Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője I

A második nap

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője I


Alig értem ki az erdőbe, máris úgy tűnt, mintha az egész ég és az elemek is erre a menyegzőre díszítették volna fel magukat. Úgy véltem, hogy a madarak édesebben énekelnek, mint máskor, s az őzikék is oly vidáman ugrándoznak, hogy öreg szívem repesett az örömtől. Ösztönösen magam is hangosan énekelni kezdtem:

Madárkáim örvendjetek,

Teremtőnket dícsérjétek.

Tisztán csengjen éneketek

fenséges az Istenetek.

Ő készíti ételteket,

s idejében ad ennetek.

Ezért hálásak legyetek!



Nem kell nektek mérgelődni,

Isten előtt tiltakozni:

nem rossz ám madárnak lenni,

Atyánk mindent jól teremtett:

bölcs, hogy madár nem ember lett!

Csend legyen, mert ezt így kellett -

Örülhetsz, hogy csepp a terhed!



Mit tegyek én, föld lakója?

Kell Istennel vitatkozni?

Ég hatalmát ostromolva,

Nagy Művésszel párbajozni?

Nem hat Őrá semmi kényszer,

Mehet, kinél rossz a módszer -

ember, légy megnyugodva!



Nem császárrá tett épp téged -

nem sértődhetsz meg evégett!

Hisz a nevét megvetetted -

valld be, gonosz, kinevetted!

Fut előle sötétséged,

látja szívedet, vesédet.

Nem kell Istent sértegetned!



Ezt szívből énekeltem, hogy csak úgy zengett tőle az erdő, s utolsó szavaimat a hegyek is visszhangozták. Végül szép, zöld ligetet pillantottam meg, s az erdőt elhagyva arra tartottam. A ligetben három magas, gyönyörű cédrusfa állt, melyeknek széles koronája kellemes árnyékkal kecsegtetett. Ennek nagyon megörültem, mivel - ha még nem is tettem meg hosszú utat - heves vágyakozásom hamar elfárasztott. A fák felé siettem, hogy kissé megpihenhessek. Ahogyan azonban közeledtem, szemeim az egyik cédrusra erősített táblácskán akadtak meg, amelyre finom betűkkel, a következőket rótták:

„Isten oltalmazzon, vándor! Ha valaha is eljutott volna hozzád a király menyegzőjének híre, akkor gondold meg a következőket:

Négy út közül választhatsz, melyeket a vőlegény ajánl neked. A király kastélyát mind a négyen elérheted: de csak akkor, ha nem tévedsz le róluk.

Az első út rövid, de veszélyes: mert tele van szirtekkel és szakadékokkal, amelyekben halálra zúzhatod magadat.

A második hosszabb, mert kerülőket tesz, de soha sem vezet félre. Sima út és kényelmes, ha az iránytűt figyeled és sem jobbra sem balra nem hagyod elcsábítani magadat.

A harmadik a valóban fejedelmi út, mert szívedet sok pompás örömmel és színjátékkal vidítja. Ezt ugyan máig is alig sikerült ezrek közül egynek is bejárnia.

A negyedik úton halandó nem érhet célhoz, mert kimerítően viszontagságos, s csak elnyűhetetlen testek bírkózhatnak meg vele.

Válassz tehát! Melyik útra térsz? Aztán egy lépésnyire se térj el tőle. Tudnod kell azonban, hogy az utat, amelyikre térsz, sorsod elháríthatatlanul neked szánta: továbbá - hogy ha kedves az életed - egyetlen lépést sem mehetsz visszafelé.

Ezt kell tudatnunk veled. Ha figyelmeztetésünket nem veszed figyelembe, akkor a legnagyobb veszélyek közepette, keseregve járod majd utadat. Ha viszont királyunk törvényeivel szemben a legcsekélyebb mértékben is vétkesnek tudod magadat, akkor fordulj meg, amíg nem késő és siess haza ugyanazon az úton, amelyiken jöttél!”

E sorok olvasása után minden örömöm elillant, s keservesen sírni kezdtem, holott az előbb még oly vidáman énekeltem.

Láttam ugyan három utat magam előtt, s azt is értettem, hogy az adott időpontban szabad lesz egyet választanom, de féltem, hogy a sziklás, szakadékos útra tévedek, s szerencsétlenül halálra zúzom magamat: vagy ha a hosszú utat kapnám, akkor esetleg letévednék róla, vagy a végeláthatatlan utazás folyamán valami baleset érne: azt sem remélhettem, hogy éppen én lehetnék ezrek közül az, aki a fejedelmi utat választhatja. A negyedik ösvényt is láttam, de ez annyira tele volt tűzzel és füsttel, hogy a közelébe se merészkedtem volna. Hosszan mérlegeltem, hogy visszaforduljak-e, vagy a négy út valamelyikére térjek. Tudatában voltam a méltatlanságomnak, ugyanakkor vigasztalt az álom, amelynek folytán megváltottak a torony börtönétől, de ennek ellenére mégsem mertem bízni szerencsémben.

Oly sokáig tétováztam, hogy végül nagy fáradság, éhség és szomjúság lett úrrá rajtam. Elővettem tehát kenyeremet, s felszeleteltem. Az egyik fáról meglátta ezt egy fehér galamb, melyet azelőtt nem vettem észre, szokása szerint lerepült, s bizalommal odajött hozzám, mire megosztottam vele a kenyeremet. Elfogadta, s a szép madár láttán felvidultam egy kicsit. Amint azonban a galamb ellensége, a fekete holló meglátta ezt, azonnal lecsapott, egyenesen nekirepülve. De nem az én kenyeremet akarta ám, hanem a galambét, mire a galambnak menekülnie kellett. Arrafelé repültek el, amerre a nap áll délben. Ez engem annyira feldühített és elkeserített, hogy egy pillanatig sem tétovázva a szemtelen holló után rohantam. Így akaratom ellenére majdnem egy szántónyit futottam az előírt úton, míg a hollót el tudtam zavarni és a galambot sikerült megmenteni.

Csak ekkor vettem észre, hogy meggondolatlanul cselekedtem, s olyan útra tértem, amelyen letérés esetén súlyos büntetés fenyegetett. Ez még hagyján lett volna, ha nem vettem volna észre, hogy zsákocskámat a kenyérrel sajnos a fánál felejtettem, s most már nem hozhattam el. Mert mihelyt megfordultam, olyan szélvihar fújt szembe, hogy csaknem fellökött, ha viszont az úton előre mentem, nem éreztem belőle semmit sem.

Ebből arra következtettem, hogy ha a szél ellen fordulok, akkor az valóban az életembe kerülhet. Türelmesen vállaltam tehát keresztemet, s útnak eredtem - ha már így kellett lennie - hogy megpróbáljak még az éjszaka beállta előtt megérkezni.

Holott gyakran tűntek fel mellékutak, iránytűm segítségével mindig sikerült megtartanom a helyes irányt: mert egyetlen lépést sem akartam eltérni a meridiántól, ha az út olykor olyan nehéz és úttalan volt is, hogy már kételkedni kezdtem. Útközben újra meg újra a galambra meg a hollóra gondoltam, anélkül hogy értettem volna a dolog jelentését.

Végül a távolban, egy magas hegyen, pompás, díszes kaput pillantottam meg, s most arrafelé siettem, habár nagyon messze volt az utamtól, mialatt a nap már eltűnt a hegyek mögött. Sehol sem láttam más menedékhelyet vagy szálláslehetőséget. Ezt csakis Istennek köszönhetem, mert éppúgy hagyhatott volna az utamon tovább menni, s szemeimet vaksággal verhette volna, hogy ne lássam meg a szép kaput. Mint mondom, siettem tehát, s még éppen napvilágnál értem el, hogy alaposan szemügyre vehessem.

Gyönyörű, fenséges díszkapu volt, melybe számtalan pompás ábrát és jelet faragtak. Később megtudtam, hogy mindnek megvolt a jelentősége. Legfölül egy meglehetősen nagy táblán felirat állt: „Procul hinc, procul ite prophani!” (Maradjatok távol innen, ha nem vagytok méltók!), meg más is, aminek a kibeszélését azonban megtiltották. Alig értem a kapuhoz, máris előjött valaki égszínkék ruhában, s én barátságosan üdvözöltem. Viszonozta, de azonnal meghívóm után tudakozódott. Most örültem, hogy magammal hoztam! Mert könnyen elfelejthettem volna, ahogyan - kijelentése szerint - másokkal megtörténik. Gyorsan megmutattam neki a levelet, amivel nem csak hogy meg volt elégedve, hanem - csodálkozásomra - nagy tiszteletet tanúsított irántam, s azt mondta: „Lépj csak be testvérem, szívesen látott vendég vagy!” Aztán a nevem után tudakozódott, s amikor megmondtam, hogy a Vörös Rózsakereszt szerzetese vagyok, csodálkozott, s meg is örült ennek. Aztán azt kérdezte, hogy nincs-e nálam valami, amivel pecsétet vásárolhatnék. Mondtam, hogy vagyonom csekély, de nyugodtan elveheti, ha felfedez nálam valamit, ami tetszik neki. Kis üveg vizemet kérte, s én odaadtam neki, mire arany pecsétet adott, amelyen csak két betű állt: S.C. (Spes Charitas: remény és szeretet). Figyelmeztetett, hogy üdvös lesz majd őreá gondolni. Amikor megkérdeztem, hogy hányan léptek már be ezen a kapun, megmondta.

Végül, barátságból, lepecsételt levelet adott, hogy adjam át a második őrnek. Mivel egy kicsit hosszabb időt töltöttem nála, időközben leszállt az éj, ami miatt a kapun nagy szurkos-üstöt gyújtottak meg, hogy aki még úton lenne, ide találjon.

A kastélyhoz vezető út mindkét oldalán magas falak meredeztek, az út szélén meg mindenféle szép gyümölcsfa állt, ezen kívül mindkét oldalon három fa mécsesekkel, amelyeket egy kék ruhába öltözött szép Szűz már meggyújtott pompás fáklyájával. Ez oly nagyszerű látvány volt, hogy itt is tovább időztem a kelleténél.

Miután azonban kimerítő tájékoztatást kaptam, barátságosan elbúcsúztam az első kapustól. Útközben kíváncsi voltam, hogy mi lehet a levélben amit adott. Mivel azonban a kapust nem gyanúsíthattam barátságtalansággal, kíváncsiságomat zaboláznom kellett, s utamat folytattam a második díszkapuig. Ez majdnem az első hasonmása lehetett volna, csak más titkos jelek és képek díszítették. Ezen is tábla függött: Date et dabitur vobis! (Adjatok, és nektek is adatik.) A kapualjban óriási oroszlán feküdt láncon, s mihelyt meglátott, felugrott és rettentő ordítással fogadott. Ettől felébredt a második kapu őre, aki egy márvány kövön nyugodott. Azt mondta, hogy ne féljek, és félre küldte az oroszlánt.

Elkérte levelemet, melyet reszketve nyújtottam át neki. Elolvasása után aztán tisztelettel mondta: „Isten hozott: te vagy az, akivel már régen szerettem volna találkozni!” Ugyanakkor pecsétet húzott elő, azt kérdezvén, hogy be tudom-e azt váltani.

Mivel a són kívül nem volt már más nálam, ezt ajánlottam fel neki. Köszönettel el is fogadta. Ezen a pecséten megint csak két betű állt: S.M. (Sal Menstrualis: a tisztító só).

Amikor ezzel a kapussal is beszélgetni akartam, a kastélyban harangozni kezdtek. Erre megsürgetett, hogy siessek, mert egyébként egész fáradozásom hiábavaló lesz: fent ugyanis kezdik oltogatni a mécseseket. Úgy elrohantam, hogy a kapustól elbúcsúzni is elfelejtettem, mert - amint kiderült - joggal aggódtam. Nem sikerült annyira igyekeznem, hogy a Leány utól ne ért volna. Mivel mögötte minden világot eloltottak, a sötétben nem találtam volna meg az utat, ha nem világított volna fáklyájával. Éppen csak be tudtam surranni mellette: mert a kaput oly gyorsan csukták, hogy a ruhám szegélye beleakadt. Ezt így ott kellett hagynom, mert sem én, sem azok, akik a kapu előtt sietésre intettek, nem tudták az őrt rávenni a kapu kinyitására. Azt bizonygatta, hogy a kulcsot a Leánynak adta, aki magával vitte az udvarba.

Időközben még egyszer megnéztem a kaput, mely oly nagyszerű volt, hogy a világon párja sem lehetett. Kétoldalt oszlop állt. Az egyiken egy vidám szobor a felirattal: Congratulátor (veled örülök), a mások oszlop szobra pedig kezébe temette arcát. Alatta Condoleo állt (veled szenvedek, részvétem). Szóval tele volt olyan homályos és titokzatos mondásokkal, hogy a világ legokosabb embere sem tudta volna megmagyarázni őket. Én azonban, ha Isten is megengedi, rövidesen napvilágra hozom a titkokat.

Ennél a kapunál még egyszer meg kellett mondanom a nevemet: ezt utolsónak írták bele egy kis pergamenkönyvecskébe, s a többivel együtt elküldték a vőlegénynek. Csak ekkor adták ide a vendégek igazi jelét, mely valamivel kisebb volt az előzőknél, de sokkal nehezebb. Ezen a következő betűk álltak: S.P.N. (Sponsi Praesentandi Nuptiis: a menyegzőn a vőlegény vendége).

Ezenkívül egy pár új cipőt adtak, mert a kastély padlója fehér márvány volt. Megengedték, hogy cipőmet a kapu előtt csendesen üldögélő és vakarózó szegények egyikének adjam. Egy öregnek adtam őket. Erre két fáklyás apród kis szobába vezetett, ahol padra kellett ülnöm. Fáklyáikat a padló két nyílásába dugták, s magamra hagytak. Nemsokára lármát hallottam, de nem láttam semmit. Többen is rám rontottak. Mivel azonban semmit sem láthattam, tűrnöm és várnom kellett, hogy mi történik. Csakhamar észrevettem, hogy borbélyok, s arra kértem őket, hogy ne szorítsanak annyira, mert hajlandó vagyok a segítségükre lenni. Erre eleresztettek, s egyikük, akit nem láthattam, gondosan és pontosan lenyírta a fejem tetejétől a hajat, míg halántékaimon meghagyta a hosszú, ősz tincseket.

Be kell vallanom, hogy ez a kezdet majdnem elvette a bátorságomat. Mert olyan erősen lefogtak, és semmit sem láthattam, azt hittem, hogy szerénytelenségem miatt Isten előtt kegyvesztett lettem.

A láthatatlan borbélyok gondosan összeszedték és magukkal vitték a levágott hajat, mire újra bejöttek az apródok, s kinevettek, hogy annyira ijedeztem. Alig váltottunk azonban néhány szót, máris újra harangoztak, annak jeléül, mint mondták, hogy gyülekeznünk kell. Felszólítottak, hogy kövessem őket, s előttem világítottak jónéhány folyosón és ajtón keresztül, egészen egy nagy teremig.

Ebben a teremben nagy tömeg vendég volt már: császárok, királyok, főurak és urak, nemesek és polgárok, gazdagok és szegények, és csőcselék is, amin nagyon csodálkoztam. Elgondolkoztam: milyen bolond voltam, hogy a nagy utazás kedvéért mindenért olyan keservesen megszenvedtem. Itt olyan emberek vannak, akiket jól ismersz barátom, gondoltam magamban, s akiket nem tartottál sokra. Ezek is mind itt vannak, te pedig, sok kérelmeddel és könyörgéseddel, éppen csak hogy besurranhattál utolsónak!

Ilyesmit - és még sok mást is - suttogott nekem az ördög, amelyről azt hittem, hogy amennyire csak lehetett, kitessékeltem. Közben néha megszólított egy-egy ismerős: „Ni csak, ni csak, Rózsakereszt testvér, te is itt vagy?” „Igen, testvéreim”, feleltem, „Isten kegyelme engem is ide segített”, ezen nevetni kezdtek, s dőreségnek tartották, hogy ily jelentéktelen dologhoz Isten segítségére lenne szükség. Amikor kérdezgettem őket, merre jöttek, legtöbben azt mesélték, hogy a szakadékos útjon, a sziklaszirteken kellett átmászniuk.

Ezután több láthatatlan trombita jelezte, hogy menjünk asztalhoz, amire mindenki annyira előre ült, a főhelyhez olyan közel, ahogyan gondolta, hogy ez a többiekkel szemben kijár neki. Emiatt nekem, és még néhány szegény legénynek alig maradt hely az asztal végén. Nemsokára bejött a két apród, s egyikük oly szép imát mondott, hogy a szívemet is bensőségesen megörvendeztette. Néhány nagy úr alig figyelt rájuk, inkább nevetgéltek, hadonásztak, kalapjaikat harapdálták és egyéb grimaszokat vágtak. Aztán behordták az ételeket, s habár nem lehetett szolgákat látni, olyan jól elláttak mindenkit, mintha saját szolgája lett volna.

Mihelyt a bohóckodók ettek, és a bor kissé fejükbe szállt, hencegni és hangoskodni kezdtek. Az egyik ezt tenné, a másik azt, és a legjelentéktelenebbek kiabáltak a leghangosabban. Ha meggondolom, mennyi lehetetlen és természetfölötti dolgot hallottam, akkor még most is mérgelődhetnék. Végül nem maradtak meg a helyükön sem, s nemsokára itt is, ott is az urak közé tolakodott egy-egy fecsegő. Akkora tettekkel dicsekedtek, hogy Sámson és Herkules sem tudta volna a nagy erejével véghezvinni őket. Az egyik Atlaszt akarta megszabadítani terhétől, a másik a háromfejű Cerberuszt akarta felhozni a pokolból: szóval össze-vissza fecsegtek. Az urak azonban nem voltak bolondok hinni nekik. A gonoszok végül olyan merészek lettek - holott időnként a kés fokával a körmükre koppintottak -, hogy amikor az egyik egy aranyláncot csórt el, ezt mindegyik meg akarta próbálni. Az egyik az egeket hallotta zúgni, a másik Platón ötleteit vélte látni, a harmadik arra az állításra vetemedett, hogy Demokritosz atomjait képes megszámolni. Többen is állították, hogy feltalálták az örökmozgót. Bizonyos, hogy voltak köztük jóeszűek, de szerencsétlenségükre túl nagyra becsülték magukat. Az egyik végül minden további nélkül állította, hogy látja azokat, akik kiszolgálnak minket. Hencegését bizonyára fokozta volna, ha láthatatlan szolgáink egyike nem csapott volna akkorát a nagy szájára, hogy nem csak ő, hanem a mellette ülők is elnémultak.

Legjobban azonban az tetszett, hogy akikről jó benyomásom volt, azok kifogástalanul viselkedtek, csendesek voltak, nem beszéltek hangosan, s felismerték, hogy nekik, tudatlan embereknek a természet titkai túl magasak, ők maguk pedig csekélyek.

Ebben a hűhós tolongásban majdnem elátkoztam a napot, amelyik idehozott: mert meg kellett állapítanom, hogy laza erkölcsű és könnyelmű emberek az asztalfőn ültek, míg engem az asztal végén sem hagytak nyugton, s a gonoszok egyike még bolondnak is gúnyolt! Ekkor még nem tudtam, hogy még egy kapu van, amelyen át kell mennünk, hanem azt hittem, hogy a menyegző egész ideje alatt ilyen gúnyolódásnak, lenézésnek és kellemetlenségeknek leszek kitéve, amit nem érdemeltem meg, sem a vőlegény, sem a menyasszony kedvéért. Akkor erre a menyegzőre helyettem más bolondot kellett volna meghívniuk!

Látjátok a világ ellentétei milyen türelmetlenségre késztethetik az egyszerű lelkeket. Ez azonban valóban sántaságomnak egy része volt, amelyről álmodtam.

A kiabálás egyre fokozódott. Olyanok is voltak, akik kieszelt viziókkal dicsekedtek, vagy szörnyű álmokról hazudoztak. Mellettem egy csendes, előkelő férfi ült, aki néha magasztosabb dolgokról beszélt. Végül azt mondta:

- Nézd testvérem, ha jönne valaki, aki ezeket a megátalkodott embereket jobb útra akarná téríteni, gondolod, hogy hallgatnának rá?

- Biztosan nem, - feleltem.

- A világ tehát, - mondta, - minden áron azt akarja, hogy becsapják, s nem hajlandó a jóakaróra hallgatni. Hallgasd csak azt a fecsegőt, milyen bolondságokkal és zagyvaságokkal akarja a többiek figyelmét felhívni magára, és a másik meg milyen titokzatos szavakkal áltatja hallgatóit. Hidd el, eljön az idő, hogy ezekről a hazugokról lerántják az álarcot, s az egész világnak megmutatják, milyen népámító rejlik mögötte. Akkor esetleg azok jutnak tekintélyhez, akikre azelőtt nem hallgattak.

Mialatt így beszélt, s a zsivaj egyre erősödött, a teremben hirtelen oly gyönyörű zene csendült fel, amilyet életemben még nem hallottam. Erre mindenki felfigyelt és elhallgatott. A zenét mindenféle húros hangszerekkel keltették oly harmonikusan, hogy magamról is megfeledkezve, mozdulatlanul hallgattam, s a körülöttem ülők is csodálkoztak rajtam. Ez majdnem fél óráig tartott, mialatt senki sem szólt egy szót sem: mert mihelyt valaki beszélni akart, váratlanul és láthatatlan irányból szájon csapták. A zenészekből semmit sem láthattunk, s azon gondolkoztam, hogy nagyon szívesen megnézném a hangszereket is. Félóra után hirtelen abbamaradt a zene, s csend lett.

Ezután nemsokára a terem ajtaja felől hangos kürt, trombita és dobszó zendült fel, de olyan mesterien, mintha a római császár akarna bevonulni. Az ajtó magától megnyílt, s a trombitaszó oly hangos lett, hogy alig bírtuk elviselni.

Időközben, úgy tetszett, a kis fények ezrei jönnek be a terembe, melyek maguktól olyan tökéletes rendben haladtak előre, hogy mély benyomást keltettek bennünk: végül pedig a két ismert apród lépett be fényesen világító fáklyákkal egy szép Szűzleány előtt, aki pompás, arany, magától mozgó diadalkocsin ült. Nekem úgy tűnt, mintha ugyanaz a Leány lenne, aki az úton a lámpásokat gyújtotta meg és oltotta el, s hogy azok az ő szolgái, akiket akkor a fák mellé állított. Most nem kék ruhában volt, hanem hófehérben tündöklött, mely tele volt szőve arannyal, s annyira csillogott, hogy alig mertünk ránézni. A két nemes apród hasonlóan, de valamivel egyszerűbben öltözött.

Amikor a Leány a terem közepére ért, leszállt az ülésről, s minden fényecske meghajolt előtte. Mi is felálltunk. Miután meghajolt előttünk, meg mi is őelőtte, s így megtiszteltük egymást, kedves hangon megszólalt:



A király, az én kegyes Uram,

vár titeket a közelben:

menyasszonya ővele van,

s kimondta már azt, hogy „igen”.

Titeket már nagyon vártak,

s mindent előkészítettek,

hogy a helyzetetek szerint,

megszánjanak, s tiszteljenek.

Mélyen, szívből azt szeretnék,

hogy senki se szenvedjen már,

és mindenkit megválthasson,

lakodalmán a mátkapár.

Mire újra udvariasan meghajolt minden fényecskéjével együtt, és így folytatta:

A levél, amely felszólított,

mindenkit nagyon is tiltott,

hogy megjelenjen itt, ha Isten

nem adott meg neki mindent,

amire ő titkon vágyott,

nagy erőt, mi mindent áthat.

Habár senki se gondolja,

hogy merészen tolakodva,

üres kézzel, Isten nélkül

jöhet a lakodalomra.

Aki joggal jó helyen van,

annak csak jót fognak adni.

Szép, hogy ily nehéz időkben

ennyin készek sorsban bízni.

Sokan ma már kőkemények,

nyers csontjaik restül tengnek:

oly helyekre hatolnak be,

ahol ők már nem kellenek.



Hogy ne legyen itt csirkefogó,

sem ámító, sem naplopó,

csakis akik megbékéltek,

s menyegzőre rendeltettek,

Vendégeink! Holnap reggel

a mérlegen megmérettek.

Világosan kiderül majd,

mi az, ami belülről hajt.

Ha valaki közöttetek,

nem kész erre a próbára,

menjen el az hamarosan,

mielőtt eljön az órája.

Másként holnap mind megtudja,

hogy kegyelmét eljátszotta.



Akiben van lelkismeret,

holnap nyugton haza mehet,

de mostani életében

többé ide be nem jöhet!

Akit múltja nem zavar már,

mehet szolgájával immár

szobájába nyugton hálni,

ahol mindent kipihenhet.

Bárki alszik, nyugodt lehet:

aki viszont ébren mered,

azt bántja a lelkismeret. Ha erejét felülmúlja,

jobban tesz, ha nem folytatja.

Így mindenki saját ura!



Ezután újra meghajolt, s vidáman felült a székére. Újra megszólaltak a trombiták, ami azonban nem tudta megakadályozni, hogy jó néhányan mélyen fel ne sóhajtsanak.

Ezután a fényecskéket kivezették a teremből, de nagyobb részük mégis velünk maradt, s mindegyikőnkhöz csatlakozott egy-egy.

Annyira zavarban voltunk, hogy alig fejezhetem ki, mily mélyértelmű gondolatcseréket és mozdulatokat lehetett megfigyelni. A legtöbben azonban elszántan részt akartak venni a mérésen, s remélték, hogy ha a mérlegen könnyűnek találtatnak, békésen haza mehetnek.

Nekem nem kellett soká gondolkodnom, s mivel lelkiismeretem hamarosan meggyőzött arról, hogy nemcsak tudatlan, hanem méltó sem vagyok, elhatároztam, hogy a többiekkel a teremben maradok, s inkább megelégszem a jó vacsorával, sem hogy megvárjam a holnapi kudarcot, annak minden veszélyével.

Miután fényecskéje mindenkit elvezetett valami helyiségbe (később megtudtam, hogy mindenkinek saját szobája volt), a teremben kilencen maradtunk, közöttünk az is, aki az előbb az asztalnál beszélt velem. Kis fényecskéink azonban nem hagytak el minket. Nemsokára bejött az egyik apród, nagy csomó kötéllel, s komolyan megkérdezett mindenkit, hogy valóban itt akar-e maradni. Amikor ezt sóhajtozva bizonygattuk, mindőnket bizonyos helyhez kötött, majd távozott a fényeinkkel, minket, szerencsétleneket a sötétben hagyva.

Ezzel jónéhánynak betelt a mérték, s én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Holott nem tiltották meg a beszélgetést, bánatunkra és fájdalmunkra nem találtunk szavakat. A kötelek olyan furcsák voltak, hogy senki se tudta elvágni őket, még kevésbé leoldozni a lábáról. Abban sem tudtam vigaszt találni, hogy a szobákban alvók közül sokra nagy szégyen várt, míg mi a merészségünkért egyetlen éjszakán megbűnhődhettünk.

Végül, komor gondolatok közepette, álomba merültem. Oly fáradt voltam, hogy ezt nem tudtam megakadályozni, habár többen nem voltak képesek lehunyni a szemüket. Olyasmit álmodtam, ami esetleg nem sokat jelent, mégsem tartom fölöslegesnek az elmesélését. Mintha magas hegyen álltam volna, s az alattam messze elterülő völgyben nagy tömeg szorongott. Mindnek a fejéhez zsinór vezetett, azzal volt az égre felakasztva. Az egyik magasan függött, a másik alacsonyan, sokan még a földön álltak. A levegőben egy öreg ember repkedett ollóval a kezében, s hol itt, hol ott vágott el egy zsinórt. Aki a föld közelében volt, az hamar és zajtalanul ért földet. Ha azonban olyanra került sor, aki magasan függött, akkor a zuhanása megrengette a talajt. Soknak olyan szerencséje volt, hogy a zsinór rugalmasan tágult, s újra földet értek, mielőtt levágták volna őket. Élvezet volt nézni a bukfenceket, s nagyon örültem, ha olyan valaki zuhant le szégyenteljesen, aki a levegőben hosszú ideig kivonta magát a menyegző alól, s esésében még néhány szomszédját is magával rántotta.

Annak is örültem, ha valaki mindig a föld közelében tartózkodott, s oly nagyszerűen csendesen tűnhetett el, hogy a szomszédai sem vették észre. Amikor még örömöm tetőpontján voltam, egyik fogolytársam oldalba bökött. Ettől felébredtem, aminek viszont egyáltalán nem örültem. Elgondolkoztam az álmon, s elmeséltem a másik oldalon mellettem fekvő barátomnak. Az álom neki is nagyon tetszett, s remélte, hogy számunkra is segítség rejlik benne. Ilyen beszélgetéssel töltöttük az éjszakát, s vágytunk a reggelre.




Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,