IV. A vér béklyói

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2

A Rómabeliekhez írt levél 7. részében azt olvassuk: „Mert tudjuk, hogy a törvény lelki, de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve. Mert amit cselekszem, nem ismerem: mert nem azt művelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn. Mert tudom, hogy nem lakik énbennem, azaz a testemben jó, mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok. Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én művelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, s engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által.”

Időzzünk el a ténynél, hogy aki nem újonnan lélekszületett, aki a Gnózis világosságerejét még nem vonta fel teljesen a mennyei szívbe - ez a homlokcsont mögötti nyílt térség -, annak egész tudata és élete szüntelenül az elködösültség, vagy­is az ittasság állapotában van.

Az altatószert, ami ezt okozza, Hermész a tudatlanság gonoszságának nevezi. A tudatlanságnak ez a gonoszsága árasztja el az egész Földet, és ront el a testben minden kifejlődő, új lelkiállapotot. Az altatószer ezek szerint légköri, bennünk ülepszik, mint láttuk - a vérben, sőt, személyiségünk minden atomjában - a szív és a fej azon részeinek a kivételével, amelyeket még nem ragadott meg teljesen a haláltermészet.

A gonosz tudatlanság azon fáradozik ugyan, hogy a szívet és a fejet is teljesen elválassza magas rendeltetésétől, s mindkettőt őtőle - a tudatlanságtól - tegye függővé, de ha Ön még jól áll, ha komoly tanulósága miatt még nem ment át egy végzetes határon, akkor a tudatlanság gonoszságának csak annyi sikere lehet, hogy a szív és a fej életfontosságú részeit többé-kevésbé elködösíti, hogy felszabadító működésüknek elejét vegye. Az ember ekkor abba a kényszerhelyzetbe kerül, amelyet Pál ír le oly találóan a Rómabelieknek írt levélben, melynek lényege a következő: Az engem megérintő világosság miatt a Fényre irányulok ugyan, és a jót akarom, de a tagjaimban és a véremben fellépő erő uralkodik rajtam, s ezért a gonoszat cselekszem.

Világos, hogy Hermész egyetemes Gnózisa nem az alapvetően és szerkezetileg teljesen a gonoszság hatalma alatt álló embernek kiáltja oda, hogy „józanodj ki”, mert aki ilyen szerencsétlen, már nem tehet semmit sem. Hermész az elködö­sült­nek kiált: Álljatok meg és józanodjatok ki! S ha ezt nem tudjátok mindannyian megtenni, akkor legalább azok, akik képesek rá.

Ezt mindenkinek meg kell szívlelnie, még mielőtt a végleges elködösülés és a helyrehozhatatlan elfajulás abnormális állapotába kerülne. Bizonyára belátják, hogy az időknek ezen a hatalmas fordulópontján a kiáltást nyomatékkal meg kell ismételni: Álljatok meg és józanodjatok ki! Nézzetek újra szívetek szemeivel! Hányjátok ki a tudatlanság igéjét, amely lerészegített titeket! Ha pedig erre nem vagytok képesek mindannyian, akkor legalább azok tegyék, akik képesek rá. Ezzel ne várjatok egymásra, hanem törjetek át az önkéntelen, megszabadító, új életcselekedethez!

Most talán sok tanuló véli, hogy ez jó mondás, és pompás feladat a gnosztikus rejtélyiskolán kívül álló embereknek, „nekünk azonban semmi közünk hozzá” - mondják, „mert mi válaszolunk a Gnózis hívására, és részt veszünk a rejtélyiskolában”.

Bár csak igaz lenne, Barátaink, hogy semmi közük ehhez! Gondolják meg, hogy Hermész felhívásával éppoly kevéssé a tömeghez folyamodik, mint Pál a Rómabelieknek írt levél 7. részében. Mindez nem a közönségnek, hanem mindkettő egy kiválasztott csoportnak szól. Nekik mondja Hermész nyomatékosan: Ha erre nem vagytok mindannyian képesek, mint csoport, akkor legalább azok, akik tiközöttetek képesek rá. Egy ilyen fel­hívással a tömeghez fordulni teljesen értelmetlen lenne. Nem értenék, s azon kívül meg is haragudnának. Képzelje el az olvasó, hogy a nyugati embernek, aki oly nagy fölényben érzi magát, aki hozzászokott, hogy születésétől fogva értelmét és misz­tikáját iskoláztatja, és teljesen az anyag alkalmazására van ido­mítva, ennek a nyugati embernek, aki a társadalmi, gazdasági és politikai területen csaknem éjjel-nappal lázasan tevékeny, neki mondaná, hogy „az Ön elméje elködösült, józanodjon ki és térjen meg, vagyis forduljon meg”, miközben nyugaton a számtalan misztikus foglalatoskodás folyamán Isten és Jézus Krisztus nevét szüntelenül, másodpercenként kimondják valahol! Ilyen felhívást a tömeghez intézni? Ennek a legcsekélyebb értelme sem lenne.

Akik viszont komolyan megpróbálják kitépni magukat a haláltermészet markából, azok éppen emiatt lettek a tudatlanság-gonoszság összpontosított fáradozásainak tárgyai. A többieknek azonban, akiknek elködösülésükről még sejtésük sincs, tel­jesen a természetben állnak, s tehetetlenül hagyják magukat vonszolni az áramlatban, azoknak nincs mit megtagadniuk. Mert ők olyan igazak és valódiak itt, amennyire csak lehetséges: a természettől valók.

Ha azonban a tudatlanság gonoszsága uralkodik a vérében, s Ön, mint gnosztikusan irányuló ember, meg akar szabadulni ettől, akkor nagy feszültséget kelt. Ez a feszültség pedig nagy veszélyt jelent az életében. Ha tehát egy ilyen időszakban, mint a mai, nem fog hozzá határozottan a megszabadító életcselekedethez a saját lényében, akkor nagyon abnormális ember marad, sokkal inkább, mint a természet átlagembere. Mert a természet embere - engedje meg, hogy megismételjük - teljesen elmerül a természet rögeszméjében, ezzel teljesen egy. Ön pedig szintén a természet-rögeszmében él, holott azt hiszi, hogy már gnosztikus. Ezért ismételjük: józanodjon ki teljesen, és vizsgálja meg magát nagyon alaposan.

Szívszentélyében és főszentélyében áramlik az Ön vére, a halál folyója, mely a szívnek és a nefritből épült városnak minden életfontosságú részét elködösíti és elszigeteli, úgy hogy Ön a jót, amelyet a Gnózis világosságérintése miatt tenne, most nem teszi, sőt, gyakran az ellenkezőjét cselekszi, s így a gonosz gyakorlatába lép be. Így elrontja a testét, s az üdvösség kikötőitől távol marad, mialatt az új asztrál tér ráborul a Gnosztikus Birodalomra. Így - s ez egyre jobban megmutatkozik a következő időkben, ha nem avatkozik be idejében - szüntelenül a tudatlanság gonoszságában áll, nem tudatosan, nem szándékosan, nem azért, mert Ön rossz, hanem mert nap mint nap, éjjel-nappal visszaesik vértípusába, vére elaltatja, elködösíti, és ez a nagy nehézség.

Természetben-születettsége miatt Ön egy ellenséges világban él, s lénye miatt az önfenntartást gyakorolja. Mindenütt gyűlölet, viszály, ellentétes álláspontok és végletekig vitt egyé­niesedés. Az Ön vére teljesen ehhez igazodik, természetes tudata kénytelen erre korlátozódni.

Örökölt vértípusa szerint Ön bizonyos szabályokkal rendelkezik. Így áll szemben az életét mozgató dolgokkal; emezt jónak, amazt rossznak, ezt pozitívnak, azt negatívnak tartja. Bizonyos elvei vannak a helyes és a helytelen cselekvésre, bizonyos dolgokat illetően határozott a belátása, s ennek megfelelően érez rokonszenvet és ellenszenvet.

A helyzet azonban az, hogy az Ön szabálygyűjteménye jóból és rosszból, pozitívból és negatívból más dolgokat tartalmaz; elvei a helyes és helytelen cselekvéssel, rokonszenvvel és ellenszenvvel kapcsolatban mindenképpen különböznek másokétól. Mindenkinek megvan a saját kultúrája! Ön ebből él és ennek alapján cselekszik, és emiatt kerül konfliktusokba!

Most pedig megtalálta az Iskolát, s részesülni akar az új életállapotban, az élő lélek állapotában. Hermész tanaiból, a nagyok életéből, a gnosztikus tanokból tud az egészen más életről. A Gnózis világossága pedig, amely Önt be akarja vezetni az üdvösség kikötőibe, eljön Önhöz, behatol Önbe.

Ön azonban a gyakorlati életben áll, az emberek beszélnek Önnel, látja őket cselekedni, megfigyeli foglalatoskodásukat és jelenségüket, sőt, egyszerű jelenlétük is kiválthatja már az Ön sajátos reakcióit. Ha valaki nem tetszik, akkor Önben fellobban a szentségtelen tűz. Az illető beszédmodora, viselkedése, sőt már puszta jelenléte is idegesíti, zaklatja az Ön vértípusát, hadat üzen a magánkultúrájának, egyéni vérkultúrájának. És ebben a pillanatban tudatködösülés keletkezik Önben, a vértípusa nagy erővel kezd hatni. A másik ember által kiváltott ellenszenv miatt forr az Ön vérében a tudatlanság gonoszsága, s ez az Ön legmélyebb lényét is megragadja, azzal a következménnyel, hogy Ön „fellázad”, s szóban, tettel vagy gondolatokkal ez ellen az ember ellen ágál. Ön ekkor az őskezdet emberállata.

Ebben az elködösültségben, ebben az ittas állapotban nem tehet mást. Önök ilyenkor oktalan állatok. Ha pedig ezt még nem látták be, akkor nemsokára felfedezik a következményekben, mert így mindig elkerülhetetlenül rendetlenséget, diszharmóniát csinálnak. Önben és környezetében békétlenség kezd uralkodni, és a vér orkánjának hullámai magasra csapnak, olykor végzetes következményekkel. Bizonyos pillanatban aztán Ön már semmit sem ért, s csodálkozva jegyzi meg: „Nem értem, miért viselkedik így ez az ember. Nekem semmi rossz szándékom sem volt.” Ön jószándékkal cselekedett saját elvei és vérkultúrája szerint. Őszinte volt, de cselekedete a ragadozó állatra jellemző. A ragadozó ugyanis farkcsóválva és dorombolva ül áldozatán, mégis torkába vágja éles fogait.

Így tapasztalja Ön szüntelenül az elködösüléseit, a tudatlanság gonoszságából eredő ittasságát. Ez a puszta őrület állapota, a nagy-nagy butaság állapota, mialatt azonban - ezt hozzá kell fűzni - az Ön arcán ott van Isten gyermekeinek a jele. Az Istenfiasággal, mely Önben ragyog, Ön mégis megtagadja a világosságot. Ezt kifogásolja Hermész Triszmegisztosz keményen. A viselt ruhájukat szét kell tépniük. Ha ezt nem teszik, akkor tanulóságuknak a legcsekélyebb értelme sincsen. Ha nem változtatják meg a vértípusukat, akkor azok maradnak, akik mindeddig voltak.

Mert ez a romlás béklyója, egy sötét börtön, élő halál, szervekkel tűzdelt hulla, egy sír, melyet magatokkal hordoztok, egy kizsákmányoló, mely bennetek lakik, s gyűlöletét azzal mutatja, amit szeret, irigységét azzal teszi nyilvánvalóvá, amit gyűlöl.

Ezt kell Önöknek megsemmisíteniük! Lássák át végre - ezt kívánja Önökkel megértetni Hermész Triszmegisztosz - a csapdákat és fortélyokat, amellyel a gonosz veszi körül Önöket:

Ilyen az ellenséges ruha, amelybe burkoltátok magatokat, és a lélegzésetek akadályozásával húz le magához titeket, nehogy újra látóvá váljatok, hogy az abban foglalt szépség, igazság és jóság láttán, nehogy meggyűlöljétek a gonoszságát, s átlássátok, mily ravaszul vezet félre titeket.

Világos beszéd, ugye? Igyekezzünk tehát, hogy ne értsük félre. Ahogyan az Önben, a mikrokozmoszában lévő Istenről beszélhetünk, úgy létezik a gonosz is Önben. És az Önben lévő eleven gonosz miatt tagadja meg az Önben lévő Istent, aki az Ön mikrokozmoszában raboskodik. Fogadja el ezt a tényt, akkor is, ha nem valami előnyös. Fogadja el, hogy a megtapasztalt gonosz nem Önön kívül van, nem kívül álló lénytől jön Önhöz. Ne higgye, hogy valaki más az Ön együttműködése nélkül rosszat tehetne Önnel. A gonosz, mely megnyilvánul Önben, és a gonoszság, amit más tesz Önnel, együtt menetel, lépést tart a gonosznak az Önben élő erőivel.

A gonosz mindenkiben megvan. A személyiséghez tartozik. Kormányozni képes, és kormányoz is minket; és sajnos elégtételt találunk ebben, amíg vérünk kultúrája szerint cselekszünk. Ha nem lát hozzá önmaga alapos és gyökeres megváltoztatásához, akkor megreked ebben a helyzetben, mely Önt lehúzza és fogva tartja. A nefritből lévő városon, a főszentélyen az élet folyamának kell átáramlania! Akkor hangolódnak az érzékszervi képességek újra a világosságra; az anyag el lesz távolítva belőlük, és a bűnös gyönyör eltűnik.

Hermész itt nem a nemi kicsapongásra és perverzitásra cé­loz. Erről szó sincsen ebben a mély értelmű beszédben. A gyönyörnek két jelentése van, kétféle örömben lehet gyönyörködni: az érzékek élvezetében és a lélek élvezetében.

A gyönyör szót régen gyakran használták a második jelentésében, mint például a 36. zsoltárban: „megitatod őket gyönyörűséged folyóvizeiből”, vagy máshol: „ez az én Fiam, akiben én gyönyörködöm”.

A bűnös gyönyör itt különösen a saját cselekedetekben és gondolatokban való gyönyörködésre, és az ezekkel való elégedettségre utal, ahogyan az a vérkultúránkban megmutatkozik, ahogyan a vérünkből eredő tetteket és gondolatokat szívesen fenntartjuk. Aki saját vértípusával, saját vérkultúrájával foglyul ejteti magát, az szervileg is teljesen fogoly; rosszat tesz azzal a meggyőződéssel, hogy jól cselekszik - s ezt tartja kielégítőnek.

Ez a bűnös gyönyör végzetes ittassága. Hermész Triszme­gisz­tosznak nem vethetik szemére, hogy nem mondja meg elég világosan.

Ha aztán belátják, hogy a tudatlanság gonoszsága mennyire együtt jár a természetadta emberi állapottal, s hogy ez a tudati elködösülés okozója, mely az egész dialektikus életet jellemzi, akkor felteszik a kérdést:

Hogyan lehet megmenekülni ettől az állapottól?