Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 4

XIV. A belső törvény

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 4


A Corpus Hermeticum tizenharmadik könyvének további tanulmányozása szükségessé teszi, hogy elbeszélgessünk a halálról, amellyel mindannyian szoros kapcsolatban vagyunk, s amelytől oly sokan félnek.

A halál mint olyan egy nagyon is valóságos kísértet, mely sokakat újra és újra arra késztet, hogy feltegyék a kérdést: vajon az eredeti ember, aki oly pompás dicsőségben élt, hogyan halhatott meg mégis? Nem ad-e ez okot arra, hogy kételkedni kezdjünk az isteni tökéletességben? Erre a kérdésre csak azt lehet válaszolni, hogy éppen a halál az isteni tökéletesség bizonyítéka, s hogy lényegében véve az, amit halálnak nevezünk, valójában nem is létezik.

Ha alaposan megvizsgálják a tényeket és a valóságot, akkor Önök is erre a megdönthetetlen következtetésre jutnak.

Tudjuk, hogy a szellem - azaz Isten - önnön sugárereje által nyilvánul meg az anyagban, az ősanyag óceánjában, s általa az ősanyagban egy szikrázó elv, egy mikrokozmosz, egy monád keletkezik.

Mi is az az ősanyag?

Az atomok végtelen, mindenütt jelenlévő óceánja.

Mert ahogyan a régi rózsakeresztesek is tanúsították: nincs üres tér.

Na, és mik az atomok?

Élő, abszolút mozgó, végtelenül apró részecskék, kicsiny világegyetemek és csillagrendszerek.

Vagyis létezik egy végtelen tér, egyetlen lüktető, hatalmas élet. Bárhol is kutatnak, sehol a világmindenségben nem találnak olyasmit, amit élettelen volna. Az egész világegyetem lényege kiirthatatlanul és alapvetően élő. Ezért énekeljük oly hosszú ideje egyik templomi énekünkben: „Bárhová nézünk, minden dolog él, csodálást megér, Isten-szívről beszél”.

Halál tehát nincs. Gondoljanak a monádra. Mi más az, mint a szellem által, maga Isten által összeillesztett élő atomok rendszere. Az atom egyenlő az élettel: a monád pedig egy élet-összpontosulás, melyet Isten szelleme lobbantott lángra.

Az így életre lobbantott, összeillesztett, együttműködő életnek célja van; egy eszméből, egy tervből indul ki, amelyet a sugárzás, a fényerők sokasága vált valóra. A monádból áradó sugárzás, amelyet lelkületnek is neveztünk, a monád mágneses terében, az erre szánt kritikus pontban megalkotja az eszme ábráját, amely úgyszintén nem lehet más, mint olyan élő atomok összekapcsolódása, amelyeknek eggyé válva a képet, az eszme célját kell kihordaniuk, megszülniük. Így képezik az eszme megtestesülését.

A megtestesülésbe beáramló eszme képezi a lelkesülést, a szerkezet lelkét. A lelkesültség állapotát pedig az eszme és a megtestesülés között mintha csak a világosság, a fény tartaná fenn. Ebből az következik, hogy a megtestesülés, az élő eszme ábrája kell hogy legyen az eszköz, mely az eszmét kihordja és megerősíti. A természetes test ezért, bármilyen legyen is, mindig a testben megjelent Isten. Mert a mikrokozmoszban folyó mérhetetlen tevékenység hátterében a szellem, azaz Isten áll.

Ez a fejlődés különböző természettörvények alapján megy végbe, amelyeket az ókorban kozmokrátoroknak, a világ urainak neveztek. Létezik például az összeillesztés törvénye, amelynek hatására a monádikus sugárzás következtében élő atomok sereglenek össze, az eszme képét, azaz testet alkotva. A folyamatot az atomok összeilleszkedésének törvénye szabályozza. Ennek a törvénynek azonban megvannak a határai. Mert ha az élő atomok egy testbe való összesereglése vég nélkül folytatódna, akkor az így keletkező test megkristályosodna, majd teljesen megkövesedne, mozgásképtelenné válna, és nem tudna többé a céljának megfelelni. Emiatt az összeilleszkedés törvénye által keletkező valamennyi testet egy másik törvény ellenőrzi, amely arról gondoskodik, hogy a test összhangban maradjon az isteni világmindenséggel. Ez a másik törvény a feloszlatás törvénye.

Két természettörvény ellenőriz tehát minden testet: az összeillesztés törvénye és a feloszlatás törvénye. Így keletkezik az anyagcsere, és ezért érvényes mindenre a tágulás és a zsugorodás törvénye.

Nos, az emberiség fejlődése a jelenlegi, évmilliárdokig tartó időszakban hét szakaszon halad át. Az olyan tekintélyek, mint Blavatskyné, Rudolf Steiner, Max Heindel és mások, többé-kevésbé részletesen írnak erről a műveikben. Heindel például hét körfolyamatról beszél, a hét égitestről, hét világkorszak során. Hétszer hét csillagkorszak-fordulót említ. Ezzel csak arra szeretnénk rávilágítani, hogy a világegyetem, az atomok e határtalan óceánja maga is óriási rendszert képez, amelyben folyamatszerűen különböző természettudományos fejlemények nyilvánulnak meg.

A világmindenség tehát nem statikus, nem állandó, hanem a szüntelen változás színtere.

Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, megemlítjük még, hogy az összeillesztés föntebb említett törvénye a különböző csillagkorszakokban más és más módon lép fel. Azaz egyes makrokozmikus időszakokban az atomok fokozottabb összesereglését, nagyobb mértékű kristályosodást, tömörülést teszi lehetővé, mint az azt megelőző vagy későbbi időszakok során. Emberiségünk most olyan - a végéhez közeledő - időszakban él, amelyben a testek a lehető legnagyobb mértékben besűrűsödtek. Az ilyen időszakban persze a feloszlatás törvénye is rendkívül fölerősödik - lendülete pontosan ugyanolyan mértékben gyorsul fel, ahogyan az összeillesztés törvénye erősödik.

A felbontásnak ezt a kifejezett beavatkozását szoktuk halálnak nevezni. Vegyék azonban figyelembe, Barátaink, hogy ez az úgynevezett halál nem más, mint az élő anyagcsere serkentése.

Egy test szétesik. Mire esik szét? Élő atomokra. Maga az atom, a világegyetem egysége, soha sem megy veszendőbe: az atomok testekké illeszkednek össze, majd eleresztik egymást. Az élet tökéletes élet marad, a halál csak rögeszme!

Most esetleg azzal az ellenvetéssel élhetnek, különösen ha vallásos neveltetésben részesültek, hogy a Szentírás szerint a halál a bűn zsoldja. Márpedig hogy értelmezzük akkor ebben az összefüggésben a jót és a gonoszt?

Nos, az említett csillagkorszakok során eljön az a pillanat, amikor az emberiség eléri az atomi összetömörülés mélypontját. Az eszme ábrázolata, a test egyre töményebbé válik, és egy meghatározott időpontban a monád magsugárzása - amely eszmei értelemben együttműködik vele - a testet nem képes többé kellő mértékben ellenőrizni.

Képzeljék el ezt a helyzetet. Idézzék fel a mikrokozmikus gömböt. Ebben egy mag található, amelyből sugárzás árad. E magsugárzás lelket adó hatására atomok sereglenek össze, test keletkezik, amelyet a magsugárzás tart fenn folyamatosan. A magsugárzást avagy lelkületet az összeállt atomokkal, vagyis a testtel a lelket adó lényeg tartja össze. Így néz ki a szellem, a lélek és a test egysége.

Ez a rendszer aztán a csillagkorszakok folyamán egy adott pillanatban töménnyé válik. A testanyag egyre jobban besűrűsödik, s e fejlődés folyamán eljön az a pillanat, amikor a magsugárzás - ha szabad így fogalmaznunk - nem képes már kézben tartani a dolgot. Ha a megtestesülés, az ábrázolat, a kép-viselő belső indítékból együttműködne a magsugárzással, akkor ez nem következne be. Ellenkező esetben, a fenti összetömörülés állapotában azonban a magsugárzás számára kényszerű nyugalom alakul ki. A magsugárzás elakad. A lelkület visszahúzódik önmagába, s az eszme ábrázolatát, a testet, melyet nem táplál többé a mikrokozmikus központ sugárzása, végül a létfenntartás ismert nemi folyamataival kell természetes születés révén állandóan megújítani.

Mihelyt tehát a megtestesülés kisiklik a magsugárzás ellenőrzése alól, a forma, a test szétesik, feloszlik, és a nemi létfenntartó folyamatok révén kell a mikrokozmoszba újra beilleszteni. Ezt az összeillesztés természettörvénye vezérli; az „ember” felnő, majd a feloszlatás törvénye újra szétszedi, elemeire bontja.

Ebben az összefüggésben beszélünk szükségrend-testről.

Ez biztosítja a monád számára, hogy szüntelenül test álljon a rendelkezésére.

Miért van erre szüksége? Mi ennek a célja?

Az előbbiekben már megpróbáltuk ezt világossá tenni. A megtestesülésben, az ábrázolatban, a képhordozóban ugyanis - ezek Önök - tudatosítani kell jelenlegi állapotát és rendeltetését.

Az a rendeltetésük, mindannyiunk rendeltetése, hogy újra együttműködjünk a monád magsugárzásával, a Logosz eredeti eszméjével, hogy helyreálljon az ősrégi folyamat.

Amikor tehát a megtestesülés, a képhordozó egészen a leírt út mélypontjára süllyed, ahol teljesen elfelejti, hogy olyasmi is létezik, mint a magsugárzás vagy az eredeti lélek, maradéktalanul az élet vízszintes síkjára irányul és egyáltalán nem képes már eltekinteni ettől, azt gondolván, hogy erre a világra van utalva, ezen a szinten a helye, akkor egyfajta nehézség lép fel. Nevezetesen az, hogy a szükségrend-test segítségével minden képhordozót képessé kell tenni arra, hogy ráléphessen a visszaútra.

S ez nem minden, egy további nehézség is jelentkezik. Minden test - ahogy említettük - élet. Minden porcikája élet, mert élő atomokból áll. Olyasmi, amit holt anyagnak nevezhetnénk, nem létezik a világmindenségben.

Hermész azt mondja a 31., 32. és 33. szakaszban:



A világban sohasem volt, nincs és soha nem is lesz olyasmi, ami halott lenne.

Mert az Atya azt akarta, hogy a világ élő legyen, mindaddig, míg csak létezik; ezért aztán a világ szükségképpen Isten.

Hogyan is lenne lehetséges tehát, fiam, hogy Istenben, aki a mindenség képe és az élet bősége, előforduljon olyasmi, mint a halál? A halál ugyanis romlás, a romlás pedig megsemmisülés. Hogy képzelhetjük hát, hogy a romolhatatlannak egy része elromolhatna, vagy Isten egy része megsemmisülhetne?



„Ne légy olyan értetlen, hogy azt hidd - mondja Hermész nyomatékosan Tátnak -, hogy létezik valami olyasmi, amit halálnak nevezhetnél”. Minden élet, az atomok egyetlen, élő óceánja. Minden test élet tehát. Minden élet pedig tudatot is jelent. És minden tudat végtelen, természete szerint isteni erővel rendelkezik. Mert az atom - élet. És az élet csakis az ősforrásból magyarázható meg. Mivel testi állapotuk, az Önök személyiségállapota atomok csoportosulása, ezért lényük alapja, lényegük Isten, a testben megjelent Isten.

Ha azonban ez a személyiségállapot ebben a lefelé haladásban, ezen a mélyponton többé már nem közvetlenül a monád­ból ered, nem abból magyarázható, és nincs kapcsolatban vele, nem közvetlenül a monád kelti, mint egykor, akkor ez a test nem rendelkezik már belső törvénnyel, azaz nincs meg az eredeti lelkülete. Csak ha evangéliumi értelemben újjászületett, akkor birtokolja ismét ezt a belső törvényt, akkor jut újra szóhoz ez a törvény a szívében. Ha ez a törvény még hallgat, ha a mo­náddal való kapcsolata nem állt helyre, akkor még kizárólag csak a külső törvények szólhatnak Önhöz. Ezért van annyi nehézség az életében. Ami ugyanis kívülről jön, azt könnyen elfelejtheti. És el is felejti, mert túlságosan nagy érdeklődést mutat a vízszintes sík iránt.

Ezen a lejtőn, ezen a mélyponton a testnek nem áll már rendelkezésére belső törvény, hanem külső törvények kell hogy vezessék. Ezért mondja a régi ezoterikus tan, hogy az ember fejlődésének bizonyos pillanatában a test belső szeme becsukódott; ez a szem, a tobozmirigy lappangó állapotba került, és össze is zsugorodott. A harmadik szem, a tobozmirigy, rejtett, nyugvó állapotba került.

Ám valójában semmi sincs elrejtve, semmi sem nyugszik. Az Önök tobozmirigye továbbra is természetes állapotában van. Ezt a belső szemet azonban Önök nem használják, nem is képesek használni, mert a szívüket még zárva tartják. Szívük alapjában véve csordultig telt mindenféle mellékes dologgal: csak éppen a lényeg hiányzik belőle. Mindaddig, míg szívét a magsugárzástól elzárva tartja, a test-ember szinte vak e sugárzás közvetlen érintése és fáradozása számára. Ezért beszél az Újszövetség oly gyakran vakon születettekről.

Ugye tudják, hogy ilyen értelemben véve Önök is vakon jöttek a világra? Hát nem vagyunk-e mindnyájan vakon születettek?

Hogyan lehetne megszüntetni természetben-született­ségünk­nek ezt az alapvető állapotát?

Krisztus üdvösségében, azaz a magsugárzás lelket adó sugárerejében kell meggyógyulnunk.

Értik ezt? Alapvetően az számít vaknak, aki a Szentírás szerint látván nem lát és hallván nem hall. Ilyen állapotban egyszerűen képtelenek helyesen cselekedni, és a legnagyobb ostobaságokat követik el. A sötétben tévelygő mindenképpen akadályokba ütközik, meg is sérül, baleseteket okoz, helytelen dolgokat tesz, és nehéz helyzetekbe keveredik!

Amikor a lejtőn ez az állapot első ízben megmutatkozott, akkor, ezen a mélyponton jelent meg a gonosz, éspedig a belső észlelőképesség elveszítésének következményeként. Ebben a helyzetben esett aztán a halandó az oly mágikus külső élet áldozatául.

A gonosz, a rossz tehát semmiképpen sem alapvető része a lénynek. Sötétség formájában mutatkozik meg, amelyben a világtalan tapogatódzva, tudatlanul támolyog útján, s időről időre akadályokba ütközik. Emiatt mondjuk, hogy a tudatlanság egyben a legnagyobb bűn is. Gondoljanak csak az Úr sóhajára: „Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való”. Nehogy azt higgyék, hogy itt a könyvekből vagy oktatás alapján nyert tudományról van szó. Arról sem, amelyet talán a Szellemi Iskola valamelyik munkatársa közvetít Önöknek az emelvényről.

Nem, itt a belülről jövő ismeretről van szó!

Minden, ami csak létezik, amit csak Isten megnyilvánított, az mind ott rejlik az Önök monádjában. Nyissák meg a lényüket a monádikus magsugárzásnak, és fogyatékosságaik eltűnnek, ismét egészségessé válnak, ahogyan monádjuk kezdettől fogva egészséges volt. Ha viszont továbbra is a sötétségben tévelyegnek és tapogatódznak, akkor a feloszlatás természettörvényének kell Önöket egyre erőteljesebben helyreigazítania. Attól a pillanattól kezdve, amikor a testi ember teljesen világtalanná vált, a feloszlatás törvénye nem működött többé fájdalommentesen. Az életünkben elkövetett hibáink csaknem minden esetben nagy fájdalmat is okoznak. Így vált a halál is fájdalommá, mert ő lett a bűn zsoldja, következménye. Ez az oly nehéz anyagcserefolyamat jár a legnagyobb fájdalmakkal.

A lejtő mélypontján fellépő külső törvényt - mint tudjuk - az Ószövetség ecseteli. Amikor a nyájat terelik, a tudatlan, látván nem látó és hallván nem halló nyájat, akkor a külső törvénynek kell őt, amennyire csak lehet, megoltalmaznia. Ezért emel szót a törvény dörgedelmesen: „Parancsolom, hogy (...), s ha nem így cselekszel, akkor így és így jársz.” „Azon a napon, amelyen ezt és ezt teszed, ezt és ezt hozol létre, ez és ez lesz a következmény.” Így szól a külső törvény, a Tízparancsolat.

Amikor egy lelkésszel beszélgettünk, megkérdezte: betartják-e iskolájukban a Tízparancsolatot? Azt válaszoltuk: igen, kénytelenek vagyunk, mert másképpen nem megy.

Föl tudják ezt fogni? Ha a belső törvény Önökben nem működik, ha nem születtek újjá az Újszövetség fényében, akkor az Ószövetségnek kell működnie, ami a háború és csatazaj, az ínség és nyomorúság legkülönbözőbb változatait jelenti. Ez a helyzet. A külső törvény tehát nem a gyűlölet törvénye, hanem arra szolgál, hogy védje és vezesse a vakokat, hogy a képhordozót, aki kapcsolatban van ugyan a monáddal, de már nem tud erről, s ennek megfelelően helytelenül is viselkedik, lehetőleg megtartsa, éspedig annak érdekében, hogy ameddig csak lehet, megmaradjon helyreállításának lehetősége. A képhordozót ezért a külső törvény vezeti, s ha szükséges, bünteti is. Ezért utalunk ebben az összefüggésben Hermész tizenharmadik könyvének utolsó szakaszára:



Imádd ezt az igét, fiam, és tiszteld: az istentiszteletnek csak egyetlen formája létezik, Istent csak egy úton szolgálhatod, azzal, hogy nem vagy gonosz.




Ami a következőket jelenti: ha a gonoszságot, amennyire csak lehet, visszaszorítjuk és elkerüljük, akkor magunkban nyitva tartjuk annak a lehetőségét, hogy egyszer újra találkozzunk az igazi világossággal.

Ezek alapján alighanem újabb kérdés merül fel Önökben: Ugyan miért volt szükség egy ilyen mélypontra a csillagkorszakok folyamán? Vajon miért kellett egy ekkora dicsőségnek elvesznie? Nem a végzet hozta-e magával, nem történhetett volna ez másként?

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést közelebbről!


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,