyszerű és gigantikus terve szerint, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni. Gondoljon az eredeti mennyei emberiségre, amely a hét főfajt hozta létre, s ahogyan a hét főfajból számtalan alfaj keletkezett. Gondoljon továbbá az alfajokból keletkezett lények miriádjaira. Mindezekben a világosságelv van lefektetve!

A világosságszikra, mely egykor tökéletes világosság volt, mibennünk is ott rejlik fényszikraként, „Jézus magjaként”. Így mindannyian részt vehetünk a hatalmas megmentési tervben. Ha akarja, akkor az Ön megmentése nagy sebességgel mehet végbe, ha teljesen a hivatásának szenteli magát, ha valóban elbúcsúzik a dialektikától, a világosságot tökéletesen elválasztja a sötétségtől, a Szellemet az anyagtól, az örököt attól, ami sors és mulandóság. Mielőtt azonban ezt a folyamatot elkezdheti, mielőtt a vizeket szétválaszthatja, hogy „jobb” és „bal” megkülönböztethetők legyenek, először meg kell tisztítania a szívszentélyét, be kell engednie oda a Szellemet, Pimandert, hogy az Önben lévő világosságelv feléledhessen. Így kell tökéletesen a rendeltetésének szentelnie magát.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,