Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium

13. Az új ember ezoterikus jellemzői

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium


A világfasizmustól való megszabadulással egyidejűleg, és egy újabb, lélegzetelállító lehetőségeket rejtő, évekig tartó káosz előtt állva, a Krisztushierofánsok Szellemi Iskolája, amely a Rózsakereszt Szerzeteként ismert, kiterjesztette tevékenységét az egész világra, hogy az emberiségnek azt a részét, amely az ezoterikus életterületen érettnek bizonyul az aratásra, az új korszak szent Rózsakeresztjének keresztény beavatási misztériuma elé állítsa.

A könyv eddigi részeiben mindenki számára - „akinek van füle a hallásra, és szeme a látásra” - érthetően körülírtuk ezt a beavatási folyamatot, hogy így az arra éretteket a helyes ösvényre tereljük. Az eljövendő években mindezt szóban és írásban mindenkinek hirdetni fogjuk, aki a világosságra törekszik.

Fennáll azonban annak a veszélye, hogy bár szellemi rokonaink örömteli megértéssel fogadják el az eléjük tárt új beavatási misztérium legfontosabb nézeteit, a sokféle és sokszor nagyon is mélyreható következmények tekintetében azonban továbbra is sötétben tapogatóznak.

Az olvasó tehát megismerte a bemutatott új út főbb nézeteit: nem személyiséghasítás és nem személyiségművelés, mint a régmúlt időkben, hanem személyiségcsere, vagyis egy teljes szerkezeti újjászületés, a természet értelmében vett emberi létezés aláhanyatlása, és a mennyei ember háromszoros felélesztése. Ez a gnosztikus életterületre belépő ember hatalmas és magasztos feladata.

Magától értetődik, hogy az úttal összefüggésben számos következmény fejlődik ki. Mégis, a biológiai ember szellemi és anyagi állapotát figyelembe véve, fennáll annak a lehetősége is, hogy a tanulók bizonyos alapvető következményeket szem elől tévesztenek majd. Ezért kell az igazság útját már ebben az előkészítő szakaszban is szabaddá tenni.

Amikor Rózsakereszt Krisztiánt húsvét előestéjén meghívják az „alkímiai menyegzőre”, akkor őszintén megállapítja, hogy a meghívás formája és célja egészen más volt, mint amilyennek elképzelte.

Amikor pedig később belép a beavatás templomába, akkor e templom nem csupán hencegő „lapis spitalauficus-csinálókkal” - a bölcsek kövét barkácsolókkal - van tele, hanem királyokkal, vagyis mágusokkal és hatalmas bölcsekkel is. Ő pedig olyan kicsinek érzi magát, annyira oda nem illőnek, hogy szégyenében szinte elbujdosna. Miután pedig az oly kevesek egyikeként - ha nem egyáltalán az egyetlenként - átélte a szellemi menyegző megkötését, amikor a hatalmas királyok már sehol sincsenek, akkor Rózsakereszt Krisztián az alábbi szavakat fogalmazza meg: „Minden tudás összege, hogy semmit sem tudunk.”

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjének történetéből kitűnik, hogy milyen veszélyes is bizonyos álláspontra helyezkednünk, és konzervatívan ahhoz ragaszkodnunk. A tanulónak mélyen át kell éreznie, hogy bármikor kiderülhet, hogy valamely dologban rossz úton jár, és az igaz út megtalálása érdekében ösvényén esetleg vissza kell mennie. Tudnia kell, hogy egy újabb ismeret bármikor keresztülhúzhatja régi megfontolásait. Az ösvényen minden magabiztosság veszélyt és akadályt jelent tehát.

Az ember oly sokszor megdöbbentően konzervatív. A „konzervatív” szó a latin „conservare”, „megőrizni” szóból ered. Amit az ember egyszer megragadott, azt meg is akarja tartani, és ez sokszor teljesen helytelen. A törekvő ember persze már rendelkezik egy belső birtokkal, melyet esetleg hosszú évek kétségbeesett küzdelme árán szerzett meg, és amely talán az idők éjszakájából született, melynek minden lépése megpróbáltatás volt. E fejlődés kétségtelenül hatalmas jelentőségű, és mindaz tagadhatatlanul szép, amit a törekvő ember ápolt és megőrzött. Azonban mindez mégis akadállyá válhat a számára, elhomályosíthatja a látását, és arra késztetheti, hogy a megjelenő világosságot elutasítsa.

Kinek van bátorsága követni a Virgo Lucifera-t, Rózsakereszt Krisztiánhoz hasonlóan, szöges ellentétben saját elképzeléseivel és elvárásaival? Aki itt magát előre királynak és hatalmasnak képzeli, az elveszett. Aki magabiztosan elsiklik az új ösvény következményei fölött, az nem járhatja ezt az ösvényt.

Ezzel kapcsolatban felmerül egy érthető probléma. Nem vitatjuk ugyanis tanítványaink szellemi nemességét, és nem űzünk gúnyt a létállapotukból sem. Itt egy nagyon is nyilvánvaló problémáról van szó, amely nem más, mint hogy „Isten útjai, nem a mi útjaink”. (Ézsaiás 55.) Ez nem azt jelenti, hogy a világosság útja más, mint a sötétség ösvénye, mert a másság logikus. Ez a kijelentés arra vonatkozik, hogy a világosság ösvényeinek előkészítése - amelyeket a tanuló alulról és belülről maga fedezett fel - természetszerűleg nincsenek összhangban az eredeti, isteni ember útjaival és követelményeivel.

Rózsakereszt Krisztián hosszú évekig készült az Úr útjaira, mind tudományosan, mind szerkezetileg. Ebben a tekintetben is bizonyosan nagyszerű példa volt tanítványai és az ő tanítványaik számára. Senki sem állítja, hogy ezek az előkészületek hiábavalóak lettek volna, sőt éppen ellenkezőleg. Azt is látnunk kell azonban, hogy Isten útja, amelyre Rózsakereszt Krisztián egy bizonyos pillanatban kiválasztatott, a legnagyobb csodálkozást, sőt megdöbbenést váltotta ki még belőle is, mivel mindarról, ami következett, kiderült, hogy egyetlen pontban sem egyezik saját előkészületeivel. Ez tehát a probléma! Ezzel kezdődik mind Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, mind pedig Jézus Krisztus evangéliuma. Ez az a probléma, amelyet a megoldás érdekében az olvasónak is meg kell értenie.

Attól a pillanattól fogva, hogy egy ember életében a Rózsakereszt jelenteni kezd valamit, egy kifinomulási folyamat indul meg az életében, és bizonyos kultúráról beszélhetünk. Ekkor - kisebb-nagyobb sikerrel - egy olyan elemi alap után kezd kutatni, amelyen ez a fejlődés megvalósulhat. Az emlékezés szellemi ösztöne dúl benne, és ez - összeköttetésben a Szellemi Iskolával és az élettel - a benne lappangó ezoterikus képességeiben bizonyos fokú, pillanatnyilag elérhető fejlődést eredményez. Az ember pedig olyan életvitelt választ, amely az ösvény céljával és lényegével nem ellenkezik.

Ennek következtében testei végül bizonyos ezoterikus tulajdonságokról tanúskodnak. Érzékei például sokkal kifinomultabbá, gondolkodása pedig rugalmasabbá válik. Egyszóval: minden életműködése szélesebb alapra helyeződik, és erről az alapról tanúskodik. A Rózsakereszt előudvarában összegyűlt, komoly szándékú tanulók életében és lényében nyilvánvaló változás következik be, természetesen létállapotuknak megfelelően. Mindez nagyon örvendetes, és a Jupiter-kör dolgozói mindig örülnek, ha szellemi rokonaiknál észreveszik e változásokat, másrészt bánatot okoz nekik, hogy oly sokak fejlődési lehetőségei nem szélesebbek.

Az egész előkészítő fejlődés - amely az emlékezés szellemi ösztönéből indult ki, és a vallás, a filozófia és az ezoterikus tudomány felszít - mégis csupán bolondság Isten előtt. Ez azt jelenti, hogy a szóban forgó fejlődés összege és annak természete - bizonyos szempontból - semmiféle jelentőséggel nem bír a mennyei, isteni ember számára. Az igazsághoz emellett hozzátartozik az is, hogy ha valaki egy lélektanilag megfelelő pillanatban saját rögeszme-kultúrájába kapaszkodik, akkor a beteljesedés kapuját biztosan bezárja maga előtt.



Létezik tehát egy nemes benső birtok és benső élet, amelyet egy adott pillanatban mindenestül fel kell adni. Késznek kell tehát lennünk elveszíteni ezt az életet azért, hogy az igaz életre rátalálhassunk. Ez hát a Rózsakereszt „bolondsága”! És e bolondság okát nagyon is szükségszerű felderítenünk.

Az ok abban rejlik, hogy a háromszoros élet képét, amelyről az ember a tudat, a lélek és a test tekintetében tanúskodik - függetlenül attól, hogy ez a kép a fejlődés skáláján nulla alatti vagy fölötti szintet mutat -, semmilyen tekintetben sem egyeztethető össze a mennyei, isteni ember valódi, háromszoros jelenségével.

Véleményünk szerint ezt meg kell tanulni a következőképpen látni: az ember a dolgok kezdetén Isten tökéletes, háromszoros fiaként ragyogott. Ám ez az eredeti istenember sem a szellem, sem a lélek, sem pedig a test szempontjából nem képes megnyilatkozni abban az élettérben, amelyben az emberiség ma él. Az ember nem a valóság karikatúrája, hanem már karikatúrának sem nevezhető. Az ember olyan életjelenség, amely csak megközelítőleg tartalmaz valamit az ősi, eredeti emberből.

Valószínűleg még akkor is túlzottan megszépítenénk a képet, ha a jelenlegi és az eredeti emberi lények viszonyát a recsegő rádió és a stúdióban lévő beszélő viszonyához hasonlítanánk. A beszélő éppoly kevéssé a rádiókészülék, mint ahogy a rádiókészülék sem a beszélő. Egy hangot hallunk csupán, egy emberi lény hangját, amelyet egy elektromos szerkezet továbbít hozzánk. A hangot produkáló ember a háttérben áll.

A biológiai szerkezet, vagyis az emberi lény azonban arra sem képes már, hogy az eredeti istengyermek hangját továbbítsa számunkra - még kopogtatás formájában sem! A láncokban vergődő istengyermek semmilyen módon nem képes irányítani vagy beárnyékolni jelenlegi biológiai szerkezetét. Azt mondhatnánk tehát, hogy a születésekor minden emberi lény mennyei lényének egy halovány képét kapja meg csupán. Vagy esetleg fogalmazhatnánk úgy is, hogy sok ember legfeljebb egy fényképet hord magával: egy igen megfakult fényképet - ez minden!

Ez a következtetés, és az ebből származó következmények egyáltalán nem újak. Platón és Püthagorász ugyanezt tanította. A beavatott Pál azt vallotta, hogy létezik egy emberi megnyilvánulás a mulandó anyagban, és ezzel egyidejűleg egy másik, örök megnyilvánulás a romolhatatlan anyagba építve. Jakab, a nagy beavatott még ennél is világosabban fogalmazza meg azt, amit mi is szeretnénk olvasóinkkal megértetni: az ember alacsonyabb lényének bölcsessége földi és démoni, míg a másik, ennek ellentéte: az isteni bölcsesség. „Mert az emberek bölcsessége bolondság az Isten előtt.”

Hajlamosak vagyunk „az emberek bölcsességén” csupán az intellektualizmust és annak következményeit érteni, holott a szentírás minden bölcsességet, még a természet ezoterikus bölcsességét is ide sorolja. És ez nem is lehet másképp, hiszen az emberiség létének mai szakaszában a magasabb lénynek már semmiféle kapcsolata sincs az alsóbb lénnyel, az alsóbb lény pedig a magasabb lénynek csupán egy „fényképét”, vetületét, vagy fakó képét hordja magával.

Ezért bolondság minden bölcsesség - legyen az intellektuális vagy ezoterikus - az isteni ember számára. A modern Rózsakereszt ezért szándékosan támadja a földi ember minden ezoterikus nézetét és következtetését is.

Nem arról van szó, hogy az énnek, amely most az alsóbbrendű emberi lényhez kötődik, egy adott pillanatban meg kell találnia valódi önmagát, hogy egyesüljön vele. Nem, az igazi én, az igazi istenszikra az igazi önvalóban rejlik, a mennyei önvaló igazi istenszikráját pedig meg kell szabadítani a földi ember énjétől. Mi tehát megfordítjuk a dolgot: a földi ember meg akar szabadulni, neki azonban alá kell hanyatlania! A másiknak, a mennyei Istenfiúnak növekednie kell, a földi embernek pedig alább kell szállnia.

Mindennek ön-lebontás és önmegtagadás révén, az egész dialektikus lény ön-megsemmisítése és ön-megszüntetése révén kell megvalósulnia a Krisztushierarchia segítségével, amely megajándékoz az ehhez kellő erővel. Mindez pedig úgy valósulhat meg, hogy minden fogódzónkat, minden vesszőparipánkat, minden mentsvárunkat, vagyis minden rögeszménket tudományos alapossággal megtámadjuk. Azáltal valósul meg, hogy alkalmatlannak nyilvánítjuk a földi ember - úgymond - magasabb képességeit, és az ezzel kapcsolatos mágikus képességet, amely mindig a természet múltjából magyarázható. Tehát azáltal megy végbe, hogy megváltást hirdetőként, koldusként, előfutárként az igaz isteni ember útjait szabaddá tesszük, és - ahogyan Keresztelő János - kijelentjük: „Annak növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom”.

E folyamatot csakis úgy lehet véghezvinni, hogy a régi ember szempontjából fejünket a bakó tőkéjére hajtjuk. Nem „én” részesülök a mennyei emberben, és nem is a mennyei ember részesül „énbennem”, hanem „én” teszem szabaddá az utat az Istenfiú számára saját aláhanyatlásom által. Amilyen mértékben az egyik alábbszáll, olyan mértékben ébred fel a másik.

Itt is veszélyek leselkednek a tanulóra az ösvényen. Abba a csapdába eshet ugyanis, hogy a régi Ádám gyümölcseit az új Ádáménak tartja, és így gondozza. A régi természet ebben a tekintetben nagyon ravasz, az ember pedig kapva kap mindazon, amit oly szívesen megtartana. Legyenek óvatosak, mert megtörténhet, hogy akit paráznának vagy vámszedőnek tartunk és kerülünk, előbbre jár nálunk a megszabadulás ösvényén. Az emberek oly törvénytisztelők: pontosan tudják mit szabad és mit nem. És minderről oly pontosan fel tudják világosítani a másikat, hisz megvan az első kézből eredő ismeretük és éteri látásuk, világos emezük s tiszta amazuk.

Azonban azt kell mondanunk Önöknek: mindez semmi, vagy legalábbis túl kevés. Az ember nem érhet fel odáig dialektikája szellemi hatósugarával. A természet értelmében vett emberi tudás, látás és képességek elégtelennek bizonyulnak, és ez világosan kiderül az evangéliumból. Minden lélektanilag jelentős pillanatban, a döntő percben, ha a „minden vagy semmi” a tét, Jézus tanítványai kudarcot vallanak. Nem értenek, nem látnak, és nem hallanak.

Mindezt vajon a tanítványok elmaradottabb állapotának rovására kell-e írnunk? Biztosíthatjuk Önöket, hogy igen művelt emberekről volt szó. Az evangélium azonban azt akarja velünk megértetni, hogy az ember bölcsessége és annak vonzatai kudarcot vallanak a mennyei ember követelményének valóságával szemben.

Amikor Keresztelő János már a tömlöcben raboskodik és kivégzésére vár, akkor követet küld Jézushoz a kérdéssel: „Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?” Értsék meg ezt a kérdést! Itt szó sincs kételyről vagy elbizonytalanodásról, csupán a tanuló számára akarják világossá tenni, hogy a természet szerinti szellemi műveltségének összessége is elégtelennek bizonyul, amikor a „másikról” van szó. Az emberek alacsonyabb emberi állapotuk miatt szinte rejtélyekben tévelyegnek, és ezt semmi sem változtathatja meg, még egy úgynevezett ezoterikus fejlődés sem.

Ez azt jelentené, hogy - ahogyan némely misztikus tanítja - a bölcsesség gyűjtögetése, a sok életreform, vagy a világosság felé való minden törekvésünk és igyekezetünk felesleges volna? Nem, mert mihelyt az embert lángra lobbantja és ösztönözni kezdi az emlékezés szellemi ösztöne - amely a mennyei lény halvány vetülete az alsóbb lényben -, az embernek nincs többé nyugalma, és nem bírja ki egy percig sem. Akkor a bölcsességet, az erőt és a szépséget kezdi hajszolni. Majd eltalálja, és velejéig megrázza az isteni tűz, ő pedig megpróbál reagálni rá. Ekkor finomodási folyamat indul meg az életében, és az állati megnyilvánulás jellemzői egyre inkább lehullanak róla, ő pedig erősnek véli magát, mint aki előretörvén az Olümposzra hág.

Azután azonban elakad: az akadályok ránehezednek, és a körforgás bebizonyosodik. A tanuló határlakóvá, efézusbelivé válik. Nem léphet át a vonalon, amely falként áll előtte. Krétakörnek tartja - nekiugrik hát, de visszapattan.

És a szenvedés megtisztítja, megerősíti az áldozatra, és beláttatja vele saját szerkezeti korlátozottságát. És ahol a természet szempontjából Istenben lángra lobbant, ott egész én-lényét az idő sírbarlangjába fekteti, és aláhanyatlik Jézusban, az Úrban, hogy az igazi ember teljes dicsőségben feltámadhasson.

Amit Istenben a természet szerint kapott és felépített, azt énjével együtt a természet sírjába fekteti, hogy a Szent Szellemben növekedve folytathassa útját a személyiségcseréhez.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,