Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II

A hatodik nap

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II


Reggel, miután felköltöttük egymást, összeültünk beszélgetni és gondolkodni, hogy mi lesz ennek az eredménye. Egyesek azon a véleményen voltak, hogy a megölt testek mind életre kelnek majd, mások azt hangoztatták, hogy az öregek pusztulásának kell a fiataloknak nemcsak életet, hanem a növekvés és szaporodás erőit is visszaadnia. Megint mások azt gondolták, hogy nem is őket fejezték le, hanem másokat helyettük. Amikor már elég sokáig beszélgettünk így, bejött az öreg, üdvözölt minket, utánanézett, hogy minden készen van-e és a folyamatok eléggé előrehaladtak-e. Mivel olyan szorgalmasak voltunk, hogy nem lehetett semmi kifogása, minden kémcsövet összeszedett és egy kis ládába rakott.

Nemsokára néhány legény jelent meg több létrával, kötelekkel és szárnyakkal. Mindent letettek elénk és távoztak. Erre azt mondta az öreg:

- Szeretett fiaim, ezeknek a dolgoknak egyikét mindegyikőtöknek mindig magával kell hordoznia. Tőletek függ, hogy magatok akartok-e választani, vagy kisorsoljuk őket.

Azt mondtuk, hogy inkább választani szeretnénk.

- Nem - felelt erre -, akkor a sors döntsön.

Erre három cédulát csinált. Az egyikre létrát írt, a másikra kötelet, a harmadikra szárnyat. Ezeket egy kalapba tette, s mindegyikőnknek húznia kellett egyet. Kinek mi jutott, azzal kellett megelégednie. Aki kötelet kapott, azt hitte, hogy a legjobban járt; én meg létrát kaptam, ami nagyon bosszantott, mert tizenkét láb hosszú volt, meglehetősen nehéz, s szüntelenül cipelnem kellett, míg a többiek kötelüket minden további nélkül a derekuk köré tekerhették. Az öreg a harmadik csoport tagjaira meg oly ügyesen erősítette rá a szárnyakat, mintha belőlük nőttek volna.

Aztán elzárt egy csapot, hogy a kút ne folyjon, s el kellett tennünk középről. Miután mindent kihordott, magához vette a kis ládát és a kémcsöveket is, kiment, s maga mögött bezárta az ajtót. Azt gondoltuk, hogy most a toronyban foglyok vagyunk.

Nem telt azonban negyedórába sem, míg fölöttünk kerek nyílást nyitottak, melyen keresztül a Leányunkat láttuk meg. Jónapot kívánt, s arra kért, hogy menjünk fel.

Akinek szárnya volt, az hamar felkerült a nyíláson. Most már azt is tudtuk, hogy mire kell a létra. Akik azonban kötelet kaptak, azok jártak legrosszabbul. Mihelyt egy létrás felért, megparancsolták neki, hogy húzza fel a létrát. A többiek kötelét végül vashoroggal húzták fel, aztán maguknak kellett a kötélen felmászniuk, ami nem ment felhorzsolt kezek nélkül.

Amikor mind felértünk, a nyílást lezárták, s a Leány barátságosan fogadott minket.

Ez a terem olyan tágas volt, mint maga a torony, volt hat szép cellája, melyek valamivel magasabban feküdtek a teremnél. Három lépcsőn lehetett felmenni oda. Ezekre a cellákra osztottak el minket, hogy ott a király és a királynő életéért imádkozzunk.

Ezalatt a Leány ki- s bejárt az „a”-ajtón, míg készen nem lettünk. Alig lettünk készen a feladatunkkal, amikor a kis kapun tizenkét ember (akik azelőtt a zenészeink voltak), egy furcsa, hosszúkás dolgot hozott középre. Társaim csak kútnak tartották, én azonban észrevettem, hogy a tetemek feküsznek benne. A legalsó láda akkora nagy kocka volt, hogy abban hatan kényelmesen feküdhettek egymás fölött.

A tizenkettő ekkor kiment, felvették hangszereiket és bájos zenével kísérték be a Leányt és szolgálólányait a terembe.

A Leánynál egy ládikó volt, a többieknél csak ágak és kis lámpák, néhánynál égő fáklyák, melyeket nekünk nyomtak a kezünkbe. Ekkor az ábra szerint kellett a kút köré állnunk. A Leány először „a”-nál állt, szolgálói az ágakkal és lámpákkal körben körülötte „c”-nél, míg mi a fáklyákkal „b”-nél. A zenészek az „a”-vonalon álltak, a többi leány pedig a „d”-vonalon. Hogy ezek a leányok honnan jöttek, hogy éjszaka hozták-e ide őket, azt nem tudom, mert arcukat finom, fehér fátyol takarta, s így nem ismerhettem fel őket.

A Leány ekkor kinyitotta a kis ládát, s egy gömbölyű tárgyat vett ki belőle, mely duplán zöld taftba volt göngyölve. Ezt a felső üstbe helyezte, s letakarta fedővel, mely tele volt kis lyukakkal, s szegélye is volt. Erre ráöntött néhány folyadékot, amit tegnap készítettünk. A kút azonnal folyni kezdett. A folyadékot négy cső vezette az üstbe. A legalsó üstön sok kampó volt; ezekre erősítették a leányok olajmécseseiket, hogy melegítsék az üstöt és felforralják a vizet. Mihelyt a víz forrni kezdett, sok kis lyukon át a tetemekre csepegett, s olyan forró volt, hogy a tetemeket feloldotta és folyékonnyá tette. Hogy a felső, gömbalakú tárgy mi volt, azt társaim még nem tudták, én azonban megértettem, hogy a mór feje, amelytől a folyadékok a nagy hőséget kapják. A nagy üst körül, „b”-nél szintén sok lyuk volt, s a leányok ebbe dugták ágaikat, de nem tudom, hogy erre szükség volt-e, vagy csak a szertartás érdekében történt. Az ágakat azonban állandóan locsolta a kút, ami az üstbe csepegő nedvességet valamelyest sárgára festette. Csaknem két órahosszáig folyt a kút így magától, de idővel egyre gyengébben.

Időközben a zenészek elmentek, mi pedig a teremben sétálgattunk, melyet úgy rendeztek be, hogy nem mutatkozhattunk. Voltak itt táblák, festmények, óraművek, orgonák, szökőkutak, stb., semmit sem felejtettek ki.

A kút végül elapadt, amire a Leány arany gömböt hozatott. A kút alján volt egy csap, amin keresztül a forró cseppek által feloldott anyagokat, melyek közül néhány nagyon vörös volt, a gömbbe eresztette. Az üstben maradt folyadékot pedig kiöntötték. A kutat, mely sokkal könnyebb lett, kivitték. Hogy kint kinyitották-e, vagy a tetemekből maradt-e valami használható, azt nem tudom megítélni. Egyet azonban biztosan tudok: hogy a golyóban felfogott víz olyan nehéz volt, hogy hatan, vagy még többen is alig bírtuk volna megemelni, holott a gömb maga egy ember számára sem lehetett túl nehéz.

Miután nagy nehézséggel a gömböt is kivittük az ajtó elé, a teremben egyedül maradtunk.

Mivel észrevettem, hogy a fölöttünk lévő helyiségben járkálnak, megkerestem létrámat. Érdekes volt hallgatni társaim furcsa véleményeit a kúttal kapcsolatban. Mivel azt hitték, hogy a tetemek a kastély kertjében fekszenek, a folyamatokra nem tudtak magyarázatot találni. Én azonban hálát adtam Istennek, hogy időben felébredtem és mindent láttam, úgyhogy azt is jobban megértettem, amit a Leány tett.

Negyedóra múlva megemelték a tetőt a fejünk fölött, s megparancsolták, hogy menjünk fel, ami a szárnyak, létrák és kötelek segítségével újra meg is történt. Eléggé bosszantott, hogy a leányok más úton mehettek fel, nekünk meg annyit kellett fáradoznunk, el tudtam azonban képzelni, hogy ennek is megvan a különös oka, s hagynunk kellett, hogy az öregnek is legyen valami dolga. Szárnyas társaimnak persze csak akkor volt hasznuk a szárnyakból, mikor ezen a nyíláson kellett felmenniük.

Amikor mind felértünk, s a nyílást is elzárták, megláttam a terem közepén az arany gömböt erős láncon függeni. Ebben a teremben csak ablakok voltak, s az ablakok között egy-egy ajtó, mely azonban csak nagy tükröt takart. Ajtók és ablakok olyan ügyesen álltak egymással szemben, hogy amikor egy ablakot kinyitottak a Nap sugarainak (ez akkor rendkívül fényesen sütött), s a tükrök elől elhúzták az ajtókat, úgy tűnt, hogy az egész teremben mindenütt csak napok vannak. Ezek a tükrözött sugarak aztán mind a középen függő fényesre csiszolt gömbre vetítődtek, mely olyan ragyogást árasztott a teremben, hogy nem tudtunk ránézni, s kifelé kellett néznünk, míg a gömb eléggé fel nem tüzesedett, s a kívánt állapotba nem került.

Meg kell mondanom, hogy ezekben a tükrökben a legcsudálatosabb dolgokat láttam, amit a természet valaha napvilágra hozott. Mindenhonnan napok sütöttek, a középen levő gömb azonban ennek ellenére még fényesebben ragyogott, úgyhogy fényét, mint a Napét is, alig tudtuk egy pillanatra is elviselni.

A Leány végre megparancsolta a tükrök befedését és az ablak becsukását, hogy a gömb kissé lehűlhessen. Ez hét órakor történt. Úgy gondoltuk tehát, hogy jó lesz egy kicsit megpihenni, s reggelivel frissíteni magunkat. Ezt az étkezést újra nagyon filozófiainak nevezhetem, s túltáplálásunk veszélye fel sem merülhetett. De hiányról sem panaszkodhattunk. Az eljövendő öröm reménye ugyanis, mellyel a Leány állandóan vigasztalt minket, olyan vidámmá tett mindegyikünket, hogy nem riadtunk vissza semmiféle munkától és fáradságtól sem.

Az igazság kedvéért társaimról is meg kell mondanom, hogy magas származásuk és rangjuk ellenére soha sem gondoltak a saját konyhájukra vagy asztalukra, hanem minden élvezetük abban állt, hogy megismerjék ezt a kalandos természettudományt, s ezzel kapcsolatban az Alkotó bölcsességéről és mindenhatóságáról gondolkodhassanak.

E könnyű étkezés után újra munkához láttunk, mert a gömb eléggé lehűlt. Csak nagyon nehezen tudtuk a láncról leoldozni és a padlóra helyezni. Azon gondolkoztunk, hogyan szedhetnénk széjjel, mert azt a parancsot kaptuk, hogy középen osszuk ketté. Végül úgy gondoltuk, hogy egy éles gyémánt lenne a legjobb. Azzal nyitottuk hát ki, s nem találtunk már benne semmi vöröset sem, hanem egy szép, nagy, hófehér tojást. Nagyon örültünk, hogy ilyen jól sikerült, mert a Leány állandóan azon aggódott, hogy a héja esetleg még vékony.

Olyan örömmel álltuk körül ezt a tojást, mint a kotló a sajátjait. A Leány azonban gyorsan kivitette és maga is kiment, s - mint mindig - gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Hogy csinált-e kint valamit a tojással, vagy hogy titokban történt-e bármi is vele, azt nem tudom, de nem tartom valószínűnek.

Megint várnunk kellett egy negyedórát, míg megnyílt fölöttünk a nyílás, s eszközeinkkel felmehettünk a negyedik emeletre. Ebben a teremben nagy rézüstöt találtunk tele sárga homokkal, amit kis tűz melengetett. Ebbe tették a tojást, hogy teljesen kifejlődhessen. Az üst négyszögletes volt. Egyik oldalán a következő két sor állt nagy betűkkel:

O.BLI.TO.BIT.MI.LI.

KANT.I.VOLT.BIT.TO.GOLT.

A másik oldalon ez:

SANITAS.NIX.HASTA.

A harmadikon csak az volt, hogy:

F.I.A.T.

De hátul egész szöveget láttam:

QUOD.

Ignis:Aer:Aqua:Terra

SANCTIS REGUM ET REGINARUM NOSTR:

Cineribus.

Eripere non potuerunt.

Fidelis Chymicorum Turba.

IN HANC URNAM

Contulit.

Ao

Hogy itt a homokról vagy a tojásról van szó, azt tudósabb emberek döntsék el. Én a saját dolgomat végzem, s híradásomból nem hagyok ki semmit.

Tojásunk aztán készen lett, s kivettük az üstből. Nem kellett feltörnünk, mert a madár nemsokára megszabadította magát, s nagyon vidámnak mutatkozott, habár még véres volt és csúnya. Először a meleg homokra ültettük, s a Leány parancsára jól megkötöttük, mielőtt enni adtunk volna neki, mert egyébként - mondta a Leány - sok bajunk lenne vele. Amikor megkötöttük, meg is etettük. Tápláléka azonban nem lehetett más, mint a lefejezett emberek vére, amelyet a kikészített vízzel felhígítottak. A madár ettől oly gyorsan növekedett, hogy már megértettük a Leány figyelmeztetését. Olyan vadul és gonoszan csipkedett és karmolt, hogy ha elkaphatta volna egyikőnket, akkor nem sokat teketóriázott volna vele. Most már egészen fekete lett és vad, s így más táplálékot is hoztak neki; talán másik királyi személy vérét. Emiatt kihullottak fekete tollai, s hófehérek nőttek helyettük. Most már szelídebb is lett, de még mindig nem bíztunk benne. A harmadik eledel miatt tollai oly szépre kezdtek színesedni, amilyet még életemben soha nem láttam. Már rendkívül szelíd lett, s mindegyikőnkkel szemben nagyon barátságosan viselkedett, úgyhogy a Leány beleegyezésével elengedtük.

- Most úgy lesz rendjén - mondta a Leány -, hogy mivel a madár szorgalmas munkátok és öreg emberünk beleegyezése alapján elnyerte tökéletességét, ezt mi örömmel ünnepeljük is.

Erre megparancsolta, hogy hozzák be az ebédet, s pihenjük ki magunkat kissé, mert a legnehezebb feladatot megoldottuk és élvezhetjük teljesítményünk gyümölcsét. Elkezdtünk tréfálkozni egymással, de mivel még gyászruháinkban voltunk, ez örömünk láttán valamelyest nevetségesen hatott. A Leány állandóan kérdéseket tett fel nekünk, valószínűleg hogy kitalálja, melyikőnk segíthetne neki a következő munkánál legjobban. Leginkább olvasztásról beszélt, s tetszett neki, ha valamelyikőnk járatos volt a finom munkában és fogásokban, amikre az ilyen szakértőnek szüksége van.

Az ebéd csak háromnegyed óráig tartott, amit nagyobbrészt madarunkkal töltöttünk, mert őt állandóan a saját eledelével kellett etetni. Most már nem növekedett. Evés után nem maradt sok időnk emésztésre, mert miután a Leány a madárral elment, megnyitották nekünk az ötödik termet, ahová az ismert módon felmentünk, hogy felajánljuk szolgálatainkat.

Ebben a teremben madarunknak fürdőt készítettek, amit valami fehér porral úgy színeztek be, hogy tejnek látszott. Először hűvös volt, amikor a madarat beletették, amit ez kellemesnek tartott. Ivott belőle és játszadozott. Miután azonban a víz a lámpák miatt, amelyeket alá állítottunk, melegedni kezdett, legnagyobb fáradságunkba került a fürdőben tartani őt, úgyhogy végül tetőt tettünk az üstre, s csak a fejét hagytuk kibújni egy lyukon. Ebben a fürdőben kihullott minden tolla, s bőre oly sima lett, mint egy emberé. Más tekintetben nem ártott neki a hőség, amin csodálkoztam; mert ez a fürdő a tollakat maradéktalanul feloldotta, amelyek pedig a vizet kékre festették.

Végre levegőre engedtük madarunkat, mely magától kiugrott az üstből, s olyan fényesen sima volt, hogy öröm volt nézni. Mivel azonban eléggé vadnak mutatkozott, nyakörvet kellett rá tennünk lánccal, s úgy sétáltunk vele a teremben le- s fel.

Ezalatt az üst alá nagy tüzet gyújtottak, s a folyadékot elfőzték, míg kék kő lett belőle. Ezt kivettük és szétmorzsoltuk, majd másik kővel porrá is zúztuk, végül pedig a madár bőrét színeztük be vele. Most már csodásan nézett ki, mert teljesen kék volt, a feje kivételével, mely fehér maradt.

Munkánk ezzel ezen a szinten befejeződött, s miután a Leány elment a kék madárral, felhívtak minket, hogy a nyíláson menjünk fel a hatodik emeletre, amit meg is tettünk. Itt azonban nagyon nyomasztó érzés fogott el minket. Középen kis oltárt állítottak fel, mely a királyi terem oltárához hasonlított. Ezen az ott említett hat dolog állt, és a madár hetediknek. Először a kis kutat állították elé, melyből nagyot húzott. Ezután megcsípte a fehér kígyót, míg az erősen vérezni kezdett. Ezt a vért egy arany edényben kellett felfognunk, s a hevesen védekező madár szájába öntenünk. Akkor a kígyó fejét a kútba mártottuk, mire újra feléledt, koponyalakásába mászott és hosszú ideig nem mutatkozott.

Az éggömb ezalatt tovább forgott, míg be nem következett a várt konjunkció. Az óra éppen egyet ütött. Ezután újra együttállás jött létre, és az óra kettőt ütött, s miután végül a harmadik konjunkciót is észleltük, s ezt az óra harangocskája jelentette, a szegény madár maga tette fejét alázatosan a könyvre, hogy a közülünk kisorsolt személy levághassa. De egyetlen csepp vér sem folyt, míg fel nem lett vágva a melle. Innen a vér oly frissen és világosan buggyant elő, mintha rubinforrás lenne. Halála nagyon szíven ütött minket, de gondolhattuk, hogy egy meztelen madárnak nem sok hasznát vehettük, s így bele kellett törődnünk.

Az oltárról mindent félreraktunk, s a Leánynak segédkeztünk ott a madár hulláját a vele lévő táblával együtt az oltár világosságával meggyújtott tűzzel hamuvá égetni. Ezután a hamut többször is megtisztítottuk, s gondosan kis cédrusfaládába helyeztük.

Nem akarom eltitkolni, milyen tréfát eszeltek ki ellenem és három társam ellen. Miután szorgalmasan összegyűjtöttük a hamut, azt mondta a Leányzó:

- Uraim, itt a hatodik teremben vagyunk, s már csak egy vár ránk; fáradozásunk véget ér, s visszamegyünk a kastélyba, hogy nagyságos urainkat és hölgyeinket felébresszük. Szerettem volna, ha mindannyiótok viselkedését dícsérhettem volna nagyon tisztelt királyunk és királynőnk előtt, hogy számotokra megfelelő jutalmat vehessek át. Mivel azonban nagy sajnálatomra négy lusta és rest dolgozót találtam köztetek (ekkor rám és még háromra mutatott), s mert mindegyikőtöket szeretem és nem akarom átadni őket megérdemelt büntetésüknek, hogy szorgalmuk hiánya mégse maradjon megtorlás nélkül, elrendelem, hogy ez a négy az eljövendő és legnagyszerűbb hetedik feladatból kizárasson. Így Király Őfenségük előtt nem kell felelősségre vonni őket.

Nem is kell mondanom, hogy e szavak után milyen hangulatban voltam. Mert a Leány mindezt oly komoly arccal tudta bejelenteni, hogy mindegyikőnkön kitört a verejték, s a legszerencsétlenebb embereknek tartottuk magunkat.

Erre szolgálóleányainak egyikét (akikből most sok volt itt) a Leány elküldte a zenészekért, akiknek minket annyi gúnnyal kellett kitrombitálni az ajtón, hogy a nevetéstől maguk is alig tudták fújni hangszereiket. Különösen bosszantott, hogy a Leány a siránkozásunk, haragunk és türelmetlenségünk miatt kinevetett, s hogy társaink közül is többnek tetszett a bajunk.

De egészen másképpen jött minden. Mert mihelyt kívül voltunk az ajtón, a zenészek azt mondták, hogy ne búsuljunk, hanem kövessük őket a csigalépcsőn felfelé, amin a hetedik emeleten felül, a tetőre mehettünk, ahol az öreg ember is tartózkodott. Őt még nem láttuk. Kis, kerek tűzhely mellett állt, barátságosan fogadott, s szívből gratulált nekünk, hogy a Leány minket választott ki erre. Ijedelmünkről hallva hasát fogta a nevetéstől, hogy ilyen szerencse esetén el tudtuk veszíteni a jókedvünket.

- Tanuljátok meg ebből, szeretett fiak - mondta -, hogy az ember sohsem tudja, mennyire jót akar vele az Isten.

Ekkor a Leány is feljött kis ládájával, s miután mégegyszer jól kinevetett minket, a hamut másik edénybe téve, ládáját más anyaggal töltötte meg azzal a megjegyzéssel, hogy még a többi művészt kell egy kicsit orránál fogva vezetnie, tegyük, amit az öreg mond, s legyünk továbbra is szorgalmasak.

Ekkor lement a hetedik terembe, hogy oda hívja fel társainkat. Hogy kezdetben mit tett ott velük, azt nem tudhatom, mert nem csak nekik tiltották meg az események kibeszélését, hanem a saját feladatunk miatt sem tudtunk lenézni rájuk a hasadékokon.

Nekünk a hamut kellett az azelőtt kikészített vízzel elkeverni, míg folyékony kása lett. Ezután a tűzön megforrósítottuk, így forrón két kis formába öntöttük, s ezekben hagytuk kissé lehűlni.

Ezután volt időnk néhány hasadékot csinálni, s lenézni barátainkra, akik szintén tűzhely körül szorgoskodtak. Mindnek csővel kellett a tüzet fújni, s így mind fújdogálva álltak akörül, míg alig kaptak már levegőt, de azt hitték, hogy sokkal jobb sorsra jutottak nálunk. Ez a fújócskázás addig tartott, míg az öreg újra munkára nem hívott minket. Nem tudom tehát, hogy mit csináltak azután.

Kinyitottuk a formákat, s két ragyogó, áttetsző alakot láttunk, amilyet ember szeme még nem látott: fiúcskát meg kislányt, mindegyik csak négy láb hosszú volt. Az csodálkoztatott el legjobban, hogy nem voltak kemények, hanem puhán húsosak, mint az emberi testek. De élet nem volt bennük, s meg vagyok győződve róla, hogy Vénusz asszonyság ábrázolását is így csinálták. Ezeket az angyalian szép gyerekeket először atlaszselyem párnára fektettük, s addig néztük, míg a pompás jelenség egészen elcsendesített minket.

Az öregúr azonban beavatkozott, s azt a feladatot kaptuk, hogy az arany edényben felfogott madárvérből cseppenként csepegtessünk a figurák szájába. Ennek következményeként növekedni kezdtek, s holott kicsiny korukban is nagyon szépek voltak, növekedésük arányában még szebbek lettek. Ha lettek volna itt festők, akkor a természet alkotása láttán szégyelték volna minden művészetüket. Az alakok most már olyan nagyok lettek, hogy a párnákról fel kellett venni és fehér bársonnyal takart hosszú asztalra fektetni őket.

Az öreg azzal bízott meg minket, hogy fehér, dupla atlaszselyemmel takarjuk be őket a mellükig, amit kimondhatatlan szépségük miatt nem szívesen tettünk. Mire aztán a vért így elhasználtuk, felnőtt nagyságra növekedtek, s aranyszőke, göndör hajuk lett. Hozzájuk képest a korábban említett vénuszábrázolás semmivé törpült. De még nem volt bennük természetes melegség és érzés. Természetes és élénk színük ellenére mintegy holt képek voltak.

Mivel az öreg aggódott, hogy túl nagyra nőnek, nem volt szabad többet adnunk nekik, arcukat is betakarta kendővel, s az asztal köré fáklyákat rakatott.

Figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy ezeket a fáklyákat nehogy szükségesnek tartsa; az öreg ezzel csak azt akarta előlünk mintegy eltakarni, hogy mikor ereszkedik beléjük a szellemlélek. Nem is vettük volna észre, ha én nem láttam volna korábban már kétszer a lángokat. A többiek véleményét azonban rájuk hagytam, s az öreg sem tudta, hogy én többet láttam már. Az asztallal szemben egy padra küldött minket.

Nemsokára a Leány jelent meg a zenészekkel és minden szükséges tárggyal. Két szép köntöst hozott, amilyet a kastélyban sem láttam még soha, s nem tudok leírni sem. Azt hittem, hogy tiszta kristályból vannak, de puhák és átlátszatlanok voltak, s így többet nem mondhatok róluk. Ezeket egy asztalra tette, s miután leányszolgáit is a körben álló padokra ültette, elkezdett az öreg emberrel az asztal körül mindenféle mutatványokat produkálni, hogy félrevezessen minket.

Mindez, mint mondtam, a csodás alakú tető alatt történt. Ez a tető belülről hét félgömbből állt. A középső valamivel magasabb volt a többinél, fent kis kerek nyílással, amit társaim közül csak én vettem észre.

Sok ceremónia után hat szűz lépett be. Mindegyiknél trombita volt, melyeket zöld, világító anyaggal csavartak körül, mintha koszorúk lettek volna rajtuk. Az öreg kézbe vett egyet, s miután a fejeknél félrerakott néhány fáklyát és az arcokat is felfedte, a trombitát úgy tette az egyik test szájához, hogy széles nyílása pontosan a tető kis kerek lyuka felé nézett. Társaim mindig csak az alakokat, a testeket nézték, én azonban másra gondoltam. Mihelyt a hosszú csövön lévő zöldet vagy koszorút meggyújtották, láttam, hogy a tető nyílása feltárul, s világos tűzsugár lövell a csövön át a holttestbe. A nyílást ezután bezárták és a trombitát eltávolították.

Társaimnak úgy tüntették fel, mintha az élet az égő zöldnek a tüze segítségével ment volna a testekbe, mert mihelyt egy test megkapta a szellemlelket, azonnal nyíltak és csukódtak a szemei, holott a testek alig mozdultak.

Másodszor az öreg másik csövet tett a szájakra, s ezeket gyújtotta meg. Most a szellemet engedték le a csövön a testekbe. Ezt háromszor tették mindegyiknél, azután minden fáklyát eloltottak és félreraktak. Az asztal bársonyterítőjét rájuk terítették, s azonnal utazásra alkalmas ágyat is készítettek elő. Ebbe fektették őket, becsavarva, ahogyan voltak. Ott vették le róluk a takarókat, s egymás mellé fektették őket. A függönyöket behúzták, s így aludtak egy darabig.

Most a mi Leányunk számára is eljött az idő, hogy megnézze, mit tesznek művész barátaink. Náluk is minden rendben volt, s vidámak voltak, mert - ahogyan a Leány mondta nekem később - aranyat kellett megmunkálniuk, ami ugyan ehhez a szakhoz tartozott, de nem a legfontosabb, nem a legszükségesebb és nem a legjobb munka volt. Náluk is volt a hamunak egy része, amiért azt hitték, hogy az egész madarat az arany miatt csinálták, s a halottak ezáltal kapják majd vissza az életet.

Mi pedig csendben ültünk, s a házaspár felébredésére vártunk. Ez mintegy fél óráig tartott. Most a merész kis Cupido is megjelent, s miután üdvözölt minket, a függöny mögé repült, ahol kettőjüket addig piszkálta, míg fel nem ébredtek. Mindketten nagyon csodálkoztak, mert azt hitték, hogy lefejezésük pillanatától kezdve csak aludtak.

Miután Cupido felébresztette őket, s felismerték egymást, kijött onnan, hogy egy kicsit magukhoz térjenek, mialatt a tréfáit velünk folytatta. Végül be kellett hozni a zenészeket, hogy egy kicsit felvidítsák őket.

Nemsokára a Leány is bejött, s miután a királyt is meg a királynőt is alázatosan üdvözölte és kezet csókolt nekik, elővette az említett szép köntösöket, amelyeket magukra öltöttek, s így jöttek elő.

Két pompás széket is előkészítettek nekik, azokon foglaltak helyet, mire alázatos meghajlással köszöntöttük őket. A király nagyon megköszönte ezt, s újra biztosított minket a kegyelméről.

Már öt óra körül lehetett, s nem várakozhattak tovább. Miután mindent becsomagoltak, a fiatal királyi párt le kellett kísérnünk a csigalépcsőn, minden őr mellet és minden kapun át a hajóig. Néhány leánnyal és a kis Cupidóval a fedélzetre mentek, s oly gyorsan elhajóztak, hogy nemsokára nem is láttuk már őket. Később megmondták nekem, hogy sok nagy hajóval jöttek eléjük, s négy óra alatt sok mérföldet hagytak maguk mögött a tengeren.

Öt óra után a zenészek azt a feladatot kapták, hogy mindent vigyenek a hajókhoz, s készüljenek az indulásra. Mivel azonban ez a munka meglehetősen lassan haladt, az öreg előparancsolta rejtett katonáinak egy részét. Ezek eddig a sáncon belül tartózkodtak valahol, s mi nem láttuk őket. Ebből észrevettem, hogy a tornyot jól védték támadás ellen.

A katonák hamar elkészültek a poggyászunkkal, úgy hogy nem maradt más hátra, mint a vacsorázás. Amikor az asztalt megterítették, a Leány társainkhoz vezetett minket, s úgy kellett viselkednünk, mintha sajnálatra méltó helyzetben lennénk, s vissza kellett tartanunk a nevetést. Ők azonban újra meg újra összedugták a fejüket, holott többen sajnáltak is minket. A vacsoránál az öreg ember is velünk volt, s nagyon ügyelt ránk; senki sem mondhatott ugyanis valami értelmesebb dolgot anélkül, hogy ellent ne mondott volna, vagy ne javította volna ki, vagy mindenesetre bölcs tanulságot ne mondott volna hozzá. Ettől az embertől tanultam a legtöbbet, s jó lenne, ha mindeki őhozzá fordulna, s tanításait elfogadná; akkor sokkal kevesebb alkalommal járna rosszul.

Evés után az öreg a műgyűjteményébe vitt minket, mely itt-ott a sáncfalakba volt beépítve, s ahol a természetnek oly csodás alkotásait láttuk, és olyan dolgokat is, amit emberi ész készített a természet utánzására, hogy egy évig is elnézegettük volna. Sötét éjszakáig maradtunk ott gyertyafénynél.

Amikor aztán már több kedvünk volt aludni, mint tovább nézegetni, a falban levő kamrákra osztottak el minket. Ott nem csak rendkívül jó ágyakat találtunk, hanem a helyiség is oly szépen volt berendezve, hogy csodálkoztunk, mivel eddig oly sok viszontagságban volt részünk. Egy ilyen szobában élveztem a nyugalmat, s mivel aggodalomra alig volt már okom, a szakadatlan munkától el is fáradtam, s a tenger is csendesen morajlott, mély, jótékony álomba merültem. Tizenegy órától másnap reggel nyolc óráig álmodtam.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,