Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium

14. Az új ember magányossága

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium


Az előbbiekben vázolt következményekből kiderül, hogy a Rózsakereszt Rendjének beavatási misztériuma - ahogyan ezt korunkban Önök elé tárják - az egész ember teljes dialektikus megnyilvánulásának feláldozását teszi szükségessé.

A szent beszéd tanulmányozója cseppet sem lepődik meg, ha azt hallja, hogy valaki csak úgy, minden további nélkül erről a követelményről nyilatkozik. Egy ilyen megnyilatkozás ugyanis nyitott fülekre talál egy keresztény gondolkodású embernél. Ha pedig ő emellett ezoterikusan tájékozott, akkor az „önfeláldozás” fogalma ismerős neki. Az ösvényen törekvők közül ki ne értené meg, hogy a benne élő legjobbat, a szeretetet, erőt és a fényre való irányulást a világért és az emberiségért kell bevetnie és feláldoznia? Egy ilyen életmód elmélete, szépsége és értéke a törekvő emberbe szinte az anyatejjel ivódott bele.

Sokak számára létszükségletté vált az ilyen élet-beállítottság. Nem képesek másképpen élni. A szolgálat munkája számukra olyan, mint a lélegzéshez szükséges levegő. Képtelenek egy ilyen téren kívül élni. Az önkéntes áldozat és emberszolgálat élete nehéz, sokszor túl nehéz és nagyon hálátlan, emellett olykor sok bánattal jár. De vajon akarnák-e másképpen mindazok, akik ezen a munkán fáradoznak? Persze, hogy nem!

És nem él-e lényük hátterében annak tudata, hogy ez az ön-feláldozás elnyeri jutalmát? Ám nem elsősorban a jutalomért teszik, amit tesznek, hiszen az emberszeretet ehhez túlzottan a lényük középpontjában áll, hanem sokkal inkább magától értetődőnek veszik a jutalmat, olyannyira magától értetődőnek, hogy tulajdonképpen nem is gondolnak rá. „Jobb adni, mint kapni”, így tanúskodik számunkra az evangélium, de akárhogyan is, a kapás ugyanúgy bizonyos. Ez törvény! A nyereség az, amely minden életcselekedetből következik. A ősi bölcsesség, a szentírás számos bizonyítékot szolgáltat erre. Mihelyt valaki az emberekért végzett szolgálatban feláldozza önmagát az emberszeretet oltárán, haszonra, saját létállapotának megfelelően misztikus, ezoterikus és - igen, nem ritkán - anyagi haszonra tesz szert.

Egy bizonyos ideje azonban vannak olyan komolyan törekvő tanulók, akiknek meglehetősen különös tapasztalatban van részük. Ezek az élmények egyáltalán nem újak. Bár az elmúlt kétezer év során újra és újra előfordultak, e jelenség most mégis gyakoribb, és mi úgy gondoljuk, hogy egy bizonyos időpontban tömeges jelenségről beszélhetünk majd.

Az említett jelenség a szellemi jutalom elmaradásában nyilvánul meg, holott ennek az emberek szolgálatában meghozott ön-áldozat törvényszerű következményének kellett volna lennie. Ez a tapasztalat a tanulóktól sok olyan dolgot elvesz, amelyet az évek során megtanultak szellemi haszonként felfogni. Egy tudományos biztonsággal végrehajtott folyamat során ezeket az embereket a magányosság vermének legfenekére taszítják: ez a haszon! A szellemi megkönnyebbülés helyett láncot, terhet kapnak: ez a haszon! Annyira magányosnak lenni, hogy az kimondhatatlan.



Néhány évvel ezelőtt két tanuló ült egy betegszobában, és beszélgetett. Az egyik súlyosan szívbeteg volt, a szolgálat ösvényének megerőltetései miatt. A magányosság kultúrájáról beszélgettek, amelyhez a Szerzet kötötte őket. Azon tűnődtek, vajon mi lehet a Hierarchia szándéka azzal, hogy a tanulókat ilyen mélyre taszítja az elhagyatottságban egy olyan életmű eredményeként, amelyet mindenük feláldozásával szolgáltak meg. Ez az elhagyatottság és magányosság oly mélységes, hogy látszólag a szeretet egyetlen köteléke sem képes - sem természeti, sem szellemi értelemben - megtörni a száműzetést. Annyira elszigeteltnek lenni, hogy még a barátunk hangja is úgy szól hozzánk, mint a kocsikerék nyikorgása.

Tűnődése pillanatában e két tanuló még nem látta a megoldást. Így hát vakon a szürke ürességbe bámulva, a szívbeteg nem bírta tovább. Egy kiáltással kiugrott ágyából, s holtan rogyott barátja karjaiba. Halálát a megtört szív okozta. A Krisztusban feláldozott élet haszna! Ám ez az ember egész dialektikus megnyilvánulásának feláldozása.

A dolgok fejlődésében elérkezik az az idő, amikor a jóság, az igazság és a természet szerinti igazságosság eredményét többé nem fogadhatják el a Hierofánsok. A dialektikus lény életviteléből eredő haszon esetleg arra lesz alkalmas, hogy ennek az ellentermészetnek a másik oldalán - vagyis a halál birodalmában, a túlvilágon - valamiféle menyországocskát hozzon létre, arra azonban, hogy alapul szolgáljon a dolgok isteni rendjének megragadására, reménytelenül, biztosan elégtelen lesz. Azok a régi szellemi iskolák, amelyek e dialektikus szellemi haszon alapján segíteni tudták tanítványaikat, ebben a korszakban már nem képesek szolgálatukat teljesíteni.

De mit is keres az ember a Rózsakeresztnél? Talán Krisztus biztonságában akar meghúzódni a túlvilágon, ha egyszer majd belép a halál szurdokaiba? Ha ezt keresi, jobban teszi, ha a valamelyik egyházhoz fordul. Ezeknél nagyon is otthon érezheti magát.

Vagy netán tudatosságra akar szert tenni a magasabb területeken: ennek az életszférának az éteri életterületén, a vágy vagy a gondolat világában. Ha figyelme erre irányul, akkor a modern Rózsakeresztnél rossz helyen van.

Az új korszak Rózsakeresztjének tanulója a szó igazi értelmében keresztény akar lenni. Meg akarja találni a dolgok eredeti Istenrendjéhez, az elveszett Fénybirodalomhoz, az eredeti emberi létezéshez visszavezető utat.

Az olvasó már bizonyára sokszor hallotta ezt a célkitűzést. De vajon azt is tudja-e, hogy a Manicheusok Rendjét az ebben a célkitűzésben rejlő következmények miatt irtotta ki társai segítségével Ágoston. Tudja-e, hogy a Katárok Rendjét e törekvés miatt mészárolta le III. Ince pápa ötvenezer fős gyilkos hadserege 1208 és 1244 között. És tudja-e, hogy a tizenhetedik században, Hollandiában a Rózsakeresztet ugyanezen szándékai miatt üldözték, száműzték, vetették börtönbe és gyilkolták le tagjait az akkori kálvinisták.

És vajon nem volna-e jó mélyen elgondolkozni az 1940 és 1945 közötti eseményekről? Vajon miért fosztották ki ezekben az években a Rózsakeresztet mindenütt Európában - de különösen Hollandiában, ahol a legtöbben képviselték -, és munkásait miért üldözték, és miért fenyegették halállal a nemzeti szocialisták?

Ahhoz, hogy Krisztusban elszenderedjünk, és - ha eljön az idő - egy túlvilági mennyországba kalauzoljanak minket, nincs szükség az ember egész dialektikus lényének feláldozására. A komolyan vett erkölcs és vallás ehhez bőven elegendő. A múlt értelmében vett ezoterikus ember számára nagyon is egyszerű előrelépéseket tenni. Egy kicsit műveljük ezt, egy kicsit alkalmazzuk azt - persze az erkölcs, a vallás, és magától értetődően a tudomány is fontos -, végül pedig a megfelelő pillanatban, lehetőleg egy ezoterikus csoportban, a megfelelő irányítás alatt néhány gyakorlatot kell elvégezni, és ezek eredményeként be is következik a magasabb területekre való továbbfejlődés.

A múlt értelmében vett ezoterikus emberként lehetséges, hogy valakinek hatalmas mágikus ismeret és mágikus képesség áll rendelkezésére, és ebben vagy abban már a megvilágosodás bizonyos fokát is elérte. Mindehhez azonban nem volt szüksége az ember egész dialektikus megnyilvánulásának feláldozására. Ez az ember ugyanis ezoterikus emberként a múltból fejlődött jelenlegi létállapotáig. Ezt az állapotot aztán esetleg bevonhatjuk a Rózsakeresztesek filozófiájával és egy kis keresztény mázzal. Az sem kizárt, hogy mindaz, amit e könyv kifejezésre juttat, összecseng a tudatalatti emlékezésükkel, s így sokakat a rokonság érzése fog el, és úgy vélik, hogy most megtalálták „ezt”, a Taot.

De bárki, bármi vagy bármilyen legyen is Ön, a Rózsakereszt és annak követelményei egészen mások!



A jelenlegi világnak van egy olyan nézete, amely nagyon hasonlít a régi görögök világára, akikkel Pál az Areopagoszon beszélt. Létezik világunkban egy nagy, sokrétű vallás, melynek milliónyi teljes értékű híve van. Bár ez a vallás nagyon kifinomult, mégis van még egy hiányzó láncszem. A régi görögök érezték ezt, ezért szobrot állítottak „az ismeretlen Istennek”. És itt, ennél a hiányzó láncszemnél kapcsolódhatott be és hajthatta végre küldetését Pál.

A mai vallásos - és azok közül is elsősorban az ezoterikus képességű - emberek azonban ledöntötték az ismeretlen Istennek állított szobrot, mert azt hitték, hogy birtokukban van a hiányzó láncszem. Az ismeretlen Istent például „a Jézus Krisztusban megnyilvánult Istennek” nevezik. Ám ez az Isten éppoly ismeretlen számukra, mint amilyen a régi görögök idejében volt. Megnyilatkozását nem értik, és Jézus Krisztus csupán egy szólam maradt. Mindezt pedig tökéletesen bizonyítja a világrend jelenlegi állapota.



Mit tart és mit akar hát a Rózsakereszt? A Rózsakereszt a dialektikus emberiség számára a mai napig is ismeretlen Logoszt vallja és akarja, egy olyan Istent, akiért már tízezrek áldozták vérüket, egy olyan folyamatot, amelyért tengernyi szent vért ontottak már. Hogy milyen folyamat ez? Olyan folyamat, amelyet úgy fejezhetnénk ki, hogy: Jézus és a feltámadás.

Ez az igazi isteni ember folyamata, az istenemberé, amilyen eredetileg volt, s amely az egész dialektikus ember háromszoros felszámolása révén harmadnapra, a harmadik hétszeres kör beteljesedése után a természet sírjából kiemelkedvén Christianopolis polgáraként, az istenrend polgáraként támad fel. Az a folyamat ez, amelyről Pál is tanúskodik az Apostolok Cselekedeteinek 17. részében (melyet most a Rózsakereszt fordításában idézünk Önöknek):

„Mivelhogy azért az Istennek nemzetsége vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy ezt az isteniséget a természet szerint való legnemesebb szellem: vagyis az arany, a legtisztább lélek: vagyis az ezüst, vagy a legmakulátlanabb anyag: vagyis a kő által bizonyíthatnánk.

E tudatlanságnak következményeit elnézvén azért az Isten, most azt parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy forduljanak meg, mivelhogy a világ dolgainak folyásában rendelt egy pillanatot, melyben mindenki megítéltetik majd létállapota szerint, egy prototípushoz mérten, akit egy arra kiválasztott ember nyilvánít meg e természetben. És mindeneknek bizonyságot tesz azáltal, hogy feltámasztja ezt az embert halottaiból.”

A „megfordulás” fogalmát már évszázadok óta csűrik-csavarják. Sokan úgy tekintették, mint egy utalványt, amely az örökkévalóságra szól, és teljesen a természet szerint értendő. Könnyen el tudjuk azonban képzelni, hogy a dolgok örök folyásában olyan világ-fordulók nyilvánulhatnak meg, amelyek során az emberiségnek alkalmazkodnia kell. Azt is megértjük, hogy a világnak e fordulópontjai olyan alapvető követelményeket állítanak, amelyeknek az emberiség tudati, lelki és szellemi szempontból egyaránt meg kell, hogy feleljen.

Pál a világnak egy tudományosan bizonyos fordulópontjára utal, a mindenség-megnyilvánulás egy olyan lélektanilag meghatározó pillanatára, amelyben az emberiség nem valami csoda folytán támad majd fel, amelyre az emberek bután, tátott szájjal és értetlen szemekkel bámulnak, hanem egy olyan pillanatra, amikor az emberiségnek már a feltámadás állapotában kell lennie.

Jézus és a feltámadás! A mennyei ember, aki harmadnapra feltámadott, egy háromszoros folyamat során jött létre a természet hanyatlása révén.

Jézus és a kereszt általi feltámadás! A természet szerint való teljes véráldozat az istenember megváltására. Ez a vörös Rózsakereszt! Nem valami életrejtély kerül a keresztre. Nem valami fogyatékosságot feszítünk meg. Nem lényünk egy részét alakítjuk át. Nem, hanem a természet szerint való legnemesebb szellem, legtisztább lélek és legmakulátlanabb anyagiság kerül a keresztre. Ezt vallja a vörös Rózsakereszt!



Micsoda eszeveszettség! Micsoda rettentő bolondság! A szerző egy eszelős!

„Bolondságot beszélsz - mondja Festus Pálnak -, tanulmányaid elvették az eszedet!”

„Istenkáromló vagy!” - mondja a Zsidók Tanácsa Jézusnak. És arcul ütik.

„Máni csaló!” - így panaszkodik Ágoston. „Le vele! - kiáltottak Ágoston követői -, máglyára a műveivel!”

„Albi a nép félrevezetésének legvisszataszítóbb és legveszedelmesebb tűzfészke, le vele!” - mondta Ince pápa.



Jézus - a feltámadás - és a kereszt! Miért ilyen veszélyes ez? Miért sorolták Jézust és minden követőjét a bűnözők közé?

Azok miatt a hatalmas következmények miatt, amelyek e háromszoros műből származnak! A tiszta, objektív tekintet nyíltan megállapítja, ahogyan Pilátus is: „Semmi bűnt nem találok ebben az emberben”. A szubjektív azonban, a természetvallásos hatalmak, e világ tevékeny, vezető csoportjai úgy vélik, hogy létezésüket leleplezték, megtámadták, és így veszélyben vannak.

A pozitív kereszténység ítéletet mond erre a világra, az ember életterületére, szellemi és testi konstellációjára. Ha valaki levonja az ebből származó következtetéseket, és ezen az alapon a világ létének alapjaira tör, akkor azt bizonyos körökben különösen hatalmas veszélynek tartják.

Az állam, mint eszme, mint intézmény - a szerző tudomása szerint - közvetlenül még soha sem lépett fel Krisztus és követői ellen. Az állam legfeljebb bolondoknak tekintette őket. Mindig is az egyház volt az, amely Isten gyermekeit megtámadta. Csak ha az egyház nem rendelkezett elegendő hatalommal, hogy kimondhassa és végrehajthassa ítéletét, akkor állította az államot saját érdekei mellé. Pilátus és a Zsidók Tanácsának példája számtalanszor megismétlődött a történelem folyamán.



Jézus a feltámadás és a kereszt! Az a tanuló, aki felfogja ezt a veszélyes megbízatást, az Rózsakereszt Krisztiánhoz hasonlóan egy három részre osztható sírtemplomot épít saját maga számára.

Ebbe a sírtemplomba fekteti természet szerinti teljes önmagát, azzal a pozitív elhatározással, hogy „A mindenség eme összefoglalását, még életemben sírommá tettem”.

Hogy miért? Mert számára a mennyei alak - az üdvhozó, akit Jézus jelképez - a mindenét jelenti. Mert ennek az aláhanyatlásnak a következtében a bukott szellem és mennyei testei között nem kell többé elválasztottságnak lennie. Mert itt a hanyatlás törvényének igája alatt sóhajtozik. Mert megérti a tökéletes szabadságot, amelyről az isteni evangélium tanúskodik. Mert az isteni ember visszahódított dicsősége érinthetetlen lesz.

A Fama Fraternitatis Rosae Crucis-ban a következőket olvashatjuk ezzel kapcsolatban:

„Középen kerek oltár állott egy sárgaréz-lappal lefedve, amelybe a következőket vésték: A mindenség eme összefoglalását még életemben sírommá tettem.

Az első kör körül ez állt: Jesus mihi omnia (Jézus mindenem). Középen négy ábra volt, körökbe zárva. Ezek körül pedig ez állt: Nincs üres tér - A törvény igája - Az evangélium szabadsága - Dei Gloria Intacta, Isten dicsősége érinthetetlen.”

Mindez világos és érthető: a szellem sasa átszeli a teret és betölti a mindenséget; a szokás ökre húzza az ekét az alacsonyabb létért folytatott küzdelemben a kemény rögökön át; Júda oroszlánja bömböl a beavatás templomának kapujában; a mennyei ember pedig - mintegy madárszárnyakon - a magasba emelkedik, és a pirkadat elé siet. Dei Gloria Intacta! Jézus - a feltámadás - és a kereszt! Az ember egész dialektikus megnyilvánulásának feláldozása.

Ez a háromszoros folyamat, a régi templom önkéntes ledöntése, a tudatos küzdelem az anyag sziklasírjában, és a harmadnapon való feltámadás, a harmadnapra épült, új templomépület - mindez olyan feladat, amelyet a tanulónak magányosan kell véghezvinnie, a természet sírjának szürke elhagyatottságában, az alapvető megváltozás Páthmosán.

„Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket.”


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,