Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II

A negyedik nap

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II


Még ágyamban feküdtem, s élvezettel nézegettem szobám falain a szép képeket és ábrákat, amikor hirtelen trombitaszó harsant fel, mint ha már a menyegzői menetre lennének készen. Apródom az ijedtségtől magán kívül ugrott ki az ágyból, s holt sápadtan mondta, hogy a többieket már bemutatták a királynak. El lehet képzelni, hogyan hatott ez rám, s lustaságomat átkozva sírva fakadtam. Én még öltözködtem, mialatt apródom már régen készen volt, s kiszaladt a szobából megnézni, hogyan állnak a dolgok. Nemsokára visszajött azonban a jó hírrel, hogy még semmit sem mulasztottunk el a reggelin kívül, ami miatt engem - tekintettel magas koromra - nem akartak felébreszteni. Most azonban ideje elmenni a kúthoz, ahol már a legtöbben összegyűltek.

Ez annyira megvigasztalt, hogy kezdtem magamhoz térni. Nemsokára készen lettem az öltözködéssel és apródomat követtem az említett kertbe, ahol a kút volt.

Miután üdvözöltük egymást, s a Leány is ugratott engem egy kicsit a hosszú alvás miatt, kézen fogott és a kúthoz vezetett. Ott azt láttam, hogy az oroszlánnál kardja helyett most meglehetősen nagy tábla volt. Közelebbről megvizsgálva észrevettem, hogy az emlékművek közül való, s nagyobb értékelés kedvéért hozták ide. Felirata kora miatt eléggé kopott volt, ezért feljegyzem ide mindenki elgondolkoztatására:

Hermész az ősforrás.

Miután az emberi nemet

oly nagyon megrontották,

isteni határozatra

és a művészet támogatásával

gyógyírként török fel itt.

Aki teheti, igyon belőlem.

Aki akarja, tisztuljon meg bennem.

Aki mer, vesse magát a mélységeimbe:

Igyatok hát testvérek és éljetek!

Ezt a feliratot könnyű volt elolvasni és megérteni. Biztosan ezért is hozták éppen ezt ide.

Miután a kútnál mind megmosdottunk, s egy tiszta arany serlegből ittunk is, a Leányt újra követnünk kellett a terembe, ahol új ruhákba öltöztünk; ezeket teljesen arany szálakból szőtték és pompás virágok díszítették. Ezen kívül mindegyikőnknek másik, drágakövekkel kirakott aranygyapjút adtak, melyből sokféle hatás sugárzott, mindegyikőnk saját hatóerejének megfelelően. Nehéz aranydarab is függött rajta, melynek egyik oldalán a Nap és a Hold volt egymással szemben, a másik oldalon pedig a következő mondás:

„A holdvilág olyan lesz mint a napfény, és a Nap fénye a mostaninál hétszerte világosabban ragyog.”

Eddigi ékszereinket dobozba rakták, s egy szolgára bízták.

Erre a Leány rangunk sorrendjében kivezetett minket. Az ajtó előtt már vártak a zenészek, vörös bársony öltözetben fehér paszománnyal. Ekkor kinyitottak egy ajtót, amelyet eddig még nem láttam nyitva. Ez a királyi csigalépcsőre nyílt. A Leány a zenészek kíséretében háromszázhatvanöt fokon vezetett fel minket. Minden tele volt itt drága és művészi tárgyakkal. Minél magasabbra jutottunk, annál nagyszerűbb lett a pompa, míg fel nem értünk egy szépen festett boltozatba, ahol a hatvan szűz várt ránk, mind ékes öltözékben. Amikor mind meghajoltak előttünk, s mi is tehetségünk szerint adóztunk nekik tisztelettel, a zenészeket leküldték a lépcsőn és az ajtókat bezárták.

Ekkor csengőt ráztak meg, s egy szép leány lépett elő, aki mindenkinek babérkoszorút nyújtott át. A mi Leányunknak azonban babérágat adtak. Eközben függönyt vontak félre, s megpillantottam a királyt és a királynőt, teljes pompájukban. Ha a tegnapi királynő nem figyelmeztetett volna oly barátságosan, akkor most elfeledkeznék magamról, s ezt a kimondhatatlan nagyszerűséget az egekhez hasonlítanám. Mert attól eltekintve, hogy a terem is csak úgy tündöklött az aranytól és drágakövektől, a királyné ruhája is oly szép volt és úgy ragyogott, hogy nem is tudtam ránézni. Bármit is tartottam azelőtt szépnek, mindez oly magasan volt afölött, mint az ég csillagai.

Időközben a mi Leányzónk újra bejött. Mindegyikünket kézen fogott a lányok egyike, s mély meghajlással bemutatott a királynak, amire a Leány beszélni kezdett:

- Dicsőségtekre, Királyi Fenségek, legkegyelmesebb királyunk és legkegyelmesebb királynénk, ezek az urak életüket kockára téve jöttek el ide, aminek Felségetek örülhetnek. Már azért is, mert legtöbben olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek Felségetek birodalmát és területeit megnövelhetik, ahogyan erről Őfenségetek mindegyiknek a megvizsgálásánál maguk is megyőződhettek. Alázatosan bemutatom őket Őfenségeteknek, azzal a szerény kérelemmel, hogy feladatomat befejezettnek tekintsék és Őfensége maga kérjen kegyesen felvilágosítást mindegyikőjüktől tevékenységemmel kapcsolatban.

Ezzel a babérágat letette a földre.

Most egyikőnknek kellett volna mondania valamit, de mivel nem tudtunk mit mondani, végül az öreg Atlasz lépett elő és megszólalt a király nevében:

- Királyi Fenségük nagyon örülnek az érkezésüknek, s mindőjüket biztosítanak királyi kegyelmükről. Őfenségük a te cselekvéseddel - kedves Leány - szintén rendkívül meg vannak elégedve, s így királyi jutalomban részesülsz. Őfenségük azonban azt kívánják, hogy ezekről a vendégekről ma is gondoskodj, mert temiattad semmilyen tekintetben sem panaszkodhatnak.

A Leány erre újra alázatosan felvette a babérágat, s első ízben kellett újra elhagynunk a termet a Leányzónkkal. Ez a terem elől szögletes volt, ötször olyan széles, mint hosszú; a kijárat felé azonban nagy boltívbe torkollott, melyben három pompás trón állt körben; a középső valamivel magasabban állt. Minden trónon ketten ültek. Az elsőben ősz szakállú öreg király, felesége azonban szép és fiatal volt. A harmadik széken középkorú fekete király ült, mellette törékeny, lefátyolozott, idős asszony, akin nem volt korona. A középsőben a két fiatal ember ült. Fejükön babérkoszorú, fölöttük pedig nagy, értékes korona függött. Nem voltak olyan szépek, mint ahogyan elképzeltem. Ennek azonban így kellett lennie. Mögöttük félkörben egy padon, többnyire öreg emberek ültek.

Csodálkoztam, hogy senki sem viselt kardot, vagy más védekezésre alkalmas eszközt. Testőröket sem láttam, csak néhány leányzót, akik tegnap is velünk voltak, s most a boltív két oldalán ültek.

Híradásomból nem hagyhatom ki, hogy a kis Cupido ott is repkedett, s különösen a nagy korona körül tombolt és játszott. Időnként a két szerelmes közé ült, s íjjával játszva rájuk nevetett. Olykor úgy is tett, mintha nyilával miközülünk akarna valakire lőni. Szóval: a kis legény olyan féktelen volt, hogy még a teremben csapatosan repkedő madarakat sem hagyta nyugton, hanem azokkal is játszott, ahol csak tehette.

A lányok is szórakoztak vele, s ha el tudták kapni, akkor nem engedték el egyhamar. Az emberke így sok szórakoztató és vidám pillanatról gondoskodott.

A főurak előtt egy kicsi, de rendkívül értékes oltár állt, itt-ott bearanyozott fekete bársony könyvvel. Mellette kis gyertya pislogott elefántcsont tartóban. Holott nagyon rövid volt, mégis állandóan égett, s ha Cupido viccből nem fújt volna rá időnként, esetleg nem is vettük volna észre, hogy ég. A gyertya mellett gömb állt, mégpedig művészi módon magától forgó égbolttal, továbbá kis óra ütőszerkezettel, amelyen kicsiny kristály-szökőkút volt. Ebből állandóan vérvörös, világos víz folyt. Végül egy koponya is feküdt ott, amelyben olyan hosszú fehér kígyó mozgott, hogy mialatt teste minden más köré tekeredett, a farka mégis az egyik szemben volt még, mire a feje a másik szemen bement; így soha sem hagyta el halotti koponya-lakhelyét. Amikor Cupido piszkálni akarta egy kicsit, oly gyorsan tűnt el rejtekében, hogy csodálkoztunk.

A kis oltáron kívül a teremben itt-ott furcsa képek voltak, melyek mind mozogtak, mintha élnének, s olyan csudálatos dolgokat műveltek, hogy el sem tudom mesélni.

Amikor kimentünk, olyan érdekesen hangzó ének csendült fel, hogy nem tudtam megállapítani, a leányoktól, vagy a képekből jött-e.

Pillanatnyilag meg lehettünk elégedve, s elmentünk a Leányainkkal. A zenészek is újra megjelentek, s levezettek a csigalépcsőn, miután az ajtót gondosan lezárták. Amikor újra a terembe értünk, azt mondta az egyik leány:

- Nővérem, csodálkozom, hogy ennyi ember közé merészkedtél.

A minket vezető Leány pedig azt felelte:

- Senkiért sem aggódom annyira, mint ezért.

Amivel énrám célzott, s ez szíven ütött, mert megértettem, hogy a korom miatt gúnyolódott. Valóban én voltam a legidősebb. De azonnal azzal az ígérettel vigasztalt, hogy ha továbbra is jól viselkedek vele szemben, akkor ettől a tehertől megszabadíthat engem.

Időközben asztalra került az étel, s mindenkit a saját Leányzója mellé ültettek. Ezek, kedvesen elbeszélgetve, elszórakoztattak minket, úgyhogy az idő gyorsan telt. Hogy mi mindenről volt szó, s hogyan tréfáltunk egymással, azt nem szabad elárulnom. Leginkább azonban a művészetről volt szó, s volt alkalmam megállapítani, hogy fiatalok és idősek is járatosak voltak ebben. Ezalatt sokat tépelődtem, hogyan lehetnék újra fiatal; mert ez a probléma szomorított egy kicsit. A Leány észrevette ezt, s megszólalt:

- Veszem észre, mi hiányzik ennek a fiatalembernek. Fogadjunk, hogy ha ma éjjel nála aludnék, holnap vidámabb lenne.

Mire a többiek nevetni kezdtek, s holott én fülig elpirultam, mégis nevetnem kellett állapotomon.

Egyikőnk azonban a rajtam ejtett sérelmet meg akarta bosszúlni a Leányon és kijelentette:

- Remélem, hogy nemcsak mi, hanem a többi leány is tanúskodik testvérünk érdekében, hogy vezető Leányzónk vele akar hálni ma éjjel.

- Szívesen tenném - mondta a Leány -, ha nem kellene nővéreim rosszallásától tartanom, hogy tudtuk nélkül a legszebbet és legjobbat választottam magamnak!

- Kedves nővérünk - mondta egy másik lány -, látjuk, hogy magas hivatalod nem tett rátartivá. Ha megengeded, hogy a jelenlévő urakat kisorsoljuk magunk között hálótársnak, akkor örömmel hagyjuk neked azt az előjogot.

Ezt mi tréfának vettük, s újra beszélgetni kezdtünk, de Leányzónk nem tudta abbahagyni ugratásunkat, s újra kezdte:

- Uraim, mi lenne, ha valóban kisorsolnánk, hogy ki kinél háljon?

- Na igen - mondtam -, ha elengedhetetlen, akkor nem utasíthatjuk vissza az ajánlatot.

Mivel elhatározták, hogy ezt az étkezés után tesszük, nem akartunk tovább asztalnál maradni, hanem felálltunk, s mindenki az ő leányzójával járkált le s fel.

- Ne úgy -, mondta a Leány, - hanem lássuk csak, mit hoz a sorsolás.

Erre elválasztottak minket. Először szóváltás keletkezett a sorsolás lefolyása miatt. Ez azonban csak látszat volt, mert a Leány nemsokára körbe állított minket, magával kezdve, úgymond, számolni fog, s a hetediknek mindig a következő hetedikkel kell majd megelégednie, mindegy, hogy leány-e vagy férfi. Cselre nem voltunk felkészülve, s így beleegyeztünk. Holott elég összevisszának véltük helyünket, a leányok mégis úgy álltak fel közöttünk, mintha már előre tudnák a helyüket. A Leány számolni kezdett, s amikor a hetedik megint leány volt, aztán újra meg újra, míg csodálkozásunkra minden leány ki nem léphetett a körből, anélkül, hogy egyetlen férfit is kiszámoltak volna, ott álltunk mi, szegény legények, hallgathattuk a csúfolódást, s be kellett vallanunk, hogy hagytuk becsapni magunkat. Ha valaki látta volna, hogy milyen sorrendben állunk, akkor az ég leszakadását tarthatta volna inkább lehetségesnek, mint hogy egyikőnkre sem kerül sor. Ezzel vége volt a tréfának, s hallgathattuk a leányok csufolódását.

Időközben a kis pajkos Cupido is odajött hozzánk. Mivel azonban most a Királyi Fenségek nevében lépett fel, hogy arany pohárból frissítővel kínáljon meg minket, mialatt Leányunkat kellett a királyhoz hívnia, s ezen felül meg kellett mondania, hogy most nem maradhat nálunk és szeretete pajkos jeleire, tréfáira sem sok alkalom adódott. Így illendő, alázatos köszönetünk kíséretében hagytuk elrepülni.

Társaimnak eközben a vidámság a lábukba szállt, s mert a lányoknak sem volt ez ellen semmi kifogásuk, nemsokára mind vígan táncoltak, amit szívesebben néztem, mint hogy én is részt vegyek benne. Társaim fürge lábai olyan ügyesen mozogtak, mintha ezt már régen csinálnák.

Néhány tánc után elnöknőnk, a Leány is visszajött, s arról adott hírt, hogy a művészek és segédeik Királyi Őfenségeiknek felajánlották, hogy tiszteletükre és szórakoztatásukra indulás előtt színdarabot mutatnak be. Ha mi is ott szeretnénk lenni és Királyi Őfenségét elkísérnénk a Napházba, az örömet okozna neki - ezt üzeni kegyesen. Erre legalázatosabb köszönetünket üzentük meg Őfenségének a felkínált megtiszteltetésért, s nemcsak ebben, hanem más tekintetben is felajánlottuk csekélységünk alázatos szolgálatát, amit a Leány meg is mondott Őfenségének.

Nemsokára jelentette, hogy rangunk sorrendjében a folyosón várjunk Királyi Őfenségére, úgy hogy rövidesen oda vezettek ki bennünket. Ott nem kellett sokáig várnunk, mert a királyi menet már készen volt, de most bármiféle zene nélkül. Elől az ismeretlen királynő lépkedett, aki tegnap volt nálunk, fehér atlasz-selyembe öltözve és értékes koronával a fején. Csak egy kicsiny keresztet hordott, mely egyetlen gyöngyből készült, amely éppen ma nyílt ki a fiatal király és menyasszonya között.

Utána két sorban a hat említett leány jött; ők a király kincseit vitték, amelyek a kis oltáron voltak. Ezután a három király jött, középen a vőlegénnyel, aki csak egy olasz szabású atlaszruhát viselt. Fekete tollal díszített kis kerek, fekete kalapot hordott, amelyet barátságosan megemelt előttünk, hogy kegyes örömét mutassa. Meghajoltunk előtte, meg a többiek előtt is, ahogyan tanácsolták nekünk.

A királyok után a királynők jöttek, közülük kettő ékesen öltözve. Csak a középső volt szintén feketében. Az ő uszályát Cupido vitte. Ezután nekünk intettek, hogy álljunk be a sorba, majd a Leányok jöttek, míg a menetet az öreg Atlasz zárta le. Ilyen sorrendben értük el végül gazdagon díszített folyosókon a Napházat, hogy ott a király és a királynő mellett, egy nagy emelvényről nézhessük a színdarabot. Mi a királyoktól jobbra álltunk tisztes távolságban, míg a leányok a baloldalon álltak azok kivételével, akik a király hatalmi jeleit kapták; ezeket fent külön helyre vezették. A többi szolgáknak lent az oszlopok közötti állóhellyel kellett megelégedniük.

Mivel a színdarab jelentős és elgondolkoztató, rövid leírását nem szabad kihagynom:

Először egy öreg király jelent meg, akinek trónja elé kis ládát hoztak azzal a magyarázattal, hogy a vizen találták. Amikor kinyitották, egy kis gyereket találtak benne, néhány ékszerrel, meg a királynak címzett, lepecsételt pergamen-levéllel. A király azonnal kinyitotta, s olvasásakor sírva fakadt. Szolgáinak bejelentette, hogy a mórok királya megtámadta és bevette unokanővére országát, s a gyerek kivételével minden királyi utódot megölt, holott fiát mindig is annak lányával akarta összeházasítani. Erre megesküdött, hogy a mór és szolgái örök ellenségei lesznek, s a történteket megbosszúlja rajta. Ugyanakkor megparancsolta, hogy a gyereket szeretettel és gondosan neveljék fel, s készüljenek fel a mór elleni harcra. Ezekről az előkészületekről, s a lány felneveléséről (akit később egy öreg tanító gondjaira bíztak) szólt az egész első felvonás, tele finom és tanulságosan szórakoztató történetekkel.

Közjátékként egy oroszlánt harcoltattak egy griff ellen, aminél persze az oroszlán győzött.

A második felvonásban a mór lépett fel, egy fekete, ravasz férfi. Nagy bosszúságára megtudta, hogy gyilkosságát felfedezték, s hogy egy lány csellel megmenekült előle. Ezért azon gondolkozott, hogyan győzhetne le egy ilyen hatalmas ellenséget ravaszsággal, amire aztán éhínség miatt hozzá sodródott emberek nyújtottak neki lehetőséget.

Amikor a lány aztán minden várakozás ellenére újra a kezébe került, azonnal megfojttatta volna, ha csodás módon nem csapták volna be a saját szolgái.

Így ez a felvonás is a mór diadalával végződött.

A harmadik felvonásban a király nevében nagy sereget állítottak össze a mór ellen, melynek vezetését egy öreg, bátor lovagra bízták. Ez betört a mór országába, kiszabadította a lányt a toronyból és új ruhákkal látta el. Erre gyorsan szép emelvényt csináltak, s arra ültették a lányt. Nemsokára tizenkét királyi követ jelent meg, akiknek a lovag beszédet mondott, arra utalván, hogy legkegyelmesebb ura, a király a lányt nemcsak másodszor is megmentette a haláltól és királyi módon neveltette (habár nem viselkedett mindig úgy, ahogyan kellett volna), hanem Királyi Őfensége mindenekelőtt fia feleségének szánta, s hogy ezt az eljegyzést most kegyesen valóra akarja váltani, ha a lány kötelezi magát Őfensége következő feltételeit elfogadni. Erre egy okmányból néhány szép törvénycikket olvasott fel, melyeket igazán érdemes lenne felsorolni, ha ez nem vezetne el túl messze minket. Végül a leány megesküdött, hogy azoknak tökéletesen eleget tesz, s bájosan megköszönte a vele szemben tanúsított kegyelmet.

Ezért Isten, a király és a leány dicséretére énekelni kezdtek, majd mind lementek a színpadról.

A szünetben Dániel négy állatát vezették a színpadra, ahogyan ezeket ő egy vízióban látta és részletesen leírta. Mindennek bizonyos jelentősége volt.

A negyedik felvonásban a leány visszakapta elveszett birodalmát, megkoronázták, s egy darabig ebben a díszben vezették körben nagy örömmel. Majd sok követ jelent meg, nemcsak hogy minden jót kívánjanak neki, hanem hogy szépségét és pompáját is megcsodálják. A lány illedelmes viselkedése azonban nem tartott sokáig, hanem újra kihívóan kezdett maga köré nézegetni, a követeknek és a többi uraknak bólintgatni, amivel persze saját személyét nagyban érvényesítette.

Viselkedésének híre csakhamar a mór fülébe is eljutott, aki egy ilyen lehetőséget nem akart elszalasztani. Amikor a leány udvarmestere nem figyelt eléggé, a leányt nagy ígéretekkel elcsábították, úgyhogy a királlyal szembeni bizalmát elveszítette, s titokban egyre erősebben a mór kedvét kezdte keresni. A mór ezt kihasználta, s amikor a lány a saját fáradozása eredményeként újra a mór hatalmába került, az addig ostromolta szép szavakkal, míg újra neki nem adta egész birodalmát.

Erre aztán a mór ennek a felvonásnak a harmadik jelenetében teljesen levetkőztette, nyers fából készült vérpadon karóhoz köttette, megkorbácsoltatta, s végül halálra ítélte. Ez oly szomorú látvány volt, hogy sokan nem tudták a könnyeiket visszatartani.

Ezután meztelenül börtönbe vetették, hogy ott várjon a halálra, melyet méreggel akartak végrehajtani. A méreg azonban nem ölte meg, hanem csak bélpoklossá tette. Ennek a felvonásnak nagy része nagyon szomorú volt.

Közjátéknak Nabukodonozort mutatták be, akinek testét mindenütt díszes vértek és pajzsok borították. Erről a díszletről későbbi magyarázatban beszélünk.

Az ötödik felvonásban közölték a királyfival, hogy mi történt jövendő menyasszonyával a mórnál. Ő először apjánál jelentkezett azzal a kérelemmel, hogy a lányt ne hagyják így a sorsára. Apja engedett is neki, s először követeket küldött a lányhoz, hogy betegségében és fogságában vigasztalják, ugyanakkor azonban meggondolatlanságára is felhívják a figyelmét. A lány azonban nem akarta meghallgatni a követeket, hanem beleegyezett, hogy a mór ágyasa legyen, ami meg is történt, s amit a királyfival is közöltek.

Ekkor egy bohóccsoport lépett fel. Mindegyiknél varázsvessző volt; ezekkel egy szempillantás alatt nagy földgömböt csináltak, majd éppoly hirtelen újra feloszlatták. Ez szép, szórakoztató mutatvány volt.

A hatodik fejezetben a királyfi harcra hívta a mórt. A mór meg is jelent, s holott a királyfi agyonütötte, mindenkinek úgy tűnt, hogy a királyfi is meghalt. Végül mégis magához tért, megszabadította menyasszonyát, s menyegzőre készült, miután a lányt udvarmestrére és udvari lelkészére bízta.

Az előbbi azonban a lányt megkínozta, mire a lelkész vette át a szerepet, s ő is oly rendkívül gonosz volt hozzá, hogy úgy tűnt, mintha ebben mindenkit túl akarna szárnyalni, míg meg nem hallotta ezt a királyfi, s gyorsan el nem küldött valakit, hogy véget vessen a pap erőszakoskodásának, s a menyasszonyt fel lehessen ékesíteni a menyegzőre.

Ezután a felvonás után egy életnagyságú mesterséges elefántot vezettek elő, hátán nagy építménnyel és zenészekkel. Ezt mindannyian nagyon megcsodáltuk.

Az utolsó felvonásban a vőlegény olyan pompával és díszben jelent meg, hogy szinte hihetetlen, s csodálkozva gondolkoztam el azon, hogyan lehetséges ez egyáltalán. A menyasszony éppolyan díszesen jelent meg, mire az egész nép kiabálni kezdett, hogy „Éljen a vőlegény, éljen a menyasszony!”

Ezzel a benyomást keltő színdarabbal kívánt mindenki királyunknak és királynőnknek minden jót és boldogságot, ami szemmel láthatóan nagyon tetszett is nekik. Végül a színészek ünnepélyes menetbe sorakoztak a színpadon, s a következőt énekelték:

I

Idő kedves jóvoltából

nagy örömet okoz nekünk

királyunknak menyegzője,

ujjongunk és énekelünk:

boldogságot, békét annak,

aki szerezte ezt nekünk.

II

Szép menyasszonyt, akire mi

olyan soká várakoztunk,

hozzá adják, s megkapjuk mi,

amire még vágyakoztunk.

`dvösség hát mindenkinek,

aki látja, mit várhatunk.

III

Jó szülőktől, akik soká

őrizték őt, el is kérjük:

dicsőséggel szaporodjon,

s ezer sarjadjon belőlük.

A színészek ezzel elvonultak, s a királyi személyek örömmel nyilvánították tetszésüket. Közelgett az est, s így rangunk sorrendjében elvonultunk a királyi személyeket követve a csigalépcsőn a már említett terembe, ahol gazdagon megterített asztalok vártak ránk.

Most hívtak meg először a királyi asztalhoz minket. A kis oltárt a terem közepére állították, s ráhelyezték a királyi jelvényeket. A királyfi nagyon barátságosan viselkedett velünk szemben, de igazán felderülni nem tudott, s holott néha beszélt velünk, többször hallhatóan sóhajtott, ami miatt a kis Cupido sokat csúfolódott és tréfálkozott.

A királyok és királynők is nagyon komolyak voltak, az öreg király feleségén kívül, aki most ragyogóan nézett ki. Ennek az okát nem tudtam kitalálni.

A királyi személyek időközben leültek az első asztalhoz. A következőnél csak mi ültünk, a harmadiknál pedig néhány előkelő Leány. A többi uraknak és lányoknak a felszolgálással kellett foglalkozniuk. Mindez olyan derűs nyugalommal, komolyan és csendben folyt le, hogy alig merek róla beszélni is. Azt viszont meg kell említenem, hogy a királyi személyek az étkezés idejére ragyogóan hófehér ruhákba öltöztek. Az asztal fölött a már említett nagy, arany korona függött, melynek már a drágakövei is eléggé kivilágították volna a termet. Továbbá minden gyertyát az oltáron levőnél gyújtottak meg, hogy azonban ez miért történt, azt nem tudnám megmondani. Mindenesetre megfigyeltem, hogy a királyfi többször küldött ennivalót az oltáron lévő fehér kígyónak, amin elgondolkoztam.

Az ünnepélyes étkezésen majdnem minden fecsegés a kis Cupidótól eredt, aki a többieket sem, de különösen engem nem hagyott nyugton, s újra meg újra kitalált valami furcsaságot. A hangulat azonban nem volt valami vidám; minden olyan csendes volt, ami miatt képzeltem be magamnak, hogy valami nagy veszélyben lehetünk. Zene sem hallatszott, s ha kérdeztek minket, akkor röviden kellett válaszolnunk, majd csendben maradnunk. Szóval minden oly különös volt hogy kitört rajtam a verejték, s biztos vagyok, hogy a legnagyobb önuralommal rendelkező embernek is elmehetett a bátorsága.

Amikor az étkezésnek majdnem vége lett, a királyfi megparancsolta, hogy adják oda neki az oltáron fekvő könyvet, s felütötte. Még egyszer megkérdeztetett minket egy öreg emberrel, hogy örömben és fájdalomban is hűek akarunk-e maradni hozzá. Amikor ezt reszketve bizonygattuk, szomorú hangon hozzátette, hogy írásban is leköteleznénk-e magunkat neki, amit persze nem utasíthattunk vissza. Ennek így kellett lennie.

Erre egyik a másik után állt fel, s írta be a nevét a könyvbe. Amikor ez megtörtént, odavitték a kristálykutat és egy kristálypoharat, amelyből egymás után minden királyi személy ivott. Ezután nekünk is átnyújtották, majd a többieknek is. Ezt a hallgatás italának nevezték.

Erre minden királyi személy kezet fogott velünk, s kijelentették, hogy ha nem maradunk hűek hozzájuk, akkor soha többé nem látjuk őket, ami igazán a könnyekig meghatott minket. Előljárónőnk azonban nevünkben újra megerősítette hűségeskünket, amivel végül a királyi személyek meg voltak elégedve.

Most egy harangocska hangja csendült fel, amire a királyi személyek annyira elsápadtak, hogy mi is majdnem teljesen elveszítettük a bátorságunkat. Fehér ruhájukat erre levetették, s újra feketébe öltöztek, sőt, az egész teremben is mindenütt fekete bársonyokat aggattak fel, a padlót is meg a menyezetet is letakarva. Mindez már elő volt készítve. Amikor az asztalokat is félre rakták, mi is fekete ruhákat öltöttünk és körbe ültünk a padokra; elnöknőnk is újra bejött. Hat fekete szemkötőt hozott, amivel bekötötte a királyi személyek szemét. Amikor ezek már nem láthattak semmit, a szolgák gyorsan hat fedett koporsót hoztak a terembe, mialatt egy alacsony fekete széket állítottak középre. Végül nagy, koromfekete ember lépett a terembe éles bárddal a kezében. Először az öreg királyt vezette középre, s gyorsan levágta a fejét, amelyet fekete kendőbe csavartak. A vért azonban nagy arany kehelyben fogták fel; ezt mellé tették a koporsóba, majd lefedték és félretolták.

Így jártak a többiek is, úgyhogy már azt hittem, én következem. Nem így lett azonban, hanem alig fejezték le a hat személyt, a fekete ember kiment a teremből egy másik kíséretében, aki aztán őt is lefejezte az ajtó előtt, fekete fejét a bárddal együtt visszahozta és egy kis ládába helyezte.

Ez valóban véres menyegzőnek tűnt nekem, mivel azonban nem tudhattam, hogy mi vár még ránk, zaboláznom kellett gondolataimat, míg többet tudunk meg róla.

Előljárónőnk, a Leány, megnyugtatott minket, amikor látta, hogy néhányan félelmükben sírni kezdtek.

- Mert - mondta - ezeknek az élete most a ti kezetekben van; ha követtek engem, akkor az ő halálukból sokaknak lesz élete.

Aztán kituszkolt minket, hogy menjünk aludni és ne nyugtalankodjunk, mert bizonyára mindennek jó vége lesz. Mindegyikünknek jó éjszakát kívánván még bejelentette, hogy ma éjjel a halottaknál kell őrködnie. Így aztán apródja mindenkit a hálókamrájába vezetett.

Az én apródom soká beszélgetett velem mindenféléről, amire gyakran visszagondolok, mert nagyon csodálom az eszét. Valójában azonban alvásra akart ösztönözni, s amikor ezt észrevettem, úgy tettem, mintha mélyen aludnék. Elaludni azonban nem tudtam, mert nem tudtam elfelejteni a lefejezetteket.

Szobám a nagy tóra nyílt, s mivel ágyam az ablaknál állt, jól beláthattam a terepet. Éjfélkor, mihelyt tizenkettőt ütött az óra, hirtelen nagy tüzet láttam a tavon. Félelmemben gyorsan kinyitottam az ablakot, hogy lássam mi történik. A távolból hét hajót láttam közeledni, tele lámpával, fényesen kivilágítva. Minden hajó fölött egy láng lebegett, imbolygott ide-oda, s néha le is ereszkedett; ezek véleményem szerint a lefejezettek szellemei lehettek. A hajók lassan közeledtek a parthoz, s láttam, hogy mindegyiken csak egyetlen hajós van. Azt figyeltem meg, hogy amikor parthoz értek, Leányunk fáklyával megy eléjük, mialatt a hat zárt koporsót és a ládát is utána vitték, s elosztották a hajókra, mindegyikre egyet-egyet. Gyorsan felébresztettem apródomat is, aki hálás volt ezért, mivel az egész napi lótás-futás miatt olyan fáradt volt, hogy ezt a jelenetet - habár ismerte - elaludta volna.

Alig kerültek fel a koporsók a hajókra, amikor minden világosságot eloltottak. A hat láng visszament a tavon át, s így minden hajón csak egy világosság őrködött. Néhány száz őr helyezkedett el a parton, s a Leányt visszaküldték a kastélyba, ahol ő mindent gondosan lezárt. Megértettem, hogy nem lesz újabb esemény, s meg kell várnom a reggelt.

Így újra nyugalomra tértünk. Társaim közül csak az én szobám nézett a tóra, s így csak én láthattam mindezt. Most már én is fáradt voltam, s számos gondolat közepette álomba merültem.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,