Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium

15. Az új ember ön-szabadkőművessége

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium


Dialektikus világrendünkben két jelentős életfelfogás, két nézőpont, két beállítottság áll egymással szemben. Az egyik oldalon a hagyományos-vallásos csoportosulásokat láthatjuk, amelyek azt hirdetik, hogy „az ember semmi, a világ gonosz, a túlvilágról pedig hív minket az örök üdvösség”. A másik oldalon a humanizmus áll a vallásos, ateista, ezoterikus, politikai és társadalmi szempontok tarka sokszínűségével, amely szerint „az ember és a világ is jó, csupán egy bizonyos ellenállást kell legyőzni, hogy a torzulásokat helyrehozzuk”. Az egyik oldalon tehát a merev konzervativizmus, a másikon pedig a haladó elem áll.

„A világ gonosz!” - így beszél és gondolkodik a maradi ember. „Ó jaj, Isten a világot a gonoszságba taszította, s ezért nem szabad alapvetően semmit sem megváltoztatni benne, mert ezt a rendet a vétkeinkért való büntetésnek szánták. A rend a rendetlenségben istenellenes. A rend a rendetlenségben valami olyannal engesztelne ki minket, amely Isten tervében nincs benne. Következésképpen minden úgy jó, ahogy van.”

Ha tehát valaki e könnytengerben egy talpalatnyi száraz helyen áll, vagy ebben a világot átható hidegben meleg helyen van, akkor ezt Isten így rendelte! Ha megint másvalaki rongyokban jár és társadalmilag hátrányos helyzetű - Isten rendelte így! Ha egy negyedik hétrét görnyed a fájdalomtól, az büntetés a vétkeiért - Isten rendelte így!

„Nem - vallják és tanúsítják mások -, az ember jó, és a világ is jó. Isten így rendelte! Ha pedig nem így akarta, akkor egy gonosz szellem kerítette hatalmába a világot. Akkor nincs is Isten. Az egoizmus és a tudatlanság hatalma, a gazdasági és társadalmi rendetlenség, az elemi élettörvények áthágása - ezek a zűrzavar okai.”

„Fenjétek meg kaszáitokat és sarlóitokat, és… előre! Felvesszük a harcot a szegénység és a tudatlanság, a bűnözés és a prostitúció, a háborúk és a világ és emberiség más kínzói ellen: fegyverünk a társadalmi igazságosság, a gazdasági egyenlőség, a segítségnyújtás mindenkinek és a humánus gondolkodás, a művészetek szépsége és vigasza és egy új misztikus nyíltság a szellem, a lélek és a test iránt. Hadd lelkesítsék az ifjúságot az elmúlt századok nagy humánus gondolatai! És hadd zengjék dalaikat a költők a fényről, amely biztosan eljön, a pirkadatról, amely hív minket:



Fel! Jertek gyorsan, sebesen!

Csak zengjen varázs-énekünk:

Utat tör földön s tengeren,

S az éjszakán is áttörünk.”



A fejek felemelkednek, s a megfáradtakba és eltaposottakba visszatér az élet. Zászlóikat a magasba emelik, és menetelni kezdenek, és ezrek rendülnek meg e hadsereg léptei hallatán.

Micsoda szépség és hősiesség rejlik még a földi természet félhomályos szurdokaiban! Látják-e az ebben szunnyadó hatalmas erőket, amelyek - ha felkelnek - jóra, igazságra és igazságosságra törve az egész világon végigsöpörhetnek? Ahogyan egyrészt él a tudat, hogy „minden reménytelen”, ugyanúgy él a kiirthatatlan, dinamikus vágy is, amely a vulkán erejével tetteket robbanthat ki, s fejét a szürke ködből kiemelve a világba kiált: „Gyertek velünk, bajtársak, menjünk a virradat elébe!”

Ha Ön mindezeknek tudatában van, akkor tud valamit az ember nagyságáról, aki még a pokolban is saját eredetéről és isteniségéről tanúskodik. Még ha el is tévelyedett, legmélyebb lényében mégis ő a fiú: egy istenfia. És vannak, akik elveszettségükben is romolhatatlan dicsőségben mutatják meg fiú-mivoltukat.

Amikor a megújulás hajnalán az egyház világhatalma megtört, a két nagy irányzat világosan megmutatkozott az új korszak reggelének világosságában: Luther és Kálvin új egyháza, és a humanizmus, amely többek között a halhatatlan Erasmusban testesült meg. És csodák csodája, a kezdeti időkben a tevékenységek pólusai világosan felcserélődtek: az új egyház forradalmi volt, fejszéjét az uralkodó világrend gyökerére vetette, és tettekre kelt; a humanizmus viszont a gondolkodás jegyében vesztegelt. Az emberiség következő küzdelme során a tevékenységek pólusai újra felcserélődtek, s így korunkban annak lehetünk tanúi, hogy az egyház a gondolkodásban, a humanizmus pedig a tettekben rekedt meg.

Az egyház megpróbál új támpontokhoz jutni, és új teológiai irányelveket keres. Jövőbeli viselkedését új elképzelések szerint akarja kialakítani. Megint új cselekvést akar. A humanizmus, miután cselekedeteinek bőségével még mindig nem tudta „a világot megjavítani”, szintén azon töpreng, hogy esetleg nincs-e valami hiba az elgondolásokban.

A nagy humanisztikus eszme hatására alakult ki az I. világháború idején a nagy orosz forradalom, amely egy kétszázmilliós népet próbált kiemelni a barbár, középkori állapotokból. Azóta az egész világ köteles az ebből a forradalomból kibontakozó hatalmi képződménnyel, és az ezt tápláló eszmével számolni, a szláv világbirodalomban pedig egy új iránykeresés kifejlődésének lehetünk tanúi. A tevékenységek pólusai a sokadik alkalommal cserélődnek össze, és ezen az úton mindkét fél találkozik a másikkal, hogy azután szinte üstökösként távolodjanak el egymástól. Az egyház felismerhetően visszanyerte erejét Oroszországban. A világot sújtó második tűzvész során a két irányzat Nyugat-Európában a koncentrációs táborokban, a kivégzőbunkerekben és a büntetőtáborokban találkozott egymással. Egymásra kacsintottak, rokonszenvesnek találták egymást, és kezet ráztak a híres európai világkultúra omladékai és romjai között.

Mi mást tehetne egy őszinte szándékú ember ilyen körülmények között? És ebben nyoma sem volt a képmutatásnak. A „világ gonosz” típusú ember érezte, hogy ez így nem mehet tovább. A gonosz ugyanis most már az ő torkát ragadta meg… és őt fenyegette a kivégzés… és az ő feleségét rabolták ki… az ő gyermeke éhezett, és az ő gyermekét hurcolták el szolgaként. A gonosz többé nem tisztelte a reverendát, sem a „tekintetesuramat” meg a „méltóságos uramat”, sem az arisztokráciát. Az egész sereg börtönbe került. Az emberek pedig nem veszik jó néven, ha a „gonosz világnak” ily módon részesei.

A humanisztikus ember ugyanígy felriadt. Valami nem volt rendjén „az ember jó” jelszóval. A humanisták, akik számos országban vezetők voltak, vagyis nagy hatalommal bírók, nem tudták megmenteni a világot ettől a borzalomtól… és ők sem menekültek meg a börtönőrök és a hóhérok karhatalmától.

Így találkozott egymással „a gonosz világ” és „a jó világ”. Hatalmas összeölelkezések voltak, és egyességek születtek. A konzervatívok a humanizmus felől tájékozódtak, a humanisták pedig a teológusok vallása iránt érdeklődtek. Így aztán minden jó lesz majd: egy kompromisszum két álláspont között - két új doktrína!

Talán maga az olvasó is csatlakozni próbált hozzájuk,… hisz az eljövendő harc oly tisztának tűnt,… és oly sok romantika volt benne,… s talán egy új hősköltemény is születik majd,… és új egyházakat hoznak létre…



Az ólomszürke ködből azonban ismét felcsendül egy hang az emberiség ős-múltjából:

„Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek minden munkájából, mellyel munkálkodik a nap alatt? Az egyik nemzetség elmegy, és a másik eljön… és minden mindörökké megmarad. És a nap feltámad, és elnyugszik a nap. A szél pedig siet délre, és átmegy észak felé; körbe-körbe siet, és a maga keringéséhez visszatér a szél. Minden folyóvíz a tengerbe siet; de a tenger mégsem telik meg. Senki el nem mondhatja mint fáradozik minden, nem elégednék meg a szem látván, sem be nem telhetne hallásával a fül.

Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt. Van valami, amiről mondják: nézd ezt, ez új? Régen volt már száz esztendőkön át, melyek mi előttünk voltak… Láttam minden dolgokat, melyek lesznek a nap alatt, és íme minden csak hiábavalóság, és a szélnek hajszolása! Az egyenetlen meg nem egyenesíthető, és a fogyatkozás meg nem számlálható.” (Préd. 1.)

Ez talán egy pesszimista, világ és embergyűlölő hangja?

Ez a hang egy harmadik álláspontot képvisel, a Rózsakereszt álláspontját, amelyhez e korszakban sokakat hívnak. Ez az életvitel megtanít minket arra - és ezt az ezoterikus tudomány és a tapasztalat is alátámasztja -, hogy az emberiség egy dialektikus életterületen nyilvánul meg, a halál fátylának mind ezen, mind pedig a túlvilági oldalán.

Ehhez a dialektikához hozzátartozik, hogy mindkét életpólus folytonosan felcserélhető, s hogy minden dolog, minden érték, minden állapot saját ellentétébe fordulhat. A nappalból éjszaka lesz, a világosságból sötétség, a jóból gonosz, és megfordítva. Életterületünkön nincs állandó érték. Nem helyezkedhet senki a jó pólusára azt gondolván, hogy „most már biztonságban vagyok”, mert ez a pólus átbillen.

Ez a világ nem gonosz, vagyis a gonosz nem tulajdonsága e világnak. Életterületünk azonban dialektikus, és ezen a dialektikus életterületen az ember megteremtette a gonoszt, a sátánit. Életterületünket éppoly kevéssé jó, mint rossz. Egyik sem. Ám maya, vagyis a káprázat. Ebben a káprázatban tartja fogva az emberiséget a gonosz, vagy nevezzük bárminek.

Ezért, „ami volt… ezután is lesz”. E hang szolgálatában próbálták, és próbálják most is e nagy káprázatot megtörni az olyan testvériségek, mint az esszénusok, a manicheusok, a katárok és a rózsakeresztesek.

De, „ami volt… ezután is lesz”. Akkor nem hiábavalóság-e ez a törekvés? Ez a reménytelen, kilátástalan váltakozás vajon nem az örök vég-e?

„Ami volt… ezután is lesz!” Tekintsünk most újra erre a mondatra sugárzó optimizmussal… nagy örömmel, mert ebben egyszer minden népnek része lesz. Létezett valami… nem a dialektikus életterületen… egy eredeti isteni rend… az Isten fiainak emberi rendje… és ez újra eljön…

Az emberiségnek ezt az új világrendet nem kell sem megépítenie, sem megalapítania. Ez a rend már létezik! A világnak ez az ismeretlen fele - amelyről a Fama Fraternitatis R.C. tanúskodik - már megnyilatkozott nekünk. Ebben található az Egyetemes Testvériség, s ez annak a szereteterőnek az otthona, amely minden észt felülmúl.

A világnak eme ismeretlen felébe nem kerül be az ember, ha utolsó leheletét kiadta, mert akár az anyagtestben, akár rajta kívül van az ember, a világnak ez a része ismeretlen marad azok számára, akik a nagy illúziót szolgálják. A világ ismeretlen fele mindenütt jelen van. Áthatja életterünket, ahogyan a negyedik dimenzió is merőleges a három ismert dimenzióra.

Az egész emberiség ismerte valaha ezt az ismeretlen világot. Ezért van jelen sokakban az elfojthatatlan emlékezet, és az isteni származás tudata. Ez az oka a harcnak, a küzdelmeknek és a megváltásért felhangzó jajkiáltásoknak, a „jó az ember” ismételgetésének, és ez az oka a gonosz tolakodó valóságának is.

Elindulnak hát a küldöttek és így prófétálnak: „Ébredjetek, világosság gyermekei, mert ami volt… ezután is lesz!” És az út megnyilatkozik, maga az élet ösvénye, a visszavezető ösvény.

Ha a teológus meglátja ezt az ösvényt, elszégyelli magát. Ha a humanista meglátja ezt az ösvényt, elszégyelli magát, hogy az eredeti birodalom valóságának tükrében mennyire eltorzultnak látszik saját idealizmusa.

És a megtért teológus hálás, mert kereste Urát, és most megtalálta Őt.

És a megtért humanista bensőleg boldog, hiszen soha nem hagyott fel küzdelmével: a nagy szeretetet kereste… és most rátalált.

Pál, a beavatott pedig ujjong az isteni mélység és gazdagság láttán. És láthatjuk a világban az istenről tanúskodók sorát, akik az új birodalomról beszélnek.

S az a tanuló is, aki ezt az örömöt ismeri, ő is együtt tanúskodik és harcol a nagy illúzió ellen.



A világ ismeretlen fele! A nemes mágikus művészet, a királyi építés művészete révén léphetünk be oda. Ez a valódi evangéliumi újjászületés, a folyamat, amelyben a dialektikus ember minden nézete kicserélődik, ahogyan azt a korábbi fejezetekben részletesen elmagyaráztuk: az ön-szabadkőművesség ösvénye. Most már csak arról kell világos és tiszta belátáshoz jutnunk, hogy ezt a nemes művészetet hogyan is kell gyakorolni.

A világ ismeretlen felében az emberiség egy egészen más testi állapotban él, mint a dialektikus életterület emberisége. A közönséges földi testiségből kiindulva lehetetlen az egyik állapotból a másikba finomodni. Ez az ön-szabadkőművesség alapelve: „Test és vér” - akármilyen kifinomult is - „nem örökölheti Isten országát”. Ehhez teljes szervi újjászületésre van szükség.

A korábbi évszázadokban is sejtették mindezt, és az idők során az exoterikus vallásokban is megtalálhatjuk ennek a tannak a töredékeit, elsősorban a külső kereszténységben. A tömeg azonban sohasem találta meg az útját e tanítások révén, mert belső tudása hiányzott hozzá, a tanítókra pedig nem ügyelt.

A vallásokban az újjászületés szokás szerint a megtérés egy formája: egy bűnös állapottól való elbúcsúzás, és a belépés egy más élet-környezetbe. Senki sem állítja, hogy egy ilyen megfordulásra nincs szükség, csakhogy ennél nem az alapvető megváltozásról van szó, hanem a dialektikus megjelenési forma értelmes-erkölcsös kiműveléséről. Ennek a megfordulásnak kell az első lépésnek lennie: ez a földi természetben raboskodó ember első reagálása a világosságra, amely fénylik a sötétségben. Ezután következik az újjászületésre való felkészülés, vagyis egy intelligens előkészítő folyamat, amelyben a misztikus, szellemi, fizikai és mágikus szempontoknak is megvan a szerepük.

Néhány régi misztikus úgy kívánta megvalósítani az elsődleges megfordulást és az anyagtól való elbúcsúzást, hogy mások munkáján és javain élősködött, önmagát pedig olyannyira a higiénia fogalmának paródiájává változtatta, hogy végül kesztyűvel sem lehetett hozzányúlni. Mindenkinek meg kell értenie, hogy az ilyen és ehhez hasonló gyakorlatok, a nemes művészet értelmében egyáltalán nem segítik elő az újjászületést.

Az egyházi keresztény vallást gyakorlóknál az újjászületés a tudati beállítottság absztrakt megújítása. Ha ugyanis valaki elhagyja a romlottság állapotát, hogy a kereszténység parancsolatainak valami dogmatikus értelmezése szerint éljen, akkor ez az ember - legalábbis azt mondják - egy más teremtény lett, úgymond igazi újjászületett. Tulajdonképpeni élete tehát (az embert ugyanis romlottsága állapotában halottnak tekintik) kedélyének megújulásával kezdődik.

Ez a felfogás azonban szűklátókörűsége miatt reménytelenül helytelen. A gnosztikusok mindig is küzdöttek ezek ellen a sajnálatos elködösítések ellen, ők ugyanis ismerték Krisztus nyomatékos kijelentésének valódi értelmét: „Ha valaki nem születik újonnan, nem születik ős-víztől és Szellemtől, nem láthatja Isten Országát, és nem léphet be oda.” Helena Petrovna Blavatsky, a nagy ezoterikus pedig így tanúskodott ezekről a dolgokról: „Nem igaz, hogy aki mélyen a gonoszban gyökerezik, hirtelen megtérhet, és éppoly szilárddá válhat a jóban. Testalakja ugyanis túlságosan megrongálódott, és így teljesen alkalmatlan. Nem önthetünk a heringes hordóba rózsaolajat. A fa túl mélyen szívja magába a sós páclevet.”

Testalakunk minden sejtje önmagában is egy-egy mikrokozmosz. Meghatározott dialektikus törvényeknek megfelelően működnek. A földi természethez fűződnek, és képtelenek megérteni az irányváltoztatást, vagyis más területekről nem tudnak erőket felvenni. Ha erre erővel kényszerítik őket, akkor annak elkerülhetetlenül betegség, elmezavar vagy halál a következménye.

A tanítványnak meg kell tanulnia belátni, hogy a megtérés gnosztikus értelemben egy alapos előkészítő folyamat. A Szellemi Iskola az előudvarban tartózkodó tanulót ténylegesen a tudat, a lélek és a test szerint értendő háromszoros előkészítő folyamat elé állítja. Ennek az a veszélye, hogy az ember a megfordulás háromszoros folyamatát összetéveszti az újjászületés folyamatával. Amennyiben ez történik - és ez gyakran előfordul -, akkor ezen az életterületen a változás törvénye újra az ellenpólushoz vezet.

A nemes művészet tehát először egy háromszoros megfordulási folyamatot követel meg. Ha aztán a jelölt ebben a folyamatban elér lehetőségei határához, és itt ki tud tartani, akkor megnyílik számára „a világ ismeretlen felének” kapuja. Az érzékek elragadtatása, és a belső felmagasztaltatás révén meglátja maga előtt a mennyei ember alakját, az igazi Emberfia testiségét.

Csak ezután, ezt látván mondhatja a jelölt teljes bensőjéből és igazán, hogy „Jesus mihi omnia, ez az üdvhozó mindenem!” Ekkor a felkészülés háromszoros folyamatát a régi természet szempontjából való elhalás folyamata, ezzel egyidejűleg pedig az új természet szerinti újjászületés folyamata követi.

Így tárul fel a világ ismeretlen fele: háromszor három folyamat által, a megnyilvánulás három napja alatt. Ez a nemes művészet, ez a harmadnapra való feltámadás. Ez az új ember ön-szabadkőművessége.

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,