4. C.R.C. álma

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője I

Mert alig aludtam el, úgy tűnt, mintha sötét tömlöcben, veremben feküdnék számtalan emberrel együtt, nehéz láncokba verve. A legcsekélyebb fénysugár se hatolt le ide. Egymás hegyén-hátán tolongtunk, mint a hangyák, s ezzel mindegyikőnk csak a másik terhét növelte. Holott sem én, sem a többiek nem láthattak semmit, mégis hallottam, hogyan próbál az egyik a másik fölé kerekedni, ha a láncai csak valamivel is könnyebbek voltak. Ettől eltekintve egyik sem volt előnyben, mert mint a szőlőfürt szemei, úgy voltunk egymáshoz kötözve.

Hosszú ideig nyomorogtam így a többiekkel, s megtudtuk, hogy mind vakok és foglyok vagyunk, amikor hirtelen sok trombita hangja szólalt meg. Ráadásul néhány dobot is olyan művészien vertek, hogy még nyomorunkban is felvidított minket.

Amíg ezek a hangok még visszhangzottak, a verem tetejéről valamelyest félretolták a fedőt, s egy kis világosságot eresztettek le hozzánk. Most lett csak nagy a felfordulás és a zsivaj! Mindenki tolakodni kezdett, s aki túl magasra kerekedett a többiek fölé, azt nemsokára újra a lábak alá cibálták. Mindenki legfelül akart lenni, s én sem tétováztam. Nehéz láncaim ellenére előküzdöttem magam a többiek alól, s egy kőre másztam fel, melyet sikerült elérnem. De itt is ismételten támadás ért, ami ellen kézzel-lábbal védekeztem. Mindenki azt hitte, hogy most szabadon eresztenek minket.

C.R.C. alkémiai menyegzője

4 C.R.C. álma

C.R.C.-t, azt az embert, akinek a Rend jelét a szívébe vésték, mint láttuk, egy újraalkotó folyamatra, transzfigurációra szólítják fel: teljesen ennek a kell szentelnie magát.

De az az érzése, hogy erre nem méltó, alkalmatlan és előkészületlen. Így fogalma sincs, hogy mit tegyen. Kimerülten nyugalomra tér, s álmot lát, mely világosan megmagyarázza neki a helyzetét. Úgy tűnik, hogy sok mással együtt, súlyos láncokra verve, sötét toronybörtönben sínylődik. Egyetlen sugárnyi világosság nélkül nyüzsögnek ott, mint a hangyák. Akinek a láncai csak valamivel is könnyebbek, mindjárt a többiek fölé akar kerekedni. Senki sem lát semmit, vaksötétség uralkodik. A foglyok a nyüzsgést és versengést csak hallják és érzik. Egyébként jóformán senki sincs előnyben, mint valami szőlőfürt, vagy méhraj, úgy szorongnak egymás hegyén-hátán.

Így ecseteli C.R.C. a dialektikus világrend valóságát, az önző egyének kavargó káoszát. Jól be kell látnunk, hogy kivétel nélkül mind ugyanabban a helyzetben vannak: alapvetően, szerkezetileg, szervileg. A legcsekélyebb különbség sincsen közöttük. Az egész sereg küzdő szellemszikra-lényekből áll. C.R.C. is ezekhez tartozik. Mind érzik nyomorukat, ez világos, s ezért mindegyik valami jobb helyet, pozíciót próbál kiharcolni magának. A sötétség persze a nyomoruk okaival kapcsolatos belátásuk hiányából áll. Észlelik tehát a nyomort, de okait nem, ezért van a heves vita és viszály, s mindegyik a másikat okolja.

Az olvasó nagyon jól tudja, hogy ez a leírás teljesen megfelel a valóságnak. Világunkon például számtalan mozgalmat, egyházat, csoportot és irányzatot találunk, amelyek egymást okolják, egymásnak szemrehányást tesznek, s a legelső helyért harcolnak. A legelső helyet aztán gazdasági, társadalmi, politikai vagy vallási szempontból határozzák meg, esetleg azzal, hogy a tagok vagy szimpatizálók számát hasonlítják össze.

A fontos tény azonban az, hogy ez az egész nyüzsgés a tömlöcön belül folyik le! Szóval bármit tesznek, a helyzet mindenki számára ugyanaz marad, de a sötétség, a tudatlanság miatt senki se képes ezt belátni. Az emberek harca emiatt szakadatlanul folytatódik, s pillanatnyilag ezek között van, közülük való C.R.C. is. Itt nem csak a többiekről van szó: illetve azokról szó sincs.

Aztán alaposan megváltozik a helyzet. Míg mindenki azzal foglalkozik, hogy a másikat tartja vaknak és fogolynak , felharsannak a trombiták, s dobokat is vernek. A káosz a legcsekélyebb mértékben sem változott. Aki ebben a szorult helyzetben van, az mind egyformán viselkedik. De a küzdelem miatt bizonyos fáradtság keletkezik, s a negatív jellem ellenére bizonyos tisztulás valósul meg a vérszegénység értelmében. A vér veszít valamit a szenvedélyességéből, s a vérszegény ember meglehetősen megérző.

A személyiség így bizonyos érzékre tesz szert a másik mágneses térrel szemben. Ez ekkor még nem a belátás „jutalma”, hanem a küszködés következménye. Aki tehát bizonyos megérzésre tesz szert a gnosztikus sugárzásokkal szemben, az nem feltétlenül megváltozott, vagy kimagasló ember, hanem csak érzékeny, s dialektikus körülményei miatt lett ilyen.

Továbbá azt olvassuk, hogy a trombiták és dobok hangjával egyidejűleg a verem, az akna tetejét leemelik, aminek következtében világosság jut le a mélybe. Az érzékenység a kimerüléssel párhuzamosan fokozódik. Az ember egyre érzékenyebb lesz az új világosságra, ami a vérben vágyakozás vagy elkeseredés formájában jelentkezik, s a saját állapotát így egyre tisztábban látja. Az ilyesmi a világtörténelemben a nagy háborúk utáni időkben szembetűnő. Ilyenkor például leleplező, vagy kérlelve figyelmeztető könyvek jelennek meg, határozatokat hoznak és kísérleteket tesznek. A kimerült tömeg felismeri a helyzetét, amire új viszály keletkezik, most más szempontokból, háború utáni viszálykodás, az utólsó csepp erő bevetésével.

Mindegyik megpróbál felülkerekedni. „Én sem tétováztam. Nehéz láncaim ellenére előküzdöttem magam a többiek alól, s egy kőre másztam fel, amelyet sikerült elérnem. De itt is ismételten megtámadtak, ami ellen kézzel-lábbal védekeztem, amennyire csak lehetett. Mindenki azt hitte, hogy most szabadon eresztenek minket”. A másfajtára való érzékenység tehát nem a javulás, hanem a kimerülés eredménye, nem a lényeg változása, hanem a vérszegénység következménye, tehát nem ön-szabadkőművesség, mert még mind meg vannak láncolva.

És figyeljék meg, hogy ebben az állapotban, amelyben számtalan ember raboskodik, mindig kifejlődik a segítség lehetősége, amely tehát nem személyes érdem következménye. Ne hitegessék magukat. Mert egyik sem jobb a másiknál, senki sem jó, egyetlen egy sem. Ez tehát vigasz C.R.C. számára, aki a Szerzet jelének elnyerése után fogyatékossága problémájával küszködik.

Nincs olyan ember, aki személyes érdemek alapján részesülhet a Rend tagságában. „Mind elhajoltak”, mondja a szentírás. Emiatt tehát senkinek se legyen kisebbségi érzése.

Az Egyetemes Szerzet tevékenysége abban áll, hogy kötelet ereszt le. Ezt hétszer is megteszi. A megmentő Szerzetnek az emberiség minden kimerülési időszakában ilyen hétszeres tevékenysége fejlődik ki, ami többek között egy Szellemi Iskola alapításában jut kifejezésre. Ez viszont megint a harci cselekmények fellángolását okozhatja, a legrosszabbakig, üldöztetésig, stb.

De térjünk vissza C.R.C.-re: „Most lett csak nagy a felfordulás és a zsivaj!” Mindenki felül akart kerekedni, s C.R.C. sem tétovázott, hanem kézzel-lábbal védekezett és küzdött!!

Hogy az ember megkapta a Szerzet jelét, az még egyáltalán nem jelent valami fennkölt állapotot. A rózsabimbó tulajdonosai, akiknek az énje összetört, így kimerültek és „vérszegények” lettek, s talán a legnagyobb bűnösök, harcukban csak annyiban különböznek a szokásos viselkedéstől, hogy nem annyira a dialektikára, hanem a megszabadító életre irányulnak, bármilyen formában is.

Aki tehát megkapta a Rend jelét, az a legcsekélyebb érdemre sem hivatkozhat. Megkapja a nagyszerű előjogot, hogy bejárja az igazi megszabadulás ösvényét. A jel, a „jogosítvány” nem az érdem, hanem a kegyelem jele.

Ha ez a jel azonban nem is a magasztosság, a magasság jele, mégis a kiemeltetés, a dialektikus természettől való elválasztás bizonyítéka. Az elválasztás alapján kezdheti el a tanuló a nagy munkát.

Bizonyára megértették, hogy az ifjú gnosztikus Szerzet modern Szellemi Iskolája - különösen Európában - az az intézmény, amelynek segítségével a hét kötelet leeresztik mai életünk börtöntornyába.