Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium

18. Utószó

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta - A keresztény beavatási misztérium


Az élet kegyetlen, ésszerűtlen és bolond. Olyan, mintha egy szörny-isten gonosz játékot űzne teremtményeivel. Védtelenül ragadják meg és vetik e pokolra az embert. Egykor azt gondolta, hogy él, és ez az út átjáró egy magasabb, tágabb és tökéletesebb jóhoz. Itt azonban felfedezi, hogy az időben értelmetlenül felőrlődik.

Az illúziók szertefoszlanak, és az emberek nap mint nap a halál vérvörös álarcába bámulnak. Még meg sem születtek, s máris megmerevednek, és a rák felfalja életerejüket. Gyermekként ott állnak hatalmas kezdetük kapujában… de milyen kezdet ez? Ki tudja? Egy ugrás a sebző távlatok sötét mélységeibe.

Hamarosan ott térdelnek a házasságkötésnél, és azt mondják: „Igen!” Mire mondják ezt? Arra, hogy megszentelik életüket. És a legjobbak meg is próbálják. És létre is hoznak valamit. És hősként küzdenek… de mi az eredmény?

Van, aki mindezen nevet. Vannak, akik sírnak. Mások gúnyolódnak, és vannak, akik a vállukat vonogatják.

És vannak olyanok, akik egy életet nem az elért eredmények alapján akarnak megítélni, hanem a küzdelmek alapján, a csata alapján, amelyet az ember az ellen vív, amire természetétől fogva ítéltetett. De lehet-e valaki olyan jó lélekgyógyász, hogy egy életet megítélhessen a benne kifejezésre jutó küzdelem alapján?

A csatamező, amelyen állunk, nagyon egyéni színezetű és annyiféle, ahány ember csak létezik. Itt van ősrégi vérmúltunk, melyet e siralomvölgyben magunkkal vonszolunk, s itt van anyagi alakunk, melyet - leglényegesebb szempontjait tekintve - szüleinktől kaptunk: ebben a helyzetben kell életünk feladatát végrehajtani!

Belegondolt már az olvasó valaha mindebbe? Hogy az istentervet olyan eszköztárral kell megvalósítania, amelyet legnagyobbrészt nem maga alkotott?

Az embert „ön-teremtő lénynek” nevezik… azonban nem az. Már réges-régen nem az. Világos és logikus, hogy saját vérlényünk akadályozza megnyilvánulásunkat. A tanítványnak azonban jól meg kell értenie, hogy anyagi alakját azoktól kapta, akit szüleinek ismer. És ez szörnyűséges, őrületes és fölöttébb természetellenes.

Mégis ezzel az alkotási folyamattal helyezik ebbe a világba… és ez törvény, a dialektika szükségszerűsége.

Ha egy anya gyermeke bölcsője fölé hajol, és bensőségesen szeretgeti, akkor anyaállat, de mint ember - az istenterv szerinti értelemben - nagyon is abnormális.

És ha az ember szomorúsággal telve a sír fölé hajol, és egy halottat sirat, akkor ez a természet szempontjából logikus, de az istenterv szerinti ember értelmében abnormális.

Ön is felismeri, hogy mi történt? Ön is felismeri a rögeszmét, a hatalmas és mélységes illúziót? Olyan testben lakunk, amely alapvetően, Isten szerint nem a miénk! Fogolyként raboskodunk a rácsok mögött, és a test rögeszméje borzalmasabb és veszedelmesebb, mint amilyennek elképzelhetnénk. Mert börtönünk nem csupán hús, csont, sejtrendszer és dobogó szív, hanem van egy éteri tükörképe, vágy-ingoványa és egy gondolkodási képessége is, ezáltal pedig egy biológiai tudattal is rendelkezik.

És ez egy borzalmas őrület. Igen, egy borzalmas őrület, és megkereszteljük, megházasítjuk, továbbnemzzük, sírboltba tesszük, és látjuk, ahogyan elporlad: „Mert por vagy te s ismét porrá leszel!”

És mindezek mögött az ember áll. De ki az ember? Talán X úr, vagy Y asszony, bejegyezve ennek vagy annak a helységnek az anyakönyvébe? Ez a téveszme!

És mindezek mögött az Ember áll, az igaz Ember, az Ember, aki Istenből való és Őhozzá akar visszatérni. Arra vágyik, hogy megnyilvánuljon. Meg akar nyilvánulni, de nem tud. A biológiai körhinta forog, rohan és dübörög forgásában, és az igazi ember megpróbál felugrani rá, megpróbál jelt adni, de mindkettő reménytelen.

És mondd, kereső ember, megpillantottad-e már lázas, reményvesztett éjszakáidon magasabb lényed páratlan arculatát? És mondd, áthatoltál-e már az érzékek elragadtatásában az igaz élet magasztosságához és dicsőségéhez, miközben az orvos esetleg gémberedő biológiai megnyilvánulásod karbantartásával foglalkozott?

Belegondoltál-e valaha, hogy milyen jó barát a halál? Mert a halál egy esély az életre! Nem érted, és e szavakban az életben megfáradtaknak szóló igét hallod: hogy az emberek vágynak a végre, s hogy mi csupán e vég bekövetkezésében akarunk segíteni.

De mi azt mondjuk: a halál egy esély az életre, egy sápadt barát, ahogyan Selma Lagerlöf, a svéd írónő nevezte. Egy hatalmas lehetőség mindazok számára, akik belülről Jézusra, az Úrra tudnak tekinteni.

Hogy lehet az, hogy az ember életében a magasabb és igaz életre, a tökéletes emberré válásra hívó ösztönzés megszólal? S hogy lehet az, hogy erre az ösztönzésre így vagy úgy reagál, de dialektikusan látható eredmények nélkül?

Az emlékezés, a tudatalatti múlt, amely megszólal. De miért szólal meg a tudatalatti múlt az egyik embernél, míg a másiknál némán hallgat?

Az emlékezést a magasabb, igaz ember részleges felébredése okozza, vagyis a központi szellemmag, amely - Isten akarata szerint - visszaköveteli jogait, és a biológiai emberbe kardot döf.

Vannak olyanok, akik e felébredés hatására a földi börtönt ezoterikus kényelemmel akarták ellátni, vagy biológiai rögeszme-alakjukban akartak helyet készíteni a magasabb lény számára.

De vannak olyanok is, akik ezt az erkölcsi és szellemi romlottságot határozottan visszautasítják - ez pedig a Rózsakereszt, ez az üdvtitok!

Ha az ember megtanulja megérteni, hogy a magasabb ember érintését nem lehet személyiség-műveléssel vagy személyiség-hasítással lereagálni, akkor már csak egyetlen dolog marad, egyetlen út, egyetlen módszer. A magasabb lénynek az emlékezést tűzzé kell szítania, lélegzetelállító gyötrelemmé, magánnyá, mérhetetlen vággyá, és borzalmas, betegítő honvággyá és reménytelenséggé és párnába fojtott zokogássá és a lét elveszett és megtört gondolataivá - és semmi sem lesz világosabb, hanem minden sötétebb lesz.

Ez az üdvösség titka! Mert a természet eme halála, a testnek ez a porbasújtása - ez a megváltás.

Ebben a reménytelenségben, ebben a könnyáztatta, sötét mélységben készen áll a termőföld a csodás növekedésre. Ebben a természet szerinti megkínzatásból sarjad ki a mennyei ember, a bennünk lévő Krisztus. Újra megszületik: nem a férfiúnak indulatjából, sem a testnek akaratából, hanem magából az isteni életből.

A mennyei emberben és a dialektikus megnyilvánulásban semmi sem közös. A testnek egyetlen hajszála, izma, szerve, egyetlen százaléka sem vesz részt e folyamatban. Minél jobban felszítja az emlékezet az embert, és minél kevésbé hagyja nyugodni, miként a legendás bolygó hollandi módjára végignyargal a világon, és szertekiáltja bánatát, annál jobban növekedik a mennyei ember, aki újra ön-teremtő lénnyé vált.

A zarándokok pedig nem tudják ezt - és éhségtől izzó szemekkel bámulnak egymásra - és így fohászkodnak: „Ó Istenem, ments meg minket!” - mert érzik, hogy meghalnak, érzik, hogy elvesznek. És eközben gyarapodik a mennyei ember - de ezt nem tudják! És ez a Rózsakereszt!

Az Énekek Énekének költője így dalol: „Szerelmesem, milyen szép vagy” - de a tanuló nem látja őt, még nem. És Jézus, az Úr így tanúskodik: „Isten országa tibennetek van”, ezt pedig azoknak mondja, akik ebben a természet szerinti halálban állnak, de még nem ismerik az üdvösségnek ezt a titkát.

Egyszer azonban meg fogják ismerni! Egy lélektanilag döntő pillanatban, az „Úr napján” ott állnak majd - a természet szerint kivetettként és üldözöttként - sivár és üres szigetükön, magányosságuk Páthmosán, és ekkor, igen, ekkor nyilvánul meg a mennyei ember teljes dicsőségében. A megújulás növekedési folyamata odáig jutott, hogy megünnepelhetik a véget: az új korszak beavatási és megszabadító misztériumát. És ez az üdvösség titka!

A tömegek szürke életében a halál nem megszabadító, csupán a súlypontok áthelyezése és a kerék fordulata. Az élő meghalás azonban az örökkévalóság kapuja lehet. A haszontalan anyagi öltözet elvesztése csupán egy igen alárendelt jelenség, mert a megszabadult ember a mennyei testében hajózik tovább: a mennyei menyasszony készen áll, és az ember megmenekült az élet és halál kerekétől. Ezután reinkarnációról többé már nem beszélhetünk - hacsak nem önként, a Nagy Mű szolgálatában.

Sok tanulónál - aki a könyvben leírtak szerint járja ösvényét -, a természetes halál közeledtével még nem beszélhetünk Páthmosra ébredésről és a mennyei ember teljes megszületéséről, mégis amit halálukkor a „mennyeiből” birtokolnak, azt többé lehetetlen elvenni tőlük. Élhetnek ugyanis a hatalmas, megszabadító lehetőséggel, hogy a Shamballa vákuumában való továbbnövekedés révén elszakadjanak a keréktől, és valóban belépjenek a magasztos Birodalom örök békéjébe.

Szellemi rokonok ezrei részesei azoknak a feszültségeknek és folyamatoknak, amelyeket itt be kívántunk mutatni. És most alapjaiban támadtuk meg dialektikus rögeszméjüket és hamis álmaikat. Mindentől meg kellett fosztanunk őket, amit még esetleg dédelgettek, vagy amihez ragaszkodtak. Eltaláltuk őket dialektikus szívükben, az előzőekben olvasottak sokak számára kétségtelenül bosszantóak voltak. Azonban ez volt a mi feladatunk, hogy a Rózsakereszt megbízásából a természet halálába űzzük őket.

Hát nem csodálatos mindez, ismeretlen barátaink? Mert elvezetik Önöket saját Páthmosukhoz és diadalukhoz, és egykor az Arany Rózsakereszt aratását képezik majd.

A fejsze már az illúzió fájának gyökerére vettetett, és határozott léptekkel megyünk át az örökkévalóság kapuján. Ha Ön velünk tart ezen az ösvényen, akkor e szavakból felismeri és megérzi az igazságot, s akkor már birtokában van a növekedő mennyei embernek.

Ezért énekelte a régi költő: „Az egekben lakozó nevet majd”. Ez a nevetés azonban az öröm ismerete és az öröm érzése, amely már nem tud szólani. Ez a boldogság nevetése, mely könnyeket fakaszt, s a könnyek gyöngyként hullanak alá a szürkeségbe, ahol csendes csillagokként ragyognak. Ezt a nevetést kívánjuk mindenkinek!

Örvendjünk, mert az örök dicsőség egy új hajnal láthatárán hívogat.



Béke legyen Önökkel!


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,