Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője I

8. Találkozás a galambbal és a hollóval

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője I




E sorok olvasása után minden örömöm elillant, s keservesen sírni kezdtem, holott az előbb még oly vidáman énekeltem.

Láttam ugyan három utat magam előtt, s azt is értettem, hogy az adott időpontban szabad lesz egyet választanom, de féltem, hogy a sziklás, szakadékos útra tévedek, s szerencsétlenül halálra zúzom magamat: vagy ha a hosszú utat kapnám, akkor esetleg letévednék róla, vagy a végeláthatatlan utazás folyamán valamiképpen szerencsétlenül járnék: azt sem remélhettem, hogy éppen én lehetnék ezrek közül az, aki a fejedelmi utat választhatja. A negyedik ösvényt is láttam, de ez annyira tele volt tűzzel és füsttel, hogy a közelébe se merészkedtem volna. Hosszan mérlegeltem, hogy visszaforduljak-e, vagy a négy út valamelyikére térjek. Tudatában voltam a méltatlanságomnak, ugyanakkor vigasztalt az álom, amelynek folytán megváltottak a torony börtönétől, de véglegesen mégsem mertem bízni szerencsémben.

Oly sokáig tétováztam, hogy végül nagy fáradság, éhség és szomjúság lett úrrá rajtam. Elővettem tehát kenyeremet, s felszeleteltem. Az egyik fáról meglátta ezt egy fehér galamb, melyet azelőtt nem vettem észre, lerepült, ahogyan azt valószínűleg gyakrabban tette, s bizalommal odajött hozzám, mire megosztottam vele a kenyeremet. Elfogadta, s a szép madár láttán felvidultam egy kicsit. Amint azonban a galamb ellensége, a fekete holló meglátta ezt, azonnal lecsapott, egyenesen nekirepülve. De nem az én kenyeremet akarta ám, hanem a galambét, s ennek menekülnie kellett. Arrafelé repültek el, amerre a nap delel. Ez engem annyira feldühített és elkeserített, hogy egy pillanatig sem tétovázva a szemtelen holló után rohantam. Így akaratom ellenére majdnem egy szántónyit futottam az előírt úton, míg a hollót el tudtam zavarni és a galambot sikerült megmenteni.

Csak ekkor vettem észre, hogy meggondolatlanul cselekedtem, s olyan útra tértem, amelyen letérés esetén súlyos büntetés fenyegetett. Ez még hagyján lett volna, ha nem vettem volna észre, hogy zsákocskámat a kenyérrel sajnos a fánál felejtettem, s most már nem hozhattam el. Mert mihelyt megfordultam, olyan szélvihar fújt szembe, hogy csaknem fellökött, ha viszont az úton előre mentem, nem éreztem belőle semmit sem.

Ebből arra következtettem, hogy ha a szél ellen fordulok, akkor az valóban az életembe kerülhet. Türelmesen vállaltam tehát keresztemet, s útnak eredtem - ha már így kellett lennie - hogy megpróbáljak még az éjszaka beállta előtt megérkezni.

C.R.C. alkémiai menyegzője

8 Találkozás a galambbal és a hollóval

Négy út vezet tehát C.R.C. legközelebbi céljához. Ezeket látja. Az egyik neki rendeltetett, vagyis minden embernek el kell végeznie a helyes, megszabadító cselekedetet a megszabadító lélekélet alapján.

Felmerül a fontos kérdés: Hogyan állapíthatja meg a tanuló, aki kezd lélekminőséget kimutatni, hogy mikor mi a helyes irány? Olvassuk csak el még egyszer a történet folytatását:

„Oly sokáig tétováztam, hogy végül nagy fáradság, éhség és szomjúság lett úrrá rajtam. Elővettem tehát kenyeremet, s felszeleteltem. Az egyik fáról meglátta ezt egy fehér galamb, melyet azelőtt nem vettem észre, lerepült, ahogyan azt valószínűleg gyakrabban tette, s bizalommal odajött hozzám, mire megosztottam vele a kenyeremet. Elfogadta, s a szép madár láttán felvidultam egy kicsit. Amint azonban a galamb ellensége, a fekete holló meglátta ezt, azonnal lecsapott, egyenesen nekirepülve. De nem az én kenyeremet akarta ám, hanem a galambét, s ennek menekülnie kellett. Arrafelé repültek el, amerre a nap delel. Ez engem annyira feldühített és elkeserített, hogy egy pillanatig sem tétovázva a szemtelen holló után rohantam. Így akaratom ellenére majdnem egy szántónyit futottam az előírt úton, míg a hollót el tudtam zavarni és a galambot sikerült megmenteni.

Csak ekkor vettem észre, hogy meggondolatlanul cselekedtem, s olyan útra tértem, amelyen letérés esetén súlyos büntetés fenyegetett. Ez még hagyján lett volna, ha nem vettem volna észre, hogy zsákocskámat a kenyérrel sajnos a fánál felejtettem, s most már nem hozhattam el. Mert mihelyt megfordultam, olyan szélvihar fújt szemben, hogy csaknem fellökött, ha viszont az úton előre mentem, nem éreztem belőle semmit sem.

Ebből arra következtettem, hogy ha a szél ellen fordulok, akkor az valóban az életembe kerülhet. Türelmesen vállaltam tehát keresztemet, s útnak eredtem - ha már így kellett lennie - hogy megpróbáljak még az éjszaka beállta előtt megérkezni.”

Dialektikus ezoterikusok úgy vélik, hogy csak két út van: a fej útja és a szív útja: szóval az okkult ösvény és a misztikus ösvény. A megszabadulásnak azonban valójában négy útja van:

1. az ezoterikus ösvény,

2. az evolúció, azaz a fejlődés ösvénye,

3. a gnosztikus-mágikus ösvény,

4. az asztrális ösvény.

Ezoterikus út alatt itt nem az értendő, amit manapság gondolnak, vagyis az „én” edzése, és bizonyos minőségek kifejlesztése gyakorlatokkal és önkényszerítéssel, mint a jógánál, s mindennél, amit ez alatt értenek: de a kizárólag értelmi-tudományos edzés sem, amelynél a szív, a misztikus nézet marad el. Ez az út arra a lehetőségre utal, hogy az igazi belső minőség alapján, aminek a mikrokozmosz múltjából származóan már a születésnél meg kell lennie, egyetlen élet (tehát aránylag kevés idő/év leforgása alatt, és miközben minden belső minőséget megmozgatnak és bevetnek) jussanak el az abszolút önátadáshoz és gyors transzfiguráláshoz, hogy így mintegy rohammal hódítsák meg Isten birodalmát, menjenek be oda. Ezekről az emberekről mondja a szentírás, hogy a mennyek birodalmán erőszakot követnek el. Az „Alkémiai Menyegző” joggal sorolja ezeket a császárok és királyok kategóriájába. Ezen az ösvényen azonban oly nagy veszélyek fejlődnek ki (önző énközpontúság, hiányosság, hibák elkövetésének veszélye és atomelfajulás), hogy ha ez az ösvény járható is, számunkra ennek a választását nem tanácsoljuk.

A második ösvényt az evolúció ösvényének neveztük. Azoknak az útja ez, akik a belső „ébresztőre” erős vágyakozással reagáltak, s az élet teljes megtisztítására és felemelésére törekszenek, mindennél azonban a személyiséget tartják a felemelés és művelés tárgyának. Mohón beszívnak mindent, ami szépséget, tisztaságot és belső megfinomulást lélegez, s ezzel táplálkozva, a belső élet kivirulása folyamán idővel az emberszeretet és őszinte szolgálatkészség is megjelenik. Magától értetődik, hogy az életmód ilyen megfinomítása lélekminőség-fejlődést is hoz magával, de így - megszabadító belátás hiányában - a megváltás ösvényét nem ismerik fel, s a személyiségművelés helytelen alapjain próbálnak tovább haladni. Ezen a sima és könnyű úton, amin a belátás hiánya miatt számtalan mellékútra lehet tévedni, sőt halálra menetelni, nagyon sok élet tapasztalatára van szükség, míg a tudat felismeri, hogy ennek az útnak áthághatatlan határai vannak és a lélek belefárad a végtelen ismétlésekbe és tévelygésbe, emlékezni kezd a szellemre, s végül abban kezd tájékozódni.

A Szellemi Iskolában is vannak olyan emberek, akik gyakran kitűnő belső tulajdonságaik, szeretetük és odaadásuk mellett az ösvény vonatkozásaiban tétlen szófogadásuk miatt tűnnek fel. Ebben az életmódban alig található valami önmegvalósítás. Tanulói magatartásuk kifogástalan, de éppen a nagy megvalósuláshoz szükséges belátás hiányzik még, mely a Gnózis értelmében ösztönöz önálló hatásra, tehát hiányzik az ön-szabadkőművesség igazi szelleme, az önmegszabadító mágikus cselekvés. Az ilyeneknek addig kell érlelődniük tapasztalatok árán, míg fel nem fedezik Rózsakereszt Keresztély megszabadító útjának követelményeit.

A negyedik út számunkra ki van zárva, mert ezt csak olyan lények járhatják be, akikről a földi halál után megmutatkozik, hogy annyi lélekminőségük van, belsőleg annyira az ösvényre irányulnak, hogy személyiségüknek egy részével fenn tudják magukat tartani a mikrokozmoszukban, s így merészelhetik az új asztráltestben az új asztrál tűzre bízni magukat.

Így a harmadik út marad, a valóban fejedelmi út, a gnosztikus-mágikus ösvény, amelyiken a rózsabimbót felélesztik halálos álmából: az az ösvény, amit nekünk mutatnak. Ez a valóban királyi örömök ösvénye.

A mai napig azonban aránylag kevésnek sikerült ezt az utat a megszabadító végéig bejárni, mert az „én” sokszor becsapja az embert, s az örökkel szemben az idő rögeszméjét részesíti előnyben.

Az ember nagyon kész fáradozni a társadalmi pozícióért, hogy itt mászhasson a létrán felfelé. Ezért a legnagyobb áldozatokra képes, s a legnagyobb veszélyeknek teszi ki magát. Ez évekig jól mehet, míg a szívbaj, vagy más betegség utól nem éri.

A megszabadulás ösvényének elutasítása vagy helyeslése nem a hitetlenség vagy a hit kérdése, ahogyan gyakran állítják. Ne hagyják becsapni magukat! Az igazi emberré válásra való mély vágyakozás ez, vagy pedig annak a kívánsága, hogy az ember az animális létállapotban maradjon. Nem hiába mondja a hegyi beszéd, hogy „ahol a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is”.

A modern Szellemi Iskola teljesen a harmadik, a fenséges ösvényhez igazodik: mert a második és a negyedik út ki van zárva, míg az első csak kevés embernek való. Így aztán Ön, ha tanulója ennek az Iskolának, arra készül, mint C.R.C., hogy útnak eredjen a beavatás templomához, a menyegzői teremhez.

Választás előtt C.R.C. a megoldásra vágyik, s így belső birtokához, belső értékeihez folyamodik. Eszik ebből a kenyérből, s megosztja a fehér galambbal. De azonnal megjelenik a fekete holló is!

Ha a jelölt úton van az alkémiai menyegző felé, akkor mindig két hang beszél benne, a két természet hangja. Az új, alakuló lélektermészet a Gnózisból beszél, a régi természet pedig a dialektikus énből. Ez a kettő, ez érthető, állandó viszályban van. Teljes lehetetlenség összeegyeztetni őket. A kettő harca pedig dúlni fog, míg a régi természet el nem pusztult.

Rendkívül fárasztó és nagyon megzavaró is ezt a két hangot hallgatni. Aki belemegy ebbe, egyezkedést, középutat keres, az mindig rossz útra kerül. Bizonyos pillanatban üres a keze, vagy még rosszabb helyzetben van.

Aki ezt felfedezi és kitapasztalja, olykor sok keserűség árán, az elhatározza, hogy soha többé nem hallgat a régi hangra. Ettől kezdve mindig elutasítja a fekete hollót, az ént, az önmagát érvényesíteni akarót, és a fehér galambot, az új lélekállapotot védelmezi.

A Gnózis hangja, a világosság bennünk, soha sem veszekedik: a harcot mindig elkerüli. Csendes sugárzásra, ragyogásra korlátozza magát.

A természet hangja ezzel szemben mindig megpróbálja ezt a ragyogást, ezt a másik befolyást viszályban legyűrni, túlszárnyalni, a vezetésünket átvenni. Ez aztán belső feszültségeket kelt, mindenekelőtt azokban a pillanatokban, amikor dönteni kellene. Ha egy ilyen helyzetben a tanuló önkéntelenül, belülről a lélekhang felé fordul, tehát a benne lévő fekete hollót elzavarja, s belső minőségét teljesen fenn akarja tartani, érvényesíteni kívánja, akkor közvetlenül a jó útra tér, arra, amelyik a rendeltetésének felel meg.

E szabály alól egyetlen kivétel sincsen, ha olykor az ellenkezője látszik is igaznak. Az életre vezető ösvény megdönthetetlen törvénye, hogy annak van sikere, azé az áldás, aki a lélek hangjára hallgat, mert a lélekfejlődés soha sem az „én”-re vonatkozik, s olyan folyamat, amely az Isten által kitűzött célhoz vezet.

A megszokott „én” hangja csak képzelem: csak látszólag mutat valami célt, aztán félrevezet. Az „én” rendkívül szeszélyes, és mindig magányos, külön áll. Végül csak rom és törmelék marad. A dialektikus agytudat egy elszigetelt éntudat, az embert az egyéniesedéshez vezeti, nagy magányossághoz, s a lényt végül úgyszólván cserbenhagyja a mocsárban.

A lélektudat viszont egy nagy közösségből indul ki, amelyet Isten közösségének neveznek. Lélekerő felszabadítása ugyanakkor feltárja az egész lélekemberiség erejét, s összekapcsol minket azzal. Ha lelkünk valamelyest felébredt, akkor magához vonz bennünket Isten nagy közössége, melynek három nézetét különböztetjük meg.

Először is az Atyával, a Rózsakereszttel való közösségről beszélnek. Ez az első gnosztikus rejtély, amely a szív rózsájával, a szellem izzó szikrájával hat, amely feléleszti az igazi mentalitást.

E hatás miatt meghívnak minket Jézus Krisztus közösségéhez és összekapcsolnak ezzel, a Tiszták Közösségével, a második gnosztikus rejtéllyel, mely az új-asztrál köpennyel hat, amely az igazi irányulást kelti életre.

És ebből a hatásból fejlődik ki végül a Szent Szellemmel való közösség, a szent Grál közössége, a harmadik gnosztikus rejtély, mely az új étertesttel hat és lehetőve teszi a megszabadító, megmentő cselekedetet.

Aki megrendíthetetlenül hű marad ehhez a közösséghez önmagában, az mindig diadalt arat. Azért nevezi a szentírás ezt a háromszoros közösséget a vigasz közösségének!

Így lehet mindig jó úton járni, s felfedezzük, hogy C.R.C. Így cselekszik, önkéntelenül, belülről, nem valami okoskodás eredményeként: mert az önkéntelenség itt abszolút követelmény. Ha ez nincs, akkor az ember mindig kudarcot vall: akkor a cselekvés valami erkölcsteológia.

Ebben lássák a gnosztikus csoportegység alapját is, a feltételt, amely mellett felveszik az embert az igazi lélekemberiség csoportegységébe, ahogyan például Já-nos 1. levele mondja (1:5-7): „És ez az az üzenet, amelyet tőle hallottunk és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincsen őbenne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem az igazságot cselekesszük. Ha pedig a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.”

Az elbeszélésből megtudtuk, hogy C.R.C. ezen az alapon áll. Önkéntelenül a benne lévő fehér galambot védi, s így a jó úton jár. Így felfedezi, hogy bizonyos pillanatban új-tudatosan olyan útra tért, amelyen neki egyetlen lépést sem engedélyeznek visszafelé.

Ez is a lélekélet ismérve. Az ebben a tekintetben elvégzett dolgok megváltoztathatatlanok.

Végül még az tűnik ki, hogy C.R.C. a kenyerét a fánál hagyta, s nem mehet vissza érte. Mihelyt megpróbál megfordulni, oly erős ellenszél fúj, hogy nem bír vele.

Ez mit akar közölni velünk?

Hogy az embernél kenyeres-tarisznya van, az ismert dialektikus szokásra utal. Amire sokszor van szükség, abból az ember tartalékot akar magával hordani, esetlegességekkel szemben fel akarja magát vértezni. Senki sem állítja, hogy ilyesmi a haláltermészetben ne lenne sok tekintetben szükséges. Szüntelenül kell valami veszéllyel számolni - hogy például bizonyos pillanatban nincs mit enni.

Az élő lélekállapotban így viselkedni azonban teljesen fonák dolog, helytelen álláspont: mert aki a lélekből él és létezik, az az élő erő szüntelenül buzogó forrásából merít, s soha sem kerül olyan helyzetbe, ahol nem lesz kenyere. A kenyeres tarisznya, mint a tartalék tára, ilyen körülmények között teljesen fölösleges.

A lélekember ezen felül köteles mindent azonnal kisugározni és kiosztani, amit élő lélekerő képében felszabadít magában. A lélekember ezért olyan ember, aki soha sem halasztja holnapra, amit ma is megtehet. A lélekerő az Istenség örök forrásából, Isten gyermekeinek nagy közösségéből buzog.

A kenyér itt az első gnosztikus rejtély jelképe, mely a szív rózsájával működik együtt. A kenyér a vérbenszületett lélekerő terméke. A lélekerő birtoklása azt jelenti, hogy azzal az időszerű jelenben dolgozni kell, nem pedig - tipikus dialektikus módon - csak alkalomadtán.

Rózsakereszt Keresztély így halad tovább megértő megadással a megszabadító ösvény következő szakaszához.

Emlékszünk, hogy kenyérrel, vizzel és sóval indult útnak. Eljött talán a pillanat, amikor rátérhetünk, hogy Valentin Andr-e mit akart ezzel mondani.

Az élet kenyere figyelmünket a fent megbeszélt első rejtélyre, a Rózsakereszt rejtélyára tereli.

A korsó viz, az élet vize a második rejtély, a Tiszták Szerzetének rejtélye.

Az élet sója figyelmünket a harmadik rejtélyre, a szent Grál rejtélyára hívja fel.

Aki bement ebbe a három rejtélybe, aki így indul útnak kenyérrel, vizzel és sóval, az valóban ünnepelheti a szent úrvacsorát, ezt kioszthatja, s képes megvalósítani a feltámadást, feltámadását az Arany Fejben, a modern Szellemi Iskola élő testének ötödik nézetében.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,