VII. A szfinx rejtélye

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Kristály sorozat 2 - Misztériumállatok

Ebben a fejezetben a szfinx rejtelmeiről lesz szó. Ez kétségtelenül hálás téma, hiszen rengeteget lehet róla beszélni, s belőle tanulni. Véleményünk szerint nem túlzás, ha kijelentjük, hogy a világon alig van olyan jelkép - talán a kereszten kívül -, mely ennyire elterjedt volna. A kettő csupán abban különbözik, hogy míg a kereszt mondanivalója többé-kevésbé általánosan ismeretes, a szfinx esetében az emberek számos tévedésnek esnek áldozatul.

Szfinx-szerű ábrázolásokra és szobrokra sok helyen rábukkanunk, például barokk épületek bejáratainál, de reneszánsz épületeken is ott díszelegnek e misztériumállat domborművei. A nagy vallások és régi kultúrák vizsgálatánál is lépten-nyomon a legváltozatosabb szfinx-ábrákba botlunk.

Vannak hímnemű és nőnemű szfinxek. A hímnemű, erőteljes ábrázolások, melyeknek olykor férfi-, máskor madárfejük van, főként Egyiptomban fordulnak elő. A nőnemű alak inkább Görögországban található, szárnyas oroszlántestén női fej és keblek díszelegnek, míg karmait a keselyűtől kölcsönözte, farka pedig kígyóra emlékeztet. Egyes szfinxek állnak, mások fekszenek. Figyelmüket felhívjuk továbbá a hinduk szárnyas Singh-jére, az oroszlánmadár-szerű szörnyre, valamint a perzsa Simorgh-ra, mely a templomokat őrzi. A paloták, nagy házak vagy parkok és kertek bejáratához tévedt szfinxek már rossz helyre kerültek, mert az ókorban ez a misztériumállat kizárólag a templomhoz tartozhatott.

Ne higgyük, hogy a beavatási rejtélyek e mély értelmű jelképalakja mára elveszítette volna hatóerejét: hiszen a kereszténység is él e jelkép lehetőségeivel, méghozzá egy eleven és beszélő szfinx képében, melynek segítségével minden idők titka megoldható. Itt az oroszlán fiáról van szó, aki „első és utolsó, aki halott volt, és íme megelevenedett”. Ez nem egyszerűen a modern Rózsakereszt állítása, hanem utalni szeretnénk az ókeresztény templomokban fellelhető, álló szfinxábrázolásra, a „föld mélyéből növekedő” oroszlánleszármazottra, melynek háromszoros koronája napként tündöklik.

Az ősi bölcsesség szem előtt tartja a szfinx sokszor előforduló kétneműségét, és merészen azt állítja, hogy ez a rejtélyállat az androgünnek, a múlt ködébe veszett létezési korszak emberlényének a jelképe. Az oroszlánember ábrájának kétneműsége valóban nem kerülheti el a figyelmet. Az ilyen ábrázolással élő akkori művészek minden bizonnyal utalni is kívántak az eredeti emberiség kétneműségére.

Az ókori Memphis híres temetőjében - véleményünk szerint - a legkülönbözőbb színű és alakú szfinxek ezrei álltak, valamint obeliszkek sokasága, melyekre azoknak a tetteit vésték, akik olyan világba mentek el és olyan világban támadtak fel, ahol a szfinx többé nem misztériumállat, hanem élő valóság. A Gizehi Piramis mellett fekvő szfinx egy mérföldekre terjedő szfinxváros utolsó, málladozó példánya. Akik akkoriban a szfinxek sorfala közepette sétálgattak, azokat nem a temető iránti, hanem egy föléjük boruló, magasztos mágia iránt érzett tisztelet hatotta át. Ez a mágia kivetette őket önmagukból, és bepillantást nyertek egy - a mai emberlény számára elveszett - istenbirodalomba. Ez annak óriási vágyát keltette bennük, hogy visszatérjenek a távoli haza dicsőségébe, pompájába és hatalmába.

Memphis temetőjében békesség uralkodik. Ott nem volt csontkamra, sem feliratos sírkő, mert Memphis templom volt, ahol számos élő tett tanúbizonyságot a halál legyőzéséről. A „megnyílt sírok” városa volt, ahonnan sok király, főúr, nemes és szellemi nagyság haladt tovább. Egyiptomból bizony sok Fiút hívtak ki, ahogyan az Úrjézusról is hirdeti az Evangélium.





A négy állat



A nagy piramis világhírű szfinxéről tudni véljük, hogy az ókorban három másik, ugyanolyan nagy és hatalmas szfinxszel volt összeköttetésben. Az egyik oroszlánember Kelet felé nézett, s a napkeltét fürkészte. A másik felfelé, az égnek szegezte pillantását, a medium coeli irányába, ahol a Napisten hágott déli dicsőségének legmagasabb fokára. A harmadik a napnyugta szemléletébe merült, míg a negyedik az „éjféli Nap” útját követte nyomon az északi sugártérben. Az első misztériumállat vágyakozást, a második hálát juttatott kifejezésre, a harmadik imádatról tanúskodott, míg a negyedik a legdicsőségesebb volt: a mágus, a papkirály, a feltámadott, a diadalt arató.

A természet emlékezetében és szellemi szemekkel nézve a memphisi temető még mindig hiánytalanul teljes. A nagy piramis vakítóan ragyog a napsugarakban csillogóra csiszolt fehér burkolatával, s még mindig úgy áll ott mind a négy gyönyörű szfinx, ahogyan egykor kőbe faragták az áldott és beavatott művészek.

Egyetértünk azonban Önökkel, ha azt mondják, hogy mindebből semmi hasznuk sincs, hiszen nem birtokolják a rejtély kulcsát. Mert az elmúlhatatlant csak azok számára tudjuk megeleveníteni, akiknek van fülük, hogy halljanak, és szemük, hogy lássanak. A „feltárult sírok” húsvéti ünnepét bizonyára nem tudják már nap mint nap áhítattal együtt ünnepelni. Az olvasó - mai tudatával - már nem képes megérteni, kik is azok a Feltámadottak, kik Hermész Triszmegisztosz ősi Phreemessenjei, a Világosság Fiai. Napjaink tárgyilagos szemlélője számára ez a memphisi temető már csak kirabolt királysírok kopár mezeje. Az obeliszkek eltűntek, a szfinxek elsüllyedtek, a piramis szétmállik, s a magányos szfinx-szobor is porladozik. Már csak homok van, hőség, piszok és betegség.

A ma is látható egyetlen szfinx a vágyakozás szfinxe. Ki is csodálkozna ezen? Hiszen ez az egyedül megmaradt, megkopott rejtélyállat meggyalázva, szinte halálosan megsebesülve, tehetetlenül kínlódva, korszakok óta várja az emberiségre virradó, megmentő napkeltét. Ha az Egyiptom földjéről kihívott fiaknak ezt a fájdalmát az olvasó csak valamelyest is képes átérezni, akkor megérti majd, hogy már mérhetetlen idők óta létezik az a türelmes és hősies fáradozás, mely az emberiség számára lehetővé akarja tenni az új virradatot. Ha pedig az örökre Nagyok ekkora szeretetsugárzása láttán megborzong méltatlansága érzetétől, akkor arra is ráébred, hogy kívánkozása nem a tömeg kívánságaihoz csatlakozik, nem a dialektika kegyetlenségében és tántorgásával botladozik. Ha meg akarják érteni azt a vágyakozást, amelyet ez a páratlan misztériumállat juttat kifejezésre, akkor mélyére kell hatolniuk annak a bölcsességnek, és fel kell tárniuk azt az elutasíthatatlan tant, mely a szfinxben van lefektetve.





Ödipusz és a rejtély



Önkéntelenül is Ödipusz alakja jelenik meg gondolatainkban. Bizonyára ismerik a görög mondavilágnak ezt a hősét. Ő volt az, aki megoldotta a szfinx rejtélyét. Théba városának kapui előtt letelepedett egy élő szfinx, mely rettegésben tartotta a lakosságot. Az arra elha­la­dóknak találós kérdést adott fel:

- Melyik az a teremtmény, mely reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon jár?

Aki nem tudott válaszolni, azt a szfinx széttépte.

Ödipuszra is sor került, s ő azt felelte:

- Ez nem más, mint az ember. Élete reggelén kisgyermek, és négykézláb jár. Amikor napja delel, felnőttként két lábon, élete alkonyán pedig mint öregember, bottal jár, mely „harmadik lábát” jelenti.

Alig mondta végig Ödipusz a megoldást, a szfinx levetette magát a szikláról, és halálra zúzódott a mélységben. Théba megszabadult a szfinxtől, és Ödipuszt mint hőst és a város új királyát ünnepelték. Ez a hős, ez az úgynevezett győztes, további élete során, rövid ideig tartó, jellegzetesen dialektikus örömmámor után vakként járta szenvedéssel teli útját. És csak e via dolorosa végén, amikor belátásra jutott, nyerte el Ödipusz a megszabadító életet.

Érti-e az olvasó ezt a legendát? A szfinxben rejlik az ember sürgetően szükséges megújulásának a titka, a teljes újjászületésre való felszólítás. Mivel ez a megújhodás az emberiség és a világ fejlődésében elengedhetetlen, e követelménnyel újra és újra szembesül az emberiség. Szfinxként jelenik meg a modern Théba kapui előtt, és katasztrófát okoz: szellemi, légköri és kozmikus forradalmat vált ki.

A törvényszerű és megújító felmenetel követelménye azonban ellaposodik az olyan olvasó esetében, aki a szfinx titkát emberi szintre helyezi. Az új napkelte kívánalmát az emberiség például szociális, politikai és gazdasági előmenetelre cserélheti. Ez sikerrel is kecsegtethet, mint ahogyan ez az emberiség dialektikus próbálkozásaiból is kitűnik. Ekkor azonban meg kell értenie a legenda folytatását, Ödipusz további sorsát is, aki vakon botladozik tovább. Aki ezt az utat választja, annak a tapasztalatokból kell tanulnia. Ödipusz a titkot emberi szintre húzta le. A régi bölcsesség joggal utal erre. A találós kérdés ugyanis csak félig lett megoldva. Théba szfinxe ugyanis hozzátette: „Minél több lábon él a lény, annál kisebb az ereje és sebessége”. A szfinx az emberről beszélt ugyan, de bizonyára nem a mi dialektikus állapotunkban lévőről, hanem arról, amelyik szárnyakkal és hatalommal rendelkezik, hogy aztán istenemberként éljen egy olyan világban, mely nem a földről való.

Mi is erről az emberről beszélünk Önöknek. A szfinx ezekben az ábrázolásokban a mennyei embert képviseli, melyről az egész Egyetemes Tan bőségesen tanúskodik. Az Arany Rózsakereszt Iskolája hosszú évek óta szembesíti tanulóit az álomba merült istenemberrel, akinek újjá lehet és újjá kell születnie. Itt is csak a bizonyítékok sokaságát szeretnénk felsorakoztatni, az olvasót a századok számtalan tanúbizonyságával szembesíteni, hogy többé ki ne térhessen előlük. Így kell történnie Önnel is: a szfinx szinte kényszeríti rejtélyének megoldására, hogy Ön érezze: itt létkérdésről van szó.





A hímnemű és a nőnemű megnyilvánulás



A szfinx minden felesleges dísz nélkül jelképezi a legmagasságosabb Földbolygó istenembe­rét. Abból a bolygóból szüntelenül jön a felszólítás, hogy aki hajlandó meghallani, az térjen vissza erre az isteni lakóhelyre. A szfinx azért hímnemű és nőnemű is, mert ez a misztériumlény az eredeti mikrokozmosz helyreállításával szembesít minket. Amit az avatatlan olvasó embernek tart, az ennek a mikrokozmosznak csupán az elfajult hetedrésze. Ön a mikrokozmosz torzképe, a mikrokozmosz biológiai fejlődési területének a terméke, amit az Ön bűnös monádjának helytelen cselekedete okozott.

Az eredeti mikrokozmoszban ugyanis - melynek hét rétege összhangban létezett az isteni alkotás alapgondolata szerint -, két mennyei lény képezett tökéletes egységet, egy hímnemű és egy nőnemű megnyilatkozás. Ezt kell látnia az eredeti androgünben, a kettős mikrokozmikus rendszert, nem pedig két biológiai alakot. Egy magasabb rendű egységről van szó. Az Egyetemes Szerzet erről a lényről nem hoz köztudomásra túl sokat, mert a dialektikus ember azzal kétségtelenül a nyakát szegné. Ezért ábrázolták a szfinxet férfinak és nőnek is, mely gyakran viselte elhunyt király, királynő vagy más jelentős személy arcvonásait.

Minden ember egy szfinx-rendszerhez tartozik, de az Ön szfinxe már réges-régen levetette magát a megnyilvánulás sziklájáról, mert Ön a rejtélyt lehúzta az ember szintjére. Eljöhet azonban annak a pillanata, amikor az ősrégi misztériumlény újból kiemelkedik Ön előtt a feledés süllyesztőjéből, mire az eddig oly földi jellegű vágyakozásában megjelenik valami az eredeti monád mérhetetlen sóvárgásából. Akkor pillantását Ön is a keleti láthatárra szegezi, az új Nap érkezésére várván, mely megjelenhet az Ön életében. A lávakővé dermedt monád feltámadása a Naptól függ. Ezt jól meg kell értenie. Fel kell ismernie e fejlődési menet rejtélyét. És akkor már nem fog tiltakozni, amikor Krisztus kijelenti, hogy „nélkülem semmit sem tehettek”. Mert Ő a nagy rejtély, a Misztérium Magnum - a szellemi Nap, melynek ránk kell virradnia. Erre a Rá-ra, erre a Hó­ruszra irányul a szfinx mérhetetlen vágyakozása.

Ha a tanuló életében ez a Nap felkel, és e mennyei fényesség első sugara megérinti a templomot, akkor kezdődik a nagy, pompás, megújító templomszolgálat. Az újonnan alakuló ember ekkor követi urát a medium coeli-hez, onnan pedig a naplementéhez. Ott áll minden élet Ura Herkules két oszlopa között, és fenségesen ragyog tökéletes színpompájában.

Végül eléri az északi sugárteret! A keresztút elvégeztetett, a szfinx megelevenedett. Ő volt az első, s most ő lett az utolsó is. Jobb kezében tartja a hét csillagot, uralkodik a hét mikrokozmikus térségen. Egyesült a Krisztussal. Mert íme az ő orcája hasonlatos a Naphoz, mely önerejéből ragyog. És halljuk az eleven szfinx hangját:

- Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő; pedig halott valék, és íme élek örökkön örökké!