Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2

XXXII. Az örök az időben

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2


Mint megállapítottuk, a mindent magában foglaló tér hét nagy kozmikus területe képezi a Logosz hét megnyilvánulási terét. Ami ebben az egyetemes térben jelen van élet, mozgás, lét formájában, az mind nyitva áll és nyilvános a lelkületet, az elmét, a szellemben újjászületett lelket birtoklók számára. A hét kozmikus területen tehát valójában nincsenek rejtélyek. Egy rejtély a fogalomhiány, tudáshiány, az igazi ismeret hiánya miatt keletkezik. Aki ezekkel nem rendelkezik, annak hiányoznak az elme, a szellemlélek szemei. Mégis - folytatja Hermész - sok feltáratlan dolog van, ami teljesen észlelhetetlen. Mert a hét kozmikus területet Isten rejtettsége, ismeretlensége veszi körül.

Létezik egy megnyilvánult istenség és egy ismeretlenség, az örökké Láthatatlan. A megjelenés a hét megnyilvánulási térségben az örökké Láthatatlanból megy végbe. Az örökké Láthatatlan ismeretére filozófiai szempontból nincsen szükség, hovatovább megismerése lehetetlen is. Mert a Láthatatlan a tervét teljes mértékben az ő megnyilvánulási térségeiben hajtja végre; ezzel és ebben teszi magát észlelhetővé. Azt mondhatjuk tehát, hogy mégis van egy igazi rejtély, a nagy, kipuhatolhatatlan Istenség rejtélye. Hermész azt válaszolja erre:

Mindent megjelentet anélkül, hogy maga megjelenne; szül anélkül, hogy ő maga született volna. Észlelhető alakban nem mutatkozik meg, hanem mindent észlelhető alakkal ajándékoz meg.

Ennek következtében az érzékelhetetlen Istenség is megismerhető az alkotásában és alkotása által. Ez a rejtély is feltárul, mert az Istenség - észlelhetetlenségét illetően is - megnyilvánul:

A nem született Egyetlen ugyan észlelhetetlen jelenség, tehát láthatatlan, mivel azonban mindennek alakot ád, így minden által és mindenben láthatóvá válik, mindenekelőtt azoknak, akiknek meg akar nyilvánulni.

Határtalan örömmel állapíthatjuk meg, hogy Isten és az ember között nincsenek elvi korlátok. Ha az alapvető akadályoktól eltekintünk, akkor a megnyilvánuláson keresztül átmegyünk a megnyilvánítatlanig is, azaz az időn keresztül az örökbe. Az idő a megnyilvánulás, az örök a meg nem nyilvánult, amelyből minden megnyilvánult keletkezik. Ezek szerint az örök a teremtés belső lénye, magereje, legmagasságosabbja. A szellemben az idő és az örök elválaszthatatlan, kiegészítik egymást, összemosódnak. Az időben található a megnyilvánulás szüntelen folytatódása, az egyre pompásabb megjelenés; az örök mindezeknek a táptalaja, gond- és teherviselője, teljesítője. Joggal beszélhetünk - mint egykor De Hartog professzor - „az időben lévő örökről” .

Akinek ezt sikerül felismerni és tapasztalni, azt azonnal mélységes nyugalom, Betlehem békéje tölti el, mert megtalálta az egységet Istennel, és a megváltást minden haláltól. A változás lényege, legmélyebb lénye ugyanis örökkévalóság.

Mily csekély és milyen egyszerű mindezek láttán a dialektika és a természetszülte ember rövid élete! Mint enyhe fodrozódás egy óriási víztükrön; a valóságnak egy mellékes eltolódása; egy állat rikkantása a sivatag csendjében. Aki e csekélységnél megáll, és ebbe temetkezik, az tulajdonképpen rettenetesen buta. S aki a fodrokat szemléli, de a tengert nem képes látni alatta, az nagyon abnormális; világos, hogy az ilyen megtanult félni a haláltól, a fodrozódás végétől! A haláltól, mely az elmerült embert kitépi ebből a rögeszméből, ebből a rendellenességből.

A rögeszme rettenetes és dermesztő. Az ebből való kiszakadás nem mehet végbe nyugodtan. A megkristályosodásból való kilábalás, ez az elváltozás minden esetben összetörést, cserepekre hullást jelent. A dialektikus ember így tanult meg félni a haláltól. Számára az idő az öregedést, életereje elveszítését, a halál közeledtét, saját sírjának a megásását jelenti. Emiatt próbálja a természetszülte ember az időt halogatni, meghosszabbítani; emiatt szeretne előle menekülni. Mi mindent meg nem tesz a halál halogatása érdekében! Szomorú látvány ez a versenyfutás a pusztulással.

Az új ember számára azonban, amelyre Önök mind hivatottak, az idő a megdicsőüléshez vivő út, egy nyugodt menetelés erőről erőre és változásról változásra, hajózás az örökkévalóság folyóján. Ha ezt az olvasó megérti, akkor örömmel fogadja a nyolcadik könyv hetedik és nyolcadik szakaszát:

Ezért, fiam Tát, mindenekelőtt arra kérd az Urat, az Atyát, az Egyetlent, aki nem az Egy, hanem az Egy eredete, rendelje úgy kegyesen, hogy te ezt az Istent, aki oly kimondhatatlanul nagy, megláthassad, ha csak egyetlen sugarát is felvillantaná a tudatod fölött. A láthatatlant csakis a lélektudat látja, mert maga is láthatatlan.

Lássák be: a csoport, és ezen keresztül az Élő Test tagjainak megadatott - csak akarniuk kell -, hogy betöltsék a nagy, szent törvényt, tapasztalják és élvezzék az örökkévalóságot az időben, és az időt, mint örök továbbhaladást. Ehhez azonban meg kell tanulni imádkozni. Ez mit jelent? Az igazi imádkozás a lélek felemelkedése a Hétszellem hét sugarába, a hét örökkévalóság-áramlatba, mely minden időt körülvesz, minden időt áthat, minden időt kormányoz.

Az újjászületett lélek ehhez a hét örökkévalóság-sugárhoz tartozik, és e minősége, vagyis lénye miatt szüntelenül, nap mint nap ezt a kapcsolatot keresi és ünnepli. Az újjászületett lélek egy az Istenséggel. Számára tehát az ima a szellemből, a szellem által és a szellemben való élés. Az imádkozás, az ima kimondása pedig egy energia felhívása, okozása, hogy ezzel egy akart és óhajtott megnyilvánulás megvalósuljon. Hadd mondjunk egy egyszerű példát erre!

Az Ön lakásában működik egy elektromos hálózat. Fordít egyet a kapcsolón, és világos lesz, meggyullad a lámpa, vagy egy fűtőtest kezd meleget árasztani. Az újjászületett lélek összeköttetésben van az Atyával és az Atya hét sugarával. Az ima pedig a tett, a felhívás, hogy ebből az erőből és ebben az erőben élhessen, dolgozhasson és a tényeket most valóra válthassa. Ezért állapítja meg joggal János (14:12-13): „Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem... És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban.”

Érthető, hogy ez összefügg a gnosztikus mágia lényegével, s ha az erőket szentségtelen szándékkal hívják fel, akkor ez nagy veszélyekkel jár. Ezzel kapcsolatban jegyezzük meg, hogy a természetszülte emberiség papseregének sokszori és sorozatos imádkozása a haláltermészet törvényeit teljes biztonsággal és nagyobb sebességgel hajtja a teljesülés felé, mert imája kötöttséget okoz: erősen a természet-eonokhoz köt.

Az újjászületett lélek viszont az Atyával van kapcsolatban, s emiatt megkap mindent, amire csak szüksége van a mik­ro­koz­mi­kus rendszernek, amelyhez tartozik. Az ilyen lélek számára az élet egyetlen fohász. Ezen imádság alatt minden beáramlik a lélekbe, amit használni akar az időben és az örökben. Logikus, hogy ha hasznos és szükséges, akkor mágikusan is cselekedhet azokkal az erőkkel, amelyeket kapott és amelyekkel rendelkezhet: erőt tölthet ki a Szellemi Iskola érdekében a Gnózisért vagy Isten valamelyik gyermekéért az Iskolában.

Az is érthető, hogy a szellemlélekre emiatt nagy felelősség hárul. Nagy intelligenciára van szüksége, hogy végeredményben megállapíthassa, mikor lehet varázsigeként alkalmazni a Hétszellem erejét és mikor nem. Ebben a megvilágításban kell látni az Úr Jézus szavait a János-evangélium 20. részében, melyeket gnosztikus beavatottakhoz intézett: „Akiknek bűneit megbocsátjátok, azoknak megbocsáttatnak: akikéit megtartjátok, megtartatnak.”

Sok olyan eset és helyzet van, amikor az erre kiválasztott munkásnak nem szabad a szellem szent erejét bevetnie, használnia, azzal beavatkoznia. Ha mégis megteszi, akkor teljesül ugyan a szent törvény, a bűnök megbocsáttatnak, azaz az aurikus lényben lévő karma és a plexusz szakrálisz (ke­reszt­csont-idegfonat) közötti kapcsolat megszakad - mert ez a bűnbocsánat törvénye. A bűnök tehát megbocsáttatnak, de mivel az illető a leckét még nem tanulta meg, azonnal újra elköveti ugyanazokat a bűnöket, s ennek a következménye nagyfokú ziláltság lesz. Ezen felül a pap, aki jogtalanul avatkozott be és bocsátotta meg a vétkeket, emiatt a másiknak az elrekesztett, de nem beszüntetett, nem kirezegtetett karmájából sokat felvesz a saját rendszerébe, és emiatt elveszíti a kapcsolatot a szellemtérrel. A jogtalan beavatkozásból egyikőjüknek sem lesz haszna. Ellenkezőleg, a nyomorúság fokozódik.

A szolgáló pap a gnosztikus mágia, a szellem ereje segítségével semlegesíthet vagy büntethet is. Sok esetben ennek is meg kell történnie. Ha a szolgálattevő ezt elmulasztja, például dialektikus emberbarát meggondolások alapján, vagy személyes kapcsolat miatt, akkor először is hagyja, hogy a gonosz továbbra is működjön; másodszor, hogy a vétkezők bűnei súlyosbodjanak; harmadszor, hogy az Iskola Élő Teste ezzel kárt szenvedjen; negyedszer: ez a csoport tagjait nagyon megtéveszti, azzal a következménnyel, hogy ötödször: ő maga, a pap, mint e helyzet tulajdonképpeni okozója, bűnhődni fog.

Az ilyen szentségtelenül élt papság miatt a gnosztikus Szellemi Iskola egész munkássága a halálos órája felé menetelhet.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,