VIII. A szfinx útja a piramishoz

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Kristály sorozat 2 - Misztériumállatok

A szfinxen kívül Egyiptomban van egy másik rejtélyes jelentésű építmény, a nagy piramis. Gnosztikus szempontból ennek az építménynek a valódi jelentőségét csak úgy értjük meg, ha elgondolko­zunk a szfinx titkán.

A vele kapcsolatos számtalan tudományos számítás és ezoterikus ma­gyarázat ellenére a nagy piramis örök üzenetét a termé­szetlélek nem képes megérteni. A nagy piramis megszabadító igazságának alapját képező üzenet meg­értéséhez kulcsra van szük­ség. Ugyan­ez érvényes a Bibliában összefoglalt igazságokra is. Hogy birtokosa a kulcsnak, azt az ember azzal bizonyítja, hogy képes megoldani a szfinx rejtélyét. Ez a kulcs a sternum mögött rejlik. Ez az új lélek alapja és kiinduló­pontja. Egyszerű alap, amely azonban - a természetlélek szempontjából - mindenféle zavar forrása.

A nagy pira­mis nagyszerűségét nem kell ecsetelni, mert ezzel számos leírás és magya­rázat foglalkozik. Esetleg az a megállapítás hathat újként, hogy a Föld egyik sivatagában a nagy piramis egy tudomány, egy ismeret, a Gnózis tanúja, ahogyan az ember is a Gnózis egy tanúja az ő élete pusztaságában. Hogy a nagy piramist az idő foga alaposan kikezdte, az isme­retes. Ugyanezt kellett a szfinxnek is elszenvednie, többször ellepte a homok, majd újra kiás­ták; éppen úgy, ahogyan az ember emlékezetében is homályba merülnek egyes üzenetek, hogy később aztán újra a felszínre kerüljenek. Azt is mondhatnánk, hogy a szfinx többször meghalt és életre kelt. Az utóbbi ötven év fényképfelvételei élénken tanúskod­nak erről. Napjainkban a szfinx teljes dicsőségében áll előttünk, tetőtől talpig rejtélyes jelként, megoldat­lan kérdésként. Aki azonban a meg­oldást valóban keresi, az felismeri a jelet.

Hogyan kell ér­tenünk e szfinx-jelképet? Emberfejet látunk egy oroszlán testén, mely pillantásával a napkeltét kémleli. Elülső mancsai között álló kőoszlopra Tot­mesz álmát vésték, mely így szól:

„Nézz meg és ismerj fel en­gem. Atyád vagyok, a Nap­isten. Neked adom földi birodal­mamat. Légy az élők legfőbbje, fehér és vörös koronával a fejeden. Tiéd a Föld, széltében és hosszában is. Mindezért pe­dig oltalmazz engem, mert most beteg vagyok. Megfulladok a sivatag homokjá­ban. Gondoskodj rólam, és teljesítsd kívánságomat annak tudatában, hogy a fiam és oltalmazóm vagy. Jöjj közelebb hozzám. Én veled vagyok és vezetni foglak.” Amikor a hang elhallgatott, a királyfi felébredt. Megér­tette az üzenetet, és szíve elcsendesedett.

A szfinx egy homokba süllyedt isten. Az állattesten ülő gondolkodó fej saját tükörképünkként fordul hozzánk. Ez a kép a saját valóságunk, belső valónk álma. Mielőtt belép­hetnénk a nagy piramisba, meg kell oldanunk a szfinx rejtélyét. Vagyis: az ember­nek először meg kell ismernie önmagát; meghasonlott lény­nek, elfövenyesedett, homok­ba temetett, mégis nagy lehetőségekkel rendel­kező lénynek kell felismernie magát. Ez a belátás egy új életvitel kezdete: a szfinx útja a piramishoz. A szfinx és a piramis külső jelképek a homokban. A gnosz­tikus misztériumok tanulója azonban tudja, hogy ezek egy belső folyamatra utalnak. Ahogyan a szfinx ismételten feltámad a ho­mokból, úgy kell a tanuló­nak is egy belső folyamattal önmagát a homokból kiszabadítania. E folyamatban ébernek kell lennie, vagyis figyelmét mindig a szfinxre kell irányítania, a homokkal pedig nem kell törődnie. Mert gyakran az a helyzet, hogy az ember a homokkal foglalkozik, és nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy ho­mokvárakat építsen.

A szfinx mondanivalója na­gyon egyszerű. Megértésé­hez a tudatnak csak egy másodpercre van szüksége. Ha Totmesz, azaz a személyiség alszik, tehát elcsen­desül, akkor az elsüllyedt Isten és szolgálójának párbeszédét álmodja. „Ember - sürgeti a szfinx -, ismerd meg magad!” A tanulónak meg kell értenie saját létállapotát. Be kell látnia, hogy élete alapjai homokra épül­tek, s lényeges változást ebben nem képes véghezvinni. Az a lényeg, hogy ezt a létállapotot őszintén bevallja magának. A szfinx nagy piramishoz vezető útja szüntelen figyel­met követel a tanulótól, a belső állapota szakadatlan vigyázását, miközben most már nem irányul a külsőre.

Néhány író föld alatti járatról beszél, mely a szfinxnél kezdődik és a nagy pira­mishoz vezet. Ez a beavatottak útja, ám kizárólag azoknak való, akik a szfinx követelményét meg­értik. Az ilyeneket régi természetük nem akadályozza már a templompiramis folyosóin és kamráin át vezető úton. Eddigi, régi természetük meghalt, és elkezdődhet az új élet, a mikrokozmosz tudatossá válása. Ez az új élet olyan, mint a templom, mely korszakok óta arra vár, hogy az új lélek világosságában felis­mertessen.

Végül vessünk egy pillan­tást magára a piramisra. Benne három kamra, három szentély található. A földalatti kamra a medence­szentélyt, a királynő kamrája a szívszentélyt, a királykam­ra pedig a főszentélyt jelképezi. A piramis belsejé­be való belépés befelé irányulást, ugyanakkor elválasztást je­lent, mely három szinten megy végbe. Elvá­lasztják „a csontokat az ízektől”, vagy­is az alakuló lélek megválik burkától, amelybe ágyazódott. Ez a folyamat a szentélyeket összekötő járatokban és termekben megy végbe. A világosság kiszabadul a sötétségből. A tanulónak tudatossá válik a lényében lévő világosság és sötétség. Ám anélkül halad át e sötétségen, hogy annak léte miatt önmagának szemrehá­nyásokat tenne. Sőt, képes fel­keresni saját asztrál-szférá­jának sírkamráját. Saját sze­mével vizsgálhatja az őt fogságban tartó karmikus szálak szövevényes hálóját, amelyet most a világosság feloszlat.

Aki elhagyja a piramist, és csúcsára felteszi a hiányzó fedőkövet, az a világosság tanúbizonysága lesz. Őbenne minden régi elmúlt. A szfinxnél felismerte lénye kettősségét. A szfinxtől a piramishoz veze­tő útja abból az elhatározásából eredt, hogy a kettőt haladék­talanul elválassza. Műve pedig a piramisban teljesedik be.