VI. Az utolsó maradék

Teljes könyvek az Iskola irodalmából > Jan van Rijckenborgh - Catharose de Petri: Samballa Szerzete

Az Egyetemes Szerzet tehát az emberiség bukásának első másodpercétől kezdve a süllyedő ember mellé szegődött, hogy vele legyen az idegenben, és segítségére legyen az igaz út újra-megtalálásának minden önkéntelen, őszinte kísérleténél.

A Szerzet nemcsak valami elvont kapcsolatot tart fenn az erre esetleg számításba jövő emberrel, hanem jelentkezése és az érintkezés nagyon is határozott, s tagjai megtestesülnek a kémiai-elemi életben, hogy elejét vegyék mindenféle fülledt beárnyékolásnak, ahogyan azt a tükörszféra gyakorolja.

Ugyanakkor be kell látnunk, hogy ha a Szerzet valóban segíteni akar elsüllyedt embertársain, akkor ezt nem korlátozhatja kizárólag magukra az emberekre, hanem ennek a segítségnek természeténél fogva ki kell terjednie az egész életterületre, ahol az emberiség tévelyeg. Aki tiszta akar lenni, az nem fogja sokáig kibírni az egyre jobban leromló, óráról-órára piszkosabbá váló házban. A dialektikus életvalóságban már aránylag rövid idő múlva a helyreállás semmiféle lehetőségéről sem beszélhetnénk, ha az Egyetemes Szerzet nem lenne.

A halálnak és ijedelemnek e puszta helyein ez a magasztos Rend egy vákuumot teremtett, hogy aki akarja, annak állandóan rendelkezésére álljon egy alkalmas kémiai-elemi kijárat, egy átjáró az eredeti világosságba vezető feljárathoz. Ha igaz, hogy nekünk, akik szükségben vagyunk, megmentő kezet nyújtanak, akkor ennek a segítségnek itt is jelen kell lennie, és mint az üdv okos-erkölcsi alapjának, fenn is kell maradnia.

Van egy végtelen szegletkő, mely megváltoztathatatlan. Ha valaki ezt a szegletkövet „Krisztusnak” nevezi, akkor teljesen igaza van - ha tökéletesen lemond minden teológiai dogmáról és misztikáról, a teológia kapujának e két oszlopáról, amelyen keresztül már az emberek végeláthatatlan sora haladt át az Istentől-elidegenedés felé. Ez a kapu az emberek millióin ütött már csaknem gyógyíthatatlan sebeket.

Ezért beszél a modern rózsakereszt a Góbiról, az egyetemes érintés központjáról, az Elohim Szerzetéről, az igazán szent földről, és az utolsó maradékról, a magasztosak e seregének fátyollal takart jelöléséről, akik kisugározzák a Krisztus-világosságot, a krisztussugárzást és a krisztusrezgést a világra és azokra, akik a nyomor mélységeiben segítségre szorulnak és ezt meg is érdemlik.

Mindenféle gondolati elkalandozástól megszabadítva ez azt jelenti: itt, a vér és könnyek területén őrzik meg nekünk az eredeti életet, az eredeti természetet, mint valami szent birodalmat, az igaz élethez vezető lépcső legalsó fokaként. Ezt a földrajzilag megjelölhető vákuumot, és a Szerzetet, mely ezt számunkra őrzi, ezt nevezik utolsó maradéknak.

Ennek hallatán sokan idegenkednek vagy közömbösen vállat vonnak. Megmondhatjuk azonban, hogy a modern rózsakeresztben vannak olyan tanulók, akik megtalálták az Elohim szigetét, vagy útban vannak e felé a Caphar Salama felé. Azt is kijelentjük, hogy minden szent irat beszél erről, és minden lehetséges felvilágosítást megadnak azoknak a vándoroknak, akik meg akarják találni a Góbinak ezt az oázisát.

Önöknek, nyugati embereknek valószínűleg a Biblia jelenti a legtöbbet, ezért felhívjuk figyelmüket egyik legrégibb történetére, a Melkhisédek és Ábrahám között lejátszódó eseményre. Mózes 1:14: „Melkhisédek pedig, Sálem királya, kenyeret és bort vett elő; ő pedig a magasságos Istennek papja volt. És megáldá őt és mondá: Áldott légy Ábrám a magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. És Ábrám tizedet ada néki mindenből”.

Továbbá az is ismeretes, hogy Jézust Melkhisédek Rendje főpapjának mondják. Jézus is kenyeret és bort vett elő, s ahogyan Melkhisédek kötött szövetséget Ábrámmal, úgy beszélhetünk egy szövetségről Jézussal, az Úrral.

Szó van továbbá Jánosról, a szeretet apostoláról, aki Páthmoson vesztegel lelki elszigeteltségben és magányban. Hozzá jön el Ő, az ember Fia, aki hét arany gyertyatartó között jár, és hét csillagot tart a jobb kezében.

Aki csak valami keveset is magáévá tudott tenni Samballa Szerzetének lényegéről, az felismeri ezt a beszédet, és felismeri az Elsőnek és Utolsónak a jelét. Ez az eredeti ember jele, aki határtalan szeretettel az Utolsó Maradék képében akar hozzánk jönni.

Térjünk azonban vissza még egyszer Ábrahámhoz, próbáljuk meg megérteni. Ki volt Ábrahám? Hébernek mondják, Héber fiának. A transzfigurizmus nyelvén ez azt jelenti, hogy ő a transzfigurizmus, az újjászületés iskolájának tanulója.

Ábrám, a héber, olyan ember, aki átmegy, áttör az egyik életből a másikba. Útján messzire haladt előre, mert vállait már a köpeny, az új élet fátyla borítja. Ezt a köpenyt fivérének mondják, Lótnak; ez az egyetemes Világosság fátyla.

Egy ilyen tanuló életében azonban kezdetben az új élet köpenye még nem vált elveszíthetetlen birtokká. Mint valami világító bója fénye, le s fel libeg, vagy mint egy világítótorony sugárnyalábja, átpásztázik a vidék fölött, amely aztán újra sötétségbe borul.

A tanuló ebben a fázisban nagy nehézségekkel küzd. A világosság köpenyét a megszabadulásért folytatott harcában gyakran váltja fel a dialektika sötét látszata, s a tanulónak egy belső harcban, az oroszlán bátorságával kell kiharcolnia birtoka megmaradását.

Ezért olvassuk, hogy Kedor-Laomor fogságba viszi Ábrahám fivérét. Kedor-Laomor a „sötét látszatot terjesztő”. Mihelyt a tanuló felismeri, hogy a sötét látszat el akarja fojtani új birtokát, előhívja harcos hőseit. Ábrahám 318 „próbált legényét” viszi a harctérre Kedor-Laomor ellen.

Ugye megértik, hogy ebben a képletben a tizenkét erőt látjuk, a tizenkét mennyei erőt, melyeknek az újraalkotáshoz kell vezetniük? Az ösvényen lévő tanuló ebből a tizenkét új eledelből él, s amikor ezeket tudatosan tudja asszimilálni, akkor az új élet köpenyét már nem lehet elvenni tőle.

Az ókornak e klasszikus harca tökéletesen ábrázolja a rózsakereszt modern filozófiáját. Nem mondtuk-e már Önöknek, hogy le kell mondani a dialektikus természet lényvalóságáról, a sötét látszatról ahhoz, hogy az új élet igazi köntöse boríthasson be minket? És nem bocsátják-e rendelkezésünkre azokat az erőket, amelyek ezt a harcot jó véghez tudják vinni?

Ha az igazán akaró tanuló felhívja ezeket az erőket, akkor azokat nem tagadják meg tőle. Ha a tanuló igazán harcol, akkor el fogja érni Sáve völgyét, tehát az aggodalom és nyomor mélypontját, természete összetörésének völgyét.

És íme, a tanuló ezen a mélyponton találkozik minden élet Urával, Melkhisédek Rendjének papjaival, akik az eredeti emberiség „utolsó maradékaként” élnek ebben az ellenséges természetben. Ábrahám és Melkhisédek találkozása Sáve völgyében ugyanaz, mint Jánosnak, az előfutárnak találkozása Jézussal, az Úrral a Jordánnál. A Jordán ugyanazt a gondolatot képviseli, mint Sáve völgye, és ugyanazt az ötletet, mint Páthmos szigete.

„És Melkhisédek, Sálem királya, kenyeret és bort vett elő, és megáldá őt.” A köpenyt megint a tanuló vállára terítik, s most már nem lehet elvenni tőle, mert a sugártér, a köpeny, az új lipika immár közvetlen kapcsolatban van a mágneses szellemtérrel. A mikrokozmosz régi állapota elvileg újra helyreállt, és a tanuló ettől a pillanattól kezdve nem tanuló már, hanem építőmester lett az isteni építész vezetése alatt.

Ha egy tanulót kenyérrel és borral táplálnak Melkhisédek rendje szerint, az azt jelenti, hogy a véghezvitt harc után asszimilálni tudja az egyetemes élet tizenkétszeres kenyerét, s ezt a sugárteret, melyet szinte köpenyként visel, meg is tudja mutatni. A szellem bora miatt megrendíthetetlenül áll, mint a szikla.

A rózsakereszt előudvarában naponta nyújtják át az Utolsó Vacsorát, tehát az egyetemes élet tizenkét erejét, mint mennyei kenyeret, és a Szerzet Egyetemes Szellemének borát mindenkinek, aki a rózsakereszthez közeledik.

Most aztán két lehetőség van: vagy tudják asszimilálni, vagy pedig elködösíti Önöket a szellem bora. Részegség keletkezhet, mely szó szerint fizikai ittassággá válhat, őrületté és heves tiltakozássá. Júdást a borba mártott falat hajszolta a cselekvésbe.

Az az elhatározás, hogy valaki a szent mű ellenségeként lépjen fel, nyilvánosan vagy titokban (ez teljesen az illető jellemétől függ), mindig is éppen a templomban születik meg. Samballa Szerzetének adományai, a kenyér és a bor, mindig leleplezőek; hasonlítanak a parancsra: „amit cselekszel, hamar cselekedjed!” Így aztán létezik a győzelem úrvacsorája - és a hanyatlás, az ítélet úrvacsorája.

Gondoljanak Noé legendájára. Noé ugyanazt jelenti, mint Melkhisédek. Kár, hogy ezt is, mint a Szentírás sok más legendáját, siralmasan eltorzították.

Tudják, hogy Noé egy kozmikus forradalom után megmaradottaknak készített elő új életlehetőséget, ahogyan azt az Elohim állandóan teszik.

Mit tesz Noé, az Elohim klasszikus feladatával egyezően? - Szőlőt ültet. Nemsokára azonban sok utódja, a tanulók, az ösvényen „próbálkozók”, részegen fekszenek sátraikban, mikrokozmoszukban. A szellem borának és életterületüknek viszonya nem harmonikus, és a szellemben és a szellem általi megvilágosodás helyett ennek az ellentéte következik be: még erősebb elzárkózás. Ezt meg kell mondanunk Önöknek.

Ezért itt jó lesz még egyszer röviden rámutatni, hogyan képes a tanuló megmenekülni, hogyan kell megmenekülnie ettől a részegségtől. Ez csak úgy lehetséges, ha Ábrahámhoz hasonlóan megvívja a helyes harcot, mégpedig háromszáztizennyolc próbált legénnyel. Az előbb csak érintettük ezt a képletet. Most újra felvesszük a fonalat, s ezzel szeretnénk a témát lezárni.

Ez a képlet a transzfiguráció szent tudományában azt jelenti, hogy a tanuló a természet szerint tökéletesen kiüríti lélektudatát, én-lényét, s így a természet folyamatszerű halálát halja, ezáltal az alacsony életen teljesen áttör, legyőzi a halált. Ha bátran és elhatározottan elkezdi ezt a bonyolult folyamatot, akkor legyőzi önmagában a fekete bőrűt, Kedor-Laomort.

Samballa Szerzete, mely üdvösségünkre Utolsó Maradékként nyilvánul meg, természetünkben hét sugárban, hét csoportban hatásos. Ez nem hét különböző szellemi iskolát jelent a különböző emberfajok számára, hanem hét heteskör-rendszert, ahogyan ezt a Dei Gloria Intacta című könyvben magyarázzuk meg részletesebben.

Ezért minden tanuló, aki végig tudja járni az ösvényt és elérte Sávéját, Jordánját, Páthmosát, egyszer átéli a találkozást, az ember Fiának megpillantását, aki hét arany gyertyatartó közepette áll hét csillaggal a jobbjában. És ez az Ember-Fia őt megáldja, és kenyérrel és borral frissíti. „Az Úr vevé a kenyeret és mondá: vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely tiérettetek adatik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, hogy a kapcsolat tartós legyen. Hasonlóképpen vette a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: e pohár amaz új szövetség az én véremben, mely tiérettetek kiontatik. Vegyétek és igyatok, tegyétek ezt, hogy a kapcsolat tartós legyen. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.”

Amikor a rózsakereszt előudvarában átnyújtják Önöknek a kenyeret és a bort - és már a templomban való jelenlétük révén megkapják mind a kettőt - a részegségtől és az elzárkózástól való megmenekülésre csak egy lehetőség van: az Önök bűnös léleklényének meg kell halnia. Naponta meg kell valósítaniuk Krisztus példájára a lélekelhalást, (ezt a természetet illetően) saját, legmélyebb énjükben. Akkor hirdetik az Úr halálát a mikrokozmoszukban.

Ha járják az ön-szabadkőművességnek ezt az ösvényét, akkor senki sem vonhatja meg Önöktől az élet koronáját. Akkor lesznek Önök is képesek tizedet adni, mint Ábrahám Melkhisédeknek, tehát új lényük egész teljességét fel tudják ajánlani a Szerzetnek, és ennek szolgálatában megírják hét levelüket a hét gyülekezetnek Ázsiába.

Csak akkor lesznek érettek arra, hogy a Világosság hivatásos szolgái legyenek.