Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 4

XII. A szív megszabadítása

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 4


Minden emberi lénynek van tehát két halhatatlan képessége: a lélek, amely a lelkületből születik, és a beszéd, amely szintén a lelkületből fejlődik ki. El tudják hát képzelni, hogy micsoda feszültség keríti hatalmába azt a tanulót, aki egész figyelmével a Gnózisra irányul, és ezzel megnyitja szívét a mikrokozmosz magsugárzása számára. Ez a sugárzás ugyanis a személyiséggel minden tekintetben ellentétes. Ez az erő, amelyet az én maga hív fel, tökéletesen megsemmisítő az én számára, és minden olyasmi számára, amivel az én foglalkozik. Világos hát, hogy a nagy küzdelemnek, melyet meg kell vívnunk, a szívben kell elkezdődnie. Az önérvényesítő, önmagát központba helyező én minden törekvését ugyanis a szív sugározza ki, s a megkívántakat is a szív vonzza magához. A szívszentély említett működése miatt - amely minden emberre jellemző - a szív folyamatos izgalmi állapotban van, még alvás közben is. Emiatt aztán igencsak megkristályosodott és rendkívül kimerült, mert egyetlen pillanatra sem tud megpihenni, megnyugodni.

A tanuló legnagyobb küzdelmét mindig a szívben, a szív által és a szívvel harcolja meg. A szív a nagy csatatér, ahogyan ezt a Bhagavad-Gita is világossá teszi.

A szív szüntelenül zaklatott állapotban van, amelybe az emberi én vágyai hajszolják bele. Mivel azonban világunkra az ellentétek törvénye érvényes, abban a pillanatban, ahogy a vágy kiindul a szívből, rögtön többféle ellenerőt is felhív, amelyek többek között az ellenlábasainknak tekintett emberekben öltenek alakot. Anélkül, hogy az illetők tudnák vagy akár csak sejtenék is, énközpontú állapotunk miatt ellenfélnek tekintjük őket. Szívkisugárzásunk pedig aztán ezeket az embereket, akiket ellenségeinknek tartunk, megpróbálja semlegesíteni, mert köztünk és céljaink közt állnak. Ehhez a személyiség minden képességét segítségül hívja, mindenekelőtt a beszédet. A beszéddel romboljuk le egymást, szedjük ízekre és öljük meg egymást kölcsönösen.

Az ember szíve emiatt nagyon tisztátalan. Ez akkor nyilvánul meg leginkább, amikor megteszi első lépéseit az ifjú Gnózis élő teste felé. A Gnózis fényében egyetlen ember szíve sem tiszta. Mert a szív nagyon-nagyon régóta mészárszékké vált. Ha pedig valaki rá akar térni az ösvényre, akkor meg kell tisztítania, el kell csendesítenie a szívét. El kell csendesülnie Isten előtt, ahogyan a Szentírás mondja. Az én szüntelen hajszáját, viadalát és nyüzsgését be kell végre fejezni. Mert ha az ember ezt nem teszi meg, akkor szíve sohasem lesz képes harmonikusan befogadni a mikrokozmosz magsugárzását. Akkor az történik, amit az előbbiekben már vázoltunk: hogy a behatoló magsugárzás megsemmisít bennünket.

A szív csak akkor képes igazi feladatának szentelni magát, ha valóban elcsitult és megtisztult. Erre a feladatra pedig - két isteni képességénél fogva - minden ember hivatott és kiválasztatott: le kell győznie a halált, és így át kell hatolnia az igaz, új életállapotba.

Hogyan kell ezt elkezdeni, hogyan lehet a szívet elcsendesíteni, megtisztítani?

Úgy, hogy az ember a szívét teljes mértékben kivonja a dialektikus élet folyamataiból, és ennek az új lelki folyamatnak, a mikrokozmosz közepéből áradó magsugárzásnak szenteli.

Lehetséges-e ez? Képes-e erre az ember? Igen, ez teljességgel elérhető. Ha valóban rátérünk ennek a megvalósítására, akkor felfedezzük, hogy egészen új életvitelt tudunk felvenni és végig is csinálni, anélkül, hogy bármit is magunkra kellene kényszeríteni. Életünk egy egészen más életáramlatba torkollik, amelyen aztán életünk hajója továbbhalad. Ha elhatározzuk, hogy áttérünk egy ilyen új életvitelre, akkor a természet-én jelen van még ugyan, de nagyon tudatosan elhatározza, hogy a szívet már nem a mindennapi élet zsibongásához használja, hanem ura útját fogja egyengetni.

Furcsának tűnhet az a kijelentés, hogy az én a szívet már nem használja a dialektikus életfolyamatokhoz. A szív ugyanis természetesen továbbra is betölti normális, biológiai szerepét. De mindentől megvonja, ami e világból való, ami dialektikus pezsgés és viszály. A szívbe mélységes béke költözik, Betlehem békéje. Nem kíván már dialektikus dolgokat. Nem küzd már emberek, dolgok és körülmények ellen.

Az emberekkel és dolgokkal szemben azonban mégsem közömbös. Ugye tudják, hogy a szív dialektikus tekintetben három módon reagálhat a dolgokat: vonzhatja és taszíthatja őket, illetve teljesen semleges is lehet velük szemben. Márpedig ez a semlegesség, közömbösség az emberekkel és a világ dolgaival szemben talán éppen a legrosszabb. Amikor mi, tanulók rátérünk arra, hogy szívünket kivonjuk a dialektikus dolgok hatásköréből, akkor semmiképpen sem volna szabad a közömbössé válás hibájába esni. Mindössze arról van szó, hogy a szív nem száll már harcba az élet porondján. Nem küzd már dialektikus emberek és dolgok ellen, és e viselkedés mellett a végsőkig kitart. Minden olyan tevékenységet, amely ahhoz kell, hogy élni tudjunk és teljesíthessük társadalmi kötelezettségeinket, nos, mindezeket kizárólag az intelligenciánk segítségével visszük véghez, anélkül, hogy a szív ebben részt venne. Ha rátér erre, akkor felfedezi, hogy társadalmi kötelezettségeinek sokkal egyszerűbben eleget tud tenni, mint azelőtt. Gondoljon csak arra a gyakori helyzetre, amikor az ember kelletlenül végzi a dolgát. Ez a vonakodás a szív hatása. A szívvel tehát mindennapi munkánkat nagyon is megnehezíthetjük.

Felfedezzük továbbá, hogy ha a szív és működései nem állnak többé az én rendelkezésére, akkor ez belülről gúzsba köti az önérvényesítő természetet. Ha tehát Ön a szívét kivonja a dialektikus nyüzsgésből, és teljesen a mikrokozmosz magsugárzására irányítja, akkor valamennyi önérvényesítő ösztönét is leveti. Ha átengedi szívét ennek az új helyzetnek, akkor azt is megtapasztalja, hogy idegétere teljesen megnyugszik. Ön az életben áll, teljesíti kötelességeit, de semmihez sem ragaszkodik már.

Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a szív emiatt teljesen tétlenné vált. Ha ugyanis a szívet dialektikus szempontból nem működtetjük többé, akkor mindenképpen eljut Isten által elrendelt magasztos feladatáig. S azáltal, hogy az egész szív a mikrokozmosz magsugárzásának szenteli magát, azonnal megnyílik a rózsa, amely a legcsekélyebb ellenállás nélkül a természet keresztjére tűzhető. Csakis ekkor válunk valóban rózsakeresztesekké. Amikor pedig ez a kereszt már áll, akkor szinte magától értetődően tisztító, megváltoztató hatás árad ki belőle az egész személyiségre. Röviden: az egész életünk, az egész életmódunk megváltozik. Az ilyen ember bebizonyítja, hogy rózsakeresztes lett, hogy belépett a vörös rózsakereszt szerzetébe. Az ilyen ember - elcsendesült szíve miatt - nem is lehet más, mint rózsakeresztes.

A szívet tehát először is el kell csitítani és át kell adni igazi rendeltetésének, ami a mikrokozmosz magsugárzásának befogadása, felvétele. Ha a szív így elcsendesült és megtisztult, akkor a rózsa megnyílik az egyetemes Gnózis számára és az igét meg lehet eleveníteni Önben. Ekkor nagy öröm árasztja el, olyan öröm, mely soha többé el nem múlik. Hatalmas boldogság tölti el a szívet, és az az érzés, hogy mindennel és mindenkivel összetartozik. Az ember első lenyűgöző, halhatatlan képessége megszabadítóan behatolt a rendszerbe. A lelkület, mely Istenből való, ekkor Önben lélekkel lett ellátva, és a szívben, a lelkesülés helyén nem ütközik többé semmiféle ellenállásba. A szívet teljességgel megtisztíthatja. Harmonikusan a személyiséghez igazodhat, átizzíthatja az egész személyiségrendszert, s eközben gyógyítóan és betegségeket elhárító módon lép fel.

Ez a dialektikus mértékek szerint való meggyógyulás nagy titka. Ez annak a titka, hogyan végezhetjük munkánkat - akár egy születésénél fogva gyenge testtel is - az emberi kor végső határáig.

Ha pedig Ön így belépett a rózsakertbe, akkor virradt Önre az új hét klasszikus, első napja, az első nap arimathiai József udvarában.

Ez az udvar egy hegyen fekszik. Az arimathia szó ugyanis magas hegyet jelent. S ezen a magas helyen, ezen a hegyen támad fel Önben az új ember második halhatatlansági képessége: az élő ige. Az élő ige és a hang ekkor egyesül Önben, s élő, vibráló valósággá válik. Ekkor lehet megünnepelni Önben a feltámadás ünnepét. A szív csendjében megszületve, a magas hely, az ami kezdetben volt, újra az életnek szenteltetik. Alkalmazni lehet a Szent Grál hatalmas képességét, a gnosztikus mágiát. A hang, melyet az ige mozgat, megszólal és megtörténik; parancsol és már létezik is! Mert azáltal, hogy az ige megszületett, feltámadt Önben, megünnepelhető a szellem belépése Önben. A Hétszellem ebben a pillanatban kapcsolatba lép a lélekkel, megkezdődik az alkímiai menyegző, Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, a transzfiguráció. Ekkor pedig beléphet az arany kapun is. S a belső jel csodás álmai beszélni kezdenek. Hermész pedig hozzáteszi:



A lélek a testben van; a lelkület, a lélekben; az ige a lelkületben, a lelkület pedig Istenben.

Az ige tehát Isten lelkülete és képe, a test az eszme képe, az eszme pedig a léleké.



Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,