Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2

XII. Az ember kettőssége

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2


Volt szabad tehát utunk meghatározásával, szinte ízelítőként megünnepelni feltámadásunk reggelét, miközben tapasztalhattuk a Hermészi filozófia támogató és vezető szerepét. Láttuk, hogy az egész Krisztus-esemény ránk vonatkozik; hogy mi is kötelesek vagyunk ezen az úton járni. Jámborság és istenfélés gyakorlatával a dialektikus emberlény transzfigurálva, átalakulva beleolvadhat a magasabb rendű Másikba.

A jámborság és istenfélés, ezek következménye, a nagy bölcsesség, és a tisztulás fájdalma a vezetőnk az ösvényen. Amikor pedig Hermész Triszmegisztosz ötödik könyve nyomán mindezt megállapítottuk és elidőztünk a részleteknél, a szöveg a 15. szakasznál egy fordulattal lep meg minket. Hermész a kiindulóponthoz való visszatérést javasolja Tátnak, hogy az egyetemes valóság néhány nézetét összefoglalva, közelebbről megvizsgálják azt. Meg fogjuk érteni, amit mond nekünk - mondja Hermész -, ha visszaemlékszünk a hallottakra.

Mi is feltesszük tehát a kérdést: miben különbözik minden természetvallásos és okkult irány a Gnózisétól és Iskolájáétól? A természetvallásos ember úgy véli, hogy halála után megérkezik az igazi mennyei területekre, és ott örökké létezik majd; míg az okkult ember azt hiszi, hogy dialektikus énlénye valamiféle végtelen fejlődés alapja lehet és lesz.

Ez egy rendkívül fontos pont, amellyel mindig számolnunk kell, s amelyre az ős-Gnózis évezredek óta újra és újra felhívja a figyelmet. Ezért mondják:

Minden test a változásnak van alávetve, de nem minden test feloszlatható.

Vagyis nem minden test képes egy magasabb rendbe feljutni. Ezzel a lehetőséggel csak egyes testek rendelkeznek.

Nem minden teremtmény halandó, nem minden teremtmény halhatatlan. Ami feloszlatható, az múlandó; a tartósan változatlan: örök. Ami ismételten megszületik, az ismételten el is pusztul; ami viszont egyszer és mindenkorra lett, az sohasem semmisül meg, és nem is lesz semmi más sem.

Mit akar a Hermészi tan ezzel megértetni? Többek között azt, hogy az egyetemes kozmoszban minden alak-megnyilvánulás változó tárgyat jelent. Pontosan meg kell azonban figyelniük, hogy kétféle változás van, a változásban kétféle fejlődést kell megkülönböztetni. Vannak alakban megnyilvánult lények, amelyek valójában folyamatosan fejlődnek és tökéletesednek, erőről erőre és dicsőségről dicsőségre haladnak tovább. Vannak azonban olyan lények is, melyek maradéktalanul a teljes és abszolút múlandóságnak vannak alávetve. El kell tehát fogadnunk a törvényt, hogy nem minden lény halandó, és nem minden lény halhatatlan. Minden lénynek választania kell és választhat az élet és a halál között! Nekünk, a mi létállapotunkban pillanatnyilag még megvan a lehetőségünk a döntésre. Választhatunk a magasabb értelemben vett igazi élet és a halál között.

Az életre, az egyetlen életre azonban Önök szintén nem tehetnek szert minden további nélkül. A fejlődésnek vannak olyan állapotai, amikor az igazi életmenetet annyira támogatják és előreviszik, hogy a halál már nem képes rajtaütni. A fordított helyzetben viszont a halálba süllyedés annyira előrehaladott, hogy az életet már nem lehet megragadni. Az ifjú Gnózis ezt mindig is tanulói elé tárta, és megmondta, hogy a másvilági területekre kerülők teljes mikrokozmikus kiürítése abszolút tény.

És ezt igazolja az ős-Gnózis röviden és velősen. A dialektikus embert biológiai állapotában a halál bármelyik pillanatban, szinte a másodperc töredéke alatt elragadhatja. Hiszen a halandó és oly elesett test bármely pillanatban megsemmisülhet. Ami ismételten megszületik, az újra meg újra el is pusztul.

Ezzel szemben létezik az egészen más embertípus, az állandó, vagy mennyei ember. Ez a típus megváltoztathatatlan és örök. Ami viszont egyszer s mindenkorra lett, a szó magasabb értelmében, az soha sem semmisül meg, és nem is lesz semmi más sem.

Szóval világosan megmondják, mennyire szükséges Krisz­tus követése, vagyis miért szükséges a rózsakeresztet a vállunkra venni és az ösvényre térni, s így transzfigurálással a halál embertípusát az élet embertípusává változtatni.

Ez az ötlet, amelyet minden idők Gnózisa hirdetett, bizonyos tekintetben nagyon is megdöbbentő; például látva azt, hogy néhány milliárd lény valójában teljesen a haláltípusba merül, és folyamatosan abban létezik. Másrészt ez az ötlet óriási, magasztos és elutasíthatatlan, ha szem előtt tartjuk a mindenségi megnyilvánulás alapjait: Istent, kozmoszt és embert. A mindenség, a kozmosz, Isten alak-megnyilvánulása azért jött létre, hogy általa Isten teremtménye olyanná váljon, mint Isten. Isten teremtménye mögött ott az ösztönző parancs: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!”

Ahhoz, hogy ennek a pompás, isteni hívásnak eleget tehessen, az ember kettős lelket kapott. Az a rész, mely az érzékszervekkel észlel, halandó; a másik, mely az értelemnek felel meg, halhatatlan. Az érzékszervi lélek az önkéntelenül-természetesen reagáló rész, a valódi természetlélek, mely például melegre és hidegre, világosra és sötétre, minden dologra, törvényre és helyzetre válaszol, ami a természetben előáll. A hőmérséklet csökkenése arra készteti Önt, hogy felöltözzön, a hőség az ellenkezőjére ösztönöz. Az ember természetlelke a valódi eonikus lélek. Együtt sodródik a természet minden változásával, bejárja a természet minden útját, és a természetnek engedelmeskedik, hogy ebből a legnagyobb nyereségre tegyen szert, hogy a lényt, amelynél közvetítőként lép fel, olyan állapotba hozza, hogy az a kozmoszon át Istenhez menjen, és az egyetlen célt, az Istenre irányulást biztosítsa.

E cél megvalósítása érdekében létezik az értelemnek megfelelő másik lélek. Ez az értelemlélek a bölcsesség birtokosa, amelyet Isten, a Szellem megragadott, amely a Szellemmel van kapcsolatban. És az a helyzet, hogy az eonikus vagy természetléleknek az értelemlélek vagy szellemlélek vezetése alatt kell a mindenségen át haladnia. Az eonikus lélek önkéntelenségét és természetes viselkedését a szellemléleknek kell kormányoznia.

Isten az örök, a megváltoztathatatlan. A kozmosz ellenben fajtáját és feladatát tekintve szüntelen mozgás és változás. Ezek szerint a szellemlélek, az Istentől való, megváltoztathatatlan és halhatatlan; a természetlélek ellenben - mint a természet maga - változó és halandó, önmagát feloszlató, állandóan alkalmazkodó és önmagát szüntelenül változtató.

Ha tehát az emberlét két típusáról beszélünk - és a Hermészi filozófia erre kívánja felhívni a figyelmünket -, akkor teljesen világos, hogy a változásnak és a halandóságnak alávetett embertípus csak természetlélekkel rendelkezik és teljesen ebből él, s emiatt benne a szellemlélek nyugvó állapotba került. Ennek következtében az ilyen ember létéből teljesen hiányzik az értelem. Minden tekintetben az értelmetlenség, az értelem­nél­kü­li­ség, a változandóság, a halandóság jegyeit viseli. Ez a típus csupán természetes létet folytat, és már semmiképpen sem istenmegvalósító. A Szentírás azonban azt tanítja, hogy az ember Isten dicsőítésére teremtetett! Ezért int minket a hegyibeszéd a Máté-evangélium 5. részében: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

Az eredeti szövegben világosan, hermétikusan ez áll: „meg­valósítsák”. A bibliafordítók ezt nem értették. Vallásos jellegük miatt értették, hogy valaki Istent dicsőíti, vagyis háláról tanúskodik, de nem tudták megérteni, hogy valaki Istent megvalósíthatja. Ezért fordították a szót „megdicsőítésnek”. Azt jól tudjuk, hogy az egyházak ezt a megdicsőítést hogyan értik.

Mit kell tehát tennie a természetnek - és így a halálnak - alárendelt teremtménynek? Nos, ez kézenfekvő. A nyugvó szellemlelket, az értelemlelket újra életre kell keltenie, tevékenységre kell késztetnie. Ez a lélek nem halhatott meg, mert halhatatlan, de teljesen hatástalan lett, mert a test énje csakis a természetlélekre hallgatott, ezzel létét megrontotta, magát pedig mérhetetlen szenvedésre ítélte. De minden szerencsétlenségben van valami szerencse is.

Ami szenved, az tapasztalatokat is gyűjt. A tapasztalat a szenvedés és gyakran kibírhatatlan fájdalom gyümölcse. A szenvedés, amit oly jól ismernek, egy alapvető őshalhatatlanság félreismerhetetlen jele.

A csupán állati teremtmény érzi ugyan a fájdalmat, de szenvedést nem ismer. A fájdalom mindig testi tapasztalat, így csak ritkán befolyásolja a belső állapotot. Aki fájdalmat érez, az hirtelen megváltozik. A durva ember a fájdalmak miatt ideiglenesen engedelmessé válhat. A fájdalommal járó betegség a hirtelen haragú, heves vérű embert kezessé és csendessé teszi.

A szenvedés azonban mindig a lélekkel rokon! A szenvedés lelki panasz. Persze nincs kizárva, hogy akinek fájdalmai vannak, az ugyanakkor szenved is. Akinek viszont csak fájdalmai voltak, az megszűnésük után a természet napirendjére tér. Természete nem tagadhatja meg magát. Az igazi szenvedés azonban mélyen bevésődik, és sok esetben tisztítóan hathat. Emiatt a szenvedés tapasztalata és ennek következménye az ember mai állapotában kétségtelenül az egyetlen, abszolút módszer, amellyel a természetlelket testvére hívására, a szellemlélek felhívására, az élő halottak sírjából való feltámasztására lehet kényszeríteni, hogy ezután a mentőterv szándékai szerint a szellemlélekre ruházza át az Ön élete vezetését, hogy a halhatatlanság őslénye a transzfigurációban újra igazolhassa, bizonyíthassa magát.

Ha Ön felébreszti szellemlelkét, és átadja neki élete vezetését, akkor nem kell már kételkedéssel telve töprengnie, hogy léte a halálnak lesz-e alárendelve, mert ekkor Ön birtokába jutott az egyetlen igaz életnek. Jámborság és istenfélés kelti a szellemlelket újra életre, és vezeti a tisztulás segítségével a mindenség-megnyilvánulás hármas szövetségébe, amely: Isten, kozmosz és igazi ember. Reméljük és imádkozunk, hogy Önök is hamarosan belépnek ebbe a hármas szövetségbe. „Boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyeknek országa.”

Csak az találja meg tehát az igazi nyugalmat, aki az értelemlelket, a szellemlelket újra és teljesen életre keltette. Ezt a kijelentést az olvasó valóban egy Hermészi alaptörvénynek veheti. Hallgassa csak, mit mond Hermész ötödik könyve erről:

Az elme Istenben van; az értelem az emberben van; az értelem az elmében van; az elme nem érzékeny a szenvedésre.

Az elme - így állapítottuk meg - Pimander, maga a szellem. A szellem, az elme, Istenben van. Az értelem, az értelemlélek az emberben van; az értelemlélek az elmében van. Más szóval: az emberben lévő értelemlélek ugyanakkor kapcsolatban van a szellemmel, Pimanderrel, aki szintén ebben az emberben van és ettől való. Pimander tehát minden szenvedés fölött áll. Ha Ön az ösvényen továbbhaladva megtalálja, felébreszti és szabaddá teszi Pimanderét, akkor vele együtt Ön is minden szenvedés fölött áll.

Vizsgálja csak meg magát, hogy életében jól ismeri-e még a fájdalmat és szenvedést a megbeszéltek értelmében! Szüksége van-e még a fájdalomra és ennek következményére, a szenvedésre mint tapasztalatra? Akkor úgy jó, mert az abban rejlő tananyagot semmilyen más módon nem tudja megtanulni.

Persze butaság és irgalmatlanság lenne valakinek fájdalmat és szenvedést kívánni. Ha azonban a Hermészi bölcsességet ebben a tekintetben megértette, akkor mindig is bensőségesen hálásnak kell lennie az értékes tapasztalatokért, amelyekben a szenvedés segítségével részesül. Hálája akkor abból a tényből eredhet, hogy a nyugvó szellemlélek, a sivatag homokjában fekvő szfinx hangja még képes beszélni Önhöz, bizonyos hatást kifejteni, s így lényegében él! Ezért mindig meg kell figyelniük, hogy tapasztalataik folytán fájdalmat élnek-e át, vagy szenvednek. Hiszen a fájdalom csupán állati reakció, tehát önkéntelen és értelem nélkül való, míg a szenvedés a megkötözött értelemlélek válasza.

Hogyan tudhatják meg, hogy fájdalmat tapasztalnak vagy szenvednek? Nos, erre rájöhetnek a dolog következményeiből. Fájdalom, minden más nélkül, ellenállást, feleselést, haragot, gyűlöletet és bosszúvágyat kelt. A fájdalomra a kéz ökölbeszorítása a felelet. A fájdalom mindig az én-ember önfenntartási, önérvényesítési ösztönének összpontosításához vezet.

A szenvedés viszont a megszabadító életre való vágyakozást éleszti fel. A szenvedés mindig magával a szeretettel van kapcsolatban. Mindenekelőtt a szánalommal. Szenvedés által tanulja meg az ember kimondani a pompás szavakat: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

A szenvedés következtében a megbocsátás természete keletkezik az ember szívében, s az ember számára tágra nyílik a mennyei rózsakert, amelyet az értelemlélek választ lakóhelyéül, ahol Pimandert szabad látnia. Ezt a szenvedést és ezt a vigaszt kívánjuk mindannyiójuknak teljes szívünkből.

A szenvedés persze járhat testi fájdalommal is, és ez olykor rendkívül hasznosnak mutatkozhat az ember számára. De akkor ne álljanak meg a fájdalomnál, hanem testi nehézségeikhez mindig a lélek felől, a szenvedés felől közeledjenek. Akkor a Szellemi Iskola negyedik nézete sokat jelenthet Önöknek és sokat tehet Önökért. Ha így emelkednek ki az elmében, akkor egy adott pillanatban legyőznek minden fájdalmat, és mint megállapítottuk: kiszállnak minden szenvedésből. Ha aztán ezek után megértettek Hermész ötödik könyvéből a megbeszélteket, ha mindez Önöket a helyes módon érintette meg, akkor belülről ismerik a boldogságot, a jámborságot és az istenfélést, valamint igazán szeretik az egyetlen bölcsességet.

Akkor tehát folytathatjuk a megváltott lélek örök hazába vivő ünnepi menetének megbeszélését. Akkor áldást árasztó erővel mélyülhetünk el továbbra is a Hermészi bölcsességben, s együtt állhatunk Hermész Triszmegisztosz hatodik könyve elé.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,