Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II

A harmadik nap (Folytatás)

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II


Az apród ezt később elmondta a Leánynak, aki többször is viccelődött velem emiatt, mert eljött az evés ideje, s én majdnem utolsónak értem asztalhoz. Nem tétováztam tehát, s amikor újra felvettem előbb levetett kabátomat és asztalhoz mentem, a szolgák oly nagy tiszteletet tanúsítottak irántam, hogy szégyeltem magamat és alig mertem felnézni. Így történt, hogy a másik oldalon rám váró Leányt nem vettem észre, s megvárattam. Ő azonban megfogta a kabátomat, s asztalhoz vezetett. Fölöslegesnek tartom, hogy a zenéről és a többi pompáról újra beszéljek, mert először is nem vagyok képes megfelelő szavakat találni rá, másodszor pedig korábban is dicsértem már, amennyire tehettem. Szóval mindenütt művészet és báj.

Miután elmeséltük egymásnak a nap élményeit (a könyvtárról és az emlékművekről hallgattunk), s a bortól kissé felvidultunk, a Leány beszélni kezdett:

- Kedves Urak, nagy vitában vagyok egyik nővéremmel. Szobánkban van egy sasmadarunk, melyet annyi gondozásban részesítünk, hogy egyikünk jobban kedveskedik neki mint a másik, ami sok viszályt okoz. Egyszer elhatároztuk, hogy oda megyünk hozzá, s amelyikünkhöz barátságosabb, azé legyen. Így cselekedtünk. Én - mint általában - babérágat vittem a kezemben; nővéremnél nem volt ilyesmi. Mihelyt a sas meglátott minket, a csőrében lévő ágat nővéremnek nyújtotta, s cserébe az enyémet kérte, amelyet oda is adtam neki. Így mindketten magunkat véltük előnyben részesítve. Most mit tegyek?

Nagyon tetszett nekünk, hogy a Leány milyen szerényen tette fel a kérdést. Mindannyian szívesen hallottuk volna a rejtély megoldását. Mivel azonban sokan énrám néztek és nekem szánták a válaszolás jogát, anynyira zavarba jöttem, hogy nem tehettem mást, én is felvetettem valamit. Azt mondtam tehát:

- Tisztelt Leány, kérdésére könnyen lehetne válaszolni, ha nem lenne itt valami, ami engem is nyugtalanít. Volt két társam, akik nagyon szerettek. Mivel nem tudták, melyikük áll a szívemhez közelebb, elhatározták, hogy váratlanul hozzám sietnek, s akit először ölelek meg, az a kedvesebb. Az egyik azonban nem tudott úgy sietni, mint a másik, lemaradt, s ezért sírva is fakadt. A másikat csodálkozva zártam karjaimba. Amikor elmesélték a tervüket, én sem tudtam határozni. A dolgot nyugodni hagytam, remélvén, hogy majd csak kapok jó tanácsot.

A Leány csodálkozott, de észrevette, hogy miért teszem, s így felelt:

- Na jó, akkor kvittek vagyunk, s kérjük a többiektől a megoldást.

Példámra azonban más is kedvet kapott és így folytatta:

- Ahol én lakom, abban a városban nemrégen egy nemes hölgyet ítéltek halálra. Mivel azonban a bíró megsajnálta, kihírdettette, hogy ha valaki hajlandó megküzdeni érte, akkor megteheti. A hölgynek volt két szeretője. Az egyik azonnal felkerekedett, s a harctéren várta ellenfelét. Időközben a másik is megjelent, s habár későn jött, elhatározta, hogy mégis harcol, de hagyja legyőzni magát, hogy az első férfi győzelmével a hölgy életét megmentse. Így is történt. Erre mindketten jogot formáltak a hölgyre. Mondják meg nekem, Uraim, kié legyen?

A Leány nem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon:

- Azt hittem, hogy okosabb leszek, de magam is sarokba szorulok, s szeretném tudni, hogy mások is vannak-e itt, akik így felelnek.

- Persze hogy vannak- mondta a harmadik. - Az enyémnél nagyobb kalandot még senki sem mesélt. Fiatalkoromban szerettem egy tisztességes lányt. Hogy eljuthassak hozzá, egy öreg anyóka szolgálatait kellett igénybe vennem, aki hozzá vezetett. Úgy történt azonban, hogy éppen a lány fivérei is odajöttek, amikor hárman együtt voltunk, s annyira méregbe gurultak, hogy meg akartak ölni. Könyörgésemre megeskettek, hogy mindkét aszszonyt feleségül veszem egy évre. Mondják már meg Uraim, hogy melyiket vették volna el először? Az öreget vagy a fiatalt?

Ezen a rejtélyen sokáig nevettünk, s holott néhányan suttogni kezdtek, egyik sem akart dönteni. Ezért így kezdte a negyedik:

- Egy városban lakott egy tisztességes nemesasszony, akinek sokan udvaroltak, különösen azonban egy fiatal nemes. Ez annyira nem tágított, hogy a hölgy végül odaígérte magát, azzal a feltétellel, hogy a tél kellős közepén szép zöld rózsakertbe tudja vinni. Ha ez nem sikerül neki, akkor soha többé ne kerüljön a szeme elé. A nemes ifjú messze földre is elutazott, hogy olyan valakit találjon, aki ezt meg tudja tenni. Végül egy öreg embert talált. Ez megígérte, hogy segít, ha a nemes ifjú neki adja vagyona felét. Az ifjú beleegyezett, s az öreg teljesítette az ígéretét. Az ifjú így meghívta a hölgyet a kertbe, mely várakozása ellenére zöld és kellemes volt. A hölgy emlékezett ígéretére, s megkérte az ifjút, hogy még egyszer elmehessen férjéhez, akinek aztán sóhajtozva és könnyezve elkeseregte a baját. Férje azonban teljesen meg volt győződve a hűségéről, s visszaküldte az ifjúhoz, aki oly magas áron nyerte el, hogy tegyen eleget neki. A nemes ifjút is annyira megdöbbentette a férj becsületessége, hogy bűnnek tartotta volna az ennyire tisztességes asszonyhoz hozzányúlni, s ő is visszaküldte férjéhez sértetlen erénnyel és becsülettel. Amikor az öreg ember megtudta az eset kimenetelét, holott szegény ember volt, ő sem akart csekélyebbnek mutatkozni, s a nemes ifjúnak visszaadta a javait. Nem tudom, Uraim, hogy ezek közül ki volt a legnemesebb lelkületű.

Erre mi sem tudtunk mondani semmit sem, s a Leány is csak azt kívánta, hogy a következő szólaljon fel.

Az ötödik aztán így kezdte:

- Tisztelt uraim, rövid leszek: Kinek nagyobb az öröme: aki azt, ami kedves neki, látja, vagy aki csak gondol rá?

- Aki látja, - mondta a Leány.

- Nem - vágtam rá, mire vita keletkezett, míg meg nem szólalt a hatodik:

- Tisztelt Uraim, meg kellene házasodnom, s van előttem egy leány, egy férjes asszony és egy özvegyaszszony. Segítsenek választani, s akkor én is segítek a többi rejtélyt megoldani.

- Ez még hagyján - szólalt meg a hetedik -, mivel legalább is választani lehet. Nálam más a helyzet. Fiatalkoromban szívből szerettem egy erényes szépleányt, s ő is szeretett engem, de nem kelhettünk egybe, mert a barátai nem egyeztek bele. Ezért máshoz ment feleségül, szintén becsületes és tisztességes emberhez, aki szerette is és jól bánt vele, míg az asszony gyereket nem várt, s annyira szenvedett, hogy végül mindenki halottnak tartotta. Így nagy pompával és gyásszal eltemették. Én ekkor azt gondoltam, hogy ha ez az asszony életében nem is lehetett az enyém, most, hogy halott, annyit ölelhetem és csókolhatom, amennyit akarom. Magammal vittem hát szolgámat és éjszaka kiásattam vele. Amikor kinyitottam a koporsót és szívem hölgyét karjaimba zártam, éreztem, hogy szíve gyengén dobog, s a melegemtől egyre erősebben ver, míg végül megállapíthattam, hogy valóban él. Csendben haza vittem, s miután hideg testét illatos fürdővel melengettem, anyám gondozására bíztam, míg szép fiúgyermeket nem hozott világra, akit éppúgy híven ápoltattam, mint az anyját. Két nap leforgása után elmondtam neki, hogy mi történt, mert nagyon csodálkozott mindenen, s arra kértem, hogy mostantól kezdve legyen a feleségem. Azonban ellenvetéseket tett, hogy ez a férjének - aki mindig jó volt hozzá - talán fájdalmat okozna. Mivel azonban a dolgok így történtek, mondta, köteles az egyiket ugyan úgy szeretni, mint a másikat. Két hónapot távol kellett töltenem, de azután férjét meghívtam vendégségbe, s amikor megkérdeztem, hogy elhunyt feleségét újra magához venné-e, ha visszajönne, mélyen meghatódva, könnyek között mondott igent. Végül behoztam hozzá a feleségét és a fiát. Elmondtam mindent, ahogyan történt, s megkértem arra, hogy előző egybekelésünkhöz adja meg utólagos beleegyezését. Soká vitáztunk, de jogomtól nem tudott eltéríteni. Feleségét rám kellett hagynia, de aztán még a fiáért veszekedtünk.

Itt félbeszakította a Leány:

- Csodálkozom, hogy képes volt a szomorú ember szenvedését még megkettőzni.

- Mit tehettem volna egyebet? - kérdezte a férfi.

Erre megint vitázni kezdtünk, de legtöbben azt tartották, hogy igaza volt.

- Nem, - mondta ő hirtelen - feleségét is meg fiát is visszaadtam neki. Most azt mondják meg Uraim, hogy az én nagylelkűségem volt nagyobb, vagy a férj öröme?

A Leány annyira örült ennek, hogy ezért a kettőért körbe járatta a poharat.

Azután a többiek mondtak ilyen találós meséket, de kissé zavarosak voltak, s nem tudtam mindet észben tartani. Egy azonban még eszembe jutott: Valaki azt mesélte, hogy ismert egy orvost, aki néhány évvel ezelőtt fát vett téli tüzelőnek. Egész télen annál melegedett. Tavasszal azonban eladta a fát, s így ingyen használta.

- Itt valami varázslatnak kell lennie - mondta a Leány. Az idő azonban letelt.

- Igen, - mondta társam - aki minden rejtélyt meg tud oldani, az alkalmas módon közölje a többiekkel. Nem hiszem, hogy ezt bárki is megtiltaná neki.

Ezalatt a hálaimát kezdték mondani, s az asztaltól elégedettebben és vidámabban álltunk fel, mintha egy csomót ettünk volna. Jó lenne, ha minden vendégséget és ünnepélyes étkezést így ünnepelnének.

Miután a teremben sétálgattunk egy kicsit, a Leány megkérdezett minket, hogy nem szeretnénk-e, ha megkezdődne a menyegző.

- De igen, nemes és erényes Leány - mondta egyikőnk. Erre a Leány titokban elküldött egy apródot, mialatt tovább beszélgetett velünk. Időközben annyira bizalmasak lettünk, hogy merészkedtem megkérdezni a nevét. Megmosolyogta kíváncsiságomat, s nem mondta meg egyenesen, hanem így felelt:

- Nevemben ötvenöt van, s mégis csak nyolc betűből áll. A harmadik betű az ötödik harmada. Ha a hatodikat hozzáteszik, akkor az eredmény gyökét az elsővel csökkentve annyi mint a harmadik, ugyanakkor a negyediknek a fele is. Az ötödik és a hetedik egyenlő; az utolsó - mint az első, ez pedig a másodikkal együtt annyi, mint a hatodik, amelyik csak néggyel több a harmadik háromszorosánál. Mondja meg hát barátom, hogy hívnak engem!

A felelet nekem elég bonyolult volt, de nem adtam fel, s így szóltam:

- Nemes és erényes Kisasszony, nem mondana meg mégis csak egyetlen betűt is?

- De igen, - mondta - azt megtehetem.

- Akkor mekkora a hetedik?

Amire azt felelte:

- ahányan az Urak vannak itt.

Ezzel meg voltam elégedve, s a nevét könnyen kitaláltam. Ennek nagyon örült és biztosított minket arról, hogy még sokkal többet fognak feltárni nekünk.

Ezalatt néhány leány készült fel, s jött be nagy pompával. Két ifjú fáklyát vitt előttük. Az egyiknek vidám arca, élénk szeme és szép termete volt. A másik szűkszavú volt, s amit akart, annak meg kellett lennie, ahogyan később hallottam. Utánuk négy szűz jött. Az első illedelmesen lesütötte a szemét, s alázatosan viselkedett. A második is szerény, félénk leány volt. A harmadik megrőkönyödött valamiért, amikor belépett a terembe. Ahogyan hallottam, nem szerette, ha az emberek túl féktelenek. A negyediknél szeretete és bőkezűsége jeléül néhány csokor volt. E négy után kettő jött pompásabb öltözékben, s minket udvariasan üdvözöltek. Az egyik egészen kék ruhát viselt, tele arany csillagokkal, a másik egészen zöldbe öltözött, piros és fehér sávokkal díszítve. Fején mindkettő finom, lobogó kendőcskét viselt, mely nagyon jól állt nekik. Végül olyan lány jött arany koronácskával a fején, aki pillantását inkább az égre emelte. Mind azt hittük, hogy ő a menyasszony. Annak azonban még nem jött el az ideje. Ez a lány a menyasszonyt dicsőségben, gazdagságban és rangban messze felülmúlta, s később is az egész menyegzőt vezette. Leányzónk példájára - mindannyian térdre estünk előtte, holott nagyon alázatosnak és istenfélőnek mutatkozott. Mindegyikőnknek kezet nyújtott, s azt mondta, hogy ezen ne csodálkozzunk, mert ez a legcsekélyebb dolgok egyike, amivel megajándékozhat minket. Szemeinket azonban Teremtőnkhöz emeljük, hogy megismerjük mindenhatóságát, s menjünk tovább a megkezdett úton, hogy a kegyelmet, amelyben részesültünk, Isten dicsőségére és az emberek üdvösségére használjuk. Röviden: egészen másképpen beszélt, mint a velünk lévő Leány, aki kissé világiasabbnak tűnt. A koronás szűz szavai a legbensőbbekig hatoltak.

- Te pedig - szólított meg engem - többet kaptál másoknál; gondoskodj arról, hogy többet is adj vissza.

Ezen a figyelmeztetésen nagyon csodálkoztam.

Amikor a zenével jövő leányokat megláttuk, azt hittük, hogy már táncolni fogunk. De ennek még nem jött el az ideje. A korábban említett súlyok még a helyükön voltak, s a királynő (még mindig nem tudtam, hogy kicsoda) megparancsolta, hogy minden lány vegyen magához egyet-egyet. A mi Leányunknak azonban az övét adta, mely az utolsó és legnagyobb súly volt, s megparancsolta, hogy kövessük. Beképzeltségünk lehűlt egy kissé, mert észrevettem, hogy a mi Leányzónk tele volt ugyan jó szándékkal velünk szemben, de mégsem voltunk mi olyan tekintélyesek itt, ahogyan néhányan már kezdték beképzelni maguknak. Rangunk sorrendjében követtük hát őket, s az első szobába vezettek minket, ahol Leányunk a királynő súlyát felakasztotta, mialatt szép szellemi dalt énekeltek.

Ebben a szobában nem volt sok drágaság, a néhány szép imakönyvön kívül, melyek máshol sehol nem találhatók. Középen asztalka állt, mely imádkozásra is nagyon alkalmas volt; a királynő letérdelt előtte. Körülötte nekünk is le kellett térdelnünk, s a Leánnyal együtt imádkoztunk, aki egy kis könyvből olvasott fel, hogy az eljövendő menyegző Isten dicsőségére és üdvösségünkre ünnepeltessen. Erre egy másik szobába mentünk, ahol az első leány is felakasztotta a súlyát, s így folytatódott ez, míg minden szertartást el nem végeztek. A királynő újra mindenkinek kezet nyújtott, s kíséretével, a Leányokkal, elment.

A hozzánk beosztott Leány még egy ideig velünk maradt. Mivel azonban már éjjel két óra volt, nem akart minket tovább feltartani. Holott úgy tűnt nekem, hogy szívesen maradt volna, mégis jó éjszakát kívánt, s azt tanácsolta, hogy nyugodtan menjünk aludni. Nem szívesen ment el, s barátságosan elbúcsúzott tőlünk.

Apródjaink megkapták az utasításaikat, s így mindegyikünknek megmutatták a szobáját. Másik ágyban ők is velünk maradtak, hogy ha szükség lenne rájuk, a közelben legyenek. Az én szobám (a többiekről nem tudok semmit se mondani) főúrian volt berendezve, szép faliszőnyegekkel és képekkel. Mindenekelőtt azonban apródom tetszett nekem, aki oly kitűnően tudott mindenről beszélni, s a művészetekben annyira jártas volt, hogy még egy órát elbeszélgettünk, s csak fél négy felé aludtam el. Ez volt tulajdonképpen az első éjszaka, amikor nyugodtan aludhattam volna, ha nem zavart volna egész éjjel egy nyomasztó álom. Egész idő alatt ugyanis egy ajtóval bajlódtam, amelyet csak nagysokára és nehezen sikerült kinyitnom.

Ilyen valótlanságokkal töltöttem az időt, míg végre hajnal felé felébredtem.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,