Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II

A hetedik nap

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II


Amikor nyolc óra után felébredtem és gyorsan felöltöztem, mindjárt a toronyhoz akartam menni, de a falban annyi sötét folyosó volt, hogy jóideig bolyongtam, míg megtaláltam a kijáratot. Ugyanígy jártak a többiek is. Végül a legalsó boltívben találkoztunk, ahol egészen sárga ruhákat kaptunk Arany Gyapjúnkkal együtt. A Leány bejelentette, hogy most az Arany Kő lovagjai vagyunk, amit eddig nem tudtunk.

Miután így elkészültünk és megreggeliztünk, az öreg mindegyikőnket egy-egy arannyal ajándékozott meg, melynek egyik oldalán a következő felirat díszelgett:

AR.NAT.MI.

(A művészet a természet szolgája)

a másik oldalon:

TEM.NA.F.

(A természet az idő gyermeke)

Figyelmeztetett, hogy sohase cselekedjünk vagy lázadozzunk az ellen, amit ez az érem mond.

Erre aztán a tengerhez mentünk, ahol hajóink olyan pompásan voltak felszerelve, hogy ha ezeket a dolgokat nem hozták volna ide máshonnan, akkor ez nem lett volna lehetséges. Tizenkét hajó volt, hat nekünk, hat meg az öreg úrnak. Az ő hajóiba egy csomó fegyverest ültetett, ő maga azonban hozzánk szállt be, ahol együtt voltunk. Az első hajóban a zenészek ültek, akikből az öreg úr is nyilván sokkal rendelkezett. Előre hajóztak, hogy szórakoztassanak minket. Hajóink az állatöv tizenkét jegyét viselték. Mi a Mérleg jegyében voltunk. A mi hajónkon sok máson kívül egy szép óramű is volt, mely minden percet mutatott. A tenger oly nyugodtan terült el, hogy az utazást különösen élveztük.

Mindent felülmúlt azonban a beszélgetés az öreggel, aki oly csodás történekkel feledtette velünk az idő múlását, hogy egész életemben szívesen hajóztam volna vele. Hajóink azonban gyorsan haladtak, mert alig voltunk két órája úton, a hajósok máris jelentették, hogy az egész tengeren csak úgy nyüzsögtek a hajók, amiről arra következtettünk, hogy elénk jönnek. Mihelyt ugyanis a szoroson bementünk a tóba, 500 hajót láttunk ott meg, melyeknek egyike csak úgy ragyogott az aranytól és drágakövektől. Ennek a fedélzetén ült a király és a királynő más magas rangú urakkal, hölgyekkel és szolgálóleányokkal.

Mihelyt látótávolságba értünk, a hajók mind elsütötték ágyúikat, s akkora lárma kerekedett már a trombiták és dobok miatt is, hogy a hajók csak úgy táncoltak a vizen. Amikor közelükbe értünk, körülvettek, s horgonyt vetettek.

Erre az öreg Atlasz lépett elő a király nevében, s rövid, de szép beszédet tartott, melyben szívélyesen üdvözölt minket, s tudakozódott, hogy készen van-e a királyi adomány.

Társaim csodálkozva kérdezték egymást, hogy ez a király hogyan támadt fel, mert azt hitték, hogy nekik kellene még életre kelteni őt. Rájuk hagytuk a dolgot, s úgy tettünk, mintha ezt mi is furcsállnánk. Atlasz beszéde után a mi öreg emberünk lépett elő, s valamivel bővebben nyilatkozott. A királynak és királynőnek boldogságot és sok utódot kívánt, majd egy kis díszes ládát adott át nekik. Nem tudom mi volt benne, de Cupidónak adták át megőrzésre, aki kettőjük között repkedett.

A beszéd után újra üdvlövések hangzottak el, majd egy darabig egymás mellett hajóztunk, míg el nem értük a partot, nem messze attól a kaputól, ahol először jöttem be. Itt megint nagy tömeg várt a királyi udvarból néhány száz lóval. Mikor partot értünk, a király és a királynő különösen barátságosan nyújtott kezet nekünk, s lóra kellett szállnunk.

Hadd kérjem meg az olvasót, hogy a következőket ne tartsa hencegésnek, hanem higgye el, hogy ha nem lenne fontos a velem szemben tanúsított megbecsülésről is hírt adnom, akkor hallgattam volna. Elosztottak minket a nemesek közé; a mi öreg urunknak és az én csekély személyemnek azonban a király mellett kellett lovagolnia, s vörös-keresztes, hófehér zászlót kellett vinnünk. A korom miatt választottak ki erre, mert hosszú ősz szakállunk és ősz hajunk volt. Ezen kívül a jeleimet is a kalapomra erősítettem, amit a királyfi hamar észrevett, s megkérdezett, hogy én vagyok-e az, aki ezeket a kapunál be tudta váltani. Alázatosan igennel feleltem, ő azonban nevetett, s kijelentette, hogy most már nem fontos udvariaskodni, mert én az ő apja vagyok. Aztán megkérdezett, hogy mivel váltottam be azokat, s megmondtam, hogy vízzel és sóval. Ezen csodálkozott, s azt kérdezte, hogy ki tett engem ilyen bölccsé, mire bátorkodtam elmondani neki kenyeremmel, a galambbal és a hollóval való kalandomat. Ez nagyon tetszett neki, s határozottan kijelentette, hogy ebben a dologban Isten nyilván nagyon kegyelmes volt hozzám.

Most az első kapuhoz értünk, ahol a kék ruhás őr állt, kezében kérvénnyel. Ahogyan engem meglátott a király mellett, átnyújtotta nekem kérvényét arra kérve engem, hogy az ő hűségét említsem meg a királynak. Először azonban érdeklődtem róla a királynál, aki megmondta, hogy ez egy híres és kitűnő asztrológus, aki a királyfi apjauránál mindig nagy becsben állt. Mivel azonban egyszer illetlenül viselkedett Vénusz asszonysággal szemben, s látta őt feküdni nyugágyán, büntetésül ezt a kaput kell őriznie, míg valaki meg nem váltja. Erre megkérdeztem, hogyan lehetne megváltani.

- Ha találnak valakit - mondta a király -, aki éppoly komolyan vétkezett, akkor annak kell átvennie az ő helyét.

A felelet szíven ütött, mert lelkiismeretem azt mondta, hogy ez a tettes én vagyok, de tartottam a számat, s odaadtam a kérvényt a királynak. Amikor elolvasta, annyira megijedt, hogy a királynő is észrevette, aki mögöttünk lovagolt Leányunkkal és a másik királynővel, akiről a súlyok felakasztásánál volt szó, s megkérdezte, hogy mi áll a kérvényben. A király azonban úgy tett, mintha a dolog nem lenne jelentős, a kérvényt eltette, s másról kezdett beszélni, míg három óra felé megérkeztünk a kastélyba. Ott leszálltunk a lovakról, s a királyt bekísértük az Ő Termébe.

A király rögtön magához hívatta Atlaszt egy kis szobába, s megmutatta neki a kérvényt. Atlasz azonnal visszalovagolt a kapushoz, hogy részletesebben kikérdezze. A királyfi és felesége, meg a többi urak, hölgyek és leányok helyet foglaltak. Ekkor Leányunk nagyban dícsérni kezdte szorgalmunkat, fáradozásunkat és munkánkat, s királyi jutalmat kért, nekünk meg azt is, hogy ő is élvezhesse közvetítő munkája gyümölcsét.

Majd az öreg is felállt, s kijelentette, hogy a Leány az igazságot mondja, s helyes lesz, ha mindkét felet kielégítik. Ezután egy időre vissza kellett vonulnunk, úgy határoztak, hogy mindenkinek teljesítik egy kívánságát, s nem kételkednek, hogy belátók vagyunk, s jó kívánságaink lesznek; azt pedig lesz időnk meggondolni a vacsora utánig.

A király és a királynő időközben egy játékkal kezdett szórakozni, ami sakkra hasonlított, de más játékszabályokkal. Erény és rosszaság állt egymással szemben, s világosan kitűnt, milyen módszerekkel próbálta a rosszaság legyőzni az erényt, s hogyan kellett neki ellenállni. Mindez olyan értelmesen és okosan zajlott le, hogy nekünk is jó lenne egy ilyen játék.

A játék ideje alatt Atlasz is visszajött, s titokban közölte, amit megtudott. Rajtam kitört a verejték, mert lelkiismeretem nem hagyott nyugton. Erre aztán a király átnyújtotta nekem a kérvényt, hogy olvassam el. Körülbelül így hangzott:

Először is sok boldogságot és gyarapodást kívánt a királynak, s hogy az ő vetése messzire terjedjen. Ezután arra utalt, hogy eljött a nap, amikor a királyi ígéret szerint őt meg kell szabadítani, mert a király egyik vendége levette Vénuszról a leplet; a kérvényező ebben az észrevételében nem csalatkozhatott. Ha a király Őfelsége alapos vizsgálatot rendel el, meg fogja tudni, hogy állítása helyes; ha pedig az tudódna ki, hogy állítása helytelen, akkor életfogytiglan kész a kaput őrizni. Azt kérvényezi alázatosan, hogy kegyelmesen hagyják résztvenni a mai vacsorán, mert azt reméli, hogy maga is felfedezheti a tettest, s így meg lesz váltva kapusi tisztségétől.

Mindezt részletesen és kifogástalanul közölte, ami intelligenciájáról tanúskodott. Nekem viszont túl szigorú volt, s azt kívántam, hogy ez az irat bárcsak sohasem került volna a szemem elé. Most hát azon gondolkoztam, hogy a kívánságommal segíthetnék-e neki. Megkérdeztem a királyt, hogy nem lehet-e a kapuőrt másképpen megváltani.

- Nem - felelte a király -, mert az ügyet különösen óvatosan kell intézni; de kívánságát teljesíthetjük, s részt vehet a vacsorán.

Elküldött tehát valakit, hogy hívja be. Időközben az asztalokat egy olyan teremben terítették meg, ahol még nem voltunk. Ez annyira másképpen volt berendezve, s olyan módon, hogy megközelítőleg sem tudom leírni. De különös pompával és szertartással vezettek be minket ide.

Cupido most nem volt itt, mert - úgy mesélték - fel volt háborodva a szégyen miatt, amely anyját érte. Szóval: cselekedetem és a kérvény mindenféle kellemetlenség okozója lett. A király számára kellemetlen volt a vendégeivel kapcsolatban vizsgálatot kezdeményezni, mindenekelőtt azért is, mert akkor az ügyet azok is megtudták volna, akik még nem hallottak róla. Ezért az éles megfigyelést a kapuőrre bízta, maga azonban olyan vidáman viselkedett, amennyire csak tehette.

Az emberek hangulata végre kezdettújra felengedni, s mindenféle hasznos társalgás indult meg. Fölösleges itt részleteznem, hogyan vendégeltek meg minket, s milyen ceremóniák folytak le, mert ez az olvasónak nem használ, s az én célomhoz sem visz közelebb. De meg kell mondanom, hogy minden inkább szakértelemről és művészetről tanúskodott, mint az inniakarásról. Ez valóban életem utolsó és legpompásabb lakomája volt.

Vacsora után gyorsan félrerakták az asztalokat, s egy csomó szép karosszéket állítottak körbe, melyekben a királlyal és a királynővel, meg a két öreg emberrel, és több udvarhölggyel és leánnyal helyet kellett foglalnunk.

Egy szép ifjú ekkor kinyitotta a már említett könyvet. Atlasz középre állt, s beszélni kezdett:

- Királyi Felség még nem feledte el, hogy mennyit tettünk érte, milyen szorgosan szenteltük magunkat a feladatunknak, s így jutalmul mindőnket az Arany Kő lovagjaivá választott ki. Ezért szükséges, hogy Királyi Őfenségének nem csak lekötelezzük magunkat, hanem fogadalmat is kell tennünk, hogy a következő előírásokhoz igazodunk, hogy Királyi Őfensége még egyszer pontosan tudhassa, milyen viszonyban van szövetségeseivel.

Erre az ifjúval felolvastatta a törvénycikkeket, melyek így hangzottak:

I. Lovag Urak, esküdjetek, hogy Rendeteket sohasem szentelitek sem ördögnek, sem szellemnek, hanem csakis Istennek, Teremtőtöknek, és az Ő szolgájának, a természetnek.

II. Hogy minden paráznaságot és tisztátalanságot gyűlölni fogtok, s ilyen rosszaságokkal Rendeteket nem piszkítjátok be.

III. Hogy adományaitokkal, amiket kaptatok, mindenkinek segítségére siettek, aki megérdemli ezt és akinek szüksége van erre.

IV. Hogy ezt a dicsőséget nem azért kéritek, hogy világi sikerre és tekintélyre tegyetek szert.

V. Hogy csak addig akartok élni, ameddig Isten is akarja.

Az utolsó cikken jót kellett nevetnünk, mert lehetséges, hogy csak viccből tették hozzá.

Bárhogyan is, de esküdnünk kellett a király jogarára. Erre a szokásos ünnepélyességgel lovaggá ütöttek minket, s továbbá - más előjogokon kívül - még a tudatlanság, szegénység és betegség fölé helyeztek, hogy ezekkel tetszés szerint járjunk el. Mindezt később egy kis kápolnában is megerősítették, ahová elvezettek, s ahol Istennek is megköszöntük mindezt. Ott Isten dicső-ségére felakasztottam aranygyapjúmat és a kalapomat, hogy örök emléknek ott hagyjam őket. Mivel mindenkinek be kellett ott írnia a nevét, én ezt írtam:

A legnagyobb: tudni, hogy semmit sem tudunk

RÓZSAKERESZT KERESZTÉLY SZERZETES

Az Arany Kő lovagja:

anno 1459.

Mindenki mást írt, azt amit akart.

Ezután újra a terembe vittek, s le kellett ülnünk, mialatt közölték, hogy ki-ki gyorsan gondolja meg, mit kíván. A király az övéivel egy kis szobába vonult vissza, hogy ott hallgassa meg kívánságainkat. Mindenkinek egyedül kellett bemennie, s így a többiekéről nem mondhatok semmit. Azt hittem az lesz a legjobb, ha Rendem dícsőségére valami erényről tanúskodom. Azt is beláttam, hogy ezek közül egyik sem olyan nehéz számomra, mint a hála. Erőt vettem tehát magamon, és - holott szívesen kívántam volna mást - elhatároztam, hogy magamat kockáztatva megszabadítom jótevőmet, a kapu őrét.

Amikor engem hívtak be, először azt kérdezték, hogy én - a kérvény ismeretében - nem vettem-e észre a tettest, vagy nem sejtem-e, hogy ki az. Erre bátran mesélni kezdtem, hogyan jutottam tudatlanságból Vénusz ágyához, s hogy mindent vállalok, ha ezzel hibáztam. A király és a többi urak nagyon csodálkoztak a váratlan vallomáson, s megkértek, hogy menjek ki egy pillanatra.

Amikor újra bemehettem, Atlasz közölte Királyi Őfensége sajnálatát, hogy ez a baleset éppen velem történt meg, de a király nem térhet el a régi szokástól. Számomra tehát nincs más engesztelési lehetőség, mint a helycsere a kapussal, ami által az megszabadul. De a király reméli, hogy nemsokára más fog így bűnbe esni, hogy én hamarosan hazamehessek. Sajnos azonban nem reménykedhetek megszabadulásban az ő jövendő fia menyegzője előtt.

Ez az ítélet majdnem összeroppantott, s mindenekelőtt magamat gyűlöltem a fecsegésért. Csak hallgattam volna! Végre összeszedtem minden bátorságomat, s mert rájöttem, hogy kénytelen vagyok ekképpen cselekedni, elmeséltem, mit adott nekem ez a kapus, s hogyan ajánlott a többieknek, akiknek a segítségével a mérlegen megálltam a helyemet, ami örömet szerzett nekem és dicsőséghez juttatott engem. Ezért kötelességem most jótevőmmel szemben hálásnak mutatkozni. Mivel a dolog megváltoztathatatlan, megköszönöm az ítéletet, s szívesen teszek számomra kellemetlen dolgot annak kedvéért, aki ilyen dicsőséghez segített engem. Mivel azonban kívánságommal elérhetek valamit, azt kívánom, hogy újra otthon lehessek, úgy hogy az az ember általam, én meg a kívánságom által szabaduljak meg.

Azt felelték azonban, hogy olyan nagy kívánságom nem lehet, mert akkor amúgy is kívánhattam volna az ő megszabadítását. Királyi Őfenségének azonban tetszik, hogy így beletörődök sorsomba, holott nem tudom milyen nyomorult helyzetbe hozott a kíváncsiságom.

A jóembernek erre visszaadták a szabadságát, nekem pedig szomorú szívvel el kellett búcsúznom. Utánam a többit is behívták, akik azonban mind vidáman jöttek ki, s ez még jobban bosszantott, mert azt hittem, hogy halálom órájáig a kapunál kell majd ülnöm. Azon tépelődtem, hogy mit fogok csinálni, mivel töltöm majd az időt. Végre az jutott eszembe, hogy már öreg vagyok, s természetes körülmények között is csak néhány évig élhetek. Ez a baj, és a búskomor élet hamar sírba visz majd, s kapuőri kötelességemnek is véget vet; meg boldog szunyókálással is gyorsan megáshatom a síromat. Ezen sokat gondolkoztam. Néha bosszantott, hogy oly nagyszerű dolgokat láthattam, s most ez meg lett vonva tőlem; az viszont megörvendeztetett, hogy már halálom előtt mindezekre az örömökre hivatott lettem, s nem kellett szégyenszemre visszamennem. Ez volt tehát az utólsó és legnagyobb csapás, amit el kellett viselnem.

Mialatt ezekbe a fontolgatásokba merültem, a többiek elkészültek, s miután a király és a többi urak jóéjszakát kívántak nekik, a szobáikba vezették őket.

Nekem, szerencsétlen kontárnak senki sem mutatta meg az utat, hanem még ki is csúfoltak, s hogy jövendő feladatomnak teljesen tudatában legyek, elődöm gyűrűjét is az ujjamra kellett húznom. Végül a király is intett, mivel utoljára látom ebben az alakban, hogy hivatalom szerint viselkedjek, s ne kerüljek összeütközésbe a Rend szabályaival. Erre megölelt és megcsókolt, amiből arra következtettem, hogy másnap reggel kapumnál kell majd ülnöm. Miután mindenki barátságosan beszélgetett még velem egy darabig, kezet nyújtottak és Istennek ajánlottak engem, mire a két öreg ember, a torony örege és Atlasz pompás szobába vezetett. Ebben három ágy állt, s mindegyikőnk belefeküdt egybe. Így töltöttünk még csaknem két . . .

Itt hiányzik körülbelül két negyedrét oldal, s a szerző - abban a hiedelemben, hogy másnaptól kezdve kapuőrnek kell lennie - hazakerült.

Vége


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,