Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium

1. Tájékozódás

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium


I



Az emberiség történelme során két ezoterikus fejlődési rendszer keltette fel mindazoknak a figyelmét, akik hajlamaik és belső késztetésük alapján a megszabadulás útját akarták járni. A mágia történetében is felismerhető, hogy a mágikus fejlődésnek csak két rendszerét alkalmazták. Olykor mindkét rendszert egyszerre, máskor pedig felváltva használták őket a különböző kultúrák idején. A Rózsakereszt modern filozófiájában az egyik rendszert személyiséghasításnak, a másikat pedig személyiségművelésnek nevezzük.

Mindkét rendszer ugyanabból az alapelvből indul ki: az ember tökéletlen, félig tudatos, és az illúziók rabságában él. A tökéletesedés, a tökéletes tudat, a teljes igazság létezik, és vár rá. Hierofánsai hívják őt. És itt vannak a beteljesedés módszerei és gyakorlatai is, a jelen és az ember által kívánt jövő között húzódó utak.

Látjuk tehát, hogyan születik meg az évszázadok öléből a személyiséghasítás. A jelöltnek étkezési szokásokkal, légzőgyakorlatokkal, aszkézissel, koncentrációs és kontemplációs gyakorlatokkal, valamint a szó erejének uralásával meg kellett tanulnia négyszeres személyiségének elhasítását. E hasítás révén - vagyis a személyiség négy koncentrikusan egymásba illeszkedő testi hordozóját irányító törvény fölötti hatalommal - a tanuló tetszés szerint elválaszthatta anyagi testét, és annak éteri párját a két kevésbé sűrű testi hordozótól, hogy így teljesen tudatosan az úgynevezett magasabb területekre utazhasson. A tanuló ezt követően visszaállíthatta testi hordozóinak összhangját, és ezzel - legalábbis úgy vélte - kifürkészte a látszat és a valóság közötti utat, és erőről-erőre haladhat az egészen új életlehetőségek fényében. Az ezoterikus gyakorlatokkal ugyanis járatot fúrt a világ sötét mélységeiből az új korszak ragyogó lehetőségei felé, és összefoghatott a vele egyenrangú testvéreivel is. Szabad volt: a hajnal szülötte. A két világban elnyert polgárjog mellett ugyanakkor más áldások is kialakultak, mint például az érzékszervek nagyfokú fogékonysága, és a dolgok menetének egyre mélyebb, első kézből való és független felismerése.

Valóban, a régi szellemi iskolák ilyen tanulóihoz Isten nagyon kegyes volt. Megszabadította őket! Társaival egyesülve, kimondhatatlan boldogságban, és szinte korlátlan hatókörben dolgozhatott a Világosság Birodalmának szolgálatában, a még sötétségben tévelygők felemelkedéséért. E régi beavatottak és megszabadultak dicső és magasztos munkát végeztek. Tetteik világító nyomai tűzként ragyognak a természet emlékezetében.

Ezzel az ősi, keleti bölcsességéből áradó fénnyel a nyugati emberek ezrei kerültek összeköttetésbe, amikor a materializmus és a hitetlenség vámpírkarjai csaknem a hanyatlásba taszították őket. Amikor az anyagiasság mélypontjának falaiba ütköztek, akkor a falakat ostromló, kiutat kereső embereket a megvilágosultak serege megérintette a múlt ragyogó fényével. A Világosság Testvérisége kinyújtotta segítő kezét az anyag kényszerzubbonyában fuldokló sokaságnak, és a beteg embereket visszavezették a múlthoz, mindazokat, akik az anyaghoz igazodó vallásosságban már nem találtak kiutat.

A megszabadulás tehát a múltban rejlik? Nem! Egy bölcs mondás szerint azonban vigasz és menekvés, hisz „Aki a múltból nem tanul, azt megbünteti a jövő!” Ezért fordul a múlt újra meg újra szeretettel a tudatalatti tudáshoz, amikor tudatlanságunkban és tévhitünkben eltorlaszoljuk a jövő útjait.

A múltban azonban léteztek olyan ezoterikusok is, például az ősi Egyiptomban és az antik Görögországban, akik egészen másféle fejlődést választottak, és nem a személyiséghasítással törtek utat a megszabadulás felé. Úgy gondolkodtak, hogy ha ebből a világból lehetetlen elmenekülni, akkor a világosság birodalmát csakis e világon keresztül lehet megragadni. Ha tehát az ember és a természet nem lennének összhangban a fény birodalmával - márpedig nincsenek -, akkor ezeket külső valóságukban kell tökéletesíteni, és összhangba hozni egymással.

Létrehozták a személyiségművelést, az ember, az anthropos alulról történő felemelésének mágiáját. Faj- és vértisztító módszereket alkalmaztak mágikus normák szerint. Mivel pedig az ember nem képes fennmaradni egy nála visszamaradottabb világban és természetben, ezért egyúttal a többi természeti birodalmat is magasabb szintre kellett emelni. A mezőgazdaságot, a kertészetet, az állattenyésztést és a létfenntartás többi elengedhetetlen tevékenységét a misztériumok gyakorlói kisebb-nagyobb telepeiken egészen új módon kezdték folytatni, a személyiségművelésben előrehaladott emberekhez igazítva őket. Ezzel is sok mágikus eredményt értek el.

A magasabb szinteken e módszerrel is tudatossá váltak, és az érzékelés hatalmas mértékben kiszélesedett. Természetesen mindez az anyagban gyökerezett. Az anyagi osztozott a felemelkedés dicsőségében. Az anyag ellenállása ezzel bizonyos mértékig megtört, azonban ez még nem jelentette az anyagvilágtól való megváltást, csupán az anyag legyőzését és megművelését.

Az egyik módszer tehát a beavatást a testen kívülre helyezte, míg a másik a testen belülre, beleértve az anyagi testet is.

Ez utóbbi módszerrel is számos nyugati embert mentettek meg a szellemi megkövesedés élő halálától, és a szörnyű hanyatlás zűrzavarától. Összekötötték őket az ősi bölcsesség egy sugarával, hogy a múlt segítségével alkalmassá tegyék és megtartsák őket egy lehetséges jövő számára.



II



Az új jövő felvirradt. Az ezoterikus fejlődési folyamatra vágyókat és törekvőket, most az új korszak kezdetén a szent Rózsakereszt keresztény beavatási misztériumával szembesítik.

A két régi ezoterikus rendszer megragadta a pusztulásba rohanó nyugati embert, és egy rövid időre összekötötte a múlttal, nehogy visszavonhatatlanul megkristályosodjék annak minden következményével. Fel kell azonban ismernünk, hogy a régi beavatási rendszerek - mint szerkezetileg megváltó erők - teljességgel alkalmatlanok a nyugati ember számára.

Ha pedig az ősi bölcsességet nyugatra hozó munkások sikerét a szerkezetileg megszabadultak számával kellene lemérnünk, igencsak csalódnánk. Csupán az eszme, és az abban rejlő élet volt az, ami nyugaton sokakat megtartott. A régi rendszerek beavató-iskolaként a nyugati világban teljesen eredménytelenek voltak, és ez nem is lehetett másképpen. Nincs messze az az idő, sőt talán már el is érkezett, amikor e régi rendszereknek már a modern keleti ember számára sincsen semmiféle, szerkezetileg megszabadító vonatkozása.

Világunk és az ember négyszeres személyisége egy hatalmas kozmikus erő hatására folytonos változás alatt áll. Testei tekintetében az emberiség hatalmas fordulópont felé közeledik. Bár a nyugati ember a huszadik század kezdetén valójában már belépett ebbe az állapotba, a krízis mégis csupán most vált időszerűvé a nyugat számára.

A régmúltban még fennállt a lehetőség, hogy az ezoterikus jelöltek a fent leírt módon szabaduljanak meg, és ünnepelhessék a dicsőséges visszatérést. A huszadik század első felében pedig szükséges volt a kereső, nyugati ember figyelmét felhívni e múltbéli eszmékre. A világ azonban most olyan pillanathoz érkezett, amelyben tekintetünket teljes egészében a jövőre kell irányítanunk.

A sok-sok ezer, megszabadulásra törekvő esetében többé már szó sem lehet személyiséghasításról, sem elvileg, sem gyakorlatilag. Az efféle hasítás a jövőben testileg és szellemileg egyaránt nemkívánatos állapotokhoz vezet. Sok ezreknél pedig ugyanígy nem kerülhet többé szóba a személyiségművelés sem. A jövőben e rendszert is el kell majd utasítani, mert szerkezetileg káros.

A változó testi, légköri és kozmikus feltételek miatt a belső elválasztású szervek - amelyek az okkult folyamatokban oly jelentős szerepet játszanak - többé már nem képesek reagálni a régi módszerekre. A megszabadulás kapuja, amely a múlthoz igazodott, az emberiség mögött visszavonhatatlanul bezárult. Mindennek az elutasíthatatlanságán nem változtat, ha a régmúlt bölcsességeihez folyamodunk. A hivatalos vallásosság minden színét és befolyását elveszítette, és a múlt könyvekben és leckékben dicsért ezoterikus kísérletei is csupán „homéri kacajt” keltenek: a gyötrelmét eltitkoló ember nevetését.

A huszadik században sokan látták előre a régi ezoterikus szellemi kultúra elerőtlenedését. Bizonyos körök pedig azt remélték, hogy elkerülhetik a veszélyeket, és a megmentő és megszabadító munkát tovább folytathatják, ha a régi bölcsességet okkult-keresztény értelemben átformálják, és így egyfajta szintézist hoznak létre.

Az ismert kezdeményezések közül néhányat a Rózsakereszt nevével is hirdettek, és jóllehet mindez tisztán jó szándékkal történt, e kísérleteket mégis nagyon súlyos tévedésnek kell minősítenünk.

Mert létezik a szent Rózsakereszt teljesen független és tiszta keresztény beavatási misztériuma, amely érintetlenül megőrződött a most kezdődő korszak számára: olyan misztérium ez, amely szerkezetét tekintve teljesen független, és függetlennek is kell lennie a régmúlt útjaitól és rendszereitől.

Ez az a misztérium, amelyet a jövőben minden komoly megszabadulást keresőnek meg kell majd ragadnia. E tudatos módszert Jézus Krisztus Evangéliuma rejtve nyújtja át nekünk. Ez a rendszer minden kereső ember számára visszautasíthatatlanná vált; egy rendszer, amelyet az egész emberiség számára kihirdetnek majd, és amely végül - Istennek hála - az igazi kereszténység megnyilvánulását bontakoztatja ki.



III



A korszak beavatási módszerének alapja a személyiség lecserélése, az evangéliumi újjászületés titka. Sem személyiséghasításról, sem személyiségművelésről nincs tehát szó. Vagyis nem egy törvényszerűen hanyatlásra ítélt dolog kikerüléséről vagy felemeléséről beszélünk, hanem személyiségcseréről, ami egy teljesen új személyiség felépítését jelenti, Krisztus, és az Ő hierarchiájának erejében, miközben a szellem még a régi személyiségben jelenik meg.

Az új rendszerben dolgozó jelölt abból a tudásból indul ki, hogy jelenlegi, négyszeres személyisége nem része az isteni természetnek, hanem elvetendő és bűnös. E jelölt tudja, hogy személyiségének tudata a legnagyobb megtévesztés és akadály a mikrokozmoszában. Teljesen megérti tehát Pál szavait: „mert Isten előtt nincsen személyválogatás” - az elhasított, és a kiművelt személy esetében sem.

Az új keresztény beavatási folyamatban álló tanuló felismeri, hogy „aki pedig elveszti az ő életét (a régi személyiségét) én érettem, megtalálja azt (az új személyiségét)”. Megérti, hogy a négyszeres személyiség teljes újjászületésének kell bekövetkeznie.

A keresztény üdvmegnyilatkozás e tekintetben nem hagy kétséget. Nikodémus - a János evangélium története szerint - mindebből nem értett semmit, az új beavató-iskolák jelöltjeit azonban át kell hatnia ennek a tudásnak, hogy Isten új tanúinak tündöklő sokasága hamarosan szétáradhasson e sötét világban.

Sokak számára rendkívül nehéz megszabadulni a régiek tekintélyétől, amely szerint az emberi személyiség egy evolúciós folyamatnak van alávetve éppúgy, ahogyan a múlt során már egy involúció részét is képezte. Azonban ez a nézet is tévedésen alapul.

Az involúció résztvevője nem az eredeti isteni tervben foglalt testiség volt, hanem egy abnormális személyiség, amely az anyag mélypontjára süllyedt, és a megkötözött szellemet is magával vonszolta. Az isteni alak, a szellem eredeti, négyszeres teste e bukás során meghalt. Ez azonban szintén nem az emésztő halál volt. Az eredeti természetalak ehhez túlságosan is isteni alkotás volt. Ezért ennek az eredeti, mennyei alaknak a jelenlegi állapotát legjobban „alvásként” tudnánk jellemezni. Egy „alvó” alakról van tehát szó, amely újra feléleszthető, és újra felébredhet, ha az ember meg tud szabadulni természetellenes, időleges személyiségének illúzióitól, és világosan ráébred saját állapotára.

A legmagasabb szellemi létezés most a földi személyiséget kénytelen használni, és ez felülről nézve nagyon nemkívánatos állapot. Emellett a központi szellemet a földi személyiség biológiai tudata nagymértékben akadályozza. Az ezoterikusan törekvőknek be kell látniuk, hogy a földi személyiség elhasítása csupán félrevezetés, és egy újabb fájdalmas illúzió, a személyiségművelés pedig - bármilyen legyen is - az én-tudat által elénk álló nehézségek felfokozása.

Az újjászületés, és a szunnyadó mennyei alak felélesztése - ez az, amit a harmadik mágikus rendszer a kereszténység által a kereső embernek közvetít. Egy új, isteni személyiség megszületéséről van tehát szó, miközben az ember még a régi személyiségben létezik. Ennek az új testnek a felélesztése egészen más törvények szerint történik, mint a régi ezoterikus rendszereknél. A jelölteknek pedig éppen ezeket az új törvényeket kell megismerniük és alkalmazniuk.

Az új lény kialakulása felülről lefelé megy végbe: először a gondolkodási képességben, aztán az asztráltestben, majd az étertestben, az új anyagtest lenyomatában. A mennyei ember megalkotásához mindenekelőtt egy gyökeres átalakulásra van szükség: a régi én alapvető megtagadására, és minden olyan mágiával való szakításra, amely a régi énre helyezi a hangsúlyt.

Világosnak kell lennie azonban annak is, hogy emellett szó sem lehet a földi személyiség, és a szükségszerű földi élet elhanyagolásáról. Az embernek úgy kell meghatároznia a súlypontokat, hogy az újjászületés igaz célját szolgáló életvitelt folytathasson. Biológiai formájához kötve keserűen megfizeti a világban való létezése árát, célszerű életvitel segítségével azonban a nem ebből a világból való felépítésén dolgozhat.

Az Arany Rózsakereszt Testvérisége felhívást intéz mindenkihez, aki komolyan keresi a megszabadulást, hogy fogadja be az új adomány alapvető elvét: szakítson a régivel, és menjen az új elébe!



IV



A Rózsakereszt tanulójának mindezt gyakorlatilag úgy kell értenie, hogy a harmadik beavatási rendszer a keresők széles tábora számára teljesen új, és ezért még ismertetni kell. E keresztény misztérium világban való elterjedése a keresztény misztériumiskolával egy új Egyetemes Világtestvériség új világegyházának kezdetét jelenti. A munkásokat már minden égtáj felé elküldték, hogy megtegyék az előkészületeket, mert bár a harmadik beavatási rendszer Jézus Krisztus megjelenése óta mindig is létezett, a jelölteknek mégis csupán egy viszonylag kicsiny, zárt csoportja ízlelhette meg azt a kimondhatatlan boldogságot, hogy ezzel szabadíttatott meg.

Az igaz és szent misztérium háttérben maradásának és elfátyolozottságának oka abban rejlik, hogy az emberiség - földi alakját tekintve - elérkezett ugyan az anyagiság mélypontjához, de még nem rekedt meg teljes mértékben, és kellő számban a földi természetben. Minthogy ezek a feltételek most már teljesültek, és elegendő kozmikus reakciót keltettek, a válság ideje elérkezett, és lerántják a lepleket.

Pált joggal nevezhetjük az igaz keresztény közösség első hierofánsának. Gyakran utalnak rá úgy is, mint időszámításunk első rózsakeresztesére, hiszen az exoterikus történelem során ő volt az első, aki a természet keresztjét a győzelem keresztjévé változtatta, és a rózsát a keresztre tűzve feltámasztotta a mennyei alakot. Mindazoknak, akik a keresztény újjászületés ösvényét akarják járni, és alapvető iránymutatásra van szükségük, felhívjuk a figyelmét a csodálatos első Korinthusi levél 15. részére, mert ebben az újjászületés teljes folyamata benne rejlik.

A jelöltnek az újjászületés sikeres elkezdéséhez és folytatásához két dologra van szüksége: először is az alapvető megváltozásra, másodszor pedig Jézus Krisztust kell személyesen birtokolnia.

Az első a földi természettől való alapvető elbúcsúzást jelenti, vagyis azt, hogy a létfenntartás és a spekulációk szempontjából gyökeresen máshogy viszonyuljon hozzá az akarat, a vágyak és a cselekvés sötét játékaiban. A jelöltnek, alapvető megváltozással, el kell jutnia saját Páthmosához (ld. Jel. 1,9), az önkéntesen vállalt magány állapotához, az „Úr napjára” való semleges és intelligens várakozáshoz. Ezen időszak alatt a jelöltnek nem szabad semmiféle spekulatív vággyal próbálkoznia, hogy az eredményt kierőltesse. Az erőlködés csak zavarná a folyamatot. Ezzel kapcsolatban gondoljunk az ismert kijelentésre: „mire a tanuló megérik, mestere is megérkezik”.

Emellett ügyelni kell arra is, hogy a földi személyiség semlegesítésének semmiképpen sem szabad puszta kísérletezésnek lennie. Ennek ugyanis kétségkívül negatív és sajnálatos következményei volnának: negatív beárnyékoltság jönne létre, vagyis egy irányító szellem próbálná hatalmába keríteni a jelöltet.

A jelölt földi természetnek mondott búcsúját „szükségből és halálból” kell megünnepelnie, ami azt jelenti, hogy a misztikus „világ-elhalásnak” belső szükségletévé kell válnia. Ha elérkezett idáig, akkor sikerrel mehet végbe az alapvető változás, és az eredmény is kezd megmutatkozni. Ezután bekövetkezik a megvilágosodás, a misztikus elragadtatás, és a Krisztus-sugárzás beáramlása. A jelölt e pillanattól fogva él Krisztus belső birtoklásából.

Sokan beszélnek Krisztusról. Tisztelik és szeretik Őt. Tanítónak, minden jó, szép és igaz megtestesítőjének tartják. Krisztus azonban semmilyen tekintetben sem élő valóság a számukra. Ezek az emberek képtelenek megszabadulni a tekintélyek és a hatalom bűvöletétől, mivel Őt, minden élet Urát, nem birtokolják bensőjükben. A Krisztus-rezgés nem szól a lelkük véréből, e sugárzásnak viszont testet kell öltenie a jelöltben, ha el akar jutni az újjászületéshez.

Feltehetjük a kérdést: miért olyan alapvető, hogy Krisztus belső birtokunkká váljon? Megnyugtatásként szolgáljon, hogy e birtoknak több fokozata van, és már a legalapvetőbb fokozat is elegendő ahhoz, hogy a jelöltet előre sarkallja a választott úton. Krisztus belső birtoklása elengedhetetlen, mert a mai ember testi állapotában a tanulónak lehetetlen volna saját erejéből véghezvinnie a hatalmas feladatot. A sejtszerkezet, a belső elválasztás működése, a tudati szervek és a különböző lélekfluidumok olyannyira károsultak, korlátozottak és megkötöttek, hogy a tanuló képtelen volna a mennyei alakot felkelteni, és kellő mértékben megeleveníteni.

Ezek alapján világossá válik, hogy a szerkezeti újjászületést a misztikus újjászületésnek kell megelőznie. E misztikus újjászületés csodája abban rejlik, hogy ebben az alsóbbrendű, földi, bűnös és halálnak szánt személyiségben mehet végbe. Ezt a csodálatos kegyelmet Neki köszönhetjük, aki az Atyánál lévő dicsőséget hátrahagyta, hogy közülünk valóként alámerülhessen a földi természetbe. Így kapcsolhatta össze Krisztus - saját emberi állapota miatt - lényének megmentő és szabaddá tevő nézetét a mi bűnös vértudatunkkal.

Csakis ezen az alapon indulhat meg a szerkezeti újjászületés, és kizárólag így tud a tanuló „naponta a halál révén állni” (I. Kor 15: 31). Ez a természet szerinti elhalás azzal a mindennapos változással függ össze, amelyet a személyiség él át a mennyei személyiség fejlődésének elősegítéséért. A teljes, négyszeres földi megnyilvánulás alárendelődik e hatalmas célnak, és ahogy a cél közeledik, úgy képez a földi lény fokozatosan egyre kisebb akadályt az ösvényen.

A „naponta meghalás” a biológiai tudat megtörését jelenti, az önérvényesítés, és az alantas, spekulatív vágyak megsemmisítése mellett minden állati működés eltűnését. Amennyiben a szükséges élettörvényeket gondosan betartják, akkor az egészséges életműködés mindaddig biztosított, ameddig szükséges. A naponta meghalást azért kell a tanulónak a gyakorlatban alkalmaznia, hogy megvalósíthassa a mennyei testek megszületését. Az a jelölt, aki mindezt belátja, az - Pálhoz hasonlóan - könnyedén válaszolhat a kérdésre: „Mi módon támadnak fel a halottak?” (I. Kor 15,35).

Ezzel az idézettel kapcsolatban sokan a természetes test megdicsőült állapotban való feltámadásának lehetőségére gondoltak. Az erre a testre kimondott ítélet azonban megmásíthatatlan: feloszlik, és soha többé nem támad fel.

Egy másik halottat kell feltámasztani, aki már korszakok óta élettelenül nyugszik az emberben. Ez nem más, mint az igaz ember mennyei teste, a mennyek országának polgára. Ez a halott azonban csak akkor támadhat fel, ha az élő földi személyiség meghal. Ezért mondja Pál a 42-43. szakaszban, hogy az isteni test „elvettetik romlandóságban”, azaz a földi természetben, „és feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtelenségben, feltámasztatik erőben”. Ez a feltámadás titka: a szellemi csak akkor szabadulhat meg, ha a természethez fűző kötelékeket elszakítja és a természet lényét feloszlatja. Ezért nem a szellemi az első, hanem a természettől való (ld. a 46. szakaszt). Ez az ember elsüllyedtségének nyers igazsága.

Ennek elutasíthatatlansága elől az elmúlt évszázadokban vagy a természetből való test feltámasztásával, vagy pedig e test elhasításával, a nyersről való lemondással próbáltak kitérni, és ezzel tagadták a valóságot. Emellett misztikus és mágikus tanítások segítségével próbálták az egész földi életet elfogadhatóvá tenni. Pál azonban mindeme spekulációknak véget vetett a következő alapigazságával: „Azt pedig állítom atyámfiai, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökölheti a romolhatatlanságot” (I. Kor 15: 50).

Ezért kell a megszabadulást keresőknek mélyen a tudatukba vésniük, hogy a halott mennyei ember feltámadásához vezető út kulcsa a személyiségcserében rejlik. A feladata előtt álló jelöltnek, aki a mennyei személyiségre irányul, tudatosan ki kell jelentenie: „Néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom”. Ugyanakkor világosnak kell lennie, hogy ez a „növekedés” teljesen egy gnosztikus-tudományos, folyamatszerű és módszeres „alábbszállástól” függ.



V



Az eddigiek alapján felvetődhet a kérdés: „Mit értsünk hát kereszténységen?”

A kereszténység egyrészt az eredeti eszmével és az ősi emberi nem eredeti állapotával, a mennyek birodalmával való kibékülés, másrészt az ezekből áradó világosság.

Ez az eredeti fénybirodalom - amelynek mi, mint mikrokozmoszok a polgárai voltunk - a Szaturnusz-korszak előtti időkben létezett, tehát az előtt a korszak előtt, amellyel az elmúlt évszázadok ezoterikusai a tanításaikat kezdik. A Szaturnusz-korszak harangozta be az emberiség bukását, a kereszténység pedig vissza akarja vezetni az embert létezésének eredeti állapotához.

A kereszténységet ezért lehetetlen csupán a szívvel felfogni. A kereszténység ugyanis egyidejűleg megszólítja a legmagasabb értelmünket is, hogy ezt a tiszta értelmet felszabadítsa, mert meg kell szabadulnunk a földi szükségrend illúzióitól.

A kereszténységet nagyobb összefüggésekben kell látnunk. Nem Betlehemben kezdődik ugyanis, hanem a Nílusnál. Ezért áll Máté evangéliumában, hogy: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat” (2,15). Ám ez az utalás is csupán mintegy hatezer évvel visz minket vissza, jóllehet az egyetemes Krisztus-fáradozást évmilliókban mérhetjük.

Az árja korszakban, amelyben jelenleg is élünk, nagyjából 6500 éves időszakokat különböztethetünk meg, amelyek mindegyikében kialakul egy kezdeményezés, hogy a bukott emberiséget visszavezessék eredeti állapotába. Azt is felfedezhetjük, ahogyan egy kozmikus erővonal szerint a fejlődés folyamata, és az isteni fáradozás minden korszakban Egyiptomból indul ki. Az árja korszakban az emberiségnek a harmincharmadik ilyen időszakon kell átküzdenie magát, és ezzel összhangban, kb. 4000 évvel Krisztus előtt kezdődött e korszak harmincharmadik isteni beereszkedése, amelyet időszámításunk kezdetén Jézus Krisztus megjelenése koronázott meg. Ezért mondják, hogy Jézus harminchárom éves korában halt meg.

Időszámításunk első évétől 1939-ig alakult ki az emberiség természetes reagálása erre a beereszkedésre. 1939-től körülbelül 1950-1955-ig az emberiség szörnyű káoszba és romlásba merült, ezután pedig, 1955-óta megkezdődtek a különböző aratási is kiválasztási folyamatok, amelyek 2658-ig tartanak majd. Az aratómunkások számára azonban különösen a 2001-ig tartó időszak lesz a legfontosabb.

Mivel e könyvnek nem célja, hogy kimerítő kozmológiai, csillagászati és asztrológiai kérdésekkel foglalkozzon, ezért most megelégszünk e vázlatos hivatkozásokkal, később azonban még visszatérünk rájuk más olyan művekben, amelyek e céloknak jobban megfelelnek. A cél: ráébreszteni a tanulót, hogy a kereszténységet az egész világra kiterjedő viszonylatokban lássa. Ahogyan az árja korszak hajnala mintegy 200 000 éve a kozmikus Krisztus beavatkozásával kezdett felvirradni Egyiptomban, úgy hívatik el újra és újra Egyiptomból a megmentő Fiú ezen az óriási korszakon belül, minden 6500 éves időszakban.

Az olvasó megérti tehát, hogy Krisztus legutóbbi megváltó fáradozásának megkoronázása óta eltelt kétezer éves időszak - e hatalmas korszakok fényében - valójában csupán egy szemvillanás. Az is kitűnik ugyanakkor, hogy ha ennek az isteni beereszkedésnek csupán egy töredékére korlátozzuk figyelmünket, akkor ez súlyos beszűkültséget eredményez.

Amit manapság hivatalosan kereszténységen értenek, az egy töredékes vallási forma csupán, amely ugyan sohasem vezethet megértéshez és felszabaduláshoz, mégis nyilvánvalóan meg kell előznie a valódi vallásosságot. Ezért egyáltalán nem volt hiábavaló az elmúlt 2000 év a maga úgynevezett „kereszténységével”. A töredékességnek az volt a célja, hogy számtalan ismétlődés révén egyfajta vágyat, bizonyos lelkiállapotot és valami sajátosságot véssen az embermilliók vérébe, vagyis lelkébe.

Ha az „újjászületés” nem valósul meg, akkor ez a véset először egy bizonyos minőségig továbbfejlődik, ám azután csakhamar tévképzetekhez vezet. E gyakran végletekig fokozott tévhitben a valóság szorítása egyre kiábrándítóbbá válik, mígnem - különösen az elmúlt tizenöt év rémülete után* - számtalan ember teszi fel a kérdést: „Hogyan lehetséges az, hogy a valóság, amelyet belülről az egyetlen valóságnak érzek, mégsem felszabadító és világmegváltó? Hol a hiba?”

Így válik éretté az ember a szellemi forradalomra, miután töredékessége szétporlik a valóság csupasz szirtjein. A szellemi forradalom hajnala eközben felvirradt, és az emberiség napjainkban már egy egészen új idő születésének fájdalmait éli át. Szenvedés, halál és káosz által érlelődik meg az emberiség egy bizonyos része az eljövendő aratásra.

Magától értetődik, hogy e szellemi forradalomnak számos nézete van, melyeknek részletes leírása meghaladja e könyv kereteit. A mi feladatunk az, hogy a szent Rózsakereszt beavatási misztériumát megmagyarázzuk az elérkezett új korszak számára, és meghívjuk a jelölteket az új szellemi iskolákba, és teljes ön-forradalomra szólítsuk fel őket, hogy végül felvértezve, kiegyensúlyozottan, és égő lámpásokkal fogadhassák a Kaszást.

A most elkezdődött korszakban fel kell éleszteni a mennyei testeket, az új misztériumok jelöltjének pedig képessé kell válnia arra, hogy e romolhatatlan testekkel Isten világosságában létezzen. Mindenkit hívnak, aki csak képes hallani, hogy újra „Isten gyermekévé” váljon.



VI



Különösen fontos, hogy amilyen pontosan csak lehet, meghatározzuk, kiknek is szól ez a könyv. E fejezetek üzenete a legtágabb értelemben vett ezoterikus embereknek, a belsőleg megérintett és elhivatott világosságkeresőknek szól.

Ezek az emberek felismerik önmagukban e tulajdonságokat, ha „az emlékezés szellemi ösztöne” sarkallja őket, amely az elvesztett világosságbirodalommal való ősi, tudatalatti kapcsolat, az elveszett gyermekségre való emlékezés. Ez az állapot visszafojthatatlan vonzódást ébreszt a rejtett dolgok világa iránt, és szenvedélyes keresést szít a korszakok során tovatűnt, eredeti állapot után. E vonzódás a tanuló vérében dúl, és ezért a saját múltjából magyarázható. Nagyon fontos szerepet játszhat az ősökhöz fűző vérkapcsolat is. Az ezoterikus világirodalom erről is gazdagon tanúskodik.

Az emlékezés szellemi ösztöne rányomja bélyegét a személyiség testeire, és egyfajta természetes mágikus állapotot okoz. Ezen kívül a vérben megnyilvánuló személyes múlt, és az ősök is kitörölhetetlen nyomokat hagynak a jelöltben. Ha ez a szellemi ösztön elsősorban a gondolkodási képességhez kapcsolódik, akkor az ezoterikus-tudományos kutatás csillapíthatatlan hajlamát kelti. Amennyiben ez az ösztön elsődlegesen az asztráltestben nyilvánul meg, akkor a mágikus dolgok gyakorlati megvalósításának erőteljes vágyát okozza. Végül pedig, ha mindez elsősorban az étertestben érvényesül, akkor éteri látást, tisztánhallást, és intenzív intuíciót eredményezhet.

A gondolkodási képesség természetes mágikus érzékenysége elsősorban a férfiaknál, az étertesté inkább a nőknél fordul elő, míg az asztráltest érzékenysége mindkét nemnél lehetséges, ahogyan a különböző ezoterikus társaságokban a beteljesedésre törekszenek.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a természetes mágikus érzékenység a személyiség teljesen logikus reakciója az emlékezés szellemi ösztönére. Mindegy azonban, hogy e mágikus kifinomultság jelen van-e már a születéstől kezdve, vagy csak később, gyakorlatok segítségével ébresztik fel, semmiképpen sem bizonyítja az előrehaladást a szellemi tökéletesedés ösvényén. Ellenkezőleg, a már meglévő vagy kikényszerített természetes mágikus érzékenység komoly hátráltató erőt képezhet a szellemi fejlődésben, mivel megerősítheti az ember énjébe vetett tévhitét. Ezért rendkívül veszélyessé válhat a tanuló számára.

Ez a világ telis-tele van ezoterikus spekulációkkal, negatív másvilági áramlatokkal és földhözkötött szellemek seregeivel, amelyek - tudatosan, vagy természetüknél fogva - mágikus hajlamaikon keresztül próbálják meg kihasználni és feláldozni az embert. Ha a tanuló reagál e csábításokra, és látszólagos sikereket könyvelhet el, akkor én-tudatát az őrületig befolyásolva, egész személyiségével gyalázatosan visszaélnek anélkül, hogy ő maga egy millimétert is haladt volna az élethez vezető ösvényen.

Senki se hagyja tehát, hogy a benne rejlő természetes mágikus érzékenységhez fűződő romantika és spekuláció félrevezesse. Ne higgye, hogy ha a birtokában van, akkor már fölöttébb előrehaladott állapotban volna. Ez áll ugyanis a legtávolabb az igazságtól! Mert attól még, hogy valaki éterlátással vagy más természet-mágikus „tehetséggel” rendelkezik, még nem lesz „előrehaladott”. Minden primitív nép többé-kevésbé birtokolja e tulajdonságokat a múlt csökevényeként.

Úgy van ez azokkal, akiket az emlékezetük ily bántóan hajszol, vonszol vagy kizsákmányol, mint azon fiatalokkal, akikről az a mondás járja, hogy „gyereknek már túl öreg, de felnőttnek még túl fiatal”. Az emlékezés szellemi ösztönének szüntelen hajszolása miatt már nem tudnak meglenni kizárólag a durva földi természet világában. Viszont az új életbe sem léphetnek be, mivel ehhez még minden szükséges feltétel hiányzik belőlük. Ezért meglehetősen kiegyensúlyozatlanok, és ha természetes mágikus ösztöneikre továbbra is negatívan reagálnak, akkor ez az állapot veszélyessé, nagyon rendellenessé és abnormálissá válhat.

Az „emlékezés szellemi ösztönének” megszabadító jelentősége végeredményben abban rejlik, hogy aki birtokában van, az ebből kiindulva eljuthat a valódi mágiához, a királyi és papi művészethez, amelyről minden vallás beszél. Az emlékezés szellemi ösztöne egy világosság felé hajtó erő, amelynek az a célja, hogy a fényhez már elérkezett ember ráeszméljen, hogy a természetes mágikus érzékenység alapján a fényt nem fogadhatja be.



A természet szerinti értelemben vett ezoterikus ember, és a beteljesedés között hatalmas és mély szakadék tátong, hiszen „test és vér” nem örökölheti az új birodalmat. Így az istenkereső végül belátja a már említett, alapvető megváltozás szükségességét, mert számára ez az új élethez vezető híd. Ha a zarándok áthaladt ezen a hídon, akkor megnyilvánul számára az igaz mágia lényege, és átruházzák rá a királyi és papi művészet eszközeit.

Ez az isteni művészet azon eredeti képesség helyreállítására vonatkozik, amelynek az ember a mennyei testben valaha birtokában volt. Mégegyszer, teljes határozottsággal meg kell azonban állapítanunk, hogy e királyi művészet soha nem fejlődhet ki közvetlenül az ember természetes mágikus érzékenységéből.

A valódi mágia sohasem jelenti ennek az érzékenységnek a kihasználását, hiszen ez csak az emberiség ősmúltjából származó emlékezés erőtlen és eltorzult eredménye. E természetes mágikus érzékenységre csupán azért van szükség a földi természetben, hogy az embereket felrázza, otthontalanná és idegenné tegye. Ahhoz, hogy ez az érzékenység valóban felszabadítóvá válhasson, az embert el kell vezetnie az anyag határára, ahonnan pedig csak a Szellemi Iskola segítő keze szabadíthatja meg.



VII



Az emberiségnek még mintegy hétszáz éve van hátra a már említett árja korszak harmincharmadik időszakából. Ebben az elkövetkező hétszáz esztendőben egy teljesen új embertípus jön majd létre, amely a halandó testiséget folyamatszerűen levetvén, a mennyei személyiségben fog létezni.

A személyiségcsere folyamatával együtt más, mélyreható geológiai, mágneses és légköri változások is végbemennek majd földanyánkon kívül és belül is. A mai emberiség számára különösen a hatásaikat kisebb mértékben már ma is kifejtő mágneses és légköri változások lesznek végzetesek. Az emberiség azon része, amely nem képes szerkezetileg igazodni az átalakulási folyamatokhoz, és képtelen az új személyiséget felépíteni, az a degenerálódás útjára lép majd, s végül vérben és halálban hanyatlik alá.

Az emberiség másik, magát megújító része egyre jobban elveszíti a kapcsolatot a megkristályosodó résszel, ami gyakorlatilag teljes elszakadással végződik majd.

Ez az új embertípus képezi a harmincharmadik korszak „aratását”. Ez az aratási időszak 1953. augusztus 20-án elkezdődött. Ugyanis ezzel a dátummal ér véget a nagy piramis exoterikus időszámítása, és új fejlődés kezdődik.

Mindazok intenzív fáradozása révén, akik megértették a szent Rózsakereszt hívását az eljövendő korszakra, alulról kiindulva elkészültek az aratásra váró földek, az élenjárók pedig felkészültek feladataikra. Az elhivatottak felkészítésének, és minden erőfeszítésnek az a célja, hogy az isteni fáradozás e korszakának aratása minél hatalmasabb lehessen.

Új világtestvériség jött létre, amely a hatalmas aratási munka, és a megújító szellemi iskolák alapja. Mindannyian azon dolgoznak, hogy munkájuk az egész földön kibontakozhasson. Mert az érett lelkeket le kell aratni, és elvezetni őket feladatukhoz, az újjászületéshez. Azért készülnek fel tehát feladatukra az aratók, hogy az eljövendő új embertípus segítői lehessenek. Ám ma is érvényes minden idők aratóinak panasza: „az aratnivaló sok, de a munkás kevés!” Ezért e könyv szerény felhívás kíván lenni a bensőleg hivatottak számára, akik még nem jöttek el, hogy felébressze bennük elhivatottságukat, és néhány alapvető irányvonalat nyújtson nekik azzal a céllal, hogy tudatukban életre keltse azokat a tulajdonságokat, nézeteket és feltételeket, melyeket az új embertípusnak birtokolnia kell.

Ezért e felszólítás nem fulladhat ismeretelméletbe vagy szemlélődő filozófiába. A gyakorlatban alkalmazandó értéket kell közvetítenie a komoly tanulók számára, hiszen az új embertípus nem születhet meg tantételekből, hanem csakis ezeknek a gyakorlati alkalmazásából.

Az olvasó e könyv lapjain tehát gnosztikus oktatásban részesül, melynek alkalmazásával ránemesedhet arra, hogy hamarosan munkásként és aratóként tevékenykedhessen, miközben a saját szellemi ösvényén való haladása is biztosítva van.



VIII



Az eddigiek alapján nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a mennyei személyiség megszülettetéséről és a szerkezeti újjászületés megvalósításáról van szó. Ez a mennyei személyiség nem oszlott fel, csupán élő halott, melyet életre kell kelteni. Amint a mennyei személyiség életre kel, az ember központi szellemének át kell vennie az irányítást e személyiség fölött. Ezzel egyidejűleg a földi természet személyiségét fel kell oszlatni, vagyis el kell kezdeni, és véghez kell vinni a természet szerinti elhalás folyamatát.



E két folyamatot a tanulónak egyetlen egészként kell látnia, mivel a mennyei test csak a halandó természeten keresztül fejlődhet ki. Az új személyiség kialakulásának alapja a földi, vagy dialektikus személyiség. A lebontás és felépítés folyamatai pedig egymásba érnek. Ennek lehetőségét Krisztus üdvözítő munkájának köszönhetjük. Ezt a fáradozást pedig szélesebb távlatokban, a harmincharmadik korszak teljes isteni megnyilvánulásának keretében kell látnunk.

Korszakunk hét nagy vallási impulzusa során olyan munka elvégzése volt a cél, amely egyrészt globális és összefüggő, másrészt pedig egy-egy nagyon egyedi céllal is rendelkezik. Minden alkalommal meg kellett építeni azon hétfokú lépcső egy-egy lépcsőfokát, amelynek végül az Isten testben való megnyilvánulásához, Jézus Krisztushoz kellett vezetnie. Minden világvallásban megszólal, bizonyságot tesz és hat a Krisztushierarchia, azonban csak e lánc utolsó szemében ünnepelhetjük először Jézusban a diadalt, és csak az utolsó láncszemmel készült járat az isteni egység és az istentelen, tér-időrendi megnyilvánulás között.

A világ fejlődése - ahogyan azt a korábbiakban már láttuk - hanyatlás, és az eredeti élettől távolodó valóság, melyről minden világvallás és mitológia is tanúskodott. Amikor e hanyatlási folyamat az árja korszakban a végső szakaszába lépett, akkor az isteni egység világaiból kiindulva hatalmas tevékenység fejlődött ki. Ezt követően különböző isteni impulzusok nyilvánultak meg. Az istentelen emberi lét egyre közelgő és kiéleződő válságában azért jöttek létre az isteni impulzusok, hogy rendszeres kapcsolatot létesítsenek a hanyatló ember és az egység isteni világossága között.



Először három egymást követő, meglehetősen absztrakt impulzus segítségével teremtettek kapcsolatot az emberi ego három nézetével, vagyis az ember földi, istentelen személyiségének központi szellemével. Ezzel az Isten és ember közötti háromszoros kapcsolattal az emberi ego alkalmassá vált arra, hogy majdan, a gyötrelmek mélypontjának elérése után, megragadjon egy létrát, és elinduljon a magasba. Segítők nagy tömegeire, és évezredekre volt szükség a mennyei létra e három legfelső fokának megalkotásához.

A következő kapocs, Isten létrájának következő foka az ember fiatal gondolkodási képességének befolyásolása volt azzal a céllal, hogy a földi személyiségnek ez a része se képezhessen leküzdhetetlen akadályt a végső megváltásban.

Az ötödik lépcsőfok a világosság és az asztrál- vagy vágytest összekapcsolódásával valósult meg, a hatodik pedig az ember étertestének befolyásolására vonatkozott.

Amikor a kegyelem e hatszoros, magasztos előkészítő munkáját elvégezték a hat egymástól jól elkülöníthető isteni impulzussal, és segítők ezreinek együttes munkájával - hiszen Isten mindig is teremtése és teremtményei révén nyilatkozik meg -, akkor végül a hetedik lépcső megépítésével koronázták meg a hatalmas isteni üdv-munkát. A földi anyagtesttel, vagyis az eredeti létforma karikatúrájával való kapcsolat ugyanis a hetedik világvallásban Jézussal, az Úrral született meg. Ez Isten üdvössége, amellyel az ember létezése mélypontján találkozik: az egység keresztje, amely vérét összekötötte az emberével, és a világ és emberiség iránti személytelen szeretettel leereszkedett a mulandóságba.

Ha az ember reagálni akar a világosság hívására, és meg akarja mászni Isten létráját, akkor ezt a legalsó létrafokon, az anyagi életterületen, és Krisztussal való vérkapcsolatban kell elkezdenie. Fontoljuk csak meg Krisztus szavainak mély értelmét: „Nélkülem semmit sem tehettek. Senki sem jöhet az Atyához, csak én általam”.

Az új nap fényében a legcsekélyebb értelme sincsen e korszak hétszeres vallási megnyilvánulását teljes egészében szemlélni, mindazonáltal - mivel korszakunk a vége felé siet - fontos levonni az egészből eredő következtetéseket, és annak megfelelően cselekedni.

A keresztény isten-impulzusnak két szakasza van: egy történelmi és egy mai, amely a közeljövőig tart. A történelmi szakasz az anyag szerinti vérkapcsolat szakasza volt, amely közvetlenül egybeesett a hanyatlás válságával.

Most, hogy napjainkban a hanyatlás reménytelen, véres és szörnyűséges kimenetele nyilvánvalóvá vált, és Isten Fia a felállított hétfokú, mennyekbe érő létrán leereszkedett, a tanulónak meg kell ragadnia a fényt azzal a felkiáltással, hogy „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet”, és ki kell tartania mindaddig, amíg - Jákobhoz hasonlóan - ki nem ficamítják a „csípőjét”.

A csípő-kificamítás jelképe a „nyilas” (Saggitarius) gondolatára tereli a figyelmet, amely azt jelenti, hogy minden emberi törekvést és az egész életösztönt meg kell fordítani, és a világ üdvösségére kell hangolni, hogy az emberiség isten hétszeres kegyelmében részesülhessen. Krisztusban minden régi elmúlt, és minden újjá lett. A tanulónak pedig a jelenben kell hozzálátnia a feladatához, naponta bizonyságot téve róla, hogy törekvéseinek értelmes-erkölcsös kiindulópontjául Rózsakereszt Krisztián sírkamrájának bronzba vésett szavait választotta: „Jesus mihi omnia” - Jézus mindenem.

A kereszt útján való elindulással a haláltermészet és a földi személyiség a szellem és a mennyei test feltámadásának kapujává válik. A tanuló nem a haláltermészetet viszi el a feltámadáshoz, hanem a másik folyamat szolgálatában használja. A folyamat sikere a már korábban említett misztikus újjászületéstől, vagy másképpen az alapvető megváltozástól függ, amelynek meg kell előznie a szerkezeti újjászületést. A misztikus újjászületés tudatos kapcsolatot jelent a Krisztuserővel, amely az árja kor hétszeres istenfáradozásával valósulhatott meg, mivel ennek folyamán a Logosz az emberrel a vérben találkozik.



IX



Mindezek alapját János Jelenéseinek bevezetőjében találhatjuk meg:

„Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniük hamar: Ő pedig elküldvén azt az ő angyala által, megjelenté az ő szolgájának Jánosnak, aki bizonyságot tett az Isten beszédéről, és Jézus Krisztus bizonyságtételéről, és mindenről, amit látott. Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban; mert az idő közel van.

János a hét gyülekezetnek, amely Ázsiában van: Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, aki volt, és aki eljövendő; és a hét szellemtől, amely az ő királyiszéke előtt van, és a Jézus Krisztustól, aki a hű tanúbizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme. Annak, aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által, és tett minket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának: annak dicsőség és hatalom mind örökkön örökké! Ámen.

Ímé eljő a felhőkkel; és minden szem meglátja őt, még akik őt által szegezték is; és siratja őt e földnek minden nemzetsége. Úgy van. Ámen. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, ezt mondja az Úr, aki van, aki volt, és aki eljövendő, a Mindenható.”



Merész vállalkozás e mű keretein belül a János Jelenéseiből vett részleteket megvizsgálni, hiszen számtalan indok szól ellene, amely egy megfontolt embert visszatartana ettől. Az évszázadok során számtalan „biblia-félremagyarázó” vetette magát János Jelenéseire, százával jelentek meg a kommentárok, visszhangzottak a prédikációk, mindezek eredménye pedig ezrek ellenérzése, és milliók harsogó nevetése lett. János csodálatos és hatalmas látomásainak olvasásakor alighanem mindenkit eltölt annak az érzése, hogy tehetetlenségében képtelen annak megértésére. Vonzereje ugyanakkor ismételten a Biblia eme utolsó könyvéhez vezeti az embert. Éveken át tartózkodtunk kiadványainkban János Jelenéseitől, mert még a látszatát is kerülni akartuk annak, hogy esetleg részesei volnánk az okoskodók szólamainak. Most azonban olyan késztetésnek engedünk, amely erősebb az ellenállásunknál, és ezért most beszélünk Önöknek Isten könyvének eme „arany végéről”, mert az idő közel van.

Minden világvallásnak van saját misztériumirata, a beavatottakat és tanítványaikat szolgáló szellemi hagyatéka. János Jelenéseiben romolhatatlan fényességben ragyog a kereszténység szellemi hagyatéka.



A profetikus könyveket azonban nem szabad összetéveszteni a misztérium-tanításokkal. A Bibliában számos profetikus könyv van, és a misztérium-iratok is kétségtelenül tartalmaznak profetikus elemeket, mégis éles különbséget kell tenni a kinyilatkoztatások és a próféciák között. Kinyilatkoztatásban azok a megszabadult és kiemelkedett emberek részesülnek, akik megfelelnek bizonyos feltételeknek, és bizonyos átszellemült állapotban vannak. Ezzel szemben a próféciák azokhoz szólnak, akik a sötétben bolyonganak, a földből valók és földiek. A kinyilatkoztatás isteni felismerést, a prófécia isteni nyugtalanítást jelent. A kinyilatkoztatás „kegyelem”, a prófécia „ítélet”.

A kegyelem és az ítélet gyakorta összefonódik, aki viszont még nem érett a kegyelemre, arra ítélet nem mérhető. Így talán megérti az olvasó, hogy a szellemi fontoskodók miért maradnak újra meg újra üres kézzel. Az ember oly szívesen megértené az Apokalipszis kozmikus, asztrológiai és filozófiai értelmét, ám képtelen erre, mivel az ösvényt ugyanakkor nem akarja. A pecsétek, levelek, trombiták és látomások csakis akkor válhatnak valóban elevenné az olvasó számára, ha a kegyelem sugarai belülről beragyogják a lényét.

János Jelenéseinek könyve, természetéből fakadóan útvesztő, melyben Ön kétségtelenül könnyen eltévedhet. Létezik azonban egy finom fonál, amely Önt minden folyosón és termen nagy biztonsággal átvezeti.

A teológusok számára korábban sarkalatos kérdés volt, hogy az Apokalipszis szerzője vajon az evangélista János vagy az öregebb János volt-e. Számunkra a szerző Jézus Krisztus, a keresztény misztériumok magasztos hierofánsa, aki az olyan ösvényen járó tanulók által szólal meg, akik a fentiekben említett kegyelemben részesültek. A „János” név maga is azt jelenti, hogy „Isten kegyelmes volt hozzánk”. A keresztény misztériumok kinyilatkoztatásában tehát az részesül, aki az eljövendő hatalmas megmentési folyamatok kegyelmét elnyerte.

Az ilyen tanulót nyomatékosan felszólítják arra, hogy igazodjon a mágikus evangéliumban leírtakhoz, mert „az idő elközelgett!” E tanácsot azonban csakis akkor képes megfogadni, ha a hallott vagy felolvasott próféciát teljesen megérti. E leckék pedig azért születtek, hogy végül elvezessék ehhez az elengedhetetlen megértéshez. Ez azonban kizárólag akkor valósulhat meg, ha a tanuló hajlandó és tud szolgálni, és a szíve vér-közösségben él majd Krisztussal.

Ha a fentiek olvasása után még netán kételkedne abban, hogy milyen különleges helyet is foglalnak el János Jelenései a Biblia többi könyvei között, akkor bizonyosan másképp vélekedik majd a könyvben foglalt megbízatás megismerése után. A megbízatás úgy hangzik, hogy János forduljon „a hét gyülekezethez, amely Ázsiában van”. E hét gyülekezetről alkotott általános vélemény nem nevezhető éppen magasztosnak. Többnyire azt feltételezik, hogy itt hét kisázsiai egyházközösségről van szó. Akik azonban tájékozottak a Krisztus-misztériumok nyelvében, azok mindezt jól értik.

„Ázsia” a figyelmünket egyenesen a háromszoros Logoszra, annak rendjére és világára irányítja, ahol a valóban megszabadultak vannak, és ahová a szunnyadó és kiürült mennyei személyiség is tartozik. E legmagasságosabb háromszoros lény, „aki van, aki volt, és aki eljövendő”, „az Ő királyiszéke előtt” lévő hét dinamikus erőáramot küldi az ősanyag minden olyan összpontosulásába, amelyben fenségét, szeretetét és erejét meg akarja nyilvánítani. E hét erőnek megfelelően a szellemi fejlődésnek is hét szakasza van, a szellemi befolyásnak is hét csoportja, hét foka, amelyek a háromságos Istenségben, vagy az ő nevében nyilvánulnak meg.

Ezoterikus körökben tévesen úgy gondolták, és úgy tanították, hogy hét különálló misztériumiskola létezik, amelyek magasabb szinten, valamiféle nemzetközi szervezetben vannak összekötve, amely a Fehér Páholyként ismert. A hét iskola azonban nem más, mint a hét őserő hét megnyilvánulása, a Szent Hétszellem, amely minden időkben, és kozmoszunk minden szférájában hat. Ezt a hét ősszellemet minden világvallásban hirdetik, és a misztériumok fiainak a fejlődés egy meghatározott szintjén meg kell mászniuk a hét lépcsőt, át kell esniük a hét vizsgán, uralniuk kell a hét törvényt, és meg kell kapniuk a hét kegyelem-adományt.

Ennek fényében már érthetőek a János Jelenéseinek bevezetőjében olvasottak. Létezik egy Isteni kinyilatkoztatás ebben a világban, egy szent misztérium, amelyet korszakunkban Jézus Krisztusban és általa mindenkinek átnyújtanak, aki önmagát szabaddá és alkalmassá teszi erre.

A szent misztérium megérinti az ilyen Jánost, ő pedig nem is tehet mást, minthogy lényéből fakadóan tanúskodik mindarról, ami ennek folytán hozzá kerül. Azok számára, akik egy testvérnél megfigyelnek és meg is értenek egy ilyen folyamatot, mindez örömet jelent, a boldogság örömét, hiszen egy újabb megváltott közeledik a világossághoz.

Küzdelme során e János pedig „a hét gyülekezethez” fordul, „amely Ázsiában van”, vagyis mennyei alakjának hét nézetéhez. Ezt az alakot - amely szunnyad ugyan, mégis van, egykor is létezett és feltétlenül el is jön majd - egy erő-ige által, egy isteni mantram segítségével felébresztik. Felébreszti őt „a hét szellem”, a Szent Hétszellem, aki Istennél és Istentől van, és a keresztény misztériumok hierofánsa, Jézus Krisztus, aki - mint a „halottak közül az elsőszülött” - életével megmutatta Jánosnak, hogyan kell a mennyei testet a földi test természetén keresztül feléleszteni.

Ebben a szent jelenlétben kezdi el János a munkáját.



Lábjegyzet:

*A mű 1946-ban, röviddel a II. világháború után jelent meg először


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,