Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője I

11. Az igazságügy temploma (I)

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője I




Ugyanakkor pecsétet húzott elő, azt kérdezvén, hogy be tudom-e váltani.

Mivel a són kívül nem volt már más nálam, ezt ajánlottam fel neki. Köszönettel el is fogadta. Ezen a pecséten megint csak két betű állt: S.M. (Sal Menstrualis: a tisztító só).

Amikor ezzel a kapussal is beszélgetni akartam, a kastélyban harangozni kezdtek. Erre megsürgetett, hogy siessek, mert egyébként egész fáradozásom hiábavaló lesz: fent ugyanis kezdik oltogatni a mécseseket. Úgy elrohantam, hogy a kapustól elbúcsúzni is elfelejtettem, mert - amint kiderült - joggal aggódtam. Nem sikerült annyira igyekeznem, hogy a Leány utól ne ért volna. Mivel mögötte minden világot eloltottak, a sötétben nem találtam volna meg az utat, ha nem világított volna fáklyájával. Éppen csak be tudtam surranni mellette: mert a kaput oly gyorsan csukták, hogy a ruhám szegélye beleakadt. Ezt így ott kellett hagynom, mert sem én, sem azok, akik a kapu előtt sietésre intettek, nem tudták az őrt rávenni a kapu kinyitására. Azt bizonygatta, hogy a kulcsot a Leánynak adta, aki magával vitte az udvarba.

Időközben még egyszer megnéztem a kaput, mely oly nagyszerű volt, hogy a világon párja sem lehetett. Kétoldalt oszlop állt. Az egyiken egy vidám szobor a felirattal: Congratulátor (veled örülök), a másik oszlopon lévő szobor pedig kezébe temette arcát. Alatta Condoleo állt (veled szenvedek, részvétem). Szóval tele volt olyan homályos és titokzatos mondásokkal, hogy a világ legokosabb embere sem tudta volna megmagyarázni őket. Én azonban, ha Isten is megengedi, rövidesen napvilágra hozom a titkokat.

Ennél a kapunál még egyszer meg kellett mondanom a nevemet: ezt utolsónak írták bele egy kis pergamenkönyvecskébe, s a többivel együtt elküldték a vőlegénynek. Csak ekkor adták ide a vendégek igazi jelét, mely valamivel kisebb volt az előzőeknél, de sokkal nehezebb. Ezen a következő betűk álltak: S.P.N. (Sponsi Praesentandi Nuptiis: a menyegzőn a vőlegény vendége).

Ezen kívül egy pár új cipőt adtak, mert a kastély padlója fehér márvány volt. Megengedték, hogy cipőmet a kapu előtt csendesen üldögélő és vakarózó szegényeknek adjam. Egy öregnek adtam őket. Erre két fáklyás apród egy kis szobába vezetett, ahol egy padra kellett ülnöm. Fáklyáikat a padló két nyílásába dugták, s magamra hagytak. Nemsokára lármát hallottam, de nem láttam semmit. Többen is rám rontottak. Mivel azonban semmit sem láthattam, tűrnöm és várnom kellett, hogy mi történik. Csakhamar észrevettem, hogy borbélyok, s arra kértem őket, hogy ne szorítsanak annyira, mert hajlandó vagyok a segítségükre lenni. Erre eleresztettek, s egyikük, akit nem láthattam, gondosan és pontosan lenyírta a fejem tetejétől a hajat, míg halántékaimon meghagyta a hosszú, ősz tincseket.

Be kell vallanom, hogy ez a kezdet majdnem elvette a bátorságomat. Mert olyan erősen lefogtak, és semmit sem láthattam, azt hittem, hogy szerénytelenségem miatt Isten előtt kegyvesztett lettem.

A láthatatlan borbélyok gondosan összeszedték és magukkal vitték a levágott hajat, mire újra bejöttek az apródok, s szívből kinevettek, hogy annyira ijedeztem. Alig váltottunk azonban néhány szót, máris újra harangoztak, annak jeléül, mint mondták, hogy gyülekeznünk kell. Felszólítottak, hogy kövessem őket, s előttem világítottak jónéhány folyosón és ajtón keresztül, egészen egy nagy teremig.

Ebben a teremben nagy tömeg, sok vendég volt már: császárok, királyok, főurak és urak, nemesek és polgárok, gazdagok és szegények, és csőcselék is, amin nagyon csodálkoztam. Elgondolkoztam: milyen bolond voltam, hogy a nagy utazás kedvéért mindenért olyan keservesen megszenvedtem. Itt olyan emberek vannak, akiket jól ismersz barátom, gondoltam magamban, s akiket nem tartottál sokra. Ezek is mind itt vannak, te pedig, sok kérelmeddel és könyörgéseddel, éppen csak hogy besurranhattál utolsónak!

Ilyesmit - és még sok mást is - suttogott nekem az ördög, amelyről azt hittem, hogy amennyire csak lehetett, kitessékeltem. Közben néha megszólított egy-egy ismerős: „Ni csak, Rózsakereszt testvér, te is itt vagy?” „Igen, testvéreim”, feleltem, „Isten kegyelme engem is ide segített”, amin aztán nagyon nevetni kezdtek, s dőreségnek tartották, hogy ily jelentéktelen dologhoz Isten segítségére lenne szükség. Amikor mindet megkérdeztem, merre jöttek, legtöbben azt mesélték, hogy a sziklaszirtek szakadékos útján kellett átmászniuk.

Ezután több láthatatlan trombita jelezte, hogy menjünk asztalhoz, amire mindenki annyira előre ült, a főhelyhez olyan közel, ahogyan gondolta, hogy ez a többiekkel szemben kijár neki. Emiatt nekem, és még néhány szegény legénynek alig maradt hely az asztal végén. Nemsokára bejött a két apród, s egyikük oly szép imát mondott, hogy a szívemet is bensőségesen megörvendeztette. Néhány nagy úr alig figyelt rájuk, inkább nevetgéltek, hadonásztak, kalapjaikat harapdálták és egyéb grimaszokat vágtak. Aztán behordták az ételeket, s habár nem lehetett szolgákat látni, olyan jól elláttak mindenkit, mintha saját szolgája lett volna.

Mihelyt a bohóckodók ettek, és a bor kissé fejükbe szállt, hencegni és hangoskodni kezdtek. Az egyik ezt tenné, a másik azt, és a legjelentéktelenebbek kiabáltak a leghangosabban. Ha meggondolom, mennyi lehetetlen és természetfölötti dolgot hallottam, akkor még most is mérgelődhetnék. Alig fértek a bőrükben, s végül nem maradtak a helyükön sem, s nemsokára itt is, ott is az urak közé tolakodott egy-egy fecsegő. Akkora tettekkel dicsekedtek, hogy Sámson és Herkules sem tudta volna a nagy erejével véghezvinni őket. Az egyik Atlaszt akarta megszabadítani terhétől, a másik a háromfejű Cerberuszt akarta felhozni a pokolból: szóval össze-vissza fecsegtek. Az urak azonban nem voltak bolondok hinni nekik. A gonoszok végül olyan merészek lettek - holott időnként a kés fokával a körmükre koppintottak -, hogy amikor az egyik egy aranyláncot csórt el, ezt mindegyik meg akarta próbálni. Az egyik az egeket hallotta zúgni, a másik Platón ötleteit vélte látni, a harmadik arra az állításra vetemedett, hogy Demokritosz atomjait képes megszámolni. Többen is állították, hogy feltatálták az örökmozgót. Bizonyos, hogy voltak köztük jóeszűek, de szerencsétlenségükre túl nagyra becsülték magukat. Az egyik végül minden további nélkül állította, hogy látja azokat, akik kiszolgálnak minket. Hencegését bizonyára fokozta volna, ha láthatatlan szolgáink egyike nem csapott volna akkorát a nagy szájára, hogy nem csak ő, hanem a mellette ülők is elnémultak.

Legjobban azonban az tetszett, hogy akikről jó benyomásom volt, azok kifogástalanul viselkedtek, csendesek voltak, nem beszéltek hangosan, s felismerték, hogy nekik, tudatlan embereknek a természet titkai túl magasak, ők maguk pedig csekélyek.

Ebben a hűhós tolongásban majdnem elátkoztam a napot, amelyik idehozott: mert meg kellett állapítanom, hogy laza erkölcsű és könnyelmű emberek az asztalfőn ültek, míg engem az asztal végén se hagytak nyugton, s a gonoszok egyike még bolondnak is gúnyolt! Ekkor még nem tudtam, hogy még egy kapu van, amelyen át kell mennünk, hanem azt hittem, hogy a menyegző egész ideje alatt ilyen gúnyolódásnak, lenézésnek és kellemetlenségeknek leszek kitéve, amit nem érdemeltem meg, sem a vőlegény, sem a menyasszony kedvéért. Akkor erre a menyegzőre helyettem más bolondot hívhattak volna!

Látjátok a világ ellentétei milyen türelmetlenségre késztethetik az egyszerű lelkeket. Ez azonban valóban sántaságomnak egy része volt, amelyről álmodtam.

A kiabálás egyre fokozódott. Olyanok is voltak, akik kieszelt viziókkal dicsekedtek, vagy szörnyű álmokról hazudoztak. Mellettem egy csendes, előkelő férfi ült, aki néha magasztosabb dolgokról beszélt. Végül azt mondta:

- Nézd testvérem, ha jönne valaki, aki ezeket a megátalkodott embereket jobb útra akarná téríteni, gondolod, hogy hallgatnának rá?

- Biztosan nem, - válaszoltam.

- A világ tehát - mondta - minden áron azt akarja, hogy becsapják, s nem hajlandó jóakarójára hallgatni. Hallgasd csak azt a fecsegőt, milyen bolondságokkal és zagyvaságokkal akarja a többiek figyelmét felhívni magára, és a másik meg milyen titokzatos szavakkal áltatja hallgatóit. Hidd el, eljön az idő, hogy ezekről a hazugokról lerántják az álarcot, s az egész világnak megmutatják, milyen népámító rejlik mögötte. Akkor esetleg azok jutnak tekintélyhez, akikre azelőtt nem hallgattak.

Mialatt így beszélt, s a zsivaj egyre erősödött, a teremben hirtelen oly gyönyörű zene csendült fel, amilyet életemben még nem hallottam. Erre mindenki felfigyelt és elhallgatott. A zenét mindenféle húros hangszerekkel keltették oly harmonikusan, hogy magamról is megfeledkezve, mozdulatlanul hallgattam, s a körülöttem ülők is csodálkoztak rajtam. Ez majdnem fél óráig tartott, mialatt senki sem szólt egy szót sem: mert mihelyt valaki beszélni akart, váratlanul és láthatatlan irányból szájon csapták. A zenészekből semmit sem láthattunk, s azon gondolkoztam, hogy nagyon szívesen megnézném a hangszereket is. Félóra után hirtelen abbamaradt a zene, s csend lett.

Ezután nemsokára a terem ajtaja felől hangos kürt, trombita és dobszó zendült fel, de olyan mesterien, mintha a római császár akarna bevonulni. Az ajtó magától megnyílt, s a trombitaszó oly hangos lett, hogy alig bírtuk elviselni.

Időközben, úgy tetszett, a kis fények ezrei jönnek be a terembe, melyek maguktól olyan tökéletes rendben haladtak előre, hogy mély benyomást keltettek bennünk: végül pedig a két ismert apród lépett be fényesen világító fáklyákkal egy szép Szűzleány előtt, aki pompás, arany, magától mozgó diadalkocsin ült. Nekem úgy tűnt, mintha ugyanaz a Leány lenne, aki az úton a lámpásokat gyújtotta meg és oltotta el, s hogy azok az ő szolgái, akiket akkor a fák mellé állított. Most nem kék ruhában volt, hanem hófehérben tündöklött, mely tele volt szőve arannyal, s annyira csillogott, hogy alig mertünk ránézni is. A két nemes apród hasonlóan, de valamivel egyszerűbben öltözött.

Amikor a Leány a terem közepére ért, leszállt az ülésről, s minden fényecske meghajolt előtte. Mi is felálltunk. Miután pedig meghajolt előttünk (mi is őelőtte), s így megtiszteltük egymást, kedves hangon megszólalt:



A király, az én kegyes Uram,

vár titeket a közelben:

menyasszonya ővele van,

s kimondta már azt, hogy „igen”.

Titeket már nagyon vártak,

s mindent előkészítettek,

hogy a helyzetetek szerint,

megszánjanak, s tiszteljenek.

Mélyen, szívből azt szeretnék,

hogy senki se szenvedjen már,

és mindenkit megválthasson,

lakodalmán a mátkapár.



Mire újra udvariasan meghajolt minden világosságocskájával együtt és így folytatta:

A levél, amely felszólított,

mindenkit nagyon is tiltott,

hogy megjelenjen itt, ha Isten

nem adott meg neki mindent,

amire ő titkon vágyott,

nagy erőt, mi mindent áthat.

Habár senki se gondolja,

hogy merészen tolakodva,

üres kézzel, Isten nélkül

jöhet a lakodalomra.

Aki joggal jó helyen van,

annak csak jót fognak adni.

Szép, hogy ily nehéz időkben

ennyin készek sorsban bízni.

Sokan ma már kőkemények,

nyers csontjaik restül tengnek:

oly helyekre hatolnak be,

ahol ők már nem kellenek.



Hogy ne legyen itt csirkefogó,

sem ámító, sem naplopó,

csakis akik megbékéltek,

s menyegzőre rendeltettek,

Vendégeink! Holnap reggel

a mérlegen megmérettek.

Világosan kiderül majd,

mi az, ami belülről hajt.

Ha valaki közöttetek,

nem kész erre a próbára,

menjen el az hamarosan,

mielőtt eljön az órája.

Másként holnap mind megtudja,

hogy kegyelmét eljátszotta.

Akiben van lelkismeret,

holnap nyugton haza mehet,

de mostani életében

többé ide be nem jöhet!

Akit múltja nem zavar már,

mehet szolgájával immár

szobájába nyugton hálni,

ahol mindent kipihenhet.

Bárki alszik, nyugodt lehet:

aki viszont ébren mered,

azt bántja a lelkismeret.

Ha erejét felülmúlja,

jobban tesz, ha nem folytatja.

Így mindenki saját ura!



Ezután újra meghajolt, s vidáman felült a székére. Újra megszólaltak a trombiták, ami azonban nem tudta megakadályozni, hogy jó néhányan mélyen fel ne sóhajtsanak.

Ezután a fényecskéket kivezették a teremből, de legtöbbje mégis velünk maradt, s mindegyikőnkhöz csatlakozott egy-egy.

Oly nagy zavarban voltunk, hogy alig fejezhetem ki, milyen mélyértelmű gondolatcseréket és mozdulatokat lehetett megfigyelni. A legtöbben azonban elszántan részt akartak venni a mérésen, s remélték, hogy ha a mérlegen könnyűnek találtatnak, békésen haza mehetnek.

Nekem nem kellett soká gondolkodnom, s mivel lelkiismeretem gyorsan meggyőzött arról, hogy tudatlan vagyok és nem vagyok méltó, elhatároztam, hogy a többiekkel a teremben maradok, s inkább megelégszem a jó vacsorával, sem hogy megvárjam a holnapi kudarcot, annak minden veszélyével.

Miután fényecskéje mindenkit elvezetett valami helyiségbe (később megtudtam, hogy mindenkinek saját szobája volt), a teremben kilencen maradtunk, közöttünk az is, aki az előbb az asztalnál beszélt velem. Kis fényecskéink azonban nem hagytak el minket. Nemsokára bejött az egyik apród, kezében sok kötéllel, s komolyan megkérdezett mindenkit, hogy valóban itt akar-e maradni. Amikor ezt sóhajtozva bizonygattuk, mindőnket bizonyos helyhez kötött, majd távozott a fényeinkkel, minket, szerencsétleneket a sötétben hagyva.

Ezzel jónéhánynak betelt a mérték, s én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Holott nem tiltották meg a beszélgetést, bánatunkra és fájdalmunkra nem találtunk szavakat.

A kötelek olyan furcsák voltak, hogy senki se tudta elvágni őket, még kevésbé leoldozni a lábáról. Abban sem tudtam vigaszt találni, hogy a szobákban alvók közül sokra nagy szégyen várt, míg mi a merészségünkért egyetlen éjszakán megbűnhődhettünk.

Végül, komor gondolatok közepette, álomba merültem. A fáradtság miatt nem tudtam ezt megakadályozni, habár többen nem bírták lehunyni a szemüket.

Olyasmit álmodtam, ami esetleg nem sokat jelent, mégsem tartom fölöslegesnek elmesélését.

Mintha magas hegyen álltam volna, s az alattam messze elterülő völgyben nagy tömeg szorongott. Mindnek a fejéhez zsinór vezetett, azzal volt az égre felakasztva.

Az egyik magasan függött, a másik alacsonyan, sokan még a földön álltak. A levegőben egy öreg ember repkedett ollóval a kezében, s hol itt, hol ott vágott el egy zsinórt. Aki a föld közelében volt, az hamar és zajtalanul ért földet.

Ha azonban olyanra került sor, aki magasan függött, akkor a zuhanása megrengette a talajt. Soknak olyan szerencséje volt, hogy a zsinór rugalmasan tágult, s újra földet értek, mielőtt levágták volna őket. Élvezetes volt nézni a bukfenceket, s nagyon örültem, ha olyan valaki zuhant le szégyenteljesen, aki a levegőben hosszú ideig kivonta magát a menyegző alól, s esésében még néhány szomszédját is magával rántotta.

Annak is örültem, ha valaki mindig a föld közelében tartózkodott, s oly nagyszerűen csendesen tűnhetett el, hogy a szomszédai sem vették észre.

Amikor még örömöm tetőpontján voltam, egyik fogolytársam oldalba bökött. Ettől felébredtem, aminek viszont egyáltalán nem örültem.

Elgondolkoztam az álmon, s elmeséltem annak a barátomnak, aki a másik oldalon feküdt mellettem. Az álom neki is nagyon tetszett, s remélte, hogy számunkra is segítség rejlik benne.

Ilyen beszélgetéssel töltöttük az éjszakát, s vágytunk a reggelre.



C.R.C. alkémiai menyegzője

11 Az igazságügy temploma (I)

Mint Rózsakereszt Keresztély történetének sok más részletében, az előbbi szövegben is megmutatkozik, hogy a megváltás ösvényén járó jelöltnek minden átélendő fázisnak korlátlanul és tétovázás nélkül ki kell szolgáltatnia magát, ha nem akar nagy veszélyeket felidézni, vagy a lehetőségeit eljátszani. Ahogyan a rózsabimbónak sem szabad akadályba ütköznie, hogy egészséges, színes, pompás formává fejlődjön, úgy a rejtélyek jelöltjének is soha sem lankadó lelkesedéssel és irányulással kell belső növekedésére és kibontakozására törekednie. Ahogyan a történetből egyre világosabban kitűnik, C.R.C. alaposan előkészült tanuló volt, s mégis éppen csak hogy be tudott surranni a második kapun zárás előtt. Még a ruhája szegélye is beszorult, s azt ott is kellett hagynia.

Ezt a jelképet nagyon is megértjük.

A visszatérés ösvényén járók között, akik a dialektikus elsüllyedtségből haladnak, emelkednek visszafelé az eredeti birodalomba, egyetlen egy sincsen, akinek ez fényesen sikerülne. Az elveszett fiú, aki visszatér az Atyához, tele van bűntudattal és megbánással, jól látja csekély értékét és tehetetlenségét, és tudja, hogy csakis annak az erejében, aki előttünk ment, csakis a Krisztus erejében tudja elvégezni fáradságos vándorlását. C.R.C. ezért minden további nélkül elismeri, hogy az utat soha sem találta volna meg, ha a Leány, a szűz, az őt kísérő világosság nem lett volna vele.

A második kapunál C.R.C. először a kapu ragyogó nagyszerűségét állapítja meg. A jelöltet, aki tapasztalja, tehát tudja, hogy a menyegzői teremhez közeledik, olyan nagy, belső öröm tölti el, mely semmiféle világi örömhöz sem hasonlítható. A díszkapu két képe, oszlopa, a congratulator és a condoleo felirattal („veled örülök” és „részvétem”) ezen nem változtat semmit, hanem inkább hangsúlyozza a tapasztalat útjának mibenlétét és mélységét, melyen C.R.C. halad.

A visszatérés ösvényét ugyanis a folyamatos, szüntelen meghalás és újjá-növekedés jellemzi. A réginek, a szentségtelennek teljesen el kell pusztulnia, hogy helyet készítsen a mindenszentnek, a elévülhetetlennek. A két folyamat egymásba torkollik, elválaszthatatlan: így vezetnek az élethez, az igazihoz. Csakis ennek a felmenetelre-pusztulásnak, ennek az „in Jesu morimur”-nak az elfogadása által lesz lehetséges a „per Spiritum Sanctum reviviscimus”. Csak így lesz a tanuló - belső ismérve miatt - „a menyegzőn a vőlegény vendége”. És mindezeknél a folyamatoknál, melyeket a tanuló átél a rózsák keresztútján, a via dolorosán, védő és sürgető vezetőként van mellette a Gnózis világossága, Krisztus szeretetfénye.

Hogyan jut át a jelölt belsőleg a harmadik kapun? Mi a neve, melyről a kapu őre szívesen látott vendégnek ismeri fel?

Láttuk, hogyan lett először a jelölt szíve fogékony a Gnózisra:

azután hogyan élesztett a rejtélyerő, mely a szívből szállt fel, a főszentélyben belátást:

majd hogyan lett erre a gondolatvilág megtisztításával az asztrál köpeny, a lélegzőtér is tiszta, s a májkapu is megnyílt a megszabadító asztrál erőknek, amelyek így beáramolhattak:

és végül, a tanuló kitartása miatt, hogyan szabadultak fel ezekből az új asztrál áramlatokból a lélek arany menyegzői ruhájának építőanyagai, az új éterek az étertestben, s hogyan hatottak a lépen át az anyagtestre.

Ezután pedig, a háromszoros tisztulás és előkészület után, amikor a tanulónak új életelvet (mely a szívből jön), új életenergiát (mely a májon át áramlik be) és új életanyagot bocsátanak rendelkezésére (amelyet a lépen keresztül kap), akkor a tulajdonképpeni menyegzőnek, a szellem és lélek alkémiai egyesülésének előkészületeit arra a területre lehet helyezni, ahol a menyegzői terem van: a főszentélybe. A lélekközpont, mely a homlokcsont mögött, a negyedik agyüregben fekszik, s amelyet a természetben-születettség miatt a természet-én foglal el, a jelölt munkájának eredményeként meggyullad a lélekvilágosságban. Ez az az ismérv, amelyről a harmadik kapus leolvassa a nevet, amely után C.R.C.-nél érdeklődik: „az ember fia”. Ezt a nevet aztán beírja az élet könyvébe. Ez az ismérv közvetlenül összeköti őt a vőlegénnyel, a szellemmel, a mikrokozmikus monáddal. Emiatt lehet/szabad neki az eljövendő alkémiai menyegzőn vendégnek, munkatársnak lennie.

Egy azonban szintén világos: ettől kezdve az életmódját még inkább, sőt korlátlanul ennek a magasztos kapcsolatnak kell jellemeznie. Ahogyan Mózes is hallotta a szavakat az égő csipkebokorból: „Oldd le a te saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állasz, szent föld”, úgy kell C.R.C.-nek is megújítania lábbelijét, és a régit, minden régit végképpen maga mögött hagynia.

Ezután két fáklyás apród kamrába vezeti, ahol a fáklyákat a padló nyílásaiba dugják, és egyedül hagyják. Hirtelen lárma kerekedik, s C.R.C. azt veszi észre, hogy több ember rohanja meg, s nyilván nem valami gyöngéden bánnak vele, hanem erősen lefogják. Borbélyoknak mutatkoznak, de nem látja őket. Mégis megkéri őket, hogy ne bánjanak olyan durván vele, mert kész engedni nekik. Ekkor pontosan lenyírják a haját a feje tetején. C.R.C.-t annyira megdöbbenti ez a láthatatlan kezelés, hogy majdnem elmegy a bátorsága. Rossz érzése azonban alaptalannak bizonyul, mert nemsokára bejönnek az apródok, s kinevetik aggodalmai miatt.

Mit jelent mindez?

A mindenütt-jelenlévőség tudatának kialakulása, az igazi lélektudat kialakulása, melynek a jelöltben a menyegzői terembe való belépés előtt fel kell lángolnia, hogy az ott végbemenő, nagy üdvfolyamatokon tudatosan részt vehessen, még szervileg a tobozmirigy és az agyalapi mirigy kapcsolatának helyreállításától függ. A tobozmirigy legmagasztosabb érzékszervünk, mely azonban a természetszülte embernél már nem a szellem bejárati kapuja, hanem ebben a tekintetben negatív lett. Az agyalapi mirigyet, mely a lélekközpontban fekszik, ezt a rendkívül jelentős szervünket, mely a testnek csaknem minden fontos működését ellenőrzi, azelőtt a kundalíni- erőnek egy tüzes hídja kötötte össze a tobozmiriggyel. Ezt a kapcsolatot az agyalapi mirigy rezgési színvonalának erős fokozásával (a jelölt új életmódja segítségével) kell létrehozni. Ezen a kapcsolaton alapul Isten világosságszületése a főszentélyben, az új tudat alakulása, az igazi gondolakodási képesség megszületése.

C.R.C. ennél a belső felmenetelnél, mely őt tudatossá teszi a rejtélyok templomában, azt tapasztalja, hogy a háromszoros tisztulás miatt a tobozmirigy körül fekvő tűzkörből szent kundalíni-erő támadja meg és izzítja át a tobozmirigyet és az agyalapi mirigyet, s így helyreállítja a kapcsolatukat. Ezt a hatalmas, kettős érintést, mely mintegy rátör, C.R.C. nem ismeri fel azonnal, nem képes azonnal feldolgozni. Ez rárohan és beleömlik, s ennek a világossága először úgy elvakítja, hogy sötétben véli magát. Ez átsugározza a főszentélyét, kering körülötte hatalmas, tartós vibrálással, s megtisztítja az éteráramlatokat, melyek a hajjal éppen ott lépnek ki a fejből, ahol a koponya teteje, Golgota dombja alatt, a nyolcadik toronyszoba fekszik, ahol később, a menyegző idején, az isteni alkémia végzi el átalakító munkáját.

C.R.C. azonban gyorsan leküzdi zavarát, mert az őt szolgáló világosságerők, melyek az elbeszélésben apródokként lépnek fel, vele vannak, s beláttatják vele, hogy félelemre nincs ok. Ellenkezőleg!

Ekkor aztán C.R.C. kész belépni a beavatás templomába. Itt csalódottan és csodálkozva állapítja meg, hogy a teremben sok olyan van, aki véleménye szerint egyáltalán nem való oda, aki mégis fontoskodik és fennhangon henceg. Sokat névről is ismer. Ezek azonban nyilván más úton kerültek ide. Érthető, ha tépelődik, hogy „ezért fáradoztam én ennyit, ezért birkóztam meg ennyi nehézséggel?” Amikor pedig mások kérdésére, „ni csak, Rózsakereszt barátom, te is itt vagy?” azt feleli, hogy Isten kegyelme és segítsége őt is ide juttatta, akkor kinevetik, s furcsállják, hogy ilyen csekélységhez Isten segítségére lett volna szükség.

Ekkor elhangzik az asztalhoz szólító jel.

A jelölteket első ízben hozzák közvetlen kapcsolatba a beavató templom tiszta asztrál erőivel. De csak nagyon kevesen reagálnak erre a közvetlen érintésre pozitívan, vagyis meglévő, új lélekelvből. A legtöbben csak dialektikus tudatukból reagálhatnak, mely a negatívitása miatt csak felerősödött, leplezetlen önzőséget mutathat, s jellemző, szégyenletes jeleneteket okoz, amelyeket C.R.C. részletez.

A hangzavar és tolongás közepette a hirtelen felhangzó, láthatatlan hangszerek csodás zenéje mindenkit elnémít. A hatodik kozmikus terület derűs fenségessége kezd megjelenni, mintha a méltatlan látogatók által bemocskolt templomudvar asztrál terét akarná megtisztítani és előkészíteni arra, melynek elkerülhetetlenül jönnie kell: az igazságügy, a bíróság, az ítélet időpontjára, a nagy követelménnyel való első szembesítésre, mely elé mindenkit odaállítanak, aki bekéredzkedik a menyegzői terembe. Az ajtók megnyílnak, és fennségesen, abszolút összhangban és makulátlansággal áramlik be a világosság a saját törvényszerűségével és szolgálatkészségével a templom termébe, hogy a jelölteket az első, bevezető vizsgálatnak vesse alá: „Van-e elegendő önismeretetek? Biztosak vagytok-e, hogy eléggé felkészültetek arra, hogy hamarosan a vőlegény elé, a szellem elé mehessetek, s a szent ünnepélyen vendégei legyetek? Biztosak vagytok-e, hogy méltók vagytok erre?”

Azután emlékeztetnek a figyelmeztetésre, melyet a jelölttel már a meghívóval közöltek, hogy mindenekelőtt akkor ne jöjjenek a menyegzőre, ha erre nem méltók.

A világosság ezután visszavonul, hogy a jelöltek megvizsgálhassák önmagukat. A nagy szeretettörvényhez hűen azonban, mely a mindenséget kormányozza, minden jelöltnél, minden jelöltben visszamarad egy kis világosság, hogy, amennyire lehetséges segítsen neki.

Eljön az önítélet pillanata. Megmutatkozik az őszinte önismeret eredménye, ahogyan azt a világosság várja el tőlünk. Úgy látszik azonban, hogy a legtöbben nem képesek erre az ítéletre, s a menyegző további menetét a számítás és próbálkozás kérdésének tartják, ahogyan ezt dialektikus világunkban általában teszik. Az ember itt próbálkozva gondolkodik és cselekszik. Aki viszont a szenthez akar közeledni, a megváltás ösvényét sikerrel akarja bejárni, annak mindenképpen be kell töltenie annak feltételeit. Hogy legmélyebb lényegében mit követelnek meg itt, azt azok a szavak fejezik ki, hogy „Legyetek szentek, mert én szent vagyok”. Aki ezt nem érti, az azt fogja tapasztalni, hogy a menyegző nagyon megárt neki.

Végül csak kilenc jelölt marad, közöttük C.R.C. is, aki a feltételekre nem tartja magát méltónak. Szégyenkezve hagyják megkötözni magukat, hogy megvárják a másnapi ítéletet.

Milyen szép C.R.C. elbeszélésének ez a része!

Kicsoda az, aki bukott állapotában, múlandó világunkban, kiemelkedési próbálkozásaival valóban méltó lenne megjelenni az Istenrend hibátlan világossága előtt? Melyik ember, aki tudja hogy elveszett fiú, méltó megjelenni az Atya előtt? Gondoljunk a Krisztus szavaira, melyet a dialektikus embernek mond: „Mit beszéltek ti jóról? Senki sem jó, egyetlen egy sem!”

Mind a kilenc jelölt tudja: a kilenc a megváltás útjára érett emberiség száma: kilenc, a száznegyvennégyezer, amelyről az apokalipszis beszél. Méltatlanságuk mélyen átérzett tudatában átadják magukat a Gnózis világosságának, s hagyják, hogy az megkösse őket! Teljes önátadással, annak tudatában, hogy maguktól semmik és semmit sem tehetnek, az ítélő világosságra bízzák magukat, mely feljogosításuk ellenszolgáltatásaként éppen ezt követeli meg tőlük. Csakis a földi én-nek az ilyen lerázása, levetkőzése, feladása árán, az abszolút önátadás árán lakhat bennünk, tölthet el minket a szellem világossága, a Krisztusvilágosság. Csakis ilyen „Jézusban, az Úrban való elpusztulás” árán valósulhat meg „a Szent Szellem általi újjászületés”.

Rózsakereszt Keresztély, a földi tudatnak ezen az utolsó éjszakáján, álom képében látja, hogy aki még magasan van, az mélyre fog zuhanni.

„Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik: és aki magát megalázza, az felmagasztaltatik”. Ez a megszabadulás ösvényének egyik törvénye, mely a harmadik napon C.R.C. szeme előtt bizonyosodik be.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,