Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 4

VII. Gyógyulás a szentelő Hétszellem által

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 4


Folytassuk a Corpus Hermeticum tizenharmadik könyvének megbeszélését, kezdetnek idézzük fel a 4-től a 8. szakaszig:



Az értelem nélküli lényekben a lelkület minden természetes fajtával együttműködik, az emberek lelkében azonban a természetes fajta ellen dolgozik.

Minden egyes lelket, mely bement egy testbe, azonnal fájdalom és élvezet kezdi kínozni, mert a besűrűsödött testben az élvezet és a fájdalom tűzként terjed, s ebben a lélek elmerül és megfullad.

Ha az ilyen lelkeket a lelkület vezetheti, akkor kiárasztja rájuk világosságát, hajlamaiknak pedig ellenszegül. Ahogyan a jó orvos kiégeti vagy kivágja a testből a beteg részt, ugyanúgy hagyja megszenvedni a lelkület a lelket azáltal, hogy megszabadítja az élvezettől, mely minden bajának, betegségének okozója.

A lélek nagy betegsége azonban az istentagadás és az abból eredő téves gondolkodás, melyből semmi jó nem fakad, csak gonoszság. Ezért a lelkület e betegség leküzdésével szerzi vissza a léleknek a jót, ahogyan az orvos is visszaadja a test egészségét.

Azok az emberi lelkek azonban, akik nem rendelkeznek a vezető lelkülettel, ugyanolyan helyzetben vannak, mint az oktalan állatok lelkei.


A harmadik szakasz pedig világosan kijelenti: „Az oktalan lényekben a természet a lelkület”.

Az értelem nélküli teremtményben olyan kedélyállapot uralkodik, mely mindenestül a természetből magyarázható. Az ilyen állati lény ezért nem tehet mást, mint hogy teljességgel azonosuljon, tökéletes összhangban legyen a természettel. Ezzel aztán elégedett is, hiszen ez a rendeltetése. Fajtája teljes egyensúlyban él a természettel.

Mennyi, de mennyi ember van ugyanebben a helyzetben! Tökéletesen feloldódnak a természetben, egészen ahhoz igazodnak, és még be is képzelnek maguknak valamit emiatt az életvitel miatt, amelyet szinte vallásukká tettek. Gondoljanak csak a különböző természetimádókra vagy a naturistákra. És jussanak eszükbe azok a magukat degeszre evő bárdolatlan alakok, akik csak az anyagra és az érzékek kielégítésére irányulnak.

A természet, mondja az Egyetemes Tan, megállíthatatlanul elmosódó valami, nem valóság. Ha megpróbáljuk megragadni, azonnal megindul az ellentétek játéka. A természet tehát, ahogyan mi ismerjük, valószerűtlen, dialektikus. Így aztán minden, ami a természethez kötődik, szintén nagy mértékben valótlan.

A természet a képzelet tükre, legalábbis annak kell lennie, és a jóság, a szépség, valamint a szeretet képzetével ajándékoz meg bennünket. A kép azonban a természeti törvények következtében előbb-utóbb elmosódik és a saját ellentétébe fordul. Az Iskola már sokszor felhívta erre a figyelmüket. Nem azért, hogy az embert, aki teljesen egy a természettel, eltanácsolja ettől az irányulásától - ez ugyanis reménytelen kísérlet volna, hiszen „az oktalan lényekben a természet a lelkület” -, hanem azért, mert az ember igazi, eredeti, tehát alapvető fajtájában - legalábbis meglehetősen sok embernél - jelen van egy olyan erős tényező, amely teljesen elfordul a természettől. Az egyetemes bölcselet is annak érdekében emlegeti újra és újra a dialektika tünékeny voltát, és azért mutat rá arra, mennyire oktalan dolog a dialektikához ragaszkodni, hogy végre hagyjuk ezt az előbb említett tényezőt a maga teljességében feléledni és megerősödni.

Amikor aztán az emberek a rögeszméiket hajszolva felfedezik, hogy nem képesek őket megragadni, akkor kezd az Iskola dialektikáról beszélni nekik.

A természetet megtagadni, rögeszméjét figyelmen kívül hagyni persze teljességgel lehetetlen. A testi ember, természetszülte személyiségünk ugyanis az ellentétek világának része. Személyiségünk belőle születik, ez táplálja és ez is öli meg, mikor eljön az ideje. Amivel azonban az ember rendelkezik - leg­alábbis az emberiség egy része -, az egy nem ebből a természetből magyarázható lélek. Az ilyen lények mikrokozmoszának van egy magja. Mi a mikrokozmosz központjáról, szívéről beszélünk. És ez a mag, ez a rózsabimbó összeköttetésben áll a természetszülte szívvel, valamelyest kifejeződik benne. Ha a mikrokozmosznak ez a szíve megszólal bennünk, beszél hozzánk, akkor a kedélyállapot védekezni kezd a múlandó természet ellen. A szív olyan állapota ez, amelyben talán kétségbeesett ellenállásba kezd a valótlanság ellen, és az embert emiatt mindenféle furcsa dologra és cselekedetre ösztönzi.

Az idők folyamán sokan elcsodálkoztak azon, hogy egyfelől létezik egy természetből kiemelt lélek, amelyet rózsamagnak vagy ősatomnak ismerünk, ezzel párhuzamosan pedig ugyan­az az ember nagyon is természethez kötött lehet. Az okot Hermész magyarázza meg:



Minden egyes lelket, mely bement egy testbe, azonnal fájdalom és élvezet kezd kínozni, mert a besűrűsödött testben a fájdalom és az élvezet tűzként terjed, s ebben a lélek elmerül és megfullad.




A Corpus Hermeticum egy réges-régi fordítása szerint, a­mely ma is érvényes ránk: „az életnedvek által megfúl a lélek.”

Ehhez azonban több rejtély is kapcsolódik. Az ember testalakjának eszményi esetben a benne lakó lélek tökéletes eszközének kell lennie. Az általunk ismert testalak azonban megkristályosodott formájában erre nem alkalmas, mert a lélek szempontjából nézve ezt az alakot a természettől, apánktól és anyánktól kaptuk. Ezért aztán ez a testalak erős lélekölő tulajdonságokkal rendelkezik. A lelket mindenesetre foglyul ejti.

A lélekgyilkos tulajdonságokat többek között a testalakkal összefüggő életáramokban, az idegéterben (arheuszban) és - ahogyan Jakob Böhme nevezi - a gonosz salétromban (só-éterben, megkristályosító éterben) találjuk. Ezekbe az életesszenciákba, életáramokba fullad bele a lélek. Az arheusz befolyását semmilyen gyógyszerrel nem lehet semlegesíteni. Bárcsak lehetne! Az életnedveket műtéttel és más módon sem lehet eltávolítani. Nem, az arheuszt, vagyis a gonosz salétromot belülről kell semlegesíteni. Ebben a tekintetben Önnek el kell szánnia magát az élethalálharcra.

Hogy ezt a folyamatot véghezvihessük, ahhoz persze mindenekelőtt az szükséges, hogy lélekkel bírjunk, olyan lélekkel, amely szembeszáll a megpróbáltatásokkal és az evilági gondolkodásmódunkkal. Nem negatív védekezésről van azonban szó, Önnek nem a világ, az emberiség és a társadalom vagy embertársai ellen kell fordulnia, hanem a saját rendszerében lévő gonoszságok ellen, tehát a fájdalom és az élvezet ellen, mely Önben a salétrommal egyenlő.

A fájdalmakat jól ismerik. Mindenki átél ilyesmit a legkülönbözőbb változatokban. Ami viszont az élvezetet illeti, számolniuk kell azzal, hogy ezt a szót azelőtt nem olyan kedvezőtlen értelemben használták, mint manapság. Amit a her­me­tiz­mus ért ezen, azt körülbelül így vázolhatnánk: minden szerv tevékenysége a természetre irányul és ezen irányulás következményeihez igazodik.

Ha aztán a lélek ellenszegül ennek, mert a tapasztalatok mértéke betelt, akkor kiderül, hogy az ősatom, a mikrokozmosz központi szíve nagyon erős befolyást gyakorol a szívszentélyben található központi tudatra. Ez mindenekelőtt akkor következik be, amikor az ember valami nagyon keserű tapasztalatot kénytelen átélni. Akkor a kedélyállapot igencsak hevesen reagál erre a helyzetre. A léleknek ebből az égéséből pedig - mondja Hermész - fény, világosság, sugárzás keletkezik. A léleknek e sugárzása persze teljesen természetellenes, és semmiképpen sem magyarázható a normális természetállapotból, hiszen közvetlenül a mikrokozmosz központjából, szívéből ered. S ekkor - mondja Hermész - ez a fényesség, ez a sugárzás, ez a befolyás szembeszáll a bennünk lévő gonoszsággal. Mi pedig úgy fogalmazunk, hogy a lélek így új állapotba kerül, legalábbis fennáll ennek a lehetősége, és ez teljes megváltozáshoz, a lélek teljes újjászületéséhez vezethet. Ez a lélekfény aztán haladéktalanul megtámadja a gonosz salétromot, az idegétert, és úgy hat, mint az igazán jó seborvos, aki a testből minden beteg részt kiéget, kimetsz. Hogy miért? A lélek, s ugyanakkor a test egészségéért. Nem a dialektikus egészség, hanem az egyetemes Gnózis értelmében vett valódi egészség érdekében. Arról az egész-ségről beszélünk, amely életcélunk beteljesülése felé visz bennünket.

Miért van az embernek teste? Hogy néhány évig mindenféle nyomorúságban tántorogjon, valamilyen polgári foglalkozással küszködjön, valamiképpen talpon maradhasson, s végül meghaljon? És évekig az idegéterben fuldokoljon? A gonoszságban? Szüntelen veszekedés és küzdelem közepette? Ez volna az életük célja?

Miért van testalakjuk? A testalak, mondja Hermész, a lélek eszköze, tulajdonsága, hogy felléphessen a lélek szolgálatában, a lélek szolgájaként.

Létezik tehát egy kedélyállapot, mely tökéletesen rabja a természetnek, s egészen az idegéternek alávetve működik. Létezik azonban egy másik kedélyállapot is, amelyben és amely által a tiszta, őseredeti emberlélek ellenáll a zsarnoki uralomnak, amelyet a test gyakorol a lélek fölött.

Képzeljék csak el, hogy megszületik egy gyermek, és ez a gyermek eredeti lélekkel bír. Amikor aztán ezt a lelket összekötik a testtel, akkor találkozik a gonoszsággal, amely egy a dialektikus természettel. Mármost az a kérdés, hogy a gyermek, ha felnő, azaz mikor idősebb lesz és szembe kell néznie az élettel, akkor vajon küzdeni fog-e a gonoszság ellen, mely belülről jön, vagy ezt a gonoszságot minden további nélkül elfogadja, és a legkisebb ellenállás útját követi?

Léleklényekként mindannyian a testi ember kénye-kedvének vagyunk alávetve, és emiatt a lelket a megöletés, a fulladás veszélye fenyegeti. A Szentírás azt mondja: a léleknek, mely vétkezik, meg kell halnia. Hermész lelkületnek nevezi ezt az egészen különös kedélyállapotot, amely harcba mer szállni a természettel. Mi pedig új lélekállapotról beszélünk és ebből az új lélekállapotból olyan világosság, olyan fény, olyan sugárzás fakad, mely gyógyszerként hat az idegközegben. Ez a tisztító tűz persze nagyon sok fájdalmat okoz. Ám ezt a lelkületet, ezt a kedélyállapotot segítségként kaptuk. S ha Ön, kedves Olvasó, szintén ismeri ezt a kedélyállapotot, akkor tudja, hogy ennek a gyógyszernek a fájdalma Önt sohasem hagyja nyugton. Ebben a nagy lelki küzdelemben minden nap adódik valami új helyzet. Egyetlen másodpercre sincs nyugta. Minden pillanatban adódik valami ok a tisztító, maró fájdalomra, mindaddig, míg a lélek fel nem fedezi, hogy legnagyobb betegsége az istentagadás.

Ebben a viszályban legtöbbször sokkal mélyebb szinten vagyunk, és küzdeni kezdünk a fájdalom és szenvedés ellen, amelyet a testalakban átélünk. Egészen addig, mint mondtuk, amíg a lélek fel nem fedezi, hogy nagy bűne, legsúlyosabb betegsége az istentagadás és az a téves gondolkodás, mely abból fakad.

Ha a lélek a gonosz salétrom ellen folytatott mindennapos küzdelemben mégis a téves gondolkodás mellett tart ki, akkor egy adott pillanatban belefárad a harcba. Nem ezt kellene azonban tennie, hanem üdvrevágyással a szellemre vágyakozni, ahogyan ezt oly sokszor mondja a Szentírás. Gondoljanak csak a Zsoltárok költőjére:

„Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten!”

A testalak, mely a szellemlélek eszközének avagy tulajdonságának rendeltetett, ahogyan Hermész mondja, a természet által foglyul ejtett állapotában marad, bárhogy tiltakozik is a lélek, egészen addig, míg csak a szellem belé nem ereszkedik.

Előző fejtegetéseinkkel már felkészítettük Önöket erre a rendkívül fontos témára, olymódon, hogy újra és újra a tobozmirigyközpontra utaltunk. A testi ember, a természetszülte ember egészen addig a természet rabja marad, amíg a szellem be nem lép ebbe a központba.

Föltehetik persze a kérdést: akkor mi haszna a lélek világosságának, a lélek fényeskedésének? Ha a lelki erő, a lelki világosság rabsága miatt lázadozik, mi haszna van ennek a szellem nélkül?

Nos, barátaim, a lélek fényének kettős haszna van. Először is a lélek világossága miatt, amely a gonosz salétromban hat - noha a lélek a szellemkapcsolat nélkül ugyanúgy meghal, mint a test -, az egész rendszer nem süllyedhet mélyebbre, és nem fulladhat bele a lefelé vezető út éjsötétjébe. S bár nyugalom, helybenjárás nem létezik, csak kiszállás vagy még mélyebbre bukás, a lélek fénye bizonyos (olykor meglehetősen hosszú) időre akadályozni képes a testi ember továbbsüllyedését. A lélek fénye ebben az értelemben olyan, mint egy mentőöv, amelynek segítségével az ember egy darabig a felszínen tarthatja magát az élet tengerén. A mélyebbre süllyedést tehát a lélek újjászületése hátráltatja.

Ez egy rendkívül fontos tény, amellyel a Szellemi Iskola hétszeres testében is komolyan számolnunk kell. Mert azokat, akik a lélek fényének őrizetében állnak, haláluk után sok esetben meg lehet tartani az arany fejnek nevezett életterületen, hogy innen újabb kísérlet történhessen a megszabadító életbe való bevezetésükre. A bukásnak a lélekerő segítségével történő feltartóztatása azonban mégiscsak más, mint a megmentés, mint az igazi kiszállás, mint a valódi megváltás és az igazi rendeltetésünkben való feloldódás.

A lélekújjászületés még nem a transzfiguráció. Márpedig a modern Szellemi Iskola célja a transzfiguráció. A világosság hármas szövetségének Szellemi Iskolája a transzfigurációra, a teljesen új emberré válásra irányul. Legyen tehát világos az Önök számára, hogy a Szellemi Iskola tanulóiként nem szabad megállniuk az első eredménynél, az új lélekállapotnál. Nem hasalhatnak rá a mentőövre, mely egy ideig a víz színén tartotta Önöket, mert a léleknek egy másik képessége is van! A lélek, ha belépett az újjászületés állapotába, az új kedélyállapotba, akkor képes felhívni és valóra váltani a szellemnek a tobozmirigybe való beereszkedését.

„Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten! Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez.”

Ha a lélek ily módon emelkedik fel, akkor a szellem be­eresz­kedik az előkészített tobozmirigy-agyközpontba.

Akkor maga a Hétszellem ragadja meg az idegétert az ő teljesen megváltó, szentelő erejében.

Erre a szellemre vágyunk a mi Iskolánkban; ez a szellem ragadja meg Önöket tökéletesen!


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,