Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II

Az ötödik nap

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II


Az éjszakának vége volt, és az oly régen várt nap felkelt már, amikor gyorsan kiugrottam ágyamból, inkább az eseményekre kíváncsian, mintsem azon gondolkozva, hogy eleget aludtam-e. Miután felöltöztem és szokás szerint lementem a lépcsőn, az idő még korainak mutatkozott, mert még senkit sem találtam a teremben. Megkértem hát apródomat, hogy a kastélyban sétálva legyen a vezetőm, s mutasson valami érdekeset. Mint mindig, most is azonnal kész volt erre, s néhány lépcsőn föld alatti súlyos vasajtóhoz vezetett, amelyen nagy rézbetűkkel a következő állt:



Ezt leírtam kis noteszembe. Miután az ajtó megnyílt, apródom kézen fogva vezetett át a teljesen sötét folyosón egy másik ajtóhoz, melyet csak kötél tartott, mert - mint apródom mondta - az ajtót a koporsók kihozása végett nyitották ki tegnap, s még nem zárták be újra.

Beléptünk, s a leggyönyörűbb dolgot láttam meg, amit a természet valaha is alkotott. A boltozatnak nem volt más fényforrása, mint néhány különösen nagy karbunkulus. Megtudtam, hogy ez a királyi kincs. A legpompásabb és legnemesebb azonban egy sír volt középen. Rendkívül elcsodálkoztatott, hogy nagy értéke ellenére nem őrizték szigorúbban. Apródom azt felelte, hogy minden okom megvan a bolygóimnak hálásnak lenni, melyek befolyása miatt megláthatom ezeket a dolgokat, amelyeket a király szolgáin kívül ember szeme még nem látott.

A sír háromszögletű volt, középen fényesre csiszolt rézüsttel; minden más tiszta aranyból és drágakőből állt. Az üstben egy angyal állt, karjaiban ismeretlen fával. Erről állandóan víz csepegett az üstbe. Amikor a fáról gyümölcs esett le, akkor az is vízzé vált, és tovább folyt a mellette álló három kis aranytálba. Ezt az oltárt három állat tartotta: sas, bika és oroszlán, melyek rendkívül értékes alapzaton álltak.

Megkérdeztem apródomat, mit jelent mindez. Ő azt mondta, hogy itt van eltemetve Vénusz, a szép asszony, aki sok jelentős embernek tette tönkre a boldogságát, dicsőségét, áldását és birtokát. Ezután egy réz csapóajtóra mutatott:

- Ha tetszik, itt tovább mehetünk lefelé.

- Én mindig követlek - feleltem, s lefelé lépkedtem a lépcsőn. Lent teljesen sötét volt, de az apród kinyitott egy kis dobozt, amelyben örök mécses égett. Ezzel meggyujtott egyet a mellette fekvő fáklyákból, amire komolyan megijedtem, s megkérdeztem, hogy szabad-e ezt tennie. Azt felelte:

- Mivel a királyi személyek még nyugszanak, semmitől sem kell tartanom.

Ekkor pompás, lefüggönyözött ágyat láttam, melynek elhúzta az egyik függönyét, s a takarót is megemelte. Ott láttam Vénusz asszonyságot feküdni teljesen mezítelenül, oly szépen és bájosan, hogy földbe gyökerezett a lábam, s most sem tudom, hogy szobor feküdt-e ott vagy halott ember, annyira mozdulatlan volt, de megérinteni nem mertem. Erre újra betakarta, s a függönyt is behúzta. Nekem azonban az volt az érzésem, hogy még mindig látom.

Ekkor az ágy mögött táblát fedeztem fel, amelyen ez állt:



Megkérdeztem apródomat, hogy micsoda írásjelek ezek, de ő csak nevetett, s megígérte, hogy később megtudom. Aztán eloltotta a fáklyát, s újra felmentünk. Ott minden ajtót alaposan megnéztem, s felfedeztem, hogy minden sarokban egy piritből lévő világosság égett, amit az előbb nem vettem észre, mert a tűz olyan világos volt, hogy inkább kőre hasonlított, mint gyertyára. Ez a tűz szüntelenül olvasztotta a fát, mely mégis újra meg újra gyümölcsöt hozott.

- Halljad - mondta apródom -, hogy fülem hallatára mit mondott Atlasz a királynak: Ha a fa teljesen elolvad, akkor Vénusz újra fel fog ébredni, s egy király anyja lesz.

Alig fejezte be ezt, s még többet is mondott volna, amikor a kis Cupido repült be. Jelenlétünk meglepte, de amikor észrevette, hogy halálra sápadtan szeretnénk a földbe süllyedni, mégis nevetnie kellett, s azt kérdezte tőlem, hogy mi a csoda hozott engem ide. Azt feleltem, hogy a kastélyban eltévedtem, míg apródom itt talált meg végül, s azt remélem, hogy nem gondolnak rosszra.

- Akkor jól van, kiváncsi öregúr - mondta Cupido -, mert rosszul járhatnék, ha ezt az ajtót felfedeztétek volna. Jobban kell majd vigyáznom. Mire nagy lakatot akasztott a rézajtóra, amelyen éppen az előbb jöttünk fel.

Hálát adtam Istennek, hogy Cupido nem talált meg korábban, s apródom még jobban örült, hogy így kihúztam a csávából.

- Nem hagyhatom azonban büntetlenül - mondta Cupido -, hogy drága anyámon csaknem rajtaütöttetek.

Ezzel egyik nyila végét az egyik tüzecskébe tartotta, míg egy kicsit meg nem melegedett, s megszúrta vele a kezemet. Nem nagyon ügyeltem rá, mert örültem, hogy nagyobb veszély nélkül úsztuk meg a dolgot.

Időközben társaim is felkeltek és a terembe sereglettek. Hozzájuk szegődtem, s úgy tettem, mintha én is most keltem volna fel. Miután Cupido mindent jól elreteszelt, szintén csatlakozott hozzánk, s meg kellett neki mutatnom a kezemet. Volt még rajta egy csepp vér, amin jót nevetett, mialatt a többieket figyelmeztette, hogy jól vigyázzanak rám, mert nemsokára eljön a napjaim vége. Csodálkoztunk, hogy Cupido olyan vidám tudott lenni, s a tegnapi nap eseményei nem szomorították el. Mert szomorúságnak nyomát sem láttuk rajta.

Ezalatt a mi vezetőnk, a Leány is felkészült az útra, fekete bársonyba öltözvén, elengedhetetlen babérágával. Az ő Leánykíséreténél is babérágak voltak.

Amikor minden elkészült, a Leány innivalóval kínált meg minket, hogy aztán felkészüljünk a menyegzői menetre. Nem várakoztunk sokáig, hanem követtük az udvarra. Ott hat koporsó feküdt. Társaim azt gondolták, hogy a királyi személyek vannak bennük. Én átláttam a komédiát, de nem tudtam, hogy mi lesz a többiekkel. Minden koporsónál nyolc álarcos férfi állt. Mihelyt a szomorú és engem mélyen megrendítő zene megszólalt, a férfiak felemelték a koporsókat, s rangunk sorrendje szerint követnünk kellett őket az ismert kertbe, melynek közepén hét oszlopon nyugvó faépületet emeltek gazdagon díszített eresszel. Belül hat sírgödör ásítozott, s mindnél egy kő feküdt. Középen azonban kerek, középen lyukas, magas kő állt.

Ezekbe a sírokba eresztették le a koporsókat sok szertartással, rátolták a köveket és jól lezárták őket. Középen a kis ládának kellett állnia. Ezzel társaimat becsapták, mert azok nem hihettek mást, mint hogy a halottak fekszenek bennük. Fent nagy zászló függött egy főnix ábrájával; valószínűleg azért, hogy még jobban becsapjanak minket. Hálát adtam Istenemnek, hogy többet láttam a többieknél.

A temetés után a Leány a középső kőre állva rövid beszédet mondott, melyben azt ajánlotta, hogy szívleljük meg ígéretünket, maradjunk hűek, ne riadjunk vissza mindattól, ami vár ránk, hanem segítsünk az eltemetett királyi személyeket újra életre kelteni, aminek érdekében haladéktalanul Olimposz tornyához kell utazni és a helyes és szükséges orvosságot elhozni.

Ebbe azonnal beleegyeztünk, s egy másik ajtón keresztül követtük a Leányt a tópartra, ahol már várakozott a hét üres hajó. A leányok rájuk erősítették babérágaikat, s miután elosztottak minket a hajókra, Isten nevében elindítottak, s utánunk néztek, míg el nem tűntünk a szemük elől. Aztán az őrökkel együtt visszamentek a kastélyba.

Minden hajónkon nagy zászló lobogott, s egy különös jel. A hét hajó közül ötön az öt szabályos mértani ábra díszelgett, mindegyiken másik. Az én hajómon, melyen a Leány is ült, gömb ékeskedett. Így bizonyos sorrendben hajóztunk. Minden hajón csak két hajós volt.

Elől az „a” jelzésű hajó vitorlázott, melyben véleményem szerint a mór feküdt. Fedélzetén tizenkét zenész játszott, különösen szépen, s a hajó jele a piramis volt.

Aztán három következett egymás mellett, „b”, „c” és „d”, amelyeken mi tartózkodtunk. Én a „c”-ben ültem. Középen a két legnagyobb és legszebb hajó ment, „e” és „f”. Azokban nem volt ember, hanem sok babérággal voltak feldíszítve, s jelük a Nap és a Hold volt. A menetet a „g” hajó zárta le, melyben 40 leány ült.

Miután átkeltünk a tavon, egy szoroson kijutottunk a tengerre. Ott már várt ránk minden szirén, hableány és tengeri istennő, akik azonnal vízitündért küldtek hozzánk, hogy átnyújtsa ajándékukat a menyegző alkalmából.

Ez nagy, gyönyörű, értékes foglalatba illesztett igazgyöngy volt, kerek és fényes, amilyet sem a mi világunkban, sem az új világban nem látott még senki.

A Leány örömmel átvette, mire a vízitündér megkérte, hogy álljunk meg egy pillanatra, s hallgassuk meg a zenéjüket, amibe a Leány szívesen beleegyezett. A két nagy hajót középre állította, s a többit ötszög formájában állította köréjük. c

b d

e f

g a

A vízitündérek és sellők ekkor körülvettek, s bájos hangon énekelni kezdtek:

A világon sincs nemesebb,

mint a szép-jó szeretet.

Istennel is eggyé lészen,

ki jóbarát, tettre készen.

Hogy a királynak is tetsszen,

csendüljön fel éneketek.

Kérdezünk - ti feleljetek!

Miből lett a kezdetetek?

Szeretetből.

Mit adtak vissza a kegyelmek?

Szeretetet.

Miből lettünk születettek?

Szeretetből.

Mi nélkül lennénk elveszettek?

Szeretet nélkül.

Mi nemzett hát mindőnket?

A szeretet.

Mi szoptatott bennünket?

A szeretet.

Mivel tartozunk szülőnknek?

Szeretettel.

Miért ilyen türelmesek?

Szeretetből.

Mivel leszünk győzelmesek?

Szeretettel.

Hogy találunk szeretetet?

Szeretettel.

Mi tűnik ki jó tettekkel?

A szeretet.

Mi egyesíti a kettőt?

A szeretet.

Énekeljünk mindannyian

szeretetet dicsőítve.

Így lesz ez is királyunknál

királynőnknél gyarapítva.

Testük itt van, lelkük oda.

Ha megéljük - Isten adja -

ahogy a szeretet ereje

őket elválasztotta,

úgy fogja a kettőt újra

a szeretet erős lángja

szerencsésen összehozni.

Akkor ez a szenvedés már

nagy örömre fog változni,

sok-sok ezer fiatalnak

örök valóságot hozni.

E nagyon dallamos és harmonikus ének után már nem csodálkoztam, hogy Odüsszeusz betömte társai fülét, mert a legszerencsétlenebbnek éreztem magamat, hogy a természet nem tett engem is ilyen pompás teremtménnyé. A Leány azonban gyorsan elbúcsúzott, s indulásra adott parancsot. Így a vízitündérek is szétszéledtek a tengerben, miután hosszú piros szalagot kaptak ajándékba. Itt észrevettem, hogy Cupido nálam is kezdett mesterkedni, ami nem vált éppen dicsőségemre. Mivel azonban az olvasó az én elérzékenyedésemből semmit sem tanulhat, ezt nem részletezem tovább. Ez volt a seb, amelyet az első könyvben álmomban a fejemen kaptam. Mindenki szívlelje meg a figyelmeztetésemet, hogy ne időzzön szükség nélkül Vénusz ágyánál, mert Cupido ezt nem állja.

Néhány óra múlva, amikor kellemes beszélgetések közepette jókora utat tettünk meg, feltűnt Olimposz tornya. A Leány ezért parancsot adott, hogy néhány lövéssel jelezzük érkezésünket, amit meg is tettek. Nemsokára láttuk, hogy nagy fehér zászlót húztak fel, és egy kis aranyozott hajót küldtek elénk. Ahogyan közelebb ért, láttuk, hogy egy öreg ember ül benne, a toronyőr, néhány fehérbe öltözött szolgával. Barátságosan fogadott, s a toronyhoz vezetett minket.

Ez a torony egy teljesen négyszög alakú szigeten állt, melyet olyan erős és széles sánc vett körül, hogy 260 lépést számoltam meg, míg átértem rajta. Belül pompás rét terült el, sok kertecskével, melyekben különös és számomra ismeretlen gyümölcsök teremtek. Ezután újra fal jött a torony körül.

Maga a torony úgy nézett ki, mintha hét kerek tornyot építettek volna egybe. A középső valamivel magasabb volt a többieknél. Belül is egymásba torkolltak, s hét szintjük volt egymás fölött.

Amikor a torony kapuihoz értünk, kissé oldalra vezettek minket, hogy - úgy vettem észre - a koporsókat észrevétlenül vihessék be a toronyba; a többiek azonban nem tudtak erről. Mihelyt ezt is elintézték, minket is bevezettek a nagyszerűen kifestett toronyba. Sok szórakozásra azonban nem adhatott alkalmat, mert laboratórium volt. Itt kellett nekünk mindenféle fűszert, drágakövet és más anyagot megmosni, majd ezeknek különböző leveit és kivonatait kis kémcsövekbe tölteni, s így adni át tárolásra. Leányunk is olyan szorgalmasan dolgozott, hogy mindegyikőnknek tudott elég munkát adni. Ezen a szigeten tehát keményen kellett dolgoznunk, míg mindent előkészítettünk, amire szükség volt a lefejezett testek felélesztéséhez.

Később megtudtam, hogy ezalatt az első helyiségben három leány a tetemek mosásával foglalkozott szorgalmasan.

Amikor mindezzel az előkészülettel készen lettünk, nem hoztak mást nekünk, mint egy kis levest és bort, amiből megértettem, hogy ide nem szórakozni jöttünk. A munkanap végén csak matracokat tettek a földre, amelyekkel meg kellett elégednünk.

Aludni nem volt nagy kedvem, s így sétálni mentem a kertekbe. Végül a sáncokhoz is eljutottam, s mivel felhő nem volt, a csillagos ég szemléletébe merültem. Véletlenül nagy kőlépcsőhöz értem; ez felvezetett a sáncra. A hold is világosan sütött, s így bátorkodtam felmenni. A tenger teljesen nyugodt és csendes volt. Időmet tehát az asztronómián való elgondolkozással töltöttem. A bolygók állását ezen az éjszakán olyannak találtam, amilyen nem lesz hamarjában.

Jóideig néztem ki a tengerre, s amikor tizenkettőt ütött az óra, láttam a távolból a hét lángot jönni, és a torony csúcsához menni. Emiatt kissé félni kezdtem, mert mihelyt a lángok leereszkedtek, a szél kezdte a tengert felkorbácsolni. A holdat is felhők takarták el, s örömteli szemlélődésem olyan félelemmel végződött, hogy alig volt időm megtalálni a lépcsőt és visszamenni a toronyba. Hogy a lángok maradtak-e, vagy újra eltűntek, azt nem tudom megmondani, mert a vaksötétbe nem mertem többé kimenni. Matracomra feküdtem, s laboratóriumunk kútjának kedves csobogásánál nemsokára elaludtam.

Így az ötödik nap is csodákkal végződött.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,