Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium

16. Az új ember tudata

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium


I



Az ösvényen álló tanulónak - aki egy adott pillanatban elhatározza, hogy az elveszett fénybirodalomba vezető ösvényt újra megtalálja - kötelessége naponta tanulmányozni a dialektikus életterület természetét és törvényeit, hogy ezáltal számtalan illúziótól megóvhassa magát. Ez a tanulás nélkülözhetetlen számára, ha valamiféle képet akar kapni az új ember tudatáról. Így többek között - a saját környezetének megfelelően - felfedezi, hogy a földi életszféra minden dolga, nézete és állapota kettős.

Így van ez a közönséges ember képességeivel is: minden szerv, érzékszerv, fizikai és pszichikai működés kettős természetű. Axiómának tekinthetjük tehát, hogy a közönséges földi ember tudata kétszeres.

Az anyagi tudomány a tudatnak ezt a kettősségét - amelyet az ezoterikusok mindig is tanítottak - korábban tagadta. Napjainkban azonban odáig fejlődtek a dolgok, hogy szinte mindenütt - még az ezotéria szűkebb körein kívül is - általánosan elfogadottá vált az emberi tudat kettőssége. Így már nem találják furcsának, abnormálisnak vagy rejtélyesnek az ebből a kettősségből eredő dolgokat.

Ha figyelmünket például az öt érzékszervre irányítjuk, akkor azt is számításba kell vennünk, hogy a közönséges dialektikus személyiség keretein belül minden érzékszerv kettős, tehát két működése van. Mindegy azonban, hogy egy adott pillanatban éppen melyik működés nyilvánul meg, a dialektikus személyiség mindenképpen dialektikus marad.

Az ember, mint tömeg, anyagi szemekkel csaknem egyformán lát. Tegyük fel például, hogy mindenki lát egy fát. A fakereskedő vagy fafeldolgozó esetleg úgy tekint rá, hogy ebből a fából ennyi meg ennyi deszka jön ki. Egy művész szeme a fát teljes szépségében látja, az átlagember pedig csak ágakat és leveleket lát benne.

Még ha a fa látásakor a reakciók különböznek is, az ember vérének természetéből és lényéből fakadóan, a „fa” benyomását tekintve mégsem létezhetnek eltérő vélemények.

Egészen más azonban az eredmény, ha az ember a fát annak éteri másával együtt szemléli. Akkor ugyanis a dialektikus látási képesség másik nézete kerül előtérbe. Így az illető láthatja a fa életműködését: láthatja, hogyan veszi fel a fa a bolygói és egyéb étereket, hogyan dolgoznak vele a fél-tudatos természeti erők, s észreveheti, hogy a fa körül fény és hatalmas vibrálás van. Röviden tehát: egy jóval többszörös életfolyamat.

Amikor egy olyan festő, mint például Vincent van Gogh ezt a többszörös életfolyamatot megkísérli lefesteni - s ebben majdnem sikerrel is jár -, akkor feltámad bennünk az érdeklődés iránta, és szemünkben akkor felülmúlja a szokásos tájakat és csendéleteket alkotó, tudatilag egyoldalú festők szintjét. Van Gogh látnok volt, akit saját korában bolondnak tartottak.

Sok modern festőnél észrevehetjük, hogy szinte hivatásuknak érzik az emberi tisztátalanság leleplezését és lefestését, amely gyakran éteri állapotként, aurikus páncélként zárja körül az embert. Némely festő filozófusként teszi ezt, vagyis belső gondolatai elképzeléséből; mások érzelmi természetük lényéből festenek; míg olyanok is vannak, akik érzékszervileg valóban látnak és látók. Mindannyian hivatásuknak érzik, hogy a világ és az ember romlottságát vádként, tükörként a közönséges kispolgári emberek (a tudatilag egyoldalúak) elé tárják.

Csodálhatjuk e festők némelyikét, és szükségesnek ítélhetjük ennek vagy annak a kornak az ábrázolásmódját, sőt isteni ihletésnek is tarthatjuk azt, hogy a leleplező, fátylakat széttépő művészet villámként hasít ebbe a világba. Ettől azonban még ez a számtalan művészeti megnyilatkozás - mind a tudatilag egyoldalú, mind pedig a tudatilag kettős - továbbra is a dialektikus életterület foglya marad.

A művészetben kereshet valaki vigaszt, mágiát, vallást vagy akár heves vádakat - és valóban úgy gondoljuk, hogy időről-időre mindenkinek szüksége van erre, sőt mindez egy pillanatra tovább is segítheti az embert -, mégis mindez dialektikus kettősség marad. Az egyik éppoly kevéssé megszabadító, mint a másik.

Vincent van Gogh számunkra csakis azért volt jelentősebb, mint az átlagos alkotók, mert a kettős tudatú művész sokkal előbb megreked, sokkal előbb beleütközik a pokoli élet falaiba, és akkor nem csak bolondnak tartják,… hanem ténylegesen elmebeteggé válik, ha továbbra is saját nyomorúságához ragaszkodik, és nem talál megszabadító utakat.

Ha valaki úgy éli meg a művészetet, ahogyan azt van Gogh tette, akkor csupán két dolog lehetséges: felemelkedés vagy hanyatlás. Kitörni a művészet görcseiből, és felemelkedni egy új élet valóságába, vagy pedig teljesen összetörni. Van Gogh esetében ez utóbbi valósult meg. Egy hatalmas lobbanással kiégve, mindent kifestve magából egészen üressé vált - és ez volt a vég: egy revolver, egy lövés a testbe. A mi fogalmaink szerint azonban ez az élet, amely reménytelenségében és tébolyában teljesen feláldozta önmagát másokért, jóval értékesebb, mint az ebben a világban gyakran oly nagyra becsült, úgynevezett befutott művészsorsok.



Ezt a többé-kevésbé részletesen ábrázolt példát most arra szeretnénk felhasználni, hogy az olvasónak határozott képet fessünk a régi ember tudatáról, mintegy az ellentétek sötét háttereként az új ember ragyogóan fénylő fejlődése előtt.

Ha a Szellemi Iskola tanulója elhatározza, hogy az ösvényre tér, és életét összhangba hozza az ösvény követelményeivel, akkor - sok más mellett - bizonyos dialektikus kifinomulást is megfigyelhetünk. Ez a kifinomulás pedig kettős. Ha ugyanis a tanuló - az ösvény követelményeinek megfelelően - természet szerinti személyiségében rendet teremt, akkor ennek a közönséges földi személyiségnek a keretein belül kialakul a tudati kettősség, vagyis természetének másik oldala: a rejtettebb fizikai és pszichikai lehetőségek is megnyilatkoznak.

Ezeket a rejtettebb fizikai és pszichikai lehetőségeket sokan birtokolják bizonyos mértékben, vagy kifejlesztették őket, ám mindezt anélkül, hogy a Szellemi Iskola egyetlen követelményét is számításba vették volna. Ez is azt bizonyítja, hogy ezek a dolgok kizárólag a dialektikus élettel függnek össze.

Az ember földi természetének rejtett felét tehát kifejlesztheti a regeneráló vonal mentén, ám ezt ugyanúgy végrehajtatja a degeneráló vonal mentén is. Túlzott alkoholfogyasztás, meghatározott állati étrend, kábítószerek használata, és sok egyéb nemkívánatos és ártalmas segédeszköz révén például szert tehetünk egy bizonyos fokú durva-éteri látásra.

Az előző mikrokozmikus létállapotokból származó hibák, vagy vérük állapota, esetleg testük kifinomítása révén sokan a médiumság képességét hozzák magukkal születésükkor. Ebből kiderül, hogy egy többé-kevésbé érzékeny tudat is sokszor teljesen a degeneratív vonalból magyarázható. Semmiféle valódi szellemi előrelépésről nincs tehát szó. Egy kis ügyesség és szemtelenség révén pedig az ilyen emberek jócskán felerősíthetik a számtalan illúziót a különböző ezoterikus életterületeken.



Mi történik azonban az ember életében akkor, ha a regeneráló vonal mentén a belső fejlődésre összpontosít? Mit tapasztal akkor az ösvényen, a Rózsakereszt ösvényén?

Először is az anyagi test érzékenysége fokozódik, ami elsősorban az érzékszervi észlelésben nyilvánul meg. Másodszor alapvető változás következik be az étertestben: a két alacsonyabb éter mennyiségileg alárendelődik a két magasabb éternek, minőségileg pedig szinte naponta nő a világosságuk és a finomságuk, aminek eredményeként az ismert éteri látás nyilvánul meg valamilyen formában. Harmadszor határozott változást figyelhetünk meg az akarat- és érzés-lényben, negyedszer pedig a gondolkodási szerv kezd megtisztulni.

Miután pedig az akarat, az érzés és a gondolkodás egészen más irányultságú lesz, vagyis olyan értékekre, erőkre és állapotokra irányul, amelyek nem ebből a világból valók, akkor - valamilyen formában, és a tanuló létállapotával összhangban - egy nagyon erős gondolati, akarati és érzésbeli fogékonyság jelenik meg az éteri jellegű benyomások iránt.

Ezek a gondolati, akarati és érzésbeli benyomások ugyanakkor létrehoznak egy (el)képzelő tudatot a különösen érzékennyé vált szervezetben. E fejlődés csúcspontján a tanuló - a gerinci szellemtűz tevékenysége révén, amely néhány megfelelő csigolyai központ segítségével spirálisan a szívszentélybe áramlik - belülről látja mindazt, ami megnyilvánul, vagy meg akar nyilvánulni. Ekkor eljutott a szellemi tisztánlátáshoz, és ez a képesség többé-kevésbé saját irányítása alatt áll.

A gyakorlatban a dialektikus képességeknek ezt a legmagasabb állapotát a tanulók túlnyomó többsége nem éri el, és a fejlődésük vonala igencsak kacskaringós. Annyi bizonyos, hogy akik egyszer az ösvényre lépnek, azok a megadott irányban több-kevesebb fejlődést meg is valósítanak, ám ez a fejlődés - a tanuló létállapotával összhangban - kivétel nélkül mindig megáll egy adott ponton. A dialektikus kettősség lehetőségei ezzel a tanuló számára a végsőkig kimerültek. A dialektikus személyiségben rejlő fejlődési lehetőségeket teljes mértékben kiaknázták, a korlátok pedig egyre jobban érezhetők. Ezt az állapotot sok tanuló növekvő szomorúsággal veszi tudomásul. Egykor ugyanis nyitva állt annak a lehetősége, hogy - az ősi szellemi iskolák módszereinek segítségével - az anyagtestből való „kilépéssel” tudatos lélekutazásokat tegyen, és szellemi templomokban összejöveteleken és szolgálatokon vegyen részt, és kapcsolatba léphessen a másvilágon létező Testvériséggel.

Ily módon, e „vészkijárat” segítségével, a tanuló képes volt továbbra is megnyilvánulni. A megváltást komolyan kereső ember azonban világosan érzi, hogy mennyire „részleges” volt ez az állapot: természetes dialektikus korlátozottságát e módszerrel valójában csupán kikerülte, vagyis szó sem volt az emberi fejlődés problémájának lényegi megoldásáról.

Az emberiség jelenlegi korszakában a tanulókat folytonosan egyre erősebben és határozottabban vetik vissza dialektikus korlátaik közé. A fent leírt tulajdonságokkal rendelkező tanuló azt veszi észre, hogy hatóköre sok tekintetben egyre korlátozottabb, és őt pedig újra meg újra a földi létezés pokoli valóságához szegezik. Nincs már lehetősége arra, hogy az üres semmiben álmodozzon, az ősi, misztikus világ-megtagadásra pedig esélye sincs.

Hogy miért nincs? Azért, mert az emberiség - ahogyan arra a korábbiakban már többször utaltunk - egy világfordulóba, egy világ- és emberiség-forradalomba lépett. A tanulót arra hívják el, hogy személyes forradalom, vagyis a feltámadás által, vagy - ahogyan ebben a könyvben neveztük - a személyiségcsere révén, három folyamat során, a három hétszeres körben, „három nap alatt” törjön ki ebből a dialektikából.



Természetrendünkben számtalan olyan társadalmi, politikai és gazdasági jelenség van, amelyről az emberek azt gondolják vagy mondják, hogy „ez a világforradalom!” Folyik azonban egy másik forradalom is, amely a földgömb arculatát fogja megváltoztatni, és amely az emberi lény szerkezeti, egyedi és tökéletes átalakítását teszi szükségessé. A Szellemi Iskola tanulóinak pedig választaniuk kell: megmaradnak dialektikus, szellemi kifinomulásuk határköveinél, a földi szellemtudomány mátrixánál, vagy magasabb javakra törnek.

És szóljon azokhoz a figyelmeztetés, akik e dolgokat megfontolják: ha az ember leragad az oly művelt természeti személyiségénél, s ezt a magasabb javakhoz vezető lépcsőnek tekinti, akkor olyan pszichikai állapotot teremt, amely az elmezavar jeleit fogja mutatni. Az őrület tünetei folyamatosan szaporodnak ebben a világban, és nem utolsó sorban azoknál, akik belső állapotuk és beállítottságuk alapján a világosságra, és a másik életre hivatottak, de nem lépnek a megszabadulás ösvényére.

Sokan rendkívül erősen vágynak arra, hogy ebben a világban Krisztus szőlőskertje munkásainak bizonyuljanak, vagy tiszta tettek által nyilatkozhassanak meg, mint akik kezükben tartják a tökéletes és legmagasztosabb gyógyírt. Ám erre képtelenek, mert abnormálisak, ahogyan van Gogh is az volt: sóhajtozott, birokra kelt és viaskodott veleszületett művészi hajlamának fantomjával, csaknem halálra éheztette magát, hagyta magát égni a tűző déli napsütésben, és megcsonkította magát, ahogyan a régi misztikusok. Ám a vég szenvedés volt… halálfélelem… és gyötrő kétségek… és a csillapítatlan vágyak romhalmaza.

A Szellemi Iskola tanulóinak előjoga nem más, mint hogy földi megnyilvánulási lehetőségeik határához érve egy világos, konkrét kiutat pillanthatnak meg, s ezt a kiutat fel is tárhatják annak tiszta tudatában, hogy „test és vér - vagyis a földi természet - nem örökölheti Isten Országát”.



Ha többé-kevésbé felülről nézve megfigyeljük az emberiség tevékenységét, akkor világosan látjuk, hogy az emberiség teljesen abnormális, ám ennek nincs tudatában. Ha megfigyeljük az embereket, akik a degeneratív vonal mentén lényük rejtett felét kifejlesztették, akkor felfedezzük veszedelmes elmebetegségüket, habár ők saját maguk ennek egyáltalán nincsenek tudatában.

Ha azokat az embereket nézzük, akik a regeneráló vonal mentén fejlődtek, akkor szintén növekvő őrületet látunk, amely - az ember megfeneklése után - vagy átfordul a természetesen abnormálisba, a degeneratívba, vagy… létezik még egy kapu, amely a szerkezeti újjászületéshez vezet.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája a tudat három állapotát különbözteti meg a dialektikus életterületen: a természetesen abnormálist, a degeneratívan abnormálist és a regeneratívan abnormálist.

Mindhárom tudatállapotnak megvan a saját területe, feszültségei, ellenállása és veszélyei. Ez a három tudat-megnyilvánulás uralja és jellemzi az egész dialektikus életterületet. Röviden tehát: az emberiség egy hatalmas bolondokházában él, és „senki sem jó, egyetlen egy sem”.

Ezek Jézus Krisztus szavai. Valaki ezzel a kérdéssel fordult hozzá: „Jó Mester, mit cselekedjem…?”

Jézus pedig a következő szavakkal feddi meg a kérdezőt: „senki sem jó, egy sem”.

Ez mindazok számára sajnálatos, akik ragaszkodnak a megtestesült isten tantételéhez. Ha azonban egy lény lemerül a dialektikus életterületre, és a természet szerint asszonytól születik, akkor az abnormalitás, az illúzió máris megjelenik, s ebben Jézus, az Úr is egy közülünk.

A régmúltból, háromezer évvel korábbról pedig így vádol minket egy szürrealista költő:



„Nincsen csak egy igaz is;

Nincs, aki megértse,

nincs, aki keresse az Istent.

Mindnyájan elhajlottak,

mind haszontalanokká lettek;

nincs, aki jót cselekedjék,

nincsen csak egy is.

Nyitott sír az ő torkuk;

nyelvükkel álnokságot szólnak;

áspis kígyó mérge van ajkaik alatt.

Szájuk tele átkozódással és keserűséggel.

Lábaik gyorsak a vérontásra.

Útjaikon romlás és nyomorúság van.

És a békességnek útját nem ismerik.”




Így rohan az emberiség eszelős körökben a dialektikus életterületen: az egyik golyót ereszt a fejébe… a másik vízbe veti magát… a harmadik visszatér „Egyiptom húsosfazekaihoz”… a negyedik magasra emelt fővel, teljesen összezavarodott pajzsmiriggyel, rongyokba burkolt királyként sétál át az életen… a többiek meg harcolnak, tusakodnak és védekeznek a támadások ellen.

Ha Ön valaha is megfigyelhette egy mikroszkóppal a mikroorganizmusok tevékenységét, akkor tudja, hogy azok egymás felfalásával tartják fenn magukat, majd osztódnak. Az ember is éppen ilyen: ez az élete… ez megnyilvánulásának módja. Egyre megy, hogy az emberek természetesen, degeneratívan vagy regeneratívan abnormálisak, ugyanúgy felfalják egymást… bárhogyan is… hogy azután újra osztódjanak… bárhogyan is.

Az emberi őrület olyannyira zseniális, hogy az ember a földi poklot a romantika, a művészet, de elsősorban a legnagyobb hazugság, az exoterikus vallás segítségével mézédesre hazudja. Mindeközben saját poklát még pokolibbá és az alvilágot még sátánibbá teszi technikájával és tudományával.

A bűnnek ebbe a katlanjába ereszkedik le Jézus Krisztus egyként közülünk. És a regeneratívan abnormális tanulók a lába elé vetik magukat, és azt kérdezik: „Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem?” És szemrehányást kapnak: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, egy sem.” Senki sem jó, csak a Logosz eredeti megnyilvánulása… a mennyei ember.

„Mit cselekedjem?” - ezt kérdezik kétségbeesésükben. „Eredj el, add el minden vagyonodat!” Minden ilyen gazdagnak, és mindenkinek, akit a dialektikus életterület regeneratív felemelkedése gazdaggá tett, önként túl kell adnia egész természet szerinti szellemi kifinomultságán. Mindenki hagyja hát maga mögött a dialektikus regeneratív fejlődés összes gyümölcsét, minden gazdagságát, és mezítelenül, tökéletesen üresen, koldusként és méltatlanként zörgessen az új élet kapuján.

Két dolgot tehet hát az ember: vagy „gazdag ifjúként” szomorúan elfordul, és újra belekapaszkodik az őrületbe: a természet szerinti vigasz, szépség, romantika, mágia és vallás őrületébe, vagy pedig határozottan búcsút vesz a káprázattól, önként lemond mindenről, amije van, és követi Jézust, a mennyei embert az új élet kapuján át.



II



Ha a tanulónak sikerül átjutnia az új élet kapuján, akkor minden gyökeresen más lesz.

Ebben az állapotban nem kell többé komoran, vádlón és támadón szólnia. Akkor elnyeri az új élet örömeit és a békét, amely minden természet szerinti észt felülmúl. Akkor maga Isten lakozik benne - és minden újjá lett. És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szeméről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.

Ennek az örök boldogságnak ez az alapelve: kiürülni a természetet tekintve, és szűzként, megkötözött istenszikránkkal a beteljesedés kapuja előtt állni.

Ez az alapvető elv nem a Rózsakereszt találmánya, hanem örök igazságként létezett minden időkben. A dialektikus élet minden őrületén át kell törni, hogy meglelhessük az igazságot. A tanulónak rendelkeznie kell a bátorsággal, hogy igazi szabadkőművesként építsen és romboljon.

Ha kiderül, hogy egy fal nem függőleges, akkor a tanulónak azt kell mondania: „Neki a fejszét, s kezdjük újra!”

Az új ösvény, amelyhez a modern Rózsakereszt áthatolt, és amelyről e könyvben szó van, nagyon is ősi, de elburjánzott rajta a gaz és az élősködők. A tanulónak minden eszközével ásnia és nyesnie kell, hogy megtalálhassa az örökkévalóság kapuját. És csak akkor lesz joga elénekelni a diadal énekét:



Jöjj hű harcos, ajzd íjadat,

az új kor égbe fel mutat,

tarts ki a keserű kínban.




Amit e könyv mondani kíván, az eltörölhetetlenül benne foglaltatik az Egyetemes Tanban. A régmúlt krisztocentrikus alakjai közül kiemelkedik többek között Hermész Triszmegisztosz hatalmas alakja, aki isteni Pimanderében lefesti a mennyei ember és a világ szűzének menyegzőjét, aki a dialektikus természetből az igaz világossághoz fordulás által nyilatkozik meg.

És időszámításunk első századaiban az Apokalipszis szerzője vajon nem a mennyei bárány és az ő szűzies menyasszonyának menyegzőjét írja-e le? Így teljesedik be újra a mágikus ige: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”.

Az árja korszak hajnala óta átadják nekünk az új ember üdvtitkát. Korszakunkban ezt a misztérium magnumot széles körben ismertetik, mert itt az idő. Ahol megülik a mennyei ember és az alapvetően megváltozott dialektikus menyasszony menyegzőjét, ott teljes személyiségcsere következik be, és egy egészen új tudatállapot nyilatkozik meg.

A következőkben erről az új tudatállapotról szeretnénk némi felvilágosítást nyújtani.



Az új tudat legjellemzőbb elsődleges tulajdonsága a mindenhol-jelenlét: a világegyetem minden kiterjedésének megtapasztalása és birtoklása, a mindenség-megnyilvánulással való egység, az egyszerre mindenhol-lét, vagyis „nem-lét”.

Ez azoknak a tanúságtétele, akik az új tudat első élményét megtapasztalják. A mindenhol-jelenlétben való részesülés, a világegyetem minden kiterjedésének megtapasztalása és birtoklása, a mindenség-megnyilvánulással való egység - mindez a földi életterületen megszokott valóságtól annyira eltérő valóságot teremt, hogy a mindenség általi elragadtatottság és a mindenségbe való abszolút felvétetés révén az ember hajlamos minden tudati gyújtópontot tagadni.

A tanuló nem lát sem teret, sem Logoszt, sem rendet, sem értelmet és tervet, sem teremtményt vagy megnyilvánulást. Csak fényt lát, amelyben túláradó boldogságban tűnik el, és erőt, amellyel egy. Egyetlen korlátlan mindenhol-jelenlévő semmit, amellyel kötelékek nélkül össze van kötve.

Ez azonban csak az első élmény, az új tudat első lenyűgöző megjelenése. Ez csak a nyitány, a mennyei ember dicsőséges bevonulása Jeruzsálembe. Ez a szeretet mélységes érintése, amelybe a jelölt, mint boldog nem-létbe merül bele.

És ekkor nyílik ki Síva szeme, Dangma szeme, a mitológiai harmadik szem. Ekkor nyílik meg a mennyei kapu, amelyről az Apokalipszis említést tesz.

„Síva” szeme bizonyosan nem a tobozmirigyre (pinealis) utal, amely tűz-fénykapcsolatba lép a dialektikus testiség működésben lévő agyalapi mirigyével (hypofizis), hanem arra a kapcsolatra utal, melynek során a mennyei gondolkodás összekapcsolódik a szűzzé vált dialektikus gondolkodással.

Sívának e szeme, ez a mennyre, az istenrend statikájára, a Mozdíthatatlan Birodalomra nyíló kapu - amelyről Pál is bizonyságot tesz -, annál világosabbá válik, és annál szélesebbre tárul, minél jobban sikerül a tanulónak a régi templomot ledöntenie és három nap alatt újjáépítenie. Aki ezt meg tudja érteni, az értse meg!

Amint Síva szeme tisztán és világosan az új életbe tekint - a harmadnapra való feltámadást követően, mely olyan, akár egy hegy megmászása -, a mindenhol-jelenlévő többé már nem üdv-ittas fény-részegült a misztikus nem-létben, hanem azzal együtt, aki a mennyeket és a világot hordozza, Isten emberiségre és világra vonatkozó tervének végrehajtójává, örökösévé és építőjévé válik. Ekkor tudatos tagja lett Krisztus testének, a mennyei Hierarchiának, a templomnak, mely nem kalapácsütésekkel épült.

Az új tudat alkalmassá teszi a tanulót arra, hogy részesülhessen a hatalmas, teremtő és megtisztító folyamatban, amelyet Isten nevében minden teremtményért kezdtek és visznek tovább.

Ezért olvashatjuk János Jelenéseiben, amikor a tanuló áthatolt a három hétszeres körön:

„Ezek után látám, és íme egy megnyílt ajtó volt a mennyben, és az első szó, amelyet mint egy velem beszélő trombitának szavát hallék, ezt mondja: Jöjj fel ide, és megmutatom neked, amiknek meg kell lenni ezután.”

„És aki a királyiszéken ül, azt mondja: Íme mindent újjá teszek. És monda nékem: Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak.”

Írj - cselekedj - beszélj - építs! És aki ezekről a dolgokról tanúskodik, és aki tudja, és aki látja Síva szemét az új élet láthatárán fényleni, így szól: „Bizony hamar eljövök. Bizony jövel mennyei ember!”


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,